Xi Chuan
Jövõmúlt

Szüleink és nagyszüleink árnyai váltják egymást tudatunk keskeny ösvényein. Egy hirtelen széllökés letaszítja õket, majd csendesen újra elõlépnek. Az emlékezet: elmúlt korok húsa és formája. Az idõ családfájára már fel van írva jelen és jövõ. Az elmúlt kor és az eljövendõ kor mind megteszi a hatását az emberre. Talán egy közös jövõ felé tartanak az emberek, legyen ez egy jobb valóság, a high-tech etikája, a nagy harmónia világa, legyen ez a kommunizmus, a pusztulás vagy a paradicsom. A van li su jing (a három tiszta ország szutrája) a muhayama-buddhizmusban azt mondja, a boldog paradicsomban még az emberek arcvonásai is teljesen egyformák. Ezért aztán az emberek a mi világunkban nem a jövõjük, hanem a múltjuk alapján különböznek egymástól. Két kultúra különbsége is, amelyekbõl antagonizmusok és konfliktusok, de cserék és érintkezési pontok is adódnak, a mai érdekviszonyok felõl követhetõ vissza a távoli múltba.

Az emlékezés, ellenállva az erõszaknak, hogyan szerzi meg mitikus igazolását és válik ennek során maga is erõvé

Mi az, ami a múlt és a jelen között voltaképpen történt? A „halál". De a „halál" fogalma túl fekete, túl súlyos, túl végérvényes. Hajlok arra, hogy inkább búcsúról beszéljek visszatérés nélkül. „Búcsú visszatérés nélkül" nem utal közvetlenül a halálra, mégis végérvényes. Fájdalmas érzéseket ébreszt. A végérvényes búcsú véget vet a múlttal való érdekkonfliktusunknak, esztétikai és morális értelmet ad neki. Búcsú közben a múlt elveszíti alakját, egyúttal tudássá alakul és olyan koordinátákká, amelyek vigaszt nyújtanak. Kínában a múltra való visszatekintés fontos út a bölcsességhez. A múltra tekintésben látta Konfuciusz a csillagok rendjét, az emberséget és a rituálékat, amelyeket beragyognak. Nem olyan ember volt, aki könnyen megelégszik, ezért kereste az élet és a morál transzcendenciáját a múltban. A késõbbi Quin Shihuang császártól eltérõen nem adta át magát az illúziónak, hogy egy felületes gyõzelem feljogosíthatja arra, hogy új nevet adjon a világnak. Az éppen megalapított állam jövõje érdekében, nehogy az emlékezetre támaszkodva megdöntsék, hogy megerõsítse legitimációját, Quin Shihuang i.e. 213-ban megparancsolta, hogy égessék el a palotája mellett az emlékezet minden versét és könyvét. A következõ évben elevenen eltemettetett több, mint 450 írástudót, akik az emlékezetet õrizték. Ez a két esemény szállóigeként került be a történelembe ( fen shu keng ru ), elégetni a könyveket és elevenen eltemetni a kofuciánus tudósokat. Ha Konfuciuszt és Quin Shihuangot úgy tekintjük, mint két szélsõség megtestesítõit az emlékezethez való viszonyban, akkor láthatjuk, hogy Konfuciusz, aki a múlt felé fordult, „tanító és példakép lett minden idõkre", míg Quin Shihuang minden idõkre túlcsordította a vétek poharát. Quin Shihuang jövõre irányultságában önmagában nincs semmi rossz, de a szörnyû eseményben elgondolkodtató kulturális epizódot kell látnunk.

Quin Shihuang a politikai hatalom erejével emlékeket rombolt le, de az õ romboló munkája nem hasonlítható az özönvízhez és azoknak a meteoritoknak a becsapódásához, amelyek a dinoszauruszok kihalásához vezettek. Ez a belsõ ellenmondásoktól feszített ember még arra sem volt képes, hogy saját emlékét eltörölje. Azzal, hogy mindenütt emlékmûveket emeltetett kõbe vésett feliratokkal, az emlékezés iránti kiapadhatatlan igényét tanúsította, és azt a vágyát, hogy bekerüljön a történelmi emlékezetbe. Ugyanakkor azon igyekezett, hogy a történelembe való bekerülését minden eszközzel halogassa, alkimistákat küldött a tengeren túlra, hogy olyan szereket hozzanak, amelyek hozzásegítenek az örök élethez. A mesterek magukkal vitték minden aranyát, és az udvarából minden érintetlen fiút és lányt, de nem tértek vissza hozzá soha. Végül õt magát és a birodalmát is az emlékek gyõzték le. Az emlékezet mindenkié. Ha nem ütközik ellenerõbe, idõvel elhalványul. Ez a mechanika törvénye: ha a folyóvíz akadályba ütközik, tomboló áradattá válik, és a papírsárkány csak ellenszélben száll fel. Quin Shihuang cselekedete: „elégetni a könyveket, elevenen eltemetni a konfuciánus tudósokat", egy dolgot világosan megmutat: az emlékezetet politikai diktatúrákkal, erõszakkal le lehet rombolni és törvénytelennek lehet nyilvánítani, de az ilyen törvénytelen emlékezet mitikus síkra emelkedik, és így nyeri vissza legitimitását. Idõszámításunk elõtt 201-ben alapították a Han-diansztiát. Az alapító császár olyan volt, mint egy kamasz. Úgy vélte, kénytelen a politikai rendszert az emlékezetben valamelyest helyreállítani ahhoz, hogy elnyerje legitimitását a valóságban. A Quin-dinasztiának a Han-dinasztiával való felváltása egyszerre volt politikai és kulturális esemény: új irányt szabtak a morálnak, a gondolkodásnak és a tudásnak. A kínai írástudók legfontosabb feladata lett, hogy szóról-szóra, minden részletében tanulmányozzák a betiltott klasszikus hagyományt, hogy rejtett összefüggések után kutassanak, minden jelet legmélyebb jelentésében megértsenek, és felelevenítsék a klasszikusok emlékét. Az irodalmárok az emlékezés elõkelõ fegyverével állnak ellen a politikai hatalomnak: képzeletben állandóan visszatérnek a múlthoz. Bár a történelem könyörtelen óraként halad tovább, az írástudó körök sosem adták fel, hogy visszatekintsenek a múltba. Morális és taoista szempontból nézve a kínaiak a történelmet „visszafelé irányuló" folyamatként fogják fel. Amikor az „elõrehaladó" történelem felfogása, amelynek az ész és a tudomány a magva, a technikával együtt elérte Kínát, és a társadalmi változások folyamán egyre inkább eluralkodott, Vang Gnovei, a nagy tudós inkább az emlékezet vándorló lelkévé akart válni, semmint hogy elváljon a múlttól. A pekingi palota Konming tavába ölte magát. Ez az 1927-es évben történt.

Ettõl kezdve a forradalom és a modernizálás a felismerhetetlenségig felforgatta a világot a Kunming tó körül - még az ég is mintha más volna, mint azelõtt. De még ha ez így van is: Vajon gyökerestül kiirtották-e az emlékezetet? A császári palota változatlanul pompázik, bár már nem lakik benne senki - most az emlékezés szelleme lakja. Ezt a szellemet nem lehet elûzni, és a mélyen a bensõnkben lakozó múlt sokkal erõsebb, mint a növekedési képességeink. Az emlékezés szelleme behatol majd abba a jövõbe is, amelyet mi már nem érünk meg.

Az építési stílus megváltozásával a haladás égisze alatt megváltozik az ember életstílusa, és ennek következtében megváltoznak a világfelfogások is. Nincs természetes haladás. A haladás az emberi természet leküzdését feltételezi. Ez ellentmond annak a metafizikának, amelyre a „visszaforduló" történelemfelfogás támaszkodik. Mióta azonban az európai ipari forradalom de facto egy domináns és egy alárendelt kultúrát teremtett, a haladás megfelelõ ürügy lett a társadalmi fejlõdésre. Ezzel az alibivel és reális érdekektõl vezettetve az ipar hatalma, a tõke hatalma, a technika hatalma és a fogyasztás hatalma egy olyan haladás megtestesülésévé tudott válni, amely minden emlékezetet kitöröl. A haladás mögött álló modern erõszak semmivel nem marad el a Quin Shihuang-féle politikai erõszaktól. Ezért kell az emlékezetnek újra védelmeznie mitikus legitimációját, és ugyanakkor erõteljesebben a gondolkodás középpontjába tolni emlékezés és létezés, emlékezés és jövõ viszonyát.

Ha a múltbeli és a jelenbeli erõszakot valamint a jelen egyedülálló modernizációs hatalmát végsõ soron politikai és társadalmi kérdésnek nyilvánítjuk, alábecsüljük messzemenõ ideológiai jelentõségét. Az emlékezethez való viszonya olyan kérdéseket is érint, hogy szükségünk van-e egy egységes jövõre, hogy készek vagyunk-e elviselni ennek a jövõnek az elnyomását, és hogy hogyan áll szemben az egyén ezzel a jövõvel. A modern civilizáció elvei szerint az erõszak kiküszöbölendõ. Azt jelenti-e ez, hogy meg kell adnunk magunkat az emlékezetnek? Az emlékezet, amelyet mindig is korlátozott a hatalom, szellemünk számos aspektusát átjárta. Része kulturális önmeghatározásunknak, földi létezésünk oka és bizonyítéka. De amilyen kevéssé fordulhat az ember a saját háta felé, éppoly kevéssé képes az emlékezet korrigálni a benne lakozó abszurditást. Ha az emlékezés önálló státushoz tud jutni, és ez a státus képes joggá alakulni, akkor ez a jog jellemzi a kultúrát. Az emlékezés szelleme azzal kérkedik, hogy az igazság az õ kiváltsága, és hogy része a mûveltségnek. Egyre egyszerûsödõ lépései az emlékezet védelmében és ezzel a hatalom megtartására mostanában erõszakos, csúf arcát mutatják; mindent, ami valószínû, jogellenesnek minõsítenek. Az emlékezés hatalma, a politikai hatalom és a modernitás hatalma mindenkor kitart saját pozíciója mellett, és ezzel hozzájárul az emberiség önellentmondásaihoz.

Az emlékezés szelleme nem ismeri el, hogy saját csapdájában vergõdik, és a jövõ ellen fordul

Semmi kifogásom az emlékezés ellen. Mint eddig kifejtettem, létezésünk oka és bizonysága. Ami az emlékezet és a jövõ közti viszonyt illeti, ez minden, csak nem világos. Ki hallott már olyat, hogy az emlékezés szelleme önnön csapdájába essen és a jövõ ellen forduljon? Valójában a múltban a jövõ csírázik, benne csíráznak az erkölcsi célok és értékek. És az ember szakadatlanul e kettõs cél megvalósítására törekszik. Ezért aki a múlttal foglalkozik, ezzel még nem fordul el a jövõtõl. Inkább egy süllyedõ, a múltban prognosztizált jövõhöz igazodik, amely azonban mitikus legitimációra tett szert. Az ilyen jövõszemlélet egyáltalán nem korlátozódik konfuciánus kultúrkörökre. Konfuciánus kultúrkörökben Quin Shihuang másként gondolkodóként vált hírhedtté: Arra kényszerítette az embereket, hogy az õ jövõjét fogadják el, ugyanakkor nem volt elég fantáziája ahhoz, hogy világosan felvázolja ezt a jövõt. Ehelyett úgy tett, mintha õ maga volna a jövõ. Obskurantizmusa és az általa meghatározott politikai realitás a jövõ még láthatatlan terveként a késõbbi évek során minõségi változáson ment át, és kulturális örökséggé vált. A jövõnek a múltból való ilyen megtervezése nem egyedi eset: a nyelvtõl az életstílusig, a vallástól a társadalmi szokásokig, az ismeretelmélettõl a pragmatikáig, a morális elvektõl az esztétikáig - ezeknek az értékeknek a múltbeli összegzése az eljövendõ társadalmi formáció elõképe. Ebben láthatjuk az emberi ész lélegzetelállító megnyilvánulását. Quin Shihuang csak egy speciális eset, de még neki sem sikerült politikai erõszakkal eltemettetni a múlt minden jövõelképzelését. A történelem végül megbosszulta magát a maga módján, és az õ dicsõséges jelenét csak egyik történeti lehetõséggé tette a többi közt.

Ha az emberi történelmi gondolkodást divattervezõkhöz hasonlítjuk, és két csoportra osztjuk õket, az egyik alkotja a progresszív divattervezõk csoportját. Õk a jövõ közelképével törõdnek, nem a madártávlatával. Azt kérdezik, vajon egy az észhez igazodó elképzelés megvalósítható-e. A tervezõk másik csoportja óriási fantáziával rendelkezik, és a költõi szépségben és az igazságosságban hisz. Nem bánják, hogy van-e valaki, aki hordani tudná különleges ûrruha-költeményüket. Számukra a jövõ valami túlvilágit rejt, mintegy teleobjektíven át szemlélik. Itt most nem a „divattervezõk" második fajtájára szeretném terelni a figyelmet. Félreérthetetlenebbek, szélsõségesebbek, több költõi tehetségrõl tesznek tanúságot, és jövõterveikbe ott fognak bele, azoknál a nehézségeknél, amelyekbe a „divattervezõk" elsõ fajtája ütközik bele.

A világ kultúrtörténetének archívumaiból a távoli jövõ négyféle elképzelése különíthetõ el:

Az elsõ típus t Vergilius Eclogái nak Árkádiájában ismerhetjük fel. A kínaiaknál ez Tao Quian (365-427) Barackvirágos Kert - jövõjének felel meg. Ez a falusi-paraszti jellegû jövõ egyszerû, kötetlen, csupa szabadidõ. Árkádiában és a Barackvirágos Kertben jóformán nem is létezik az idõ.

A második típus olyan, mint mondjuk Morus Tamás Utópiá ja, amelyet a kapitalista kizsákmányolás bírálatával a háttérben vázoltak fel. Ez a jövõ a tengerre vagy hegycsúcsokra van telepítve, kegyetlen rendje az elitizmus szépségének felel meg, a szocialisták paradicsommá emelik, a liberálisok lenézik mint autokráciát.

A harmadik típus egy olyan elképzelésbõl származik, ahogyan az a bibliai kinyilatkoztatásban Ezeréves Birodalomként le van írva; ennek a jövõnek van valami gnosztikus színezete. Az „ezeréves birodalomra" hivatkozó világvége-diskurzus egy valóságos és egy gondolkodásbeli forradalomra utal. A Távol-Kelet dokumentumai között az Ezeréves Birodalom elmélete a Maitreya Nirvana-Szutrájában található meg. A szövegkritika szerint a Maitreya a Messiás.

A negyedik elképzelés, a Nagy Harmónia világa a Quin Shihuang elõtti kor szellemi javai közül való, a Rítusok könyvé bõl, és késõbb Kang Yonwei (1858-1927) elevenítette fel. Ennek a Nagy Harmóniának semmi köze egy magányos szigethez vagy egy városhoz a hegytetõn, de épp ilyen kevéssé jelent egy paraszti társadalmat vagy egy Ezeréves Birodalmat. Ez az érett, telt gyümölcs, amelyrõl a kínaiak õsei szilárdan hitték, hogy a jó ember leszüretelheti. A Nagy Harmónia világában politikai demokrácia uralkodik, a társadalomban rend, kölcsönös tisztelet és igazságosság. Az az érdekes, hogy ez a jövõ egy mitikus múlton alapul, Konfuciusz erre vágyott, Quin Shihuang azonban elvetette.

Bizonyos értelemben mind a négy jövõképnek van mitikus legitimációja. Valamennyiükben közös, hogy elképzeléseiket bizonyos fokig ki akarják kényszeríteni, és tagadják az ember testi énjét, bár nem ez az, ami akadályozza érvényre jutásukat.

Az említett négy jövõterv mindeddig nem tudott valóra válni, de különbözõ korokban és különbözõ helyeken mindig nagyra tartották, továbbfejlesztették és aktivizálták õket. Nemeslelkû emberek, akik vissza akarnak vonulni, kivétel nélkül egy olyan falusias társadalomba igyekeznek, mint Árkádia vagy a Barackvirágos Kert: a világi, elvárosiasodott élet láttán az erkölcsök bírálói lesznek. Míg a nem olyan nemeslelkû emberek is, akiket nem lehet elõkelõknek nevezni, helyeslik az élet sokszínûsége kedvéért egy Barackvirágos Kert vagy Árkádia megõrzését vagy megteremtését. Ebben a tekintetben a hollywoodi álomgyár és a Chilisote kormánynegyedben építkezõ Mao Ce-tung nem is állt olyan távol egymástól.

Ehhez képest a 20. századi Oroszország és Kína városaiban és falvaiban lejátszódott romantikus történetek jóval véresebbnek bizonyultak. Az Ezeréves Birodalomba vetett hittel alkalmazták elõször a radikális társadalmi elitek a végítélet elméletet mint forradalmi eszmék elõfutárát: miután a mindenekelõtt az alsóbb társadalmi osztályokból kiinduló forradalmi akciók lezárultak, új jövõre orientált uralkodók, akik nem tudták túllépni az isteni hatalom hatáskörét, az embereket újabb Ezeréves Birodalom felé vezették, és az Utópia és a Nagy Harmónia felé kényszerítették õket. Mivel a jövõ behatol a jelenbe, a racionalitás középszerûnek számít. Következésképpen mind az igazságos mind az igazságtalan karnevál során számtalan cipõt, sapkát, karórát és kerékpárt hajítanak el, amelyekre egyetlen ember sem tart igényt. Érdemes megemlíteni, hogy bár Mao Ce-tung tettekben nagyon is támaszkodik az emlékezetre, de túl sok gondolatot pazarolt a jövõre, és végül is

Quin Shihuanghoz hasonlóan viselkedett: „elégetni a könyveket, elevenen eltemetni a konfuciánus tudósokat".

A 20. század embereinek volt szerencséjük vagy szerencsétlenségük megélni két végítéletszerû megrázkódtatást, egyet az évszázad kezdetén, egyet a végén. A régi végítélet-elmélet által kiváltott hullám kultiválta és merésznek állította be az olyan gondolkodókat, mint George Orwell, Aldous Huxley és J. J. Zamjatyin, akik az utópiák kitalálóit csalóknak bélyegezték. Az ész fegyverével lerombolták a „múltjövõ" szentségét és legitimációját, de az õ motívumaik nem voltak elég konstruktívak. A politikai fordulatok városában, ahol egy felhõszakadást a tücskök ciripelése követ, világossá válik elõttem, hogy felismerik a jót, de a rosszat nem, a helyeset igen, de a hibát nem, nem fogják fel azt sem, hogy az életben (nem úgy, mint a matematikában), ami helyes, az nem tökéletesen helyes. Ennek megfelelõen semmi helytelen nem teljesen helytelen. Röviden: hiányzik náluk az ember bonyolult lelkének mély ismerete és az együttérzés.

Ha a testen és a húson túlmenõ Ént "Nagy-Én"-nek nevezzük, a "Nagy-Én" segítségével lõnek a "Nagy-Én"-re, és azt remélik, hogy az egyik ideológiát felválthatják egy másikkal. Ezeknek az ideológiáknak a konfliktusa azonban nem múlt és jövõ, hanem múlt és múlt közti konfliktus. Tény, hogy az életben minden elképzelés és minden terv, amely az észnek és a logikának engedelmeskedik, fallibilis, tévedéseknek van kitéve.

..Emiatt nem jelenthetjük ki jó lelkiismerettel, hogy meg tudjuk jósolni a jövõt, amely átfogja az ideológia, az érzések, a morál területét, létezésünket, a technika szintjét és a természetes környezetet; még azt sem tudjuk eldönteni, hogy egy középszerû, az emlékezet bélyegét magán viselõ társadalom mellett foglaljunk-e állást, vagy pedig a kreatív munka mellett, amely romboló, sokszor nagyszabású, és nagy árat követel tõlünk. Ezt a problémát még sosem oldották meg a történelemben, és talán teljességgel megoldhatatlan is. Az ember sorsa egyrészt megköveteli, hogy az egyéni szempontok a társadalmi szempontoknak rendelõdjenek alá, és a társadalmi szempontok ellentmondásossága miatt az egyéni szempontok feláldozása feleslegesnek tûnhet.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy minden történelmi katasztrófa lényegi oka az ember önellentmondásaiban keresendõ. Ezért az emberek a valósággal, a jövõvel való összeütközés során nem merik megmutatni zavarukat, ezért aztán az élet bonyolult ellentmondásait a-ra és b-re, a dolgok színére és visszájára, igazra és hamisra redukálják

Talán el kell hagynunk a lejárt világnézetek és morális felfogások ösvényeit, el kell feledkeznünk a tekintélyrõl, amit az idõ kölcsönzött a Konfúciuszoknak és Quin Shihuangoknak, és újra kell értékelnünk önellentmondásainkat...

Ha a jövõben gépekkel kell együtt élnünk, nem kéne velük szemben megõriznünk az emberiség néhány titkát?

IV. A jövõ létkérdés, a létezésbõl kiindulva kellene a múlt felszabadításával a jövõt felszabadítani

A határ a most-idõ és a jövõbeli idõ között (akár csak az elmúlt idõ) sosem elõre felé halad. A jövõ üres, nem tudjuk birtokolni, de velünk szemben folyik, felfogjuk, birtokba vesszük, és ezáltal nyer értelmet.

De miért próbálkozik az ember egyre-másra jövõtervekkel, nem tartva attól, hogy az utókor egyik melléfogást leplezheti le a másik után? Vajon ösztönös ez az embernél? Valójában az embernek lelki vigasznak kell a jövõ, de ez nem jelenti azt, hogy valamilyen eltervezett jövõ képes volna a világon minden léleknek vigaszt nyújtani. Egy ilyen jövõ a hús-vér individuumot megfosztja attól a jogától, hogy megérezze a jövõt. Valójában az emberek nagyon nehezen szabadulnak meg egy elképzelt jövõtõl, és a jövõbe vetett hit feltárja magának a létezésnek az értelmetlenségét. Ez nem jelenti azt, hogy a jövõtervek örökre megtartják vonzerejüket, csak hogy a mitikus legitimáció, amelyet a jövõ-elképzelések a történelem során nyertek, enyhíteni tudja az ember ismeretlentõl való szorongását.

Akik jövõképekben hisznek, még nem vették észre, hogy ezek megváltoztatják az idõ alakját, azaz meg tudják fordítani az idõ megszokott rendjét. A legtöbb ember általában kétféle módon méri az idõt, és nem érzi, milyen veszély rejlik abban, ha visszafelé járnak az órák. És azt lehet mondani, hogy éppen ez a halállal, újjászületéssel, forradalommal és természeti csapásokkal összefüggõ visszafelé járás az, ami súlyt kölcsönöz a gondolkodásunknak. De vajon engedhetünk emiatt egy adott idõben a hallgatólagos idõ-visszafordítás nyomásának, és megengedhetjük az emberi téboly ebbõl következõ kirobbanását? Annyi a politikai üldözés, vallási mészárlás, a morál elárulása, társadalmi nyugtalanság - mennyit akarunk még látni?

Mi tehát a jövõ? Mi határozza meg? Mi cáfolja? Ami meg nem történt, hogyan nyerhet jelentõséget történelmi létezésünk számára? Kínában öt millió boszorkány és varázsló állítja, hogy képes belelátni a jövõbe. Abból élnek, hogy mindazoknak, akik félnek a jövõtõl vagy reménykednek benne, elmondják, hogy mi fog történni. De Kínában van egy közmondás: Minél gyakrabban jósoltat magának az ember, annál rosszabb lesz az élete. Ezért aztán az a legjobb, ha az emberek a saját tapasztalataikra, érzékeikre tudják bízni magukat a bizonytalan jövõvel és a vak létezéssel szemben. Nem akarom együtt emlegetni a filozófusokat, természettudósokat és politikusokat a boszorkányokkal és a varázslókkal, akik megjósolják a jövõt, de ha meg akarjuk érteni a jövõképeiket, nem kerülhetjük meg azt a szempontot, hogy ez énjük melyik szeletébõl fakad. Véleményem szerint a tapasztalati én felõl nézve a jövõ a halál fenyegetõ közeledése; az álom-én felõl nézve a jövõ feltételezésekbõl, elképzelésekbõl, szerencsébõl áll, és a kreativitás tere. Ami a jövõt illeti, a logikus én ég a vágytól, hogy belefogjon valamibe - hagyjuk hát dolgozni. Törekvései nagyon is épkézláb jellegûek, tudjuk, milyen jól össze tudja foglalni a múltat. Van itt mégis egy kis probléma: múlt és jövõ arányait tekintve nem szimmetrikus és nem kompatibilis. Az ember véges múltja és mai szemszögbõl majdnem végtelen jövõje nem igen látszik összehasonlíthatónak. Ki az, aki már járt a jövõben, és visszatért onnan hozzánk? És a visszatérés a jövõbe nem más, mint a múltba való visszatérés utánzata, ahogy azt elképzeljük. Az idõk folyamán felfedeztük - vagy megalkottuk - a múltba tekintés szükségszerûségét, és megteremtettünk egy erre való külön diszciplínát is. A jövõ és a jövõbe való behatolás ezzel szemben nem külön szakterület. Még ha hiszünk is Nostradamus jövendöléseiben, csak álmunkban. Még ha hiszünk is az izraeli matematikus Eliyahu Rips és a fizikus Doron Witztum által felfedezett titkos kódban a bibliához - minden elõre megjósol valamit -, még mindig nem tudjuk, mit jelent a „továbbírás"-nak a titkos kódban állandóan megjelenõ fogalma. A „jövõ" titokzatos szó. Szembenézni vele szerénységet kíván. Nem a szerénység erénye miatt, hanem hogy felfogjuk saját korlátainkat.

Ez az írás nem akarja tagadni az emlékezés morális értékét és az emberi ítélõerõt, de ahhoz, hogy létezésünk még közelebb kerüljön az emberi létezéshez, fel kell tárnunk azt, ami félrevitt. A három én egyikének elégtelen ítéletét egy mindhárom által közösen hozott ítéletté kell alakítanunk, hogy létrejöjjön a legkisebb közös nevezõ az álom-én, tapasztalati én és logikai én között. Három én, három démon, amelyek mindegyike képes külön-külön az õrületbe kergetni. A három én legkisebb közös nevezõje talán az az „intuitív megismerés" lehet, amelyrõl elõdeink beszéltek. Ezt az intuitív megismerést úgy fogom fel, mint világi észt, amelynek az a feladata, hogy megakadályozza, hogy az egyik lehetõség elnyomja a másikat, és elérje, hogy az emlékezetben élõ (múltbeli) jövõképeket többé ne úgy tekintsük, mint az igazságot, hanem mint az ideológia, az érzések, a morál és a képzelõerõ mûködésének termékét.

Ily módon megszabadíthatjuk a jövõt a múltban eltervezett jövõtõl.

Most hirtelen meg vagyok ijedve. Csak nem kapcsoltam össze a „két lehetõség mûvészetét" a Lao-ce féle vuvei -vel (a tartózkodással a dolgok természetes menetébe való beavatkozástól)? (A „két lehetõség mûvészete" azt jelenti, hogy egy különbözõ nézõpontból szemlélt dologról ellentétes nézetekre lehet jutni. Az indiai jainizmusban van egy hasonló fogalom, az anekantavada , a sokféle aspektusról szóló tanítás.) Olyan nehéz az emlékezetet elûzni! A Han-dinasztia megalapítása után, i.e. 201-ben az uralkodók azt a feladatot látták maguk elõtt, hogy helyreállítsák a rendet és a termelést, hogy megnöveljék a népességet, hogy az állam új erõre kapjon. Néhány évvel az elsõ császár halála után két császár kormányzott, Han Wendi és Han Jingdi. Kormányzásuk ideje i.e. 179-tõl 141-ig tartott. Ebben az idõben a két császár a vuvei erzhi -t (a dolgok természetes menetébe való be nem avatkozást) érvényesítette a kormányzásban. Ez is egy módja a jövõ szemléletének, ami erõsen eltér a fen shu keng ru -tól (elégetni a könyveket, elevenen eltemetni a konfúciánus tudósokat). A wuwei erzhi lényege, hogy az emberi létezésben elég szabad teret kell hagyni a szellem és a munka számára, ami szelídebbé teszi a hatalom funkcióját. Ezért aztán a Qin-dinasztia erõszakos uralma és a háborús zûrzavar sok-sok éve után megélénkült a kínai társadalom. Még ha ez csak egy kis történelmi epizód volt is, érdemes ugyanúgy kezelni, mint a Qin Shihuang-féle könyvégetés korszakát, és olyan újabb történelmi példabeszédet látni benne, ami esetleg tanulságos és hasznos lehet a jövõre nézve.

KRASZNAHORKAI László

„Csak a csillagos ég.

Li tai-po és az utolsó ókori birodalom nyomában"

Magyar Lettre Internationale , 31

kiemelés:

- mind az igazságos mind az igazságtalan karnevál során számtalan cipõt, sapkát, karórát és kerékpárt hajítanak el, amelyekre egyetlen ember sem tart igényt

- Kínában ötmillió boszorkány és varázsló állítja, hogy képes belelátni a jövõbe

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta