Napi munkám végeztével rászánom magamat, hogy ma este mindenképpen átmegyek a szomszédba, mert elkorhadt a kútfedél, ki kellene cserélni. Szomszéd úr és Szomszédasszony elõzõ nap megerõltetõ kiránduláson vett részt: Ópusztaszeren jártak a nyugdíjasbusszal. Még tele vannak a tegnapi élményekkel: egészen fel vannak villanyozva. Tõlük szokatlan lelkesedéssel magyarázzák (bár izomlázuk van, és fáj a lábuk a sok gyaloglástól), mi mindent láttak, és úgy vélekednek az emlékhelyrõl, hogy arra bármelyik európai ország büszke lehet.
 Miután elképzelhetõ, hogy rögtönzött elmélkedésemnek nemcsak magyar olvasói lesznek, röviden el kell magyaráznom, mirõl híres az Ópusztaszer nevû település Magyarország délkeleti részén. Nos, egy régi magyar krónika szerint az úgynevezett honfoglalás után itt tartották az elsõ magyar országgyûlést. Azt elmagyarázni, hogy mi a honfoglalás, már gyerekjáték: a szótár szerint az a cselekvés, hogy valamely vándorló nép egy területet elfoglal, és ott hazát alapít. A honfoglaló magyar vezérek Ópusztaszeren alapítottak hazát, és osztották fel egymás közt annak területét ezerszáz évvel ezelõtt. Egyébként az „ó” azt jelenti, hogy régi, tehát ugyanezt a helyet legalább egyszer felépítették máshol is, vagyis elõzõleg lerombolták; és csakugyan, a helynévben szereplõ „puszta” szó nem a füves rónaságot jelenti, hanem azt, hogy a Szer nevû középkori város elpusztult. A tulajdonnév nemcsak elkülöníti a helyet vagy a személyt a többitõl, hanem tartalmazza annak eseménytörténetét is. A nyelv a megtestesült emlékezet, és mindenekelõtt a nevekben képes emlékezni.
 Szomszédaimat azonban ez a tény nem hozza lázba, nem lelkesednek a középkori romok iránt. Még kevésbé érdekli õket, hogy ötvenöt évvel ezelõtt a kommunisták taktikai okokból itt kezdték meg a földosztást, ami csupán elõjátéka volt a téeszesítésnek, vagyis a parasztság földtõl való megfosztásának. Szomszédaim nemzedékét már nem érdekli a föld. Apáik beletörõdtek, õk már belenõttek a hiányába, s az önállóságot más módon próbálgatják. Különben is, az ötvenöt évvel ezelõtti dolgok nagyon régen voltak, majdnem olyan régen, mint a középkor. A második világháborúnál vagy az 1956-os forradalomnál már csak a tíz-tizenkét évvel ezelõtti események régebbiek.
 Szomszédaim érdeklõdését az ezredéves régmúlt kelti fel. Ami nem is csoda, mert a régmúlt vadonatúj. Frissen van restaurálva, sõt rekonstruálva. Sajnos nem tudok beszámolni a történelmi emlékpark látványosságairól, ám szomszédaim tudósításából egyértelmûen kiderült, hogy ezek minden kíváncsiságot kielégítenek. Meg lehet ismerni belõlük a múltat, és megfordítva: a múltról alkotott ismeretek alapján meg lehet alkotni a történelmi emlékhely látványosságait. A legfõbb látványosság, a Feszty-körkép is vadonatúj. Feszty Árpád (1856-1914) a 19. század kilencvenes éveiben, a honfoglalás ezredik évfordulóján alkotta meg Magyarok bejövetele címû monumentális panorámaképét. Ennek 1800 négyzetméterén össze volt sûrítve mindaz, amit akkortájt illett gondolni Magyarországon a történelemrõl és az emlékezetrõl. Ennek lényege, hogy emlékezni egy emlékezõi közösség részeként lehet, vagyis a privát emlékezés is publikus normákhoz igazodik, az olyan intim emlékezés pedig, amely nem szorítható publikus normák közé, nem is artikulálható.
 A Feszty-körkép eredetileg Budapesten volt kiállítva, majd a második világháborúban súlyosan megsérült, aztán évtizedekig raktárban hevert. Most azonban vadonatúj és hiánytalan, mert a restaurátorok annak alapján, amit tudni lehetett róla (például fényképekbõl), újjáalkották magát az ismeretek forrását. Jelenleg ugyanazt láthatjuk Ópusztaszeren, amit száz évvel ezelõtt láthattunk volna Budapesten, és száz évvel ezelõtt azt láthattuk Budapesten, ami ezer évvel korábban Ópusztaszeren történt. Világosan emlékszünk, hogy az történt és úgy, hiszen le is van festve.
 A második világháború utáni újjáépítések még az Internacionálé programját mozdították elõ: a múltat végképp eltörölni. (Vannak persze historizálva újjáépített óvárosok is, ezek láttán tanulmányt lehetne írni a traumatizált emlékezet építészeti formáiról.) Az utóbbi tíz év tapasztalatai másra tanítanak: arra, hogy csak az régi, ami vadonatúj. Jusson eszünkbe a Dubrovnikot lövetõ szerb tábornok, aki TV-kamerák elõtt ígérte: ha majd elfoglaljuk a várost, újra felépítjük, úgyhogy még szebb és még régibb lesz, mint volt.
 Ez a kijelentés a megtestesült jelen pillanat, és úgy tapadnak egymáshoz a jelen pillanatok, mint a habzó folyadék buborékjai. Foglalj helyet a képernyõ elõtt, és hörpöld a habkönnyû jelenidõt! Mosolygós fiatalok színes folyadékot szürcsölnek. Eltorzult arcú fiatal színésznõk rikácsolnak egy szappanoperában. Fiatal rendõrtisztek nyilatkoznak egy különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság ügyében. Egy középkorú fiatalember betûkirakós vetélkedõt vezet, és fiatalos jópofaságokat mond az ügyetlenkedõ fiatal résztvevõnek. Valamit üzennek ezek a zûrzavaros képek. Arra tanítanak mindannyian, a visítozó színésznõktõl a pufók magyarnóta-énekesekig, hogy a jelen pillanatból többé nem lehet kilépni. Eddig lehetett, most már nem; de mivel nem lehet, nincs olyan, hogy „eddig”, tehát eddig sem lehetett.
 Sajnálom, de nem látom értelmét az utóvédharcnak. (És még csak nem is sajnálom.) Nem látom értelmét, és nincs is kedvem együtt kiáltani aggódó barátaimmal, hogy mentsük, ami még menthetõ.
 Miközben persze menteni kell, mind az értékrend folyamatosságát, mind a kézzelfogható értékeket; végtére is az emlékezés errõl szól. Csakhogy Ariadné fonala végtelen számú diszkrét pontra hull szét, ezek buborékokká fúvódnak fel: a labirintusból söröspohár lesz, az örök visszatérésbõl és az üdvtörténetbõl a jelenidõ sörhabjai, az apokalipszisbõl ökológiai katasztrófa.
 A képernyõn kosztümös történelmi sorozat sokadik része villódzik; Szomszéd úr és Szomszédasszony elégedetten vetnek egy-egy pillantást a fodros gallérokra és csipkés fõkötõkre, most már legalább tudják, hogy éltek régen az emberek. Szomszéd úr és Szomszédasszony erõs, egészséges felnõtt fia belép a szobába, és csatornát vált, merthogy ideje volna már ezt az egészet végképp elfelejteni. Szomszédfiú vélekedése nem áll távol Friedrich Nietzsche álláspontjától; nagyon csodálkozna, ha errõl valaki felvilágosítaná. Csakhogy a jelenidõ buborékjaiban éppúgy nem lehet csodálkozni, ahogy emlékezni sem, és éppúgy nincsenek megtûrve a bolondok, ahogy a bölcsek sem nyernek meghallgatást. Testi funkcióinkról nyíltan beszélhetünk, bölcsességünkrõl (ha csakugyan bölcsesség) hallgatni ajánlatos.
 Más példázatokat is mondhatok az emlékezésre. Van egy gombolyag terepszínû cérnám, ez lett életem cérnája. 1977-ben vettem egy Ópusztaszerhez közel esõ intézményben, ahol egy évet töltöttem. Ekkor próbáltam elõször regényt írni; ahogy ilyenkor szokás, vécépapírra. (Halk sóhajjal helyénvaló megemlékezni a régi, lapozható egészségügyi papírról.) Ez a regény az emlékezet elvesztésérõl szólt volna; nyilván a Száz év magány egyik epizódja adta az ötletet. Csakhogy az én vécépapírregényem szereplõi nem a tárgyak, hanem kizárólag az emberek nevét felejtették volna el: egyik az apját, másik a legjobb barátját, harmadik a szerelmét nem hajlandó többé felismerni, miközben az újságok a személyiség felszámolásáról írnak vezércikkeket. (Akkoriban, tizennyolc évesen Orwellt még nem olvastam, Musilt már igen.) Azt gondoltam, hogy ez lesz életem regénye, de nem készült el, tehát nincs meg. Életem cérnájából viszont még mindig megvan legalább a fele. Ha ilyen ütemben használom, még legalább huszonöt évig tartani fog. Vajon melyik lesz hosszabb: az életem vagy a cérnája? Vagy éppen egyforma hosszúra fog nyúlni mind a kettõ? S hová lettek azok a gombok, amelyeket felvarrtam, azok a szakadt ingek és ruhák, amelyeket összeöltöttem vele?
 Olyan országban nõttem fel, ahol, kisebb szigorításokat leszámítva, évrõl évre puhult a diktatúra és keményedett a hallgatás. Erre a létállapotra meglepõen pontosan rímeltek privát életkörülményeim: olyan családban nevelkedtem, amely évrõl évre szintén puhult, és amelyben a hallgatás évrõl évre szintén keményedett. Egy idõ múlva már hazudozni sem lehetett, pontosabban: a hazugságokat sem lehetett összefüggésekben ábrázolva, érvekkel alátámasztva, részletesen kifejteni. Már csak jelzésszerûen lehetett utalni az egyezményesen elfogadottként beállított fontosabb hazugságokra; utóbb aztán elegendõ volt a jelzések jelzéseinek jelzése. Ennek a beszéd- és gondolkodásmódnak évszázados hagyományai (és kimeríthetetlen tartalékai) vannak Magyarországon, de az én fiatalkoromban érte el soha nem látott virágkorát.
 Nem lehetett beszélni a halottakról, ezért nem lehetett beszélni az élõkrõl sem. Nem lehetett emlékezni, ezért észlelni sem lehetett, hiszen az észlelés önmagában is állásfoglalás. S ami a legszörnyûbb: nemcsak a szabad nyilvánosság hánya volt okolható mindezért, ahogy nem is pusztán a szív restsége, hanem leginkább az a körülmény, hogy nem volt mirõl beszélni, s nem volt kinek.
 És ez ma sincs másképp, amikor többé-kevésbé szabad a nyilvánosság, és nem kötelezõ sem hallgatni, sem hazudni. Az, hogy egyszerre többféle hazugság mondható, nem visz közelebb az igazsághoz. Az egyik hazugság le tudja leplezni a másikat, egyszersmind önmagát is, de a leleplezés nem megtisztulás. Minél inkább keresztüllátunk valakin, annál kevésbé fogjuk megismerni.
 Magyarország és a környezõ többi ország ma is tele van lyukakkal. A lyuk a buborék inverze, s éppúgy telítõdik metaforikus jelentéssel, mint a buborék. Ahogy a buborék tartalmát nem lehet megsemmisíteni, úgy a lyukat is csak betömni lehet, üressége nem pusztítható el. Gyermekkorom elsõ mondata, amelyre vissza tudok emlékezni, egy óvónõ vezényszava volt, nyilván egy homokozónál, és így hangzott: „Lyukakat betömni! Sorakozó!” Gyermekkoromban a budapesti házfalak szinte egyöntetûen szitává voltak lyuggatva (1959-ben születtem), s a felnõttek közül senki sem adott magyarázatot erre. Késõbb egy kiránduláson egy elhagyott kõfejtõ mészkõfalán találtam fejmagasságban sok száz apró lyukat. A könyvekben a cenzúrának köszönhetõen ki volt lyuggatva a szöveg; s ha valaki Isten felõl érdeklõdött, úgy vagy lyukas közhelyeket súgtak a fülébe körültekintõ óvatossággal, vagy az égre mutattak, amelyet akkor még csak jelképesen lyuggattak ki az ûrhajók, az ózonlyuk a korszak legvégén mutatkozott elõször.
 A házakat azóta renoválták, a lyukakat betömték, a sorakozó megvolt, sõt az oszlást is levezényelték már. De azért a lyukak üressége fennáll, és a sokszólamú, lágy fecsegés is gyakran csak reciprok hallgatás. Így hát ma is jelentõségteljesen hallgatnak a vasútállomások, a téglagyárak, a kórházudvarok, a tan- és elõadótermek, a kísérleti vegyiüzemek, a lebontott betonpalánkok, a kiselejtezett írógépek és telefonkészülékek. Tudhatjuk, mirõl hallgatnak, de nem hallhatunk mást, mint hallgatásukat.
 Azt is tudhatjuk, mi volt az elõttünk élt nemzedékek képviselõinek homlokára írva, de a homlokra írt láthatatlan szavak soha nem szólalnak meg. Volt nem egy kegyetlen és érzelgõs nagyanyám, aki le tudta olvasni a homlokról a kimondatlan gondolatokat; ebbõl a képességébõl, amellyel õ gyakran élt és nem ritkán visszaélt, egy keveset én is örököltem. Pontosan emlékszem elsõ ilyen élményemre, amikor vonaton ülve beszélgettem egy kedves idõs férfival, és iszonyodva kaptam félre a fejemet, amikor egyszerre csak megpillantottam a homlokán kirajzolódó láthatatlan feliratot. A vele egyívásúak közül azóta tízezrek vitték magukkal a sírba förtelmes titkaikat; százezrek és milliók pedig úgy temették (vagy hamvasztották) magukkal együtt az apró örömöket, bosszúságokat, bûnöket és szóra nem érdemes cinkosságot, mint Attila király kincsét rejtenék el - és örökségül hagyták a hallgatást. Így viszont az sem volt elmondható, amire büszkének lehetett volna lenni, vagy aminek örülni lehetett.
 A kút, amelyen ki kellene cserélni a fedelet (ezzel kezdtem írásomat, ha még emlékszik rá az olvasó), szintén csak egy földbe ásott lyuk; vize már sok éve nem iható. Metaforikus telítettsége azonban ettõl csak még töményebb lett. Thomas Mann óta tudjuk, hogy mélységes mély, és tapasztalatból tudjuk, hogy ki kell cserélni a fedelet, mert a korhadt lécek beszakadnak a rájuk mászó macskák alatt. És hát miféle találkozás lesz az, ha a macska egyre mélyebbre merül a letûnt idõk árnyai közé?
 (A cím, ahogy az birtokos szerkezetekkel gyakran megesik, ezúttal is kétértelmû. Ha az emlékezet fogsága azt jelenti, hogy az emlékezet fogságban tartja és megköti a tetterõt, úgy büszkén állapíthatjuk meg, hogy a 20. század felszámolta ezt a fajta fogságot. Olyannyira, hogy a szüntelen visszatekintést kívánó, bénító emlékezéssel együtt az egyéni cselekvésnek is nagyrészt befellegzett. Ha viszont azt jelenti, hogy maga az emlékezés van foglyul ejtve a lyukakban és a buborékokban, úgy az emberi élet legfõbb értelme - és legmaradandóbb anyaga - azt onnét kiszabadítani.)

Bibliográfia

MÁRTON László
Átkelés az üvegen
Jelenkor, 1992

A nagyratörõ
Jelenkor, 1994

A Nagy-budapesti Rémüldözés
és más történetek
Jelenkor, 1995

Jacob Wunschwitz igaz története
Jelenkor, 1997

Az áhítatos embergép
Jelenkor, 1999

Árnyas fõutca
Jelenkor, 1999

„Faust a mûfordító”
Magyar Lettre Internationale, 19

„Az elbeszélõ hova menekül?”
Magyar Lettre Internationale, 29

„Találkozás a Bolondok Tornyában”
Magyar Lettre Internationale, 34

„Zoli és az emberi nagyság”
Magyar Lettre Internationale, 35

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu