AZ OLASZ BLOKKOT A VERA CÉG TÁMOGATTA

Alberto Scarponi
Olasz irodalmi diskurzusok

Olaszországban „az író nem tudja kivonni magát a kettõs sors alól: vagy árkádista vagy rebellis; vagy az udvaroknak, a felsõbb köröknek és az akadémiáknak az ékessége, vagy meg nem hallgatott próféta". (Francesco Jovine, Rinascita, 1948)

A Rinascita hasábjain 1948-ban folyó vitában Italo Calvino, aki ekkor 25 évesen, elhatározta, hogy még határozottabban részt vesz a politikai harcban, és ezért elvállalta az OKP napilapja l’Unitá torinói kiadásában az ún. 3. oldal, a kulturális oldal szerkesztését, (amit ugyan csak 1948 végéig csinált), közölt egy „irodalmi feljegyzést" „Mérnökök és bontómunkások" címen. Ebben az írásban felhasználva a metaforában rejlõ lehetõséget, „az írók a lélek mérnökei" sztálini definícióból következõ kultúrpolitikai program egyfajta svejki kritikáját adja. Vagyis, komolyan veszi a feladatot, és pontosan ezért érinti a baloldal - és nemcsak az akkori baloldal - egész kultúrpolitikájának egy fájó pontját. Bár Calvino irodalomról beszél, de rögtön, legalább is a mai olvasóban rögtön kivált egy közvetlen, általánosító asszociációt, vagyis arra hívja fel a figyelmet, hogy az értelmiségbõl, amelyhez õ is tartozik, hiányzik valami konstruktív mentalitás, éppen az, amivel a mérnök rendelkezik, (ma azt mondanánk, hiányzik belõle a kormányzás kultúrája) ugyanakkor túlárad benne a lebontás (a dekonstrukció) képessége. Úgyhogy a lelkek mérnökségére felszólított író valójában nem tud eleget tenni az ilyen elvárásnak, nem tud mást, mint leleplezõ (denunciáló) irodalmat produkálni, nem képes megalkotni az új kor kifejezésére hivatott „pozitív hõst". Lényegében, megint egy maibb, aktuálisabb nyelvet használva azt mondhatnánk, hogy a baloldali író bele van zárva egy ellenzéki kultúrába, amely képtelen kidolgozni az újat. Calvino - Svejk végül erre a konklúzióra jut: „Azt hiszem, hogy hosszú ideig kénytelenek leszünk harcolni az imperializmus kultúrájának még mindig bennünk élõ extrém ellentmondásaival". Tehát nem lesz lehetséges azonnal operatívan megfelelni a zsdanovi kultúrpolitika követelményeinek. Idõ kell, és közben kell majd „felkészülni és erõfeszítéseket tenni ezen az úton minden olyan ambiciózus képmutatás nélkül, ami már megoldottnak veszi a megoldatlant, minden kispolgári hisztéria és minden puritán mazochizmus nélkül (mentesen forradalmi nyelvvel álcázott hagyományos értelmiségi bûneinktõl)".

A Rinascita egy következõ számában Calvino visszatér a témára, de már önkéntelenül a személyes poétika területe felé mozdulva el: az értelmiségnek, ennek a viaskodó és ellentmondásos rétegnek gyakran különbözõ funkciói és kapcsolódási pontjai vannak a különbözõ társadalmak keretein belül, és a saját bensõ történetük ill. a saját társadalmi funkciójuk viszontagságain keresztül jut csak el az egész társadalom története a mûveikig. Kivéve néhány olyan a társadalmi feltételrendszernek vagy a személyes zsenialitásnak köszönhetõen beteljesült pillanatot, amelyben a költõ ‘közvetlen’ énekese egy egész társadalomnak és egy egész kornak. Csak ezekben az esetekben lehetséges „ahhoz a ‘totális’ realizmushoz, ahhoz a homéroszi képességhez eljutni, amely majdnem közvetlenül a természetbõl és a történelembõl keletkezteti a költészetet, ‘mintha a szerzõ nem is lenne’". (Itt talán érdemes megjegyezni, hogy a törekvés erre a közvetlen, látszólag szerzõ nélküli költészetre mindvégig jelen marad Calvino poétikájában.

És akkor idõközben mi a teendõ? A pártmunkának szentelni magunkat harcos aktivistaként átmenetileg lemondva az írásról? Igen ám, de az irodalmárok küzdõhelye nem másutt van, mint ott, a fehér papírlap elõtt. Az autonómia és felelõsségvállalás minden ezzel járó és ebbõl következõ problémájával együtt. De mi lesz akkor a párt feladata az irodalommal kapcsolatban? A válasz erre a kérdésre (tekintettel a helyre és az idõre: Rinascita 1948 vége) meglepõ módon rendkívül explicit. A párt feladata nem az, hogy irodalmi reformokat tervezzen, hanem, hogy a már meglevõ mûalkotásokra vonatkozóan „kritikát" gyakoroljon, (vagyis azután, hogy a mû szerzõje önállóan megmérkõzött a fehér papírral, önnön kreativitásával és saját invenciójának szabadságfokával); sõt, Calvino gondolatmenetében itt van még egy félreérthetetlen pontosítás: nem létezhet semmiféle „inspirációra vonatkozó ‘pártutasítás’".

A hidegháború hidege

Az a tény, hogy az itt elmondott dolgokat az OKP havilapja közölte, vezetõjének, Togliattinak ellenõrzõ szemei elõtt, azt a gondolatot sugallhatja, hogy, bár egy kultúra-konstrukciós terv átfogó koncepciójának keretén belül, de mégiscsak nyitottak itt egy hitelszámlát az irodalmárok számára, hogy arra támaszkodva elindulhassanak az irodalmi autonómia felé. Igen ám, de pár oldallal arrébb Mario Alicata a Calvinóéhoz hasonló világossággal teszi közzé „a progresszív értelmiség egységének vonalát". Kemény egyértelmûséggel hangsúlyozza, hogy itt nem mûvészetrõl vagy esztétikáról van szó, hanem egy „népi és nemzeti kultúra létrehozásáról", mégpedig azonnal, miközben a polgárság arra törekedett, hogy „extrém kísérletet tegyen az olasz kultúra reakciós irányú újjászervezésére". Tehát nem volt szabad beleveszni a fölösleges fecsegésbe. S hozzá még: „A kultúra sohasem volt egyes egyének értelmiségi produktumainak és aktivitásainak ‘spontán’ aggregátuma, és ma még kevésbé az". Ez evidens megállapítás ugyan, de azzal járt, hogy még a mondhatnánk privatizált, a fehér papír elõtt ülõ író és a fehér vászna elõtt álló festõ gesztusában kifejezõdõ minimális autonómia-törekvést is lehetetlenné tette. „A kultúra maga is szervezeti forma, sõt, az uralkodó osztály hatalmának legfõbb szervezeti formája".

A kommunista tábor akkori ideológiai szorításának mértékére jellemzõ allegóriaként értelmezhetjük azt a tényt, hogy ugyanebben a Rinascita -számban

megjelent egy nagylélegzetû Micsurin és Liszenko biológiai elméletét ismertetõ és dicsõítõ írás. A tudomány is hadba vonult.

De nekünk itt inkább az a fontos, hogy kitérjünk a számot lezáró két polémikus hozzászólásra. Az elsõt Luchino Visconti közölte, aki - azután, hogy megbírálták Shakespeare „Ahogy tetszik" címû darabjának rendezéséért, és fõleg azért, hogy benne Salvador Dali meseszerû díszleteit és jelmezeit használta - türelmetlenül úgy válaszolt, hogy a „neorealizmus" kategóriája (ami pedig egy történelmi-poétikai kategória volt, és a filmmûvészetben éppen Visconti „Megszállottság" címû filmjével vette kezdetét), kezd „egy abszurd címkévé" és fõleg korláttá válni, miközben ezzel szemben sokkal inkább fantáziára volna szükség, és õ eltökélten a fantázia megkezdett útján akart tovább haladni, tekintet nélkül minden ellenérvre.

A másik polémikus hozzászólás festõk és kritikusok (Consagra, Guttuso, Mafai, Penelope és mások) egy csoportjától származott, és fegyelmezetten tiltakozott a Rinascita elõzõ számában megjelent rövid szerkesztõi megjegyzés ellen, amelyben a szerzõ „horrornak" és „idiotizmusoknak" nevezte a bolognai Allianza della Cultura által szervezett „kortárs mûvészet elsõ országos kiállításán" bemutatott mûveket, és amelyben arra hívták fel az olvasókat, hogy kiáltsák csak nyugodtan, hogy „A király meztelen!" és hogy „A kriksz-kraksz az kriksz-kraksz!". Ez a tiltakozás meglehetõsen diplomatikus és fegyelmezett volt: Annak ellenére, hogy a polgárságnak és a fasizmusnak tudta be annak a provinciális elszigetelõdésnek bûnét, amiben az olasz mûvészet találta magát, és annak ellenére, hogy hangsúlyozta annak szükségességét, hogy az olasz mûvészet kapcsolatba lépjen a másutt létrehozott legfõbb figuratív tapasztalatokkal, végül is lényegi egyetértését fejezte ki a pártkoncepcióval: a mûvészet a hatalom szolgálatában áll. „Jól tudjuk, írták a tiltakozó mûvészek - hogy meg kell szabadulnunk azoktól az intellektualisztikus pozícióktól, amelyek egy tartalom nélküli bizalmatlan és magányos mûvészet jellemzõi, egy olyan mûvészeté, amely elszakadt a világ problémáitól és a mozgásban lévõ valóságtól, miközben objektíve az uralkodó osztályt szolgálja... A formalista kortárs mûvészet elleni harcot (és fõleg az ennek a mûvészetnek elõfeltételét képezõ ideológia, a dekompozíció, a hiány és a bizalmatlanság ideológiája elleni harcot) végig kell küzdeni".

És aztán ... a piac

A hidegháború elsõ éveit követve új és másféle küzdelmek, generációk, elgondolások jelentkeztek az olasz irodalmi és mûvészeti életben, de a kulturális kontextus paradox módon lényegében változatlan maradt egészen a falomlásig. 1989-ig minden marad a régiben, a helyzetet továbbra is a hidegháború dichotóm terminusaiban érzékelték és gondolták el az olasz világban. Még a magát oly lutheránusnak és eretneknek tartó, tehát oly programszerûen autonóm Pasolininak sem sikerült megváltoztatnia a vonatkozó értelmezési keretet. Pasolini egyszerûen botrányt provokált (például azzal, hogy a rendõröket a nép fiainak, a 68-as diákokat pedig burzsoá csemetéknek nevezte), amibõl az következett, hogy végül is elõfordulhatott, hogy valaki feltegye azt a kérdést: vajon ez az író jobboldali, baloldali vagy talán éppen pártok felett álló katolikus író. Úgy látom, hogy egyedül a Gruppo 63 (Sanguinettiék neoavantgárd csoportja) volt az, amely a 60-as évek során újra felvetette a mûvészi és az értelmiségi tevékenység autonómiájának problémáját. Ez az autonómia-probléma szerintem a „politikai" értelme annak a törekvésüknek, hogy a nyelven dolgozzanak minden politikától függetlenül.

Ez vonatkozik a csoport azon szárnyára, amely szétválasztotta a textust a kontextustól, és a textusból egy önjelölõ univerzumot csinált, és a másik szárnyára is, ahol az egyetlen munkaterületnek nyilvánított nyelvi tény mûködött ideológiaként.

Igen ám, de az avantgárd a saját genetikus kódjában hordozza a hatalom problémáját, és így bár elõfordulhat, hogy ne érdeklõdjön a politika iránt, hogy úgy tekintsen rá, mint a saját több évszázados karjának lehetséges meghosszabbítására (ez volt az, amit egy idõben a szürrealisták gondoltak a kommunista pártról) de ez az avantgárd saját anarchikus kimozdító gesztusában mégis valami intervenciót lát, a hatalmi játékban való részvételt. Úgyhogy talán nem lehetetlen a Gruppo 63 földi élettörténetében észrevenni egy hódítás álmát, egy neoavantgardisztkus, természetesen sui generis zárt hatalom megszerzésének álmát. Mindenesetre az biztos, hogy a neoavantgárd nem tudta kikezdeni a hidegháború bénító és torzító dichotómiáját.

A 68-as vihar aztán a maga mindent felfaló nagy tiltakozó hullámaival elnyelt az egész 70-es évekre minden irodalmi és mûvészi tényt. Úgyhogy a 80-as évekbeli ébredésre gyakorlatilag semmi sem maradt, csupán a piac és a fõszereplõk némi nosztalgiája. A rendhez való visszatérést két epizód jelölte világosan: Torinóban, a munkásharcok fõvárosában egy 40 ezres fehérgalléros tömeg tüntetése zajlott, melynek során nagyobb szerepet és rendet követeltek a társadalomban; Rómában a mindenek fõvárosában pedig egy olyan diáktüntetés, amely jobb, a tanárok és az eszközök hatékonyságán alapuló iskolát követelt, a diákok tanulni akartak tehát és nem tiltakozni. Az értelmiségiek pedig jobb esetben napilapok és folyóiratok kommentátoraivá váltak, rosszabb esetben a televízió tuttologusaivá, mindenes szakértõivé.

A kritika zsákutcájának jelei egyébként már a 70-es évek folyamán kezdtek megmutatkozni az irodalmi világon belül. A költészet területén például a 70-es évek közepén megjelent egy jellegzetes címû könyv, A költészet közönsége , amelyben az akkori új generáció legjobb kritikusai közül kettõ, Alfonso Berardinelli és Franco Cordelli, kertelés nélkül azt állította, hogy a költészet közönsége már csak a költészetet írókra korlátozódik, tehát egy zárt körre, amelyrõl nem lehet tudni, hogy egy elitet vagy egy gettót produkál-e. És hozzátehetjük, hogy ez még egy optimista véleménynek tekinthetõ, hiszen ma az az elterjedt vélemény, hogy a költõk egyszerûen nem olvassák költõkollégáik mûveit. Itt pedig akkor egy irodalmi autizmus szindrómájáról van szó, amelyet kétségkívül érdekes lenne konkrétan tanulmányozni.

És talán ugyanennek a kollektív pszichikai folyamatnak a szimptómái közé sorolható egy másik költõcsoport arrogáns és büszke gesztusa, azé a költõcsoporté, amely pár évvel késõbb publikált egy könyvet A szerelmes szó címen: ez a költõi szó saját magába volt szerelmes, nem törõdve semmi mással. A könyvvel pedig a Fennkölt és a Tiszta Szépség szomjúságától hajtva akart menekülni az ideológia tudatos tömegeitõl majdnem ugyanúgy, mint a piac õrült tömegébõl.

De miközben tovább emelkedtek a 80-as évek kulturális „vissza(felé)folyásának" hullámai, 1989-cel végleg lezárult a hidegháború, és az irodalmárok és a mûvészek Olaszországban ugyanúgy, ahogy a volt szovjet csatlósállamokban „bele lettek vetve" a piacba, most már mindenféle közvetítés vagy fék nélkül, egyenesen abba a nagy mediális bacchanáliába, ahol az értékek nagyon másokká és nagyon távoliakká váltak mindattól, amit a hagyomány irodalminak és mûvészinek mondott. Ekkorra az olaszoknak már volt saját „beszélt" nyelvük hála a unifikáló és homologizáló televíziónak, (ahogy ezt már Pasolini is minõsítette) és effektíve beszéltek is, mindenki beszélt, senki se volt csöndben, és senki se figyelt. Itt már csak a hallgatottságról és nem a hallgatásról volt szó, és a fecsegésrõl of course , egy szakadatlan lármáról, amelyben az irodalom és a mûvészet hangja lett természetellenes, idegen, más idõkbõl való, még ha olykor-olykor õk is adásba kerültek, amikor egy-egy divat, vagy még gyakrabban gazdasági ok ezt megkívánta.

Azóta minden indokolatlanná vált. Egy teljesen jelentékteen regény, mint a „Menj, ahova a szíved visz" (Suzanna Camaro), több millió példányban fogyott el, de senki sem tudta megmagyarázni, hogy miért. Egy korszakalkotó irodalmi intenciókkal átszõtt mûvelt és ízléses regény, Eco „A rózsa neve" is többmillió példányban kelt el, és ugyanúgy senki sem tudta megmondani, hogy miért. A piac megfejthetetlen. Azóta egyes szerzõk „fogynak", de anélkül, hogy egy olyan valóságos irodalmi diskurzust hoznának létre, amely jellemezne és kifejezne egy korszakot.

Hacsak nem akarjuk éppen a fragmentáltságban felismerni korunk alapvetõ jegyét. A széttöredezettségben és a mindig megkívánt és a mindig erõsen megkívánandó egyedi exploit- ban, / feltörésben/, de ugyanakkor abban a gazdasági vagyis könyvipari szervezetben is, amely provokálja és olykor ki is találja könyvek performance-át. A 90-es években ténylegesen nagy visszhangot váltott ki az ún. „kannibálokra" irányuló könyvkiadói-könyvipari hadmûvelet, amelynek néhány kritikus hívéül szegõdött. Egy korábbi kísérlet arra, hogy „fiatal írók" egy csoportját bevezesse a közérdeklõdés elõterébe, az irodalmi kínálat terminusaiban mérve semmi érdemlegeset nem volt képes létrehozni, csak egyes jól író egyéniségeket tudott a piacra juttatni, illetve csak néhány könyvkiadási eredményt tudott elérni, ez a második kísérlet figyelmet és vitát váltott ki.

Úgy tûnt, hogy ezek a félelmetes „kannibálok" a kor kvintesszenciájának adnak hangot, illetve az azt legõszintébben megtestesítõ generációnak: a legifjabbak generációjának, azokénak, akikre nem rakódott semmiféle történelmi hulladék, akik valamennyien a posztmodern örök jelenén belül élnek, s akik griffesekbõl, hordákból és (szombat esti) diszkózásból élnek, egy rugalmas harmadik szférájú virtuális hét kontextusában. Úgy tûnt, hogy ez a „kannibál"-irodalom egy új néptípust definiál, egy talán már poszt-humán és interplanetáris transzgénikus és kvantikus néptípust. Úgy tûnt, de aztán flopp lett az egészbõl. Illetve, ez a valószínûbb, hogy ez az akció is kimerítette a saját életciklusát: Technikailag jól volt megtervezve, és levezetve, vállalkozási terminusokban nézve, (biztonsággal meghatározta a saját kereskedelmi célkitûzését, megfelelõ termelési tempóban és ritmusban járt el, jól érzékelte és feldolgozta még folyamatukban a szociológiai adatokat), mégis, elõfeltételeivel együtt kimúlt. És valóban, ezek a vállalkozások a divat vastörvényeinek engedelmeskednek: folyton változtatni, hogy létezzünk. A vevõ fáradékony. Az ízlés követeli az újat.

Ez az utolsó tapasztalat - amely, mint általában, nem hagyott maga mögött mást, mint emlékét és néhány jól író egyes személyiséget - úgy tûnik, azt akarja bizonyítani még egyszer, hogy a piac örvényszerûsége már önmagában problematikusnak mutatkozik az irodalmi tartam, a durée szempontjából. Talán érvényes az az elv, hogy politika, mûvészet és gazdaság tudnak, sõt kénytelenek kooperálni, együttmûködni, de úgy, hogy közben mindegyikük tiszteletben tartja a másik autonómiáját. Vagy talán más utat kellene keresni?

SCARPONI, Alberto

„Anti(k) vándor"

Magyar Lettre Internationale, 16

„Versek"

Magyar Lettre Internationale, 21

CALVINO, Italo

Eleink

Európa, 1980

A kettészelt õrgróf

Európa, 1998

Amerikai elõdások

Európa, 1998

Palomar

Noran, 1999

HASLINGER, Josef

„Házkutatás az elefántcsonttoronyban"

Magyar Lettre Internationale, 34
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu