Ó, SZAMIZDAT, SZAMIZDAT! A szó, amelyet fordítás
nélkül átvettek idegen nyelvek, csakúgy, mint
a SZPUTNYIKot, a GULAGot, a PERESZTROJKÁt. Mint görbe tükörben
visszaverõdik benne az egész szovjetizmus a maga idióta
zsargonjával, totalitárius rövidítéseivel
-- s egyben logikus betetõzése is, utolsó láncszeme
is annak az ideológiai béklyónak, amely több
mint hetven éven át gúzsba kötötte az orosz
írókat és olvasókat. GOSZIZDAT (ÁLLKIADÓ)
volt az állami kiadó rövidítése, POLITIZDAT
(POLITKIADÓ) a politikai irodalomra szakosodott kiadóké,
s bizony volt még katonai kiadó VOJENIZDAT (KATKIADÓ)
fedõnéven, szakszervezeti PROFIZDAT jelöléssel,
létezett SZOVHOZ, KOLHOZ, CCCP… Bocsáss meg, Uram! Megnyomorítottuk
az orosz nyelvet, súlyosan beteggé tettük.
Él viszont egy apró, de bátor nép Nepál
keleti szegletében, akiket serpáknak hívnak. A serpák
kísérik a hegymászókat, akik arra vágynak,
hogy meghódítsák az Everestet, a világ legmagasabb
csúcsát, ám a hódítókat a serpák
gyakran a saját vállukon kénytelenek vinni, mint az
apró gyerekeket. Néha elgondolkodom a serpákon. Kik
is õk? Használnak-e segédeszközöket, hogy
megkönnyítsék a törékeny vállaikra
nehezedõ terhek cipelését? Vidámak, vagy néha
depressziós rohamok gyötrik õket? Van-e jövõjük?
Feltételezem, hogy azokban az országokban, amelyek nem
ízlelték meg a totalitarizmus gyönyöreit, a SZAMIZDAT
iránti érdeklõdés hasonlatos az én serpák
iránti érdeklõdésemhez. Semmiféle gyakorlati
haszna nincs, de a nyugati értelmiségiek lelkének
fényesebbik részét kitölti, ami önmagában
véve helyénvaló és Istennek tetszõ magatartás.
Sokan úgy tartják, hogy a SZAMIZDAT terminusa önmagától
jött létre, ahogyan önmagától keletkezett
a víz, a föld vagy a tetû. Ez tévedés.
Élt ugyanis Moszkvában egy költõ, Nyikolaj Glazkov.
A mozit kedvelõk ismerhetik Tarkovszkij Andrej Rubljov címû
filmjébõl, ahol a metaforikus levegõúszót
alakítja, ki a középkori Oroszországban megpróbált
összetákolni egy léggömböt. „Röpülök!
Röpülök!” – kiabálta boldogan, majd szédítõ
sebességgel belezuhant a piszkos mocsárba.
És Glazkov, akit az el nem ismert zseni híre övezett,
nos, épp õ találta fel az ötvenes évek
végén a SZAMIZDAT szót. Õ volt az, aki miután
közlésüktõl több szerkesztõség
elzárkózott, saját verseit vékony kötetekbe
fûzte, a borítójukra ráírta a hivataloskodás
paródiájaként, hogy SZAMIZDAT (ÖNKIADÓ),
s ettõl kezdve ez a terminus szolgált arra, hogy megnevezzék
a cenzúrától mentes, szabad irodalmat, ezt a legújabb
kori történelemben teljességgel szokatlan -- magánjellegû,
de egyben tömegszerû -- jelenséget, a szövegek sajátos
elõállítási, terjesztési és fogyasztási
módját.
Jómagam az ötvenes évek végén iskolásfiú
voltam Szibériában. Diáktársaimmal elhatároztuk,
hogy létrehozunk egy irodalmi folyóiratot -- annál
is inkább, mivel a tömegkommunikációs szervek
egymás szavába vágva bizonygatták, hogy hazánkban
egyszer s mindenkorra végeztek a sztálinizmus szörnyûségeivel,
eljövend egy új kor, amelynek végén „a szovjet
emberek jelenlegi nemzedéke a kommunizmusban fog már élni”.
Miután összeszedtem saját verseimet és elbeszéléseimet,
és a többiekével együtt 16 példányban
írógépen átmásoltam a szövegeket,
majd feldíszítettem nyugati festõk képeinek
reprodukcióival, és végül elláttam egy
mottóval a fõvárosi költõ, Jevgenyij Jevtusenko
„Frissességet, frissességet, frissességet szomjúhozom”
címû versébõl, szétosztottuk barátainknak
és ismerõseinknek a folyóiratot, és vártuk
a dicsõséget. A dicsõség nem azonnal jött
meg, hanem a harmadik és (sajnos), utolsó szám után.
A városban beszélni kezdtek rólunk. Összehívták
a Komszomol városi bizottságának értekezletét,
ahol velünk -- szinte még gyerekekkel -- közölték,
hogy a folyóiratunk maga az ideológiai felforgatás,
amely az ellenség, az amerikai imperializmus kezére játszik.
A fõszerkesztõt kirúgták a fõiskoláról,
engem, a helyettesét a Komszomolból, amelynek egyébként
sohasem voltam a tagja, de errõl a harc hevében megfeledkeztek
az ideológiai tisztaság bajnokai. A legfõbb vádpont
egy Borisz Paszternak verseirõl szóló cikk volt, hiszen
nem sokkal elõtte a szovjet sajtóban hisztérikus kampány
zajlott le annak kapcsán, hogy õ, a Doktor Zsivágo
címû regény szerzõje Nobel-díjat kapott.
Cenzúrázatlan irodalom mindig is létezett Oroszországban.
Elegendõ felidézni azokat a kéziratban keringõ
mûveket, amelyeket Csaadajev, a filozófus írt, vagy
pedig Puskin és Lermontov erotikus verseit, Ragyiscsev antifeudális
mûvét, az Utazás Pétervárról Moszkvába
címû regényt – a 19. századból. Vagy
visszaemlékezni a 17. századra, amikor Avvakum esperes, ez
a lázadó egyházfi írásaiban leleplezte
a hivatalos egyházat és kormányzatot. Vagy még
mélyebbre merülve a Léthé vizeibe, utalni a csepûrágó-komikusok
szövegeire, akik évszázadokkal megelõzték
mind az abszurd költészetet, mind a „fekete humor” mûfaját,
mind pedig a „szexuális forradalmat”, ám én állítom,
hogy a SZAMIZDATnak egyedül a totalitarizmus, ez a nemtelen, durva
szörnyeteg az apja és az anyja egyszemélyben.
Merthogy alig dördült el a legendás Auróra
cirkáló lövése, jelt adva a 17-es esztendõ
bolsevik puccsának megkezdésére, az új kormány
máris kiadta a Dekrétumot a sajtóról, amely
ismét bevezette a monarchia bukása után egyszer már
megszüntetett cenzúrát.
Azzal megkezdõdött a tánc! Jött a publikációk
betiltása, folyóiratok, újságok megszüntetése,
még ha azokat olyan lojális személyiségek adták
is ki, mint Makszim Gorkij, a bolsevikieknek és magának
Leninnek meghitt barátja; jöttek a fizikai megsemmisítések,
a letartóztatások, a kultúra kiemelkedõ képviselõinek
számûzése az ország határain túlra…
Az irodalomban a totalitarizmus eleven megtestesülése az
úgynevezett „szocialista realizmus” dermedt tömbje lett, amelyet
úgy hirdettek meg, mint ami a fénysugaras valóság
ábrázolásának egyedül helyes módszere,
és amelyrõl a mókamesterek menten viccet faragtak.
„Mi a szocialista realizmus? – A párt és a kormány
iránt érzett hála, amely az Õ számukra
is érthetõ formában fejezõdik ki.” Érthetõ,
hogy ez a fikció a hazánkban 1985 után bekövetkezett
változások szeleinek elsõ hathatósabb fuvallatára
szétoszlott, s a szocialista realizmus ma csupán az irodalomtörténészeket
érdekli, no meg a fogásait parodizáló ifjú
modernistákat.
Csakhogy van a dologban valami paradox. Éppen a szocialista
realizmusnak ezekben az éveiben, az irtózatos nyomás
idején, a rettegés és a terror közepette alkották
meg azokat az irodalmi remekmûveket, amelyek ma irodalmunk legfõbb
büszkeségei. Mihail Bulgakov Mester és Margaritája,
Anna Ahmatova Rekviemje, Andrej Platonov Csevengurja, vagyis az a regény,
amely az orosz irodalom számára ugyanolyan jelentõséggel
bír, mint az angolszászban James Joyces Ulyssese – mindezeket
a rendszer ELLENÉRE írták meg, bár ugye kimondottan
mûvészi termékek voltak, amelyek elsõ ránézésre
nem érintik a dolgok kialakult rendjét, s mindezek hosszú
éveken át pihentek az asztalfiókban, vagy rejtekhelyeken
õrizték õket, esetleg a BEAVATOTTAK, azaz a szerzõk
legközelebbi barátai és a hozzájuk hasonlatosan
gondolkodók kívülrõl megtanulták a szövegeket.
Éles kritikáknak vetették alá Zoscsenkót,
Babelt, Pilnyakot, akiknek a mûveit gyakorlatilag kivonták
az irodalmi forgalomból. Kéziratos vagy szóbeli volt
nemcsak Oszip Mandelstam csaknem egész munkássága,
hanem az elsõ orosz-szovjet abszurd szerzõk minden mûve
– Vvegyenszkijé, Olejnyikové és Danyiil Harmszé,
akinek Jelizaveta Bam címû színdarabja több mint
húsz évvel Becket Godot-ra várva címû
darabja elõtt született.
A szerzõk közül sokan elpusztultak a sztálini
koncentrációs táborokban, de szinte minden, amit csak
alkottak, a SZAMIZDAT klasszikus mûvévé vált,
mihelyt 1953-ban meghalt a ragyás kommunista istenség, Sztálin,
s beköszöntött a kor, amelyet találóan olvadásnak
neveztek el – vagyis nem valódi tavasznak, csupán két
fagyhullám közötti átmeneti felengedésnek.
A desztalinizálás, amelyet a vidám kommunista,
Nyikita Hruscsov kezdett el, véghezvitte történelmi
tettét. A szellemet kiengedték a palackból, és
hamarosan kiderült, hogy soha többé nem lehet oda visszatessékelni.
Épp az „olvadás” lett az az idõszak, amikor a
SZAMIZDAT magára öltötte a tömegkultúra vonásait,
különösen az új, Sztálin utáni nemzedék
tagjait vonzotta, akiknek eredetileg nem volt veszélyérzetük.
A félelem késõbb jelentkezett, az újabb stagnálás
idején, amikor rengeteg SZAMIZDATos – írók, olvasók,
külsõ megfigyelõk – ütközött bele szemtõl
szembe a háromfejû szörnybe: a pártba, az államba
és a KGB-be, s ettõl mindegyikük kénytelen volt
megejteni saját választását, miként
azt megtette az ismert emberjogi harcos, hosszú éveken át
a szovjet lágerek foglya, Vlagyimir Bukovszkij, kinek „karrierje”
azzal kezdõdött, hogy nemhivatalos, SZAMIZDATos költõi
felolvasásokat rendezett Moszkvában a Majakovszkij-szobor
tövében.
Sokszorosították a születõben lévõ
emberjogi mozgalom levelezését és dokumentumait, verseket
és prózát, beleértve a századelõn
született hozzáférhetetlen mûveket, történeti
tanulmányokat, mûvészettörténeti írásokat,
nyugati szerzõk fordításait, orosz emigráns
írók alkotásait. Az az író, akit a hivatalos
kiadványoknak a közelébe sem engedtek, egy pillanat
leforgása alatt hallatlan népszerûségre tehetett
szert, mint az Joszif Brodszkij költõvel történt,
még jóval azelõtt, hogy megkapta volna a Nobel-díjat.
A SZAMIZDAT lett az a szabad zóna vagy ökológiai
búvóhely, ahol BÁRMELY író elrejtõzhetett,
aki nem kívánta mûveit megnyomorítani a párt
mágikus „vonala” által. A tehetséges és tisztességes
írók hivatalos kiadványokban megjelenõ ritka
publikációi lettek azok a kivételek, amelyek megerõsítették
a fõszabályt: NEM ENGEDNI.
A SZAMIZDAT nem annyira technikai, mint inkább erkölcsi
fogalom. Ezzel együtt, mint minden élõ struktúra,
rendszerezhetõ és leírható. Kezdetben hangos
és grafikus SZAMIZDAT-ra oszlott. A hangzó SZAMIZDAT magnószalagokat,
késõbb kazettákat fed, amelyek dalköltõk,
„bárdok” költõi fellépéseit és
dalait rögzítik, õk éneküket gitárral
kísérik.
A „magnó forradalma” szülte Bulat Okudzsavát, Alekszandr
Galicsot, Vlagyimir Viszockijt, Julij Kimet, akiknek dalait – miként
a népszerû dalszöveg mondja -- „Moszkvától
a távoli végvidékekig” ezerszámra terjesztették.
Nem hivatalos vagy félhivatalos fellépéseiken,
mondjuk egy tudományos kutatóintézet eldugott klubjában
az elsõ sorban ott ültek fanatikus rajongóik: ölükben
magnetofon, és az egyik héten Moszkvában elõadott
dalukat a következõ héten már hallani lehetett
a Távol-Keleten.
Követõik, a SZAMIZDAT-bárdok Ahmatova, Gumiljev,
Brodszkij, Cvetajeva, Zabolockij verseire költöttek dalokat,
akiknek nevei akkoriban a hivatalos sajtóban nemkívánatosnak
minõsültek. A „szerzõi dalok” klubjai akkoriban gyakorlatilag
az ország minden nagyvárosában léteztek, számos
mai sztár ott kezdte pályafutását.
A grafikai SZAMIZDAT három formában létezett:
fényképen, gépírásosan és xeroxban
(azoknak a sokszorosítógépnek a márkaneve alapján,
amelyek a hetvenes évek elején nagy számban jelentek
meg a Szovjetunió irodáiban és intézeteiben).
A kéziratot vagy a könyvet filmszalagra fényképezték
és kezdetleges nagyító berendezés segítségével
elkészítették a SZAMIZDAT fényképes
válfaját, azaz egy stósz rendezetlenül álló,
vastag fényképpapírt.
„Az Erika négy példányt bír” – énekelte
meg Alekszandr Galics az írógépet, mint a SZAMIZDAT
alapvetõ technikai eszközét, s ez a négy példány
egy szemvillanás alatt tizenhattá változott, majd
ezt követõen a hólabda körbejárta az országot,
egyre csak nõtt, terebélyesedett. Ezeket az írógépeket
a KGB munkatársai nagy elõszeretettel kobozták el
házkutatások alkalmából, s ha a lakásban
nála kriminálisabb bûnjelre nem bukkantak, úgy
a gépet feltétlenül bevitték, hogy legalább
ezzel megszorongassák a SZAMIZDATost. Az írógépeket
a legritkább esetben adták vissza, tulajdonosaikat ennél
jóval gyakrabban küldték számûzetésbe,
táborokba, elmegyógyintézetekbe vagy emigrációba.
A xerox-gépeket csaknem a Szovjetunió végnapjaiig
a legszigorúbb ellenõrzés alatt tartották,
de ez egy cseppet sem zavarta azokat az egyszerû embereket, akik
kiszolgálták ezt a nyugati technikát, és akiket
állandóan kioktattak arról, mennyire megengedhetetlen,
hogy saját egyéni elõnyeik érdekében
használják a masinákat. Nem zavarta õket abban,
hogy szakadatlanul áthágják ezt a tilalmat, tisztes
ellenszolgáltatás fejében, amelyeket a tiltott irodalom
kedvelõi vagy a SZAMIZDAT hivatásos képviselõi
kínáltak fel érte. Gyarló az ember, ki keresetének
kiegészítésére vágyik, ám ez
a gyarlóság erõsebbnek bizonyult az egész rendszernél.
A „hivatásosok” könyveket árultak, beköttették
õket, hogy szalonképes külsõt öltsenek.
Személyesen láttam aranyszegélyû kötésben
Nabokov, Szolzsenyicin és a nemhivatalos irodalom számos
más bálványának köteteit. Gyakrabban keltek
el ismerõsökön keresztül, mint a feketepiacon, ahol
mindig bele lehetett botlani provokátorokba. Sok irodalmárnak
volt beszállítója, aki ellátta a tiltott alkotásokkal,
õk az újkeletû pre-Gutenberg korszaknak olyan „fekete
könyvesei” voltak, akik jó pénzért a megrendelõt
érdeklõ bármely kiadványt beszereztek.
Éppen ezért mulatságos volt hallgatnom egyes intelligens
honfitársaim megnyilvánulásait, akik még a
kilencvenes évek elején is váltig bizonygatták,
hogy csak a peresztrojka nyitotta fel a szemüket: azokban az években
csak az nem olvasott tiltott könyveket, aki vagy nagyon lusta volt,
vagy nagyon óvatos. Az ilyen mûvek remek születésnapi
ajándéknak számítottak, csereberélték,
adták-vették õket. Gyakorlatilag MINDEN mûvelt
családban, BÁRMELYIK városban, (nem csupán
Moszkvában és Leningrádban) volt SZAMIZDAT, s az olyan
SZAMIZDAT-bestsellerek mennyisége, mint a GULAG-szigetcsoport, vagy
Venyegyikt Jerofejev Moszkva-Petuski címû mûve, az én
véleményem szerint elérte a hivatalos irodalom példányszámait.
Mivel a társadalmi tudatban fordulóponttá 1968
augusztusa vált, amikor a szovjet csapatok bevonultak Prágába,
s ettõl a naptól kezdve olyan illúziókat kergetni,
miszerint a szovjet népre „fényes jövõ” vár,
csakis komplett hülye tudott. Vagy olyasvalaki, akinek ELÕNYÖS
volt ilyen illúziókat táplálnia.
Leépült és egyre butult a hatalom, eszét
vesztette a párt, elbürokratizálódtak a megtorlás
szervei, megkezdõdött a tömeges emigrálás
a Szovjetunióból, újabb emigráns folyóiratok
jöttek létre, megszaporodtak a kapcsolatok a külföldiekkel,
aktívan dolgoztak az orosz nyelven sugárzó nyugati
rádióállomások, amelyeknek „Hangjai” a zavarás
ellenére eljutottak hazánk legtávolabbi zugába
is.
A SZAMIZDAT hathatós ajzószerre tett szert a TAMIZDAT,
vagyis a külföldön oroszul megjelent könyvek révén,
visszatért a Szovjetunióba a rádiók Hangjain,
a megszállottak magnóra vették ezeket az adásokat,
ezek szövegét legépelték, s ily módon
a kör bezárult. A vámosok az államhatáron
elkobozták a SZAMIZDATot meg a TAMIZDATot, úgy kutattak utánuk,
mint a fegyverek vagy a kábítószer után, de
mindig akadtak olyanok, akik hajlandók voltak vállalni a
kockázatot, így az illegális „kulturális csere”
folytatódott. Ebben az egyre izmosodó folyamatban szovjet
és külföldi állampolgárok egyaránt
részt vettek – köztük turisták, tudósok,
újságírók, írók, színészek.
A „brezsnyevi korszak” utolsó nagy irodalmi botrányának
ürügye az 1979-ben létrehozott Metropol elnevezésû
almanach lett, amely a legkülönfélébb korú,
ismertségû, esztétikai-etikai kötõdésû
szerzõk közül fogott össze 25 hivatalos és
nem hivatalos személyiséget. A szerzõk és az
irodalombarátok körébõl verbuválódott
önkéntes segítõik manuálisan elkészítettek
12 példányt az almanachból, egy-egy ilyen példány
vagy 1000 flekket számlált. Négy darab írógéppapírt
ráragasztottunk egy merev mûszaki rajzlapra, és mindezt
beletettük egy hatalmas kartondossziéba, amelyet márványmintás
papírral vontunk be, amitõl is ez az ormótlan kiadvány
lenyûgözõen ironikus és szimbolikus külsõt
öltött, távolról emlékeztetett egy 90x50
centiméteres sírkõre. Az orosz irodalom földjébe
ásott sír fölé emelt emléklapra.
Jellemzõ módon az almanachot, amelyet az irodalmi hivatalnokok
visszakézbõl elutasítottak, már azt az egyszerû
követelést is hallatlan pimaszságnak kiáltva
ki, hogy rövidítés nélkül adják ki,
nos, õk maguk 50 példányban tüstént lemásolták
ezt a válogatást és átadták a szovjet
íróknak azzal, hogy minden teketória nélkül
ítéljék el. Ezt õk meg is tettek egy zajos
kampány keretében, amelynek jelszava ez volt: METROPOL: A
LÉLEK PORNOGRÁFIÁJA. Nem meglepõ hát,
hogy az almanach széltében-hosszában körbejárt
Moszkvában, kétszer is megjelent az Egyesült Államokban,
lefordították angolra és franciára. Most, több
mint húsz évvel a történtek után én,
mint a szerkesztõk-válogatók egyike, õszinte
köszönetet mondok azoknak a nagyhatalmú irodalmi hülyéknek,
akik a mi szerény gyermekünknek ilyen nagyszabású
reklámot csináltak.
Ám az almanach a ZGYESZIZDAT elsõ sikertelen kísérlete
is lett. Mi a hazánkban HIVATALOSAN meg akartunk jelentetni valami
olyasmit, amit a haza HIVATALOSAN elutasított, és ebben az
értelemben az 1968-as „francia forradalom” diákjainak jelszavát
vallottuk: LEGYETEK REALISTÁK – KÖVETELJETEK LEHETETLENT.
Más lapra tartoznak azok a klasszikus SZAMIZDAT folyóiratok,
amelyek sehogyan sem fértek össze a hivatalossággal
– mint a Csaszi, Obvodnij kanal , 37, Vecse, Poiszki, Nagyezsda, Mityin
zsurnal. Tanúsíthatom, hogy ezek a 10-20 példányban
megjelenõ, mindössze tucatnyi elõfizetõvel rendelkezõ
kiadványok bármely „vastag”, fõállású
munkatársak garmadájával dolgozó hivatalos
folyóiratnak becsületére váltak volna, mivel
megjelenésük egyetlen kritériuma a minõség
és a jóízlés volt, a honorárium egyedüli
formája pedig az idézés a KGB-be vagy éppenséggel
házkutatás a kiadók és a szerzõk lakásán.
Éppen ezekben a folyóiratban jelent meg elsõ ízben
sok olyan mû, amely késõbb a megújult hivatalos
irodalmi folyóiratok büszkeségévé vált.
A hatalom a besúgók és az informátorok
által létrehozott hálózata révén
természetesen tökéletesen tisztában volt a SZAMIZDAT
hatósugarával, és ismerteit arra használta
fel, hogy ha valami oknál fogva kipécézett magának
BÁRKIt is, akkor emiatt is üldözhesse. Különösen
ádáz üldöztetés jutott a SZAMIZDAT osztályrészéül
vidéken, ahol a titkosrendõrség unatkozó munkatársai
saját munkájuk létjogosultságát igazolandó
zajos pereket rendeztek a „fekete könyvesek” ellen, ki-kiróva
a büntetések teljes tárházát az embernek
a szabad szó iránti természetes vonzalmáért.
Andrej Amalrik történészt azért tartóztatták
le, mert valahol az Urálban rábukkantak a Megéri-e
a Szovjetunió az 1984-es évet? címû SZAMIZDATos
könyvére; barátomat, az ígéretes világûr-fizikus
és költõ, Vlagyimir Nyesumovot megfosztották
munkahelyétõl, és 24 óra leforgása alatt
el kellett hagynia lakóhelyét, egy „zárt” várost,
mert „birtokolta és terjesztette” a Doktor Zsivágót.
Az efféle történeteknek se vége, se hossza, és
én remélem, hogy egyszer majd születik egy több
kötetes eposz, „A SZAMIZDAT ezeregy éjszakája” címmel.
Mi történt a SZAMIZDAT-tal, miután hazám
túladott a totalitarizmuson? Az egykori SZAMIZDATosok egy része
legális kiadó lett, akik kénytelenek a „banditakapitalizmus”
és egy újfajta konjunktúra viszonyai között
létezni, ahol a komoly irodalommal a szórakoztató
és pornográf irodalom versenyez. Ám a „SZAMIZDAT népének”
döntõ többsége (a tegnapi iskolások, diákok,
fiatal mérnökök, bölcsészek) irodalomkedvelõk
maradtak. Felcseperedve, jó néhány keserû tapasztalattal
gazdagabban csupán 1991-ben vették elõ SZAMIZDAT könyveiket
a rejtekhelyekrõl, és helyezték el a polcokon, tehát
körülbelül abban az idõben, amikor kudarcot vallott
az elsõ kommunista puccs, és az Irodalmi Múzeumban
megrendezték az elsõ SZAMIZDAT-kiállítást.
SZAMIZDAT+TAMIZDAT=ZGYESZIZDAT, azaz ÖNKIADÓ+OTTKIADÓ=ITTKIADÓ,
amirõl BÁRMELYIK moszkvai könyvesboltban meg lehet gyõzõdni,
mert szabadon árulnak MINDEN, egykor mégoly nagyon tiltott
könyvet is. Amitõl is számos honfitársamnak --
különösen a fiatalabbaknak --, az a tévképzete
támadt, hogy EZ MINDIG IS ÍGY VOLT, hogy a „folyamat visszafordíthatatlan”,
és így tovább. Nos, MAJD MEGLÁTJUK – ahogy
az orosz szólás mondja. Meglátjuk, ha megérjük.
Kiderül, visszafordítható vagy visszafordíthatatlan-e
ez a folyamat, és az is, nem ölti-e fel végül a
gonosznak a totalitarizmustól eltérõ, ismeretlen,
gnómszerû alakját.
Addig is emlékezzünk meg illõ szavakkal az irodalmi
serpákról, a SZAMIZDAT-nak azokról az ismeretlen napszámosairól,
akik soha nem látott csúcsokra cipelték fel törékeny
vállaikon a kultúrát. Kevés segédeszközük
volt ahhoz, hogy megkönnyítsék a reájuk nehezedõ
terhet. Nem azokról az írókról, költõkrõl,
kiadókról beszélek, akiknek neve manapság közszájon
forog, hanem az egyszerû emberekrõl, mint Tánya, a
gépírólány, aki sok-sok éven át
gépelt SZAMIZDATot. Beleõrült a folytonos zaklatásokba,
az állandó rettegésbe, és végzett magával
– az 1980-as Nyári Olimpiai Játékok idején,
akkor, amikor az éjszakai Moszkva fölött az eget tompa
pukkanásoktól kísérve beterítették
a tûzijáték csillagszóróinak sokszínû
fényei, s az egész országot ellepte a szimpatikus
olimpiai Misa képe, kinek fizimiskája oly meglepõen
emlékeztetett a kihunyófélben lévõ Leonyid
Brezsnyev elhízott ábrázatára.
HOLKA LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
Bibliográfia
POPOV, Jevgenyij
„Vagy-vagy. Rólam, a repülõ csészealjakról
és a kommunizmusról”
Magyar Lettre Internationale, 11
„Az író az író az író”
Magyar Lettre Internationale, 16
„Moszkva - rongyszõnyeg”
Magyar Lettre Internationale, 17
„Az élet gyönyörûsége”
„Szamarából a 21. századba”
Magyar Lettre Internationale, 18
„Utazás a cservonyec birodalmába”
Magyar Lettre Internationale, 20
„A beszélõ fej”
Magyar Lettre Internationale, 24
„Szamarából szeretettel”
Magyar Lettre Internationale, 26
„Miszter $ kalandjai a bolsevikok országában”
Magyar Lettre Internationale, 27
„Moszkva nem hisz a könnyeknek”
Magyar Lettre Internationale, 28
„Válság, krach, csõd, krízis”
Magyar Lettre Internationale, 32
„Gogol és Puskin: a kétfejû sas”
Magyar Lettre Internationale, 35
„Adjuk el Oroszországot!”
Magyar Lettre Internationale, 37
A patrióta lelke
Európa, 2000
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu