Rosi Braidotti:
Cigány dédanyám, Pasqua di Battista

Elsõ felvonás
Egy napon 1944-ben az anyám - akkoriban 10 éves volt -, bement a hálószobába, ahol az õ anyja, Maria térdepelt egy utazóláda elõtt, amiben menyasszonyi ruháját és az egyéb családi kincseket tartotta. Maria, alias Marizza sírt, kezében egy fényképet tartott. Észak-Kelet Itáliában, Latisanában vagyunk, abban a városban, ahol Maria és nõvére, Elena di Battista élt. Nem volt valami szép éjszaka,  kint záporoztak a bombák és rakéták. Latisana városa Friuli tartományban elsõrendû katonai célpont volt vasúti hídja miatt, ami a Velencét Trieszttel, majd Béccsel összekötõ vonalon feküdt.
1943 õsze és 1945 májusa között a szövetségesek 81 légitámadást intéztek a város ellen. Több, mint 8000 bombát dobtak le; százakat megöltek, és a házak 70%-át eltörölték a föld színérõl. 1962-ben a várost a Háború Áldozatainak járó Aranyéremmel tüntette ki az olasz kormány.

Miért ez az erõszak?
Mert a város a Tagliamento folyóra épült, amely 1944-ben - amikor a jelenet játszódik - a határt jelölte Itália két része között. Az egyiken Mussolini az utolsó erõfeszítéseket tette arra, hogy megtartsa a hatalmát, miután a Szövetségesek dél felõl megkezdték az ország felszabadítását (ez volt a hírhedt Saló Köztársaság); a másik pedig közvetlenül a Harmadik Birodalom fennhatósága alatt állt. Az én városom akkoriban a náci Németország része volt, és egy olyan országhoz tartozott, amelyet Hitler talált ki (sok ilyen volt): ez volt az „Adriatisches Küstenland”, amelyet a trieszti helytartó, Friedrich Rainer irányított.
Körülbelül 32.000 Wehrmacht katona, a német rendõrség 11.000 ügynöke, 277 Gestapo tiszt,
35.000 - a volt Ausztria határát õrzõ - fehérorosz kozák állomásozott a tartományban, amely a második világháború utolsó fázisának frontvonalában volt Olaszországban.

A trieszti határ túloldalán, a Hitler és Mussolini által kreált jugoszláv báb-államokban Tito tábornok ellenállási mozgalma rendkívül sikeres katonai hadjáratot folytatott. A Jugoszláv Felszabadító Hadsereg IX. hadosztálya arra készült, hogy felszabadítsa és annektálja az összes német megszállás alatt lévõ területet. Úgy festett, hogy jugoszláv leszek.

1945 májusában MacCreery tábornok 8. hadteste visszaverte Tito seregeit a szlovén határra. Triesztet két külön körzetre osztották. Az erre az észak-kelet itáliai/szlovén határra vonatkozó békeszerzõdést csak 2-3 évvel ezelõtt írták alá. Mindenesetre 1945-ben hontalanná vált emberek milliói menekültek keletrõl menedéket  keresve nyugatra. Minden lehetséges módon átlépték ezt a határt, mielõtt lezárták volna, és vasfüggönynek kezdték hívni.

Én a kommunizmustól 100 kilométernyi távolságra születtem; alig egy órányira voltak a gulag-szigetek, amelyeket Tito nyitott meg a felsõ Adrián. A 20. század gyermeke vagyok; egy olyan századé, amely halált és katasztrófát hozott - minden egyes emberért, aki leszállt a Holdra, milliókat küldött a rettenetes halálba. De én szerencsés voltam: annak a határnak a jó oldalán születtem - szabadnak születtem: olasz vagyok, amíg csak élek

Amikor anyám, Bruna tízéves korában egy fénykép fölött sírva találta az anyját, nem tehetett mást, mint hogy megkérdezze: „Mamma perché piangi?” - Mama, miért sírsz?
És Maria ezt felelte: „Mert valahol a világban van egy anyám és egy öcsém, és elveszítettem õket, elveszítettem õket! Tessék: nézd a mamámat. Nem gyönyörû? De hol van?”
Bruna ott és akkor elhatározza, hogy ez így nincs rendjén, és arra jut, hogy valamit tenni kell. De még csak tíz éves, és világháború van. Ennek a tervnek még várnia kell a megvalósulásra.

Két évvel és 8000 bombával késõbb a háborúnak vége. A szétvert olasz hadsereg elkezd hazafelé vonulni, a legnagyobb káosz közepette. A belsõ helyzet már majdnem polgárháborús a fasiszta és antifasiszta olaszok között. A világ felém esõ részén a 'partizánok'  megoszlanak Amerika-barát és Tito-barát csoportok között. Nem nagyon szívlelik egymást. Ennek polgári áldozatok fizetik meg az árát. Milánóban a partizánok kivégzik Mussolinit és a szeretõjét, Petaccit, azután fejjel lefelé felakasztják a tetemüket. A felszabadulás a világ felém esõ részén sem volt felhõtlen boldogság. Ugyanekkor gyalogolnak Olaszország felé az olyan emberek, mint Primo Levi az addig látott legnagyobb népességmozgás közepette. Az otthontalanok száma több millió. A keleti front túloldaláról jelentik, hogy a Szovjet Hadsereg módszeresen erõszakolja végig a kelet-európai nõket.
Elke Sanders számolt be a berlini erõszakról - de minden jelentett esetre felderítetlenek ezrek jutnak. Késõbb, sokkal késõbb Christa Wolf mestermûvében, a Kasszandrában írta meg a trójai nõkön elkövetett hasonló erõszakot; leírva a gyõztesek térhódítását, házról házra, kardcsapásról kardcsapásra, döfésrõl döfésre... A háború és a nemi erõszak szinonimák a nõk számára.
A felszabadulás nagy összevisszaság volt.

Különleges segélyszervezeteket állítottak fel, hogy foglalkozzanak a menekült-problémával,  az eltûnt családtagok felkutatásával. De ez majdnem megoldhatatlan feladat. Bruna elszántan munkához lát: lefordíttat németre egy keresõlevelet anyja családjáról, és a Nemzetközi Vöröskereszten keresztül mindenhova elküldi. Aztán folytatja minden kelet-európai olasz konzulátuson keresztül. Tántoríthatatlanul folytatja még azután is, hogy 1954-ben férjhez megy.

De ez idõbe telik, és már 1958 van, amikor csodával határos módon válasz érkezik a prágai olasz nagykövetségrõl: találtak egy személyt, aki jelentkezett a megadott névre - találtak egy Rico Battostovát, aki csak németül és csehül beszél, de történetesen Olaszországban született. Maria utoljára 1919-ben hallott az öccsérõl, a neve akkoriban Odorico di Battista volt, és tökéletesen beszélt olaszul. Ezek a részletek azonban, úgy látszik, nem számítanak az ilyen idõkben.

Leveleket váltanak - mindig fordítókon keresztül. Maria legnagyobb megdöbbenésére kiderül, hogy van egy új öccse is, Anton, akirõl sem õ, sem a húga, Elena nem hallott, de - egye fene, ahogy nõvérem, Giovanna mondaná: ezek csak apró részletek, ilyen idõkben!

1959 nyara: öt éves vagyok, és türelmetlenül állok a Triesztbe vezetõ országút szélén. Az egész család felsorakozott azon az úton - arra a halványzöld Volkswagen bogárra várunk, amely nagyanyám két eltûnt öccsét szállítja.

Az én ifjú, de logikus agyamnak a helyzet furcsa: úgy értem, hogy lehet elveszíteni két testvért, vagy akár csak egyet is? Az én öcsém, Augusto nemrég született - alig 4 hónapos, és szorosan tartom, mert félek, hogy elveszítem. Manapság soha nem lehet tudni...

A zöld autó közeledik, és elszabadul a pokol - mindenki rohan, kiabál, sír; látok egy öregembert kiszállni az autóból, aki pont úgy néz ki, mint a nagyanyám, és azt kiáltja: Marizza! "Ki az a Marizza?" - kérdezem, és remélem, hogy nem én. A nagyanyám valami furcsa nyelven kezd beszélni, amirõl késõbb megtudom, hogy szlovén, és nem tudom, hogy mi lesz még itt, hová jutott a világ.

Bruna, könnyek között elmagyarázza - nem látták egymást 40 éve. Nincs közös nyelvük. Ez, minden emberi erõfeszítés ellenére kész csoda. Az elsõ  családi összejövetelen latinul fognak beszélni - mert az egyetlen dolog, ami még mindig közös bennük, hogy mindannyian jó katolikusok.

„Ez a családom?” - gondolom, és azon aggódom, milyen statisztikai esély van arra, hogy épelméjû legyek, és normális felnõtt legyen belõlem
„Igen, drágám - mondja az anyám - cigányok hosszú sorának vagyunk a leszármazottai.”

Második felvonás
Hogyan folytattam anyám kutatásait - nem a család után, amelyet megtaláltunk, hanem az eltûnt fénykép után, amely az eredetileg eltûnt családtagokat ábrázolta - ez a témája annak könyvnek, amit most írok .

Mi van egy fényképen?
Nem tárgyi bizonyítéka semminek, manipulálható, különösen az internet és a photoshop korában; könnyen tönkremegy, elõbb-utóbb biztosan elvész. Fikció, nem tény. Nem tulajdonítok túl nagy igazság-értéket neki; csak szimbolikus örökségemnek tekintem - az én kincsemnek. Néhány ember házakat, kastélyokat, pénzt örököl - én egy szenvedélyt, egy küldetést, egy utat örököltem.
A Kodak-rend lovagja vagyok - az anti-polaroid iskolához tartozom -, akarom azt a képet. Akartam egész életemben.

Mert ez a kép meghatározza a sorsomat, és hatással volt egész életemre hosszú, nagyon hosszú idõvel azelõtt, hogy megszülettem. Mert az a fénykép soha nem a múlt, hanem mindig elõttem van, egy virtuális jövõ, ami után sóvárgok. És amikor végre a kezemben tartottam a dédanyám fényképét - sok-sok évvel azután, hogy az egész elkezdõdött - a kérdés, amely kibukott belõlem, sokkal inkább volt egy szeretõ, mint egy kutató vagy író kérdése - de talán nincs is különbség - ez volt: „Ki vagy te?”

Pasqua di Battista 1884-ben született Villachban, az Osztrák-Magyar Monarchiában, olasz szülõktõl. Hozzámegy Giovannihoz, aki szülõvárosából származik, építõmunkás, és nagyon sokat iszik; három gyerekük lesz: az én nagyanyám, Marizza (1910); Elena (1908); és egy fiú, Odorico (1912). Sikeres üzletasszony, divatos kávéházat vezet Klagenfurtban, bár úgy tûnik, árult gyümölcsöt és zöldséget is. A helyi piacon sok pénzt keresett.

1915: Olaszország Franciaország és Anglia oldalán belép az elsõ világháborúba a tengelyhatalmakkal szemben. Az olaszoknak, mint Pasqua, menekülniük kell onnan, ami az otthonuk volt és most ellenséges ország lett - szerencsére nem nagy út - a hegyek másik oldalára, Udinébe, ami új otthonuk lesz. A háborút a félórányira lévõ hegyekben vívják. Ernest Hemingway is ott van, és leírja azt a várost, azt a tartományt és azt a háborút a Búcsú a fegyverektõl címû regényében.

1917 októbere: Caporetto. Az osztrák hadsereg megsemmisíti az olaszt, és áttöri a frontvonalat, elfoglalják az egész területet a Piave folyóig, körülbelül 70 kilométernyire délre a szülõvárosomtól, ami pedig körülbelül 50 kilométernyire van Udinétól délre.
A lakosság rémülten menekül: Udine 10.000 lakosa szalad szét, amikor az osztrákok megérkeznek, és fõhadiszállásukká változtatják a várost.

Pasqua viszont nem tudott elmenekülni, mert tífuszt kapott, és kórházban feküdt. Két lánya az õ anyjával elszökött, és átkelt a határon Itália szabad részébe; gyakorlatilag  éppen akkor keltek át a Piavén, amikor Hemingway is.
Firenze mellett telepedtek le körülbelül 8 hónapra, amikor aztán az olaszok javára fordult a szerencse, visszaverték az osztrákokat és gyõztek 1918-ban -  õk is visszatérhettek Udinébe.

Eközben Pasqua felgyógyult a tífuszból, megismerkedett az osztrák-magyar birodalmi hadsereg egy csodálatos tisztjével, és halálosan szerelmes lett. Anton Caldr jóképû csirkefogó volt, lovagolt, zongorázott, és tudta, hogyan kell boldoggá tenni egy nõt. Nagy szerelem volt.

Amikor rég eltûnt olasz férje csodával határos módon visszatért a háborúból - elszabadult a pokol. A válás nehéz volt, Pasqua saját családja a tisztesség mellett foglalt állást, és kurvának tartotta õt. Veszekedésekre és még valami tettlegességre is sor került. Pasqua anyja elrabolta két lányát: a nagyanyámat és húgát, Elenát, és megtiltotta nekik, hogy valaha is újra láthassák anyjukat.

1919-20-ban Pasqua, a fia Rico és Anton átlépték a keleti határt, hogy Anton szülõvárosába menjenek élni: a csehszlovákiai Prágába. Anton Caldr a Szudéta-vidékrõl származott, német családból. Itt még egy fiuk születik: Anton, és boldogan élnek, bár Pasqua kétszer is megpróbálta lányait visszaszerezni, de az anyja soha nem bocsátott meg neki, és nem is engedte, hogy lássa a lányait.

Maria és Elena olaszként nõttek fel, de szlovénul beszéltek; Rico és Anton csehekként  nõttek fel, és németül beszéltek. Nem vesznek tudomást egymás létezésérõl. Mivel a válás jogilag soha nem következett be, Pasqua tulajdonképpen bigámista volt, így megváltoztatta a nevét, hogy elkezdje új, kelet-európai életét - Emilia Klepac lett, asszonyneve: Caldr.

Mellrákban halt meg 1936-ban, és Königgrätzben - ma Hradec Knalové - temették el.

1938: Csehszlovákia náci megszállása.
Anton Caldr visszakapja német állampolgárságát, és azonnal újranõsül, elveszi Dittát, egy náci szimpatizánst. A háború után, amikor a szovjet Vörös Hadsereg megszállta Csehszlovákiát, Antont és Dittát egy lágerbe internálták a Csehszlovák szovjetköztársaságban. Itt érte õket a halál 1948-ban. Nincs sírjuk sem.

Nem vagyunk zsidók, nem vagyunk feketék - kifejlett  nomád európai példányok vagyunk, generációk óta hontalanok és áttelepülõk. Hogy összegyûjtsem a tényeket, amelyek köré ezt a kis elõadást felépítettem, tíz évig dolgoztam, utaztam széltében-hosszában, kutattam archívumokat és cipõs dobozokat, kifürkésztem családi titkokat, kikérdeztem elgyengült öreg nagynéniket és jótartású nagybácsikat, mélyen a lelkembe néztem: munkált bennem  anyám fájdalma, örököltem vágyait és törekvéseit.

Azt hiszem, hogy szétszórt családom nomadizmusa hozzájárult, hogy a 20. század jellegzetes polgára legyen belõlem  - teljességgel posztmodern, poszt-humanista.

Mégsem látok közvetlen összegfüggést teoretikus vélekedéseim és életrajzom között. Mindenképpen poszt-strukturalista lettem volna. És nem akarom a teóriáimat csupán a tapasztalataimra építeni, de - legyünk õszinték! - szerencse, hogy valaki kitalálta a posztmodernizmust, mert képzeljék csak el, ha ennek a családnak a történetét kellene egy másféle származásról, vérrõl, verejtékrõl és könnyekrõl vagy hõsies ellenállásról szóló takaros, lineáris, humanista történetbe beillesztenem.

Egyiket sem akarom - szeretem a nomádságomat. És különben is szerelmes vagyok Pasquába, Emíliába - vagy bárki volt is -, egy valaki volt, sok ezer, senki - õ a dédanyám, a cigány... az én Másikom, az én önmagam.

VARRÓ ZSUZSA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány     c3.hu/scripta/