A Magyar Lettre Internationale támogatója a Pantel: személyre szabott telekommunikációs szolgálatások

Dragan Velikic
BUDAPESTRÕL, TELJESSÉGGEL SZEMÉLYESEN

(BRÉMA) - Ez a történet Anton Èonkaš kovácsmûhelyében veszi kezdetét.

A Rakovèev utcából egy kaštanjeri földszintes ház két széles ablakát és bejárati ajtaját láthatja csak a szemlélõdõ; Kaštanjera a hétbõl az egyik domb, melyen Pula városa fekszik. A belépõ elõször is meglepõdik az egész házon végighúzódó folyosó hosszán, amely a belsõ udvarra, a mûhelyig fut ki. Ennek külsõ falánál egy vaslépcsõ vezet fel a vízszintes tetõre, ahonnan az egész város látható, mert a ház a Kaštanjera csúcsán helyezkedik el. A megfigyelõ így tapasztalatot szerezhet a pozíció fontosságáról is.

A huszadik század hatvanas éveinek elején nyolc éves vagyok, a Pál utcai fiúkat olvasom, iskola után pedig gyakran Anton Èonkaš mûhelyében kötök ki. Anton úr abban az idõben hatalmas lámpákat készített kovácsoltvasból, melyek idõvel mestermûhelyének felismerhetõ kézjegyévé váltak az óváros utcáin. S amíg Anton Èonkaš lámpákat kovácsol, addig én a mûhely sarkaiba vetem be magam, a megkopott szekrényekben kotorászom, s mintha múzeumban lennék, a polcokon lévõ tárgyakat nézegetem. Kutakodásaim mindig annál a polcnál fejezõdtek be, melynek központi helyén egy kávédaráló volt, amit az elsõ világháború után Budapesten készített Anton Èonkaš apja. Az öreg Èonkaš (utónevét csak azért nem említem, mert elfelejtettem) egy idõben Budapesten, ahol maga Anton is született a húszas évek végén, tartotta fenn kávédarálókat készítõ mûhelyét.

Anton úr valójában a barátom volt. Órákon át ülünk mûhelyében egy papír fölé hajolva, amire Anton keze ceruzával jegyzi fel a pesti helyneveket, kimondva az utcák és terek neveit is. Anton úr megpróbálja elmagyarázni nekem, hol is van a Pál utca. Akkor hallom elõször az „út", „utca", „tér", „körút" szavakat. Egy polc tetejérõl Anton leveszi Buda és Pest metszetét. Emlékszem egy szökõkútra, a Duna-partra, mely fölé odametszették a várfalakat, egy hídra, amint elúszik alatta egy hajó. Emlékszem a tõle ajándékba kapott fekete-fehér képeslapokra, amelyek az utóbbi harmincöt évben a dolgok láthatatlan útját járva elvesztek a könyvek lapjai közt vagy a fiókok mélyén. Semmiféle erõfeszítéssel sem tudok már visszaemlékezni több képeslap-részletre. De mégis, erõlködés nélkül is mindig tudom, hogy az egyiken egy napernyõs nõ állt a csemegekereskedés elõtt. A bolttulajdonos nevét Attila hun hódító iránti csodálatom miatt jegyeztem meg. Az õ neve túlélte a századokat, hogy egy pesti csemegekereskedés cégérén kapjon újra helyet.

2. 1967 júniusában a zeneiskola igazgatója közölte velünk, hogy a csehszlovákiai Trenèin felé utazva meg fogunk állni Budapesten.

Arra gondoltam: végre látni fogom a Keletet.

Anton Èonkaš úr elmagyarázta, hogy mi, akik Jugoszláviából utazunk Budapestre, a Keleti pályaudvarra érkezünk meg. A Keleti magyarul azt jelenti - Kelet. Azon a nyelven, amelyen Anton felfedeztette velem Budapestet, a nyelven, amely többé már nem létezik, s amelyet, amíg volt, szerbhorvátnak neveztek, szóval e nyelven a Keleti magában rejti a repülni (leteti) igét. Emiatt a budapesti vasúti pályaudvar számomra mindig is egy babiloni szó volt, egy szó, amelyben összekeveredtek a nyelvek, egy szó, amely a mi nyelvünkön a repülést jelentette, egy másik nyelven pedig a Keletet. A fejemben összekuszálódtak a dolgok: a Kelet az, ami repül, illetve az, ami felé repülnek, és ami felé repülnek, az Budapesten van. Budapest az a hely, ahová azok érkezhetnek meg, akiknek szerencséjük van, csak õk repülhetnek el Keletre, csak õk kaphatják el azt, ami repül.

Tehát arra gondoltam: végre láthatom a Keletet.

A buszok, melyekkel iskolai zenekarunk és énekkarunk utazik, a Keletinél állnak meg. A sofõrök elmagyarázzák, hogy a pihenõ félórás, a tanárok elmagyarázzák, hogy ne távolodjunk el a buszoktól, az igazgató elmagyarázza, hogy kész elmagyarázni mindent, amit nem értünk, az egyik segédsofõr pedig elmagyarázza, hogy a sofõrök senkit sem fognak megvárni. Félve és izgatottan szállok ki a buszból, rögtön megállok, hátizsákom belsõ zsebében kotorászom, hogy leellenõrizzem, megvannak-e még az Anton Èonkaštól kapott forintok, majd lassan a kijárat felé indulok. A Keletbõl megyek ki, nem is megyek messzire, megállok a kijárat mellett, a képeslapárus kioszkjánál. Nem azért akarok vásárolni belõlük, hogy bárkinek is küldjek, hanem hogy megõrizzem õket. A képeslapok õrzése számomra akkor és ma is a feledés és emlékezés állandó folyamata volt. S ma, ahogyan akkor is, a képeslapokat nem valami különleges helyen õrzöm, hanem a könyvekben szórom szét õket, könyvtáram minden könyve egy-egy képeslapot rejt magában, de idõvel persze elfeledem, melyik könyvben melyik képeslap van, a helyek és látványok összekeverednek, elfelejtõdnek, a képeslapok eltûnneka könyvekben. Nem tudom õket többé akaratom szerint megtalálni. Csak reménykedhetem, hogy egy napon éppen azt a könyvet fogom kinyitni, amelyben a keresett képeslap lapul.

E budapesti látogatásról részletesebben is beszámolhatok. Csak egy dolgot felejtettem el, minden másra kristálytisztán emlékszem.

Azt feledtem el, hogy meddig válogattam a képeslapok között, valószínûleg a Èonkaš-féle fekete-fehér metszeteken látható valamelyik látványt kerestem, amely azonban a maga intimitásában nem létezett a retusált színes budapesti képeken, melyeket 1967 júniusában tettek ki a Keleti pályaudvar egyik trafikjának ablakába. Minden másra világosan vissza tudok emlékezni: amikor visszaértem a parkolóba, az autóbuszok már nem voltak ott. Riadtan szaladgáltam minden irányba, én, a beijedt gyerek, elveszve a Keleten, orosz katonák mentek el mellettem, leállítottam õket, pánikba esve próbáltam elmagyarázni, hogy elvesztem, nevettek, egyik vállon veregetett, és akkor, hiszen csodák nyilvánvalóan vannak, odajön hozzám a fagyiárus, aki beszéli a nyelvemet. A fagyis elvezetett az elveszett tárgyak osztályára, a jugoszláv nagykövetség, azaz egy nagykövetségi ember jött értem, azt mondja, adni fognak nekem egy rendkívüli papírt, hogy visszatérhessek Jugoszláviába, amennyiben a busz nem fordul vissza értem. Így kezdõdött el életem leghosszabb napja.

A jugoszláv nagykövetség hivatalnoka a fiatalkorú bûnözõk részére fenntartott otthonban hagyott. Ülök az óriási helyiségben, néhány asztalon sakktáblák. A teremben még tíz fiú és lány. Ketten sakkoznak. Hallom, magyar nyelven, a „Marina, Marina" kezdetû dalt, nem mozdulok, várom, még mindig ijedten, hogy történjék valami. Késõbb elengedem magam, és sakkozom az egyik fiúval. Néhány óra múlva megjelenik egy meseszép fiatal lány, s mesét mond nekem: a barátaid biztosan tudják, hogy elvesztél, s hiányzol nekik, így mondta, mintha mesét mesélne. Találunk egy autót, amely ma este elvisz Csehszlovákiába. A meséje igaz volt, egyedül arra nem emlékszem, milyen nyelven mondta el. Késõ este egy autó hátsó ülésén hagytam el Budapestet, képeslapok nélkül, de meglelten. Még mielõtt elaludtam volna, Pest gyengén megvilágított utcáit néztem, amelyeken sokáig tekeregtünk, míg kijutottunk a labirintusból.

Ez volt minden. Budapest nem került újra az utamba egészen a kilencvenes évek elejéig. Akkor megváltozott országom térképe, az én földemen kezdtek eltûnni a városok és a nyelvek. A templomok és a vasútállomások repülni kezdtek: a levegõbe. Ezzel a változással magam is utassá váltam, aki valahol a köztes területen él, és aki sehol sincs. Belgrád és Bécs közt, a Budapesten megálló vonaton utazva éltem. Álltam tíz percet a vonatablakban, s néztem a Keletit, a helyet, ahol huszonöt évvel korábban elvesztem. A Keleti pályaudvaron a vonatablakban való ácsorgás rituáléja mindig ugyanakkor ismétlõdött meg, persze attól függõen, Belgrádból vagy Bécsbõl érkeztem-e. Ez a rituálé magába foglalta az „elveszettségrõl" való gondolkodást is. De sohasem gondolkodtam el azon miután elvesztem Budapesten, hogy valaha is sikerült-e magtalálódnom, vagy talán még mindig, akár egy szellem, a Kelet felett repülök. Egy másik dolgon elmélkedtem: azon, hogy abban az országban, ahonnan érkezem, milliók csak egyet akarnak - hogy elvesszenek, de mégis életben maradjanak.

3.1999. március 24-én kora reggel elhagytam Belgrádot, és az Avala expresszel Budapestre utaztam. Elõször életemben a Keleti nem egy „köztes tér" volt, nem egy pont, ahol az utazás csak megszakad, nem a továbbutazásra való várakozás helye. A Keleti elõször vált utazásom céljává. Elmentem a Kecskeméti utcai lakásra, hogy egy meghatározatlan idõre ott rendezkedjem be, hogy ott kezdjek el élni, s hogy az egyik általam kiválasztott asztalnál, mely szinte érintetlenül várt rám, elkezdjek írni. Fél órával késõbb elszámolok négyig, kinyitom a bejárati ajtót, és belépek egy másik történetbe, egy másik térbe. A mese, valószínûleg, Grimmé. Rögtön a bejáratnál egy magas és kövér szakács vár, fehérbe öltözve, egyik kezében nagy kést, a másikban cigarettát tart. A szakács mellett kövér, hatalmas macska áll. A szakács és a macska rám bámulnak, figyelmesen követik minden mozdulatom, egyikük sem mozdul, elmegyek mellettük, észreveszem a szakács kötényén a pecséteket, és észreveszem azt is, hogy mögöttük, egy elõszoba faasztalán szárított hús van, s megértem, egy vendéglõ konyháját látom.

A tér panoptikus. Bementem a belsõ udvarba, ahonnan az épület összes lakásába be lehet jutni. Az ablakok egymásra tekintenek. Látható a lakások belseje, az emberek magánélete mások tekintetének van kitéve. Nincs hová elbújniuk. Egy paradoxonra gondolok: a város, melyben elvesztem, valójában egy olyan város, ahol semmit sem lehet elrejteni. A lakások ablakai képernyõk, melyen a mindennapok kis titkai láthatók. A lakásomig vezetõ úton láttam, hogy a hetes számú lakásban a fiú az asztalnál ül és eszik, a kilencesben egy öregasszony fekszik az ágyban és cigarettázik, a tizenegyesben szõke nõ ül a fogorvosi székben. Kinyitom a tizenhármas számú lakást, a függönyök le vannak engedve, a lakásban sötét van és fojtogató légkör, odamegyek az ablakhoz, széthúzom a függönyt, kinyitom az ablakot, és megint a szakácsot és a macskát látom, amint rám bámulnak. Ülök a fotelben, bekapcsolom a tévét, s megtudom, hogy fél órája, abban a pillanatban, amikor leszálltam a Keletin, elkezdõdött Jugoszláviában a háború.

4. Két nappal késõbb a fiam szintén ugyanazzal a vonattal utazott Budapestre. Az a tény, hogy ebben az órában tizenhárom éves, akárcsak én 1967 júniusában, amikor elkeveredtem a Keleti pályaudvaron, a tény, hogy a fiam ugyanabban a városban lel menedékre, mint amelyben én egykor elvesztem, szinte mitikus félelem és hála elegyét hozta létre bennem, amelyet minden pillanatban éreztem, barátkoztam vele, s amelyre mint a világhoz való új viszonyulásként szoktam rá.

Így a fiammal kezdtem el felfedezni a várost. Volt egy rendszere: elõször az antikváriumokban vett régi Budapest-térképeket kezdte el tanulmányozni, a háború elõtti város térképét, aztán a háború utániét, a közlekedési hálózatokét, az utcák és terek hálózatát. Majd a mai város térképeit kezdte el nézegetni,figyelmesen, láthatóan minden részletet emlékezetébe vésve. Aztán útnak indultunk a Budapesten sárga színû villamosokkal. A fiam mindent elmagyarázott: hová mentek egykor, a háború elõtt a villamosok, miért nem mennek ma ugyanazokon az útvonalakon, miért jobbak vagy rosszabbak a mai útvonalak. Lefestette egyes terek háború elõtti képét, leírta a ma már nem létezõ épületek homlokzatait, összehasonlította a maiakkal, s akkor megértettem: õ, a saját fejében, folyamatosan építi és bontja Budapestet, több Budapestet lát egyszerre, az õ szemében minden tér terek sokasága, s a múlt is élõ képként tûnik fel egy-egy éppen elkapott látvány közepette. Így sokasodik a látvány, a város megsokszorozódik, történetek élednek fel, és olyan valaki hívja õket elõ, aki éppen hogy csak megérkezett a városba, valaki, aki nem ismeri a városban beszélt nyelvet, valaki, aki tizenhárom évesen elhelyezte magát egy múltban és jelenben, s így felfedezett egy területet, amelyen úgy települhet meg, mintha mindig is itt lett volna. Ekkor azt is megértettem: a fiam elutasította, hogy számûzetésben éljen, elutasítja az elveszettség érzését, s hogy felfedezett egy óriási várost, melyet Budapestnek hívnak, azért, hogy megtalálhassa benne minden emlékével együtt az egész jövõjét.

Berendezkedtünk budapesti mindennapjainkra, ez azt jelenti, mindennapos rituálék szerint kezdtünk el élni: elindultunk reggel a nagykörúton a négyes vagy hatos villamossal, leszállva a Margit hídon átgyalogoltunk a hasonnevû szigeten. Az Árpád hídnál megvártuk a Népstadion irányába haladó egyes villamost. Hamarosan felismertük a trafikosokat, a virágárusokat, a hidaknál és a földalattik bejáratánál összegyûlt koldusokat, az ezüstékszert árusító, ránk mosolygó szõke elárusítónõt, a város különbözõ pontjain hegedülõ lányt.

Volt egy másik variáns is: elindultunk a negyvenhetes vagy negyvenkilences villamossal a Gellért Hotelig, majd felmásztunk a Citadellára. A pont, amelyrõl Pest áttekinthetetlen utcáira nézhetünk, arra a kilátásra emlékeztetett, amelyet Anton Èonkaš egyemeletes házának tetõje is nyújtott. Azokban a pillanatokban bármelyik várost láthattam volna, amelyet csak el akartam képzelni.

5. A fejemben már egy nagy halomnyi magyar szó létezik, egy egyszerre teli és üres halmaz.

Teli, mert ezekre a szavakra emlékszem, meg tudom õket ismételni, léteznek, a saját szavaimként is léteznek - valamiféle emlékek a múltból, az életbõl, melyet most újrakezdek.

Üres, mert nem tudom, mi mindent is jelentenek e szavak. E szavakra úgy emlékszem, mint ahogyan a saját nevére emlékszik az ember, mint egy jelek közötti kapcsolatra, melyek valami egyedülállót, megismételhetetlent jelentenek, egy személyt, aki e vezeték- és utónévvel kószál a világban, egy személyes szóval, mely õt túl fogja élni, pontosan úgy, ahogy a nevünk is túlél bennünket, megnevezve minket a halálunk után is, mindörökké, egy sírkövön vagy valakinek az emlékezetében.

Itt van például: a Pillangó utca. Ezt a nevet Pillangó ulicára fordítottam le, azaz le sem fordítottam, mert azt hittem, egy névrõl van szó, egy utcáról, mely valakinek a nevét viseli. Úgy sétálok Budapesten, mintha éppen megérkeztem volna Babilonba, egy olyan isten akaratát teljesítve, aki még mindig nem dühös ránk, és nem ábrándult ki belõlünk, mindennek megvan a maga neve, lefordíthatatlanul, és ezért rögtön érthetõen. Az az érzésem, hogy megértek minden szót, hogy belakják testemet a szavak, rögtön intim és baráti viszonyba lépve velem. Nem érzem azt, hogy a nyelv ellökne magától.

Ezen az érzésen semmit sem változtatott az, amikor egyik barátnõm mosolyogva magyarázta el, hogy a Pillangó lepkét jelent. Az én fejembe viszont a „pillangó" attól fogva egy lepke saját neveként íródott be. Van „Pillangó lepke", s az Budapesten él. És mit jelent Budapest? Vajon ez egy személynév, egy megismételhetetlen és egyedüli arc? A személyneveket csak tudatni lehet valakivel illetve megjegyezni. Nem lehet róluk elmesélni egy történetet. Ezért nem tudok én egy történetet se elmondani Budapestrõl.

6. E sorokat Észak-Németországban írom, Bréma városában. Napok óta, amikor megérkezem a számomra ösztöndíjat biztosító intézménybe, a kedves hivatalnoknõ a frankfurti könyvvásárról szóló újságkivágásokat nyom a kezembe. Akkor jöttem rá, hogy itt egy tévedésrõl van szó, amikor a magyar írók könyveirõl szóló szövegek mellett elõzékenyen egy magyar nyelvû folyóiratot is ideadott.

„Tessék, hogy valamit a saját nyelvén is olvashasson."

„De hát én nem tudok magyarul."

„Hogyan, Ön nem Budapestrõl jött?", kérdezte érezhetõen meghökkent hangon.

„De, Budapestrõl jöttem, de nem tudok magyarul, és azt gondolom, nem is vagyok magyar."

‘Ah, vagy úgy. Azt hittem, Ön magyar író."

„Nem, belgrádi író vagyok, de már hat hónapja Budapesten élek. Bréma után Budapestre megyek vissza."

Nem elõször történt meg, hogy Budapestet megemlítve a „visszatérni" igét használtam. Egy idõ óta már tényleg Budapestre térek vissza az utazásaimról? Ott a lakcímem, amit számûzetésként, ideiglenesen élek meg, de azon a címen én nem turistaként lakom. Budapesten mindenem megvan, amivel a turisták nem rendelkeznek azokban a városokban, melyeken átutaznak: van fogorvosom a Villányi úton, írógépet javító mesterem a Szív utcában, megvan a Körhöz címzett vendéglõm a Sas utcában, ahová minden utazásról való visszatéréskor elmegyek vacsorázni, jókedvûen, hogy ismét láthatom Lajos, a pincér arcát, a pincérét, aki emlékszik rám és nagy vendégszeretetérõl bizonyosságot adva mindig szerbül köszön „jó estét", azon a nyelven teszi ezt, amelyet nem is ismer, és amelyen csak azért szólít meg, hogy mutassa, nem vagyok teljesen egyedül.

Ott, Budapesten vannak az antikváriumok is, melyekben kedvenc irodalmamat, a régi bedekkereket vásárolom. Noha Belgrádból egyetlenegy könyvet sem hoztam el, mert az elutazás elõtti estén rájöttem arra, hogy bármilyen könyvválasztás hiányos lenne, és nem tudhatom elõre, hogy egy pillanatban melyik könyvre lesz majd szükségem, pár hónapos Budapesten élés után kisebb könyvtárat gyûjtöttem össze - magyar klasszikusok angolra fordított mûveit, Budapestrõl szóló monográfiákat és tíz bedekkert. Tehát budapesti könyvtáramban magyar írók könyvei is megtalálhatók, mintha mindig is tudtam volna magyarul, mintha soha semmi mást sem olvastam volna. Ha a könyvtár egyfajta személyi igazolvány, akkor én ugyanazzal a névvel élek ugyan, de egy új igazolvánnyal, egy új múlttal, mely a magyar irodalom története.

De mindbõl a legfontosabb az, hogy Budapestre úgy térek vissza , ahogyan az emberek hazatérnek, mert e város vendégszeretetének arca van.

Szerbhorváth György fordítása
 
Bibliográfia:

VELIKIC, Dragan

„Belgrád"

Magyar Lettre Internationale, 33
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu
 


C3 Alapítvány     c3.hu/scripta/