A Magyar Lettre Internationale támogatója a Pantel: személyre szabott telekommunikációs szolgálatások

ANDREI PLESU
MIT BIZONYITANAK AZ ÁLMOK?
Carl Gustav Jung és az álomfejtés hagyománya

Kényszerítõ erõ hajtotta, mivel az Oroszlán jegyében született, a mindent kiegyensúlyozó

Svájc volt a hazája, és tüntetõen polgári módra élt családja körében - ez így együtt kellett ahhoz, hogy Jung békében végezhesse kutatásait. Egyébként õ maga is kereste környezetében a szilárd támpontokat, nehogy úgy járjon, mint Nietzsche, és „kénye-kedvére sodorja a szellem légárama". A józan ész nézõpontjából szemlélve bátorsága közel járt az eszelõsséghez. Azt választotta kutatása tárgyául, ami látszólag minden másnál kevésbé idõszerû és nyilvánvaló: az álmokat, e légies, titokzatos anyagot, a lelki életet, amely hallgatásba merült, miután az emberiség leszokott arról, hogy körülszimatolja saját árnyékát. A megdöbbenés hangja máig sem ült el egészen, Balmer például úgy véli, hogy Jung önéletírása „merõben érthetetlen" könyv. A modern világ számára a kezdet természetesen Freud nevéhez fûzõdik. Rövid távon õ talán többet kockáztatott. Ami viszont az elgondolást illeti, Jung súlyosabb kockázatokat vállalt. Elõdjénél sokkal kidolgozottabb és árnyaltabb formában õ nem csupán új gyógymóddal lépett a tudományos közösség elé - bármilyen eredeti volt is az - , hanem új képet nyújtott a világról, olyan képet, amely levegõbe röpített minden, az elõzõhöz fûzõdõ megszokást. A freudi pszichoanalízis lényegében a kórtan egyik fejezete, még akkor is, ha Freud maga, de fõként egész sor tanítványa megpróbált továbblépni az antropológia irányába.

Jung viszont kezdettõl fogva egészen más pozícióról indul. A normalitás elméletét kívánja megalkotni - „esetek" helyett õt a törvények érdeklik. Jól tudja, hogy épp ez az irányulás különbözteti meg bécsi kollégájától: „Ami engem illet, épp fordítva, én az egészség nézõpontjából kívánom megérteni az embert, sõt, a beteget is kiszabadítani abból a lélektanból, amelyet a freudi életmû minden egyes lapja megtestesít."

Ilyen fokú magatartásbeli eltérés elkerülhetetlenül eltérést szül a doktrína és a módszer tekintetében is. Freud felfogása szerint az álom a lelki élet lényegi (de mellõzött) megnyilvánulása, olyan - neurotikus - szimptóma, amely valamely elfojtott vágy (képzeletbeli) kielégítésének szükségletébõl fakad. Akár „tudattalan"-ról beszél, akár „tudatalatti"-ról, Freud módszeresen, elõszeretettel olyan világ körvonalait rajzolja meg, amely egy másik világ „alatt" van, mint annak járuléka, peremvidéke, üledéke. Az álom, ez a tudatküszöb alatt elhatározott furfang, kétszínû manõver, arra való, hogy óvja a tudat szintjén megjelenõ szokásokat, feltevéseket és elõítéleteket. Jungnál mindez másként fest. Õ az álomban nem lát egyebet, mint valamely tudattalan tartalom „spontán, szimbolikus önmegjelenítésé"-t.

Más szóval Jung az álmot nem álcának tekinti, amely, ha kifejez valamit, inkább csak azért teszi, hogy ne fejezze ki, hogy elrejtse. Szerinte az álom éppen azt közli, amit közöl, olyan nyelven szól, amely közvetlen, noha nehezen hozzáférhetõ. Általában nem azért nehéz az álmot kibetûzni, mert csalafinta, hanem azért, mert a nyelv, amelyet használ, ismeretlen elõttünk. Ennélfogva az álomfejtés nem úgy mûködik, mint valamiféle mélyebbrõl jövõ ármány „dekonstrukciója", hanem úgy, mint amikor megismerkedünk egy már elfeledett szókészlettel.

„Sohasem tudtam igazat adni Freudnak abban - írja Jung - , hogy az álom amolyan ‘homlokzat’, amely eltakarja a jelentést. Azt a már eleve ismert jelentést, amelytõl a tudat - ,hogy úgy mondjam - kajánul meg van óva. Számomra az álom természet (kiemelés tõlem - A.P.), és nélkülöz bármiféle csalárd szándékot. Az álmok ugyanúgy a lehetõ legvilágosabban elõadják a maguk mondanivalóját, ahogyan a növények is úgy növekednek, az állatok is úgy járnak élelem után, amilyen jól csak tudnak." Másutt pedig: „Az álmok /.../ természeti jelenségek, és nem többek annál, amit reprezentálnak. Nem csalnak, nem hazudnak, nem ferdítenek és nem álcáznak, pusztán naivul elõadják a maguk mondanivalóját." A tudat számára ez esetben az álom nem olyan üzenetet hordoz - mint Freudnál - , amely érthetõ ugyan, de lopva hallgatásba burkolózott. Az álomba foglalt üzenet létünk azon rétegébõl ered, amelybe a tudat eszköztára nem nyújt bepillantást: olyan valóságra vonatkozik, amelyrõl nincs tudomásunk, és amelyet az Én ébrenléti állapotában használatos képességekkel nem érthetünk meg. Az emberiség bensõ világegyetemét irányító „kollektív tudatalatti" immár nem „alulról jön", mint a freudi tudatalatti. A lelki világ amolyan színfala volt - most már önálló, személytelen világ, Jung így is nevezi: „objektív lelkiség". Szinte azt mondhatnók, hogy Freudtól eltérõen, aki álmot lát , Jung számára az álom olyan látogató, amely egy különálló, az ébrenlétével párhuzamos világ hírnöke. Ezáltal a zürichi tudós lélektana közelebb van a görög szellemhez, mint Bécs világához. A görög nyelvben az ember nem „álmodik", hanem „álmot lát" ( ónár idein ). Az orfikus és a homéroszi szövegekben az álom - óneirosz - gyakran szárnyas istennõ, megjelenésének olykor érzékelhetõ nyomai vannak. Jung „álomtudománya" e gondolkodásmóddal épp annyira rokonságban áll, mint a német romantika világával. Az álom alábbi meghatározása például a Schelling környezetében élõ, vagy utána következõ gondolkodók bármelyikétõl származhatna: „Az álom szûk, rejtett kapu, amely a lélek legmélyebben fekvõ, legbensõ része felé vezet. A kezdetek ama kozmikus éjszakáját tárja fel elõttünk, amely már jóval azelõtt lélek volt, hogysem lett volna személyes tudat, s amely lélek marad azon túl is, ameddig a személyes tudat valaha is el tud érni /.../. Minden tudat elválaszt, ezzel szemben az álom útján behatolunk azon mélyebb, általánosabb, igazabb és tartósabb emberi létezésbe, amelyet a kezdetek éjszakai félhomálya vesz körül, amikor az ember - a még tagolatlan és személytelen természet részeként - teljes egész volt, és benne foglaltatott a Teljesség..." Láthatóan más hang ez, mint amelyet Freud használ. Márpedig ez a szövegkörnyezet óhatatlanul szûknek bizonyul az egyhúrú pszichoanalitikus hermeneutika számára, amely mindent a szexualitásra mint alapvetõ feltevésre vezet vissza. Ugyanígy szükségszerû volt továbbá az is, hogy Jung szemében az álom nem valamely külsõ oksági viszony végterméke , hanem a tulajdon célszerûségét követõ lelki folyamat kiindulópontja.

Ha Freud „forradalmárként" viselkedett, és harcban állott Binz, Maury, Lundt vagy Jodl konzervatív szûklátókörûségével, Jungot inkább az foglalkoztatta, hogy fellelje a hagyományt, és visszataláljon az elveszett bölcsességhez. Õ nem robbant, hanem restaurál ,

illetõleg csakis amilyen mértékben helyreállit, abban a mértékben robbant. A helyzetben az a különös, hogy Jung, miközben nyitottan tekint a hagyomány világa felé - ami Freudra nem érvényes - , és soha nem szûnik meg gyarapítani rá vonatkozó tudását, a végsõ következmények elõtt megtorpan, és gyakorta megmarad az óvatos tartózkodás határai között. A tudós elõvigyázatossága? Stratégiai megfontolás? A szcientista gondolkodó elõítélete? Tény, hogy 1939. február 9-én (vagyis 64 éves korában) Evans-Wentzhez írott levelében az alábbi, meglepõ nyilatkozatot teszi: „Számomra mint tudós számára az agnoszticizmus - kötelesség". Nyilvánvaló, hogy a kifejezés itt módszertani elvként, nem pedig filozófiai tézisként értendõ. És mégis, hogyan törekedhetik valaki gnózisra - bármilyen legyen is az - , ha nézõpontja a tudatosan vállalt agnoszticizmus holtszöge? A magunk részérõl azt tartjuk, hogy Jung - bizonyos értelemben hõsi - életmûvének minden következetlensége, bökkenõje, bizonytalansága az eljárásmód eme különös gátlásából eredeztethetõ, amelyrõl az Evans-Wentzhez intézett levél tudósit. Illusztrálásul az alábbiakban szemügyre vesszük az analitikus lélektan néhány olyan, „érzékeny" pontját, amelyre épp az álomfejtés ama hagyományának távlata felõl kínálkozik megoldás, amelyet Jung felfedezett ugyan, teljes egészében azonban nem aknázott ki. Ám lássuk elõször, melyek is e hagyomány közkeletû témái.

A régi görögök az oneirokritiké kifejezéssel jelölték az álmok olvasásának mûvészetét. A szóösszetételben szereplõ krinein ige arra figyelmeztet, hogy csakis a szükséges ítélõképesség birtokában lehet helyesen tájékozódni az álmok fölöttébb bizonytalan világában. A jelek szerint az ítélõképesség azért központi kérdése az álomfejtés mûvészetének, mivel együtt jár azzal az elvi felismeréssel, hogy szerkezetüket tekintve az álmok megtévesztõen sokfélék. Ez nem egyszerûen tipológiai, hanem, mondhatni, genetikai sokféleség: nem egyforma a forgatókönyv, amely szerint az álmok születnek, mi több, nem ugyanaz a forrásuk sem. Következésképp nem is egyformán „hihetõek", és kihámozni sem lehet õket egyazon módszerrel. Erre vonatkozóan az ókorban, majd pedig a középkor folyamán, egészen a 16. századig, óriási mennyiségû tudás halmozódott fel. Lévy-Bruhl óta tudjuk, hogy a primitív népek nem adnak hitelt válogatás nélkül minden álomnak, Lincoln pedig azt is kimutatta, hogy e népek körében valamely álom annak függvényében hihetõ, hogy milyen gyorsan lehet megérteni. Õsidõk óta különbséget tesznek „jelentéses" és „jelentés nélküli" álmok között. Olyan írók, mint Artemidor és Macrobius, egészen árnyalt osztályozást vezettek be: a jelentéses álmok között vannak a./ jelképes álmok, b./ elõérzetszerû látomások (korama) és c./ jóslat értékû álmok ( khrema-tiszmosz ), mely utóbbiak titkos jelek nélkül érkeznek valamely felsõbb hatalomtól.

A jelentés nélküli ( aszemanton ) álom egyszerûen „érdektelen", vagy pedig a „jelenések" ( phantaszma ) csoportjába tartozik. De ez utóbbiak sem egyformák, hanem kétfele oszthatók: a./ rémlátások ( ephialtész ) és b./ álomszerû látomások, ezek rendszerint az ébrenlét és az álom határán bukkannak fel. A 3. században élt Hérophilosz szerint, aki másféle ismérvekbõl indult ki, az „istenektõl származó" álmok mellett vannak olyanok is , amelyek „az értelem természetes tisztánlátásából vagy a véletlenbõl erednek, illetõleg teljesülni kívánó vágyból". Hasonló megfontolásokra alapozták az álmok megfejtésének széles körben elterjedt gyakorlatát csakúgy, mint az olyan típusú tudományos mûveket, amilyet Galenius irt Kórisme álmok alapján címmel. Az álmokról a szívósan fennmaradó homéroszi hagyomány azt tartotta, hogy eredetüket tekintve khtonikusak. A pithagoreus és a sztoikus gondolkodás köreiben azonban olyan álmokról is szó esik, amelyeket a légben tanyázó szellemek ( daimones) váltanak ki . „Egyesek azt tartják - vallotta még a 16. században élt Cornelius Agrippa von Nettelsheim is - , hogy az álmokat a levegõ idézi elõ." De occulta philosophia címû munkája III. könyvének 51. fejezetében egy bizonyos Jochanan rabbi vélekedését idézi, aki szerint az álmok négy fajtája számit valósághûnek: 1. a reggeli órákban, ébredés elõtt látott álmok, 2. a másvalakire vonatkozó álmok, 3. az olyan álmok, amelyek magát a jelentést is magukban hordozzák annak számára, aki az álmot látja, 4. az ismétlõdõ álmok. (23) Végül pedig maga Jung is hosszú részeket idéz Psychologie und Religion címû mûvében egy jezsuita atya, Benedictus Pererius 1598-ban megjelent, De Magia címû könyvébõl, amelyben az áll, hogy az álmoknak négy lehetséges oka van: 1. a testi szenvedés, 2. a szerelem, a Remény, a Félelem vagy a Gyûlölet kiváltotta érzés, illetõleg hirtelen bensõ felindulás, 3. a Gonosz hatalma és álnoksága, 4. az isteni akarat. Az idézett szövegek, valamint számtalan további forrás, amelyet e rövid áttekintésben nem tudunk sorra venni, mind arra vallanak, hogy az álmot mindenkor kockázatos zónának tekintették, amely kellõ ítélõképesség híján súlyos következményekkel járó tévedések elõidézõje lehet. Az álmok ugyanis nem csupán abban különböznek, hogy mennyire fontosak (a régiek ezeket nevezték „nagy álmoknak") vagy véletlenek, hanem abban is, hogy vannak „jó" és „rossz" álmok - utóbbiakat a sötétség küldi, elõbbieket a fény. Vannak egyszóval „ördögi" álmok, amelyekkel nem kell szóba állni, és „angyali" álmok, ezekkel viszont áldásos dolog párbeszédet folytatni. A megzavarodás veszélye oly nagy, hogy a keresztény vallási gondolkodás inkább mindenestül visszautasítja az álomjelenségeket, semhogy teret nyisson különféle eltévelyedéseknek. Cassianus még elismeri, hogy az elsõ szerzetesek lelki irányítói nagy figyelemmel kutatták tanítványaik álmait. Pontoszi Evagriosz azonban már azt tartja, hogy minden álmot ördögök idéznek elõ, akik a szenvedélyeken keresztül felbolygatják az ember emlékezetét. Ioan Scararul is arra a vélekedésre hajlik, hogy bizonyos álmok angyali eredetûek, de nem azok, amelyek a „hívságos dicsõség" érzésével felajzzák a kedélyt, hanem azok, amelyek az „ítélet és a büntetés" hírét hozzák. Mindent egybevetve azonban még ezek is gyanúsak, ha nyomukban kétségbeesés jár. Emiatt van az, hogy „aki az álmoknak hitelt ad, az úgy tesz, mintha a saját árnyékát venné üldözõbe". Az embernek szabadulnia kell tõlük, illetõleg „nem szabad átengednie magát annak, hogy nap közben is azon elmélkedjék, amit álmában látott, s ezáltal beszennyeznie az ébrenlét állapotát az álmokkal". Olyan „biztonsági intézkedések" ezek, amelyek ellenkeznek a modern ember szabad megismerési igényével, ám a lelki egészség ápolása szempontjából határozottan igazolhatók. A metafizika nyelvén szólva az álomlátás fölöttébb kétértelmû állapot, az érzékelt alakzatok ugyanis úgy mély értelmûek, hogy egyúttal a „látszat" és az „illúzió" megnyilvánulásai is. A Védák szóhasználata szerint az álomban látottak „csalóka formák" („ mayavi-rupa" ). A Brahma Szutra szerint az álomban ugyanaz a teremtõ erõ fejezõdik ki a lelki világban, mint amely a külvilágot is létrehozta. Ezért van az, hogy magához a világhoz hasonlóan valótlan és valóságos. Jóllehet közönséges látszat („ maya-matram") , az álom kínálta „látvány" némiképp elõrejelzõ szerepet is játszik („ sucakah" ). A szemfényvesztés és az értelem, az ébrenlét és a zavartalan álom, sõt az élet és a halál határmezsgyéjén mozogva, az álom magába a világegyetem természetébe nyújt bepillantást, a világok összefüggéstelen, patetikus játékába, ahol valóság és képzelgés, igaz és hamis felcserélhetõ egymással. Az álom épp annyira valóságos, amennyire az ébrenlét - álom. Elvégre aki álmodik, nem ugyanolyannak érzékeli az álmot, mint az ébrenlét állapotát? Bizonyos magasságból szemlélve mindaz, amit álomban látunk, összekeveredik a való dolgokkal, s aszimptotikus mozgást követve a kettõ együtt tart ama mindennél demokratikusabb Semmi felé. „Az abszolút álmok végsõ soron a Semmi világába vetnek bennünket" - írja Gaston Bachelard.

E sokarcú Semmi hálójában az ember csak biztos kritériumok és nagy lelkierõ birtokában tudja megõrizni egészségét. Különbséget kell tennie, mint láttuk, a „pedagogikus" álmok, illetõleg azok között, amelyek a testtõl felzaklatott tudattalan egyszerû kivetülései, de az elsõ csoportban is tudnia kell elkülöníteni egymástól a rosszra hajló, sanda, alantas állati energiájú pedagógiát a magasztos, az ég „hírnökei" hozta üzenettõl. Elõfordul az is, hogy egyazon álomban keverednek a tömény, jelképes értékû részek és a kongó üresség, ezeket pedig ugyanúgy külön kell választani, ahogy a búzát szokás az ocsútól. És még valami: az álom jellegzetesen egyéni körülményekre vet fényt. Ebben a tekintetben Freud és Jung véleménye maradéktalanul egyezik a Védák szövegével, illetõleg Hérakleitosszal: az álom olyan világba vezeti az embert, amelynek „képzelt" nyelvi készlete mindenestül az Én mélyrétegének terméke.

Különálló, magányos világ ez, amely semmiféle kapcsolatban nem áll az ébrenlét emberközi kiterjedésével. Más szóval mindenki, aki álmot lát, a maga egyéni képességeinek fényében kivetülõ, szigorúan személyes eszközök birtokában kel útra „az eredetek kozmikus éjszakája" irányába. Ennélfogva fölöttébb fontossá válik, hogy éppen ki az, aki álmodik. Mind az ókori Keleten, mind a homéroszi eposzokban úgy tudják, hogy másmilyen a királyok álma, mint a közemberé. De nemcsak egyénre szabott lélektanuk és „szociológiájuk" van az álmoknak, hanem történetük is. A jelek szerint az idõk során az emberek nem ugyanazt álmodták. Bekövetkezhet egyébként „stílusváltás" a személyes élettörténet során is. Jung beszámol például arról, hogy egy afrikai varázsló elmondása szerint „amióta az angolok betették lábukat az országba, törzsének tagjai nem álmodnak többé". Vagyis „fejlõdése" során az emberiség álomvilága fordulatok és átrendezõdések jellegzetes során mehet át. Feltehetõ, hogy Szókratész másféle álmokról számolt be hallgatóságának, mint amilyeneket egy mai páciens ismertet a pszichoanalitikus szakorvossal. Nietzsche szóhasználatával élve: gyanítható, hogy az álomvilág az apollóniból fokról-fokra átsiklott a dionüszosziba, és valószínûleg éppen ebbõl ered - legalábbis részben - a freudi elmélet megalapozottsága és sikere. Nietzsche kapcsán hadd emlékeztessünk arra is, hogy õ az álomban a törzsfejlõdést tekintve a gondolkodás mai formájának elõdjét látta. Jung rokonszenvvel utal erre a tételre, amelyet romantikus elõfutárainál is felfedezhetett volna. Gotthilf Heinrich Schubert 1814-ben napvilágot látott könyve „az álombeli jelképekrõl" teljes száznegyven oldalnyi terjedelmében arra a gondolatra épül, hogy az ember lelki világa „visszafejlõdött", míg ugyanis kezdetben minden nép az álom, a költészet és a jóstudomány ama „eredeti nyelvét" beszélte, amely a természet és a szellem közötti maradéktalan párbeszédbõl fakadt, a késõbb bekövetkezett bábeli, megromlott állapotban éppen az „aranykort" tovább éltetõ lélek volt az, amely elcsökevényesedett, a durva ösztönök hatása alá került, s csupán visszfénye, elfajzott maradványa immár egykori ragyogásának. A „rejtõzködõ költõbõl", akit magunkban hordunk, „rejtõzködõ gyilkos" lett. „Aminek az ébrenlét nyelveként kellett volna megõrzõdnie, az számunkra ma már az álom homályos nyelve: az érzelmek birodalma, még az egykor legmélyebbeké és legtisztábbaké is egy idõ óta /.../ veszedelmekkel van tele." Ezért, aki az álmok világában jár, az a dege-nerálódás földjén közlekedik, ahol félelmetes csapdák leselkednek rá. Hogyan kerülheti el õket? Hogyan nevelhetõ és szilárdítható meg az emberi ítélõerõ? Az álomfejtés egyetemes hagyománya az eljárások tömegét ajánlja. Ezek általában véve az aszkézisre irányuló törekvés körébe vágnak: az ember úgy foghatja fel legjobban az álom üzenetét, ha elõzõleg megtisztította testét és lelkét, vagyis ha jó egészségnek örvend, ha távol tartja magától a haragot, a gyönyört, mindennemû szenvedélyt, megtartóztatja önmagát, gondolatait helyes irányba tereli - bárki számára, aki olvasni akar az álmokban, mindez az elõkészület nélkülözhetetlen. Fontos továbbá a helyszín (erre vall a „keltetés"-nek nevezett szokás: az érintett személy templomban hajtja álomra fejét), és fontos a pillanat megválasztása is (az álomra különösen a holdfázisok vannak hatással). Az is elõfordul, hogy az álmot erõszakos beavatkozással (öncsonkítás), vagy a mágia bonyolult rítusaival próbálják elõidézni, illetõleg irányítani, s ezáltal elérni, hogy az illetõ éppen a kívánt álmot lássa. Ám az álomfejtés képessége sem adatik meg bárkinek, ehhez a puszta igyekezet nem elegendõ. E képesség meghaladja a kitartó aszkézist, úgy adódik hozzá, mint a lélek szent adománya („donum spiritus sancti"), mint a gondviseléstõl származó, természetfölötti tehetség.

Szcientizmusában Jung magától értetõdõen nem érzi kötelezõnek, hogy az álmok kutatójaként az imént emlegetett technikák valamelyikéhez folyamodjék. A tényfeltáró tudós szokásaival közelíti meg kutatása tárgyát, vagyis munkaeszközként bõségesen elegendõnek tartja az eleven gondolkodást, az alapos dokumentálódást, valamelyes intuíciót és némi szerencsét. E felfogás tökéletesen jogosult, ha az álmot úgy határozzuk meg, mint természeti jelenséget („Naturprodukt"). Csakhogy az álomfejtés mûvészetében felhalmozott hatalmas tapasztalati anyag a jelek szerint nem bátorítja fel az embert, hogy az álmokat ugyanazzal a fesztelen figyelemmel vegye szemügyre, mint a fákat, a vízeséseket és a madarakat. Igaz ugyan, hogy Jung, alkati komolyságánál és annál a rokonszenvnél fogva, amely kutatási tárgyához fûzi, nyomára bukkan mindannak, ami az álmok világában aláássa a természetbúvár szokott viselkedését. Számol azzal, hogy az álom „noumen" is, hogy pehelykönnyû holdudvar veszi körül, a vele való foglalatosság közben nem hajlandó azonban feladni egyfajta pozitivizmus kontrollját. Ezáltal eltávolodik attól a német romantikától, amelyhez egyébként, mint láttuk, annyi szállal kötõdik. Az az észrevétel például, amelyet Henrik Steffens a 19. század elsõ éveiben vetett papírra, mintha egyenesen rá vonatkoznék: „Õrültség az álomképeket, az alvó ember eme pozitív élményeit, egyedül (kiemelés tõlem - A.P.) az ébrenlét alapján, a lélektani vizsgálódás módszerével magyarázni..." Steffens egyébként azt vallotta, hogy az ébrenlét állapotát éppoly kevéssé értjük, mint magát az álmot, következésképp merõ illúzió, ha egyiket a másik alapján próbáljuk magyarázni. Jung, akit foglyul ejtett ez a jelesen „szabálytalan" kérdéskör, s akinek gondolkodása alkatánál fogva sokkal kevésbé dogmatikusan mûködött, mint a Freudé, nem tudott szabadulni a szakszerû pontosság démonjától - azt terelte át kissé erõszakosan az ébrenlétbõl az álomvilágba. Hol Platónt követi, hol meg Arisztotelészt, egyszer vakmerõ, máskor inkább megfontolt - Jung zavarba ejtõen csapong az álomfejtés múltját „történelmi elõítélet"-ként kezelõ szigorú tanárember gondolkodásmódja és a misztagogosz lazább felfogása között, akit a szimbólumok és a mítoszok mindenestül rabul ejtettek.. Sokat elárul errõl az általa használt módszer kétértelmûsége. „Meggyõzõdésem szerint - irta1934-ben, vagyis már hosszas pszichiátriai gyakorlattal maga mögött - az álomfejtésnek nincs tökéletesen igazolt módszere." De ez - tette hozzá - egyenesen jó, mivel hasonló módszer önkényesen elferdítené az álmok összetett jelentését. Az eredményt nagy mértékben a kutató „szándékai, várakozása, kívánalmai" szabják meg. „Az álmok értelmezésének mûvészetét nem lehet könyvbõl tanulni: a módszereknek és a szabályoknak csak azok veszik hasznát, akik nélkülözni is tudják õket. Valódi képesítése csak annak van, akiben megvan az eleven megismerés és megértés isteni adománya /!/, aki hajlamánál fogva, ingyen jutott birtokába." Vitán felül áll, hogy Jungban ez az adomány megvan. Sikereit nem a módszernek köszönheti, hanem kivételes tehetségének. A pszichoanalitikus laboratóriumi mûfogásai vagy csõdöt mondanak, vagy nevetséges és káros eredményekre vezetnek, ha alkalmazásuk nem párosul azzal az egyedülálló ügyességgel, amely Jung sajátja s amely a szédületes képzelõerõ és a hatalmas olvasottság ritka ötvözete. Éppen mert úttörõ, akinek nyomába csak olyanok léphetnek, akik hozzá foghatók, Jung egyidejûleg vált ki csodálatot és félelmet. Nem lehet ugyanis némi felelõtlenség nélkül felnyitni Pandóra szelencéjét egy olyan világban, ahol a benne rejlõ ártalomról oly kevesen tudnak. A módszer említett kétértelmûsége magyarázza, hogy 1935-ben, tehát alig egy évvel az után, hogy kétségének adott hangot az álomfejtés valamely „igazolt" módszerét illetõen, Jung néhány olyan, alapfokú „eljárás"-ba avatja be angol kollégáit, amely e szakterület teljes logikai átláthatóságának illúzióját kelti.

Úgy mutatja be az álmot, mint ismeretlen nyelven írott szöveget, amelyet a filológiai nyomozás bevett eljárásaival kell megközelíteni. Ezt kiegészíti még néhány logikai furfang, amilyen az amplificatio vagy a reductio ad primam figuram. Egy kifejezetten ezoterikus mûvelet ily módon a megtévesztõ hozzáférhetõség színében tûnik föl, s ezzel szinte felkínálja magát a lelkes középszernek és az illetéktelen tolakodóknak.

Az álomfejtés hagyományának nézõpontjából a jungi megkülönböztetések mûködése is vitatható. Amikor általánosít, az általa javasolt osztályozás inkább vízszintes irányban érvényesül: az álom lehet például kompenzatív (Schubert ezt nevezte volna „ironikus"-nak), prospektív, reduktív vagy reaktív, arról azonban rendszerint nem esik szó, hogy milyen hierarchiába rendezõdnek. Jung a jelek szerint túllépett azon a „babonán", hogy vannak „alvilági" és „égi" álmok. Úgy vélte, hogy minden álom egyazon minõségi rétegbe tartozik, valamennyi „jó" és „üdvös", a köztük lévõ különbségek csupán nagyságrendiek. Ez a túl jón és rosszon jelleg fokozza a jungi álomfejtéssel járó kockázatot. Ha ugyanis minden álom végsõ soron egy-egy kísérlet az egyén bensõ válságának jóindulatú körülírására és megoldására, akkor úgy kell rábíznunk magunkat álmainkra, mint aki az anyaság menedéket és biztonságot nyújtó révébe igyekszik. Jung önéletrajzi visszaemlékezéseinek olvasása közben olykor az az érzésünk támad, hogy a hangsúly indokolatlan mértékben eltolódik: mintha a szerzõ számára az ébrenlét immár csak ürügye, másodlagos képe lenne a felduzzadt áloméletnek. Holott könyve egyik legdrámaibb, Szembenézés a tudattalannal címû fejezetében maga Jung beszél arról, mekkora veszéllyel járhat az effajta glissando. Arra a megrendítõ vallomásra gondolok, amely alvilági utazáshoz hasonló élményérõl számol be élete azon pontján, amikor „kényszerképzetek szüntelen sora" tört rá: „Minden erõvel próbáltam megõrizni tájékozódó képességemet és kiutat találni. Tehetetlenül vergõdtem egy idegen világban, ahol minden nyomasztó és érthetetlen volt. Idegeim a végsõkig feszültek, és gyakran úgy éreztem, hatalmas kõtömbök zuhannak rám. Egyik vihar a másikat követte. Ha mégis sikerült ellenállnom, az csakis a nyers erõn múlott.

Mások - Nietzsche, Hölderlin és még annyian - összeroppantak ebben a megpróbáltatásban". Hasonló körülmények között mit sem ér a tudós hûvös józansága. „Annyira fel voltam zaklatva, hogy jóga-gyakorlatokkal kényszerültem csillapítani izgatottságomat" - jegyzi meg ugyanott. Nem csoda, ha az ilyen és ehhez hasonló élményekben sokan óvatlan különcködést látnak. A Lélektan és vallás lapjain például beszámol arról, hogy egy „ismert tudós", amikor értesült az általa használt eljárásokról, nem éppen indokolatlanul, megjegyezte: „Ez nagyon érdekes, de veszélyes". „Való igaz - teszi hozzá Jung. - Elismerem, hogy éppen olyan veszélyes, mint egy neurózis. De amikor az ember neurózist akar meggyógyítani, vállalnia kell a kockázatot". Hol van azonban az a szellemi tekintély, amelynek alapján valaki egymagában eldönti, meddig szabad kockáztatni és milyen áron, amikor a kérdéses „anyag" az ember lelki egészsége?

De a pszichoanalízissel járó veszély nem merül ki abban, hogy az értelem alászáll egy számára idegen világba. Komolyabban fontolóra kellene vennünk, hogy hasonlóképpen kockázatos kiragadni is az álmot a maga közegébõl és áthelyezni az ébrenlét tudatállapotának világába. Az emberi faj történetének jelen pillanatában az álom természetes tartózkodási helye az éjszaka, a félig vagy egészen tudattalan állapot. Aki az ébrenlét kíméletlen fényét az éjszakai világ oly tünékeny egyetemére irányítja, az beleszól a dolgok természetes rendjébe, megbántja - Novalis szavaival élve - „az álom istenségeinek tartózkodó szemérmét". Mihelyt felszínre hozzuk, az álom eltorzíthatja, erõteljesebben befolyásolni tudja az emberi viselkedést, mint hogyha továbbra is abban a félhomályban marad, amely életre hívta. Ezért van az, hogy a régi kínai hagyomány szerint az álmok hatása a nappalok alakítására is kiterjed, de azt is tudni kell, hogy „csupán attól a perctõl kezdve szólnak bele az események alakulásába, amikor úgy bánnak velük, mintha valóságosak lennének, mindaddig viszont egyáltalán nem hatékonyak. Aki azt álmodja, hogy meg fog halni, még három évet él, ha nem törõdik az álommal, ha ellenben jelentése a tudomására jut és azt valóságosnak tekinti, már aznap meghal ". Végsõ soron elõítélet, hogy a rejtett feszültségek tudatosítása szerencsés kimenetelû megoldáshoz vezet.

Az álmok világa nem csupán gyógyító erejû üzenetek „égi homályának" lelõhelye, hanem azé az „alvilági homályé" is, amely mérgeket õriz. Ezért fogja el az embert némi nyugtalanság, amikor Freud híres könyve, az Álomfejtés mottóját olvassa: „ Flectere si nequo superos, Acheronte movebo " („ Hogyha pedig nem pártol a menny, fölrázom a poklot! ).

Mintha Freud öntudatlanul megsejtené, milyen szörnyû árat kell esetleg fizetnie a pszichoanalízisnek - még a Jung nevéhez fûzõdõ disszidencia formájában is - „ha nem pártolja a menny".

Jung felfedezései a jelek szerint ugyanabba a sorozatba tartoznak, mint a modern fizikusok korszakos jelentõségû teóriái. A „kollektív tudatalatti" a jelenkori tudományosságnak éppoly fontos valósága, mint a maghasadás. Mindkettõben a zsenialitás nyilvánul meg - és mindkettõ zseniális igazság. Nincs honnan tudnunk azonban, hogy hasonló igazságok üdvére vannak-e az emberiségnek, vagy vesztére. Olyan alternatívák ezek, amelyek láttán a nappali értelem lebocsátja szemhéját, mintha szívesebben álmodnék...

HORVÁTH ANDOR FORDÍTÁSA
Bibliográfia:

PLESU, Andrei

„A damaszkuszi út"

Élet és Irodalom, 1994. 5. 20.

„Értelmiség és egyház"

Magyar Lettre Internationale, 23

„Európai patriotizmus?

Akadályok kelet felõl nézve"

Magyar Lettre Internationale, 25

„Michnik és Havel"

Magyar Lettre Internationale, 26

„Az új ember"

Magyar Lettre Internationale, 27

„Intellektuális élet a diktatúrában"

2000, 1997. 9

JUNG, Carl Gustav

Emlékek, álmok, gondolatok

Európa, 1997

Álom és lelkiismeret

Európa, 1996

Az ember és szimbólumai

Göncöl, 1997

Lélekgyógyászat

Európa, 1998

A lélektani típusok

Európa, 1999

Beszélgetések és interjúk

Európa, 1999

MCLYNN, Frank

C. G. Jung. Élete és munkássága

Kossuth, 1998

BENNETT, E. A.

Az igazi Jung

1999

FREUD, Siegmund

Álomfejtés

Helikon, 1985

Bevezetés a pszichoanalízisbe

Gondolat, 1986

MULISCH, Harry

„Freud-Oidipusz. Egy jungiánus értelmezés"

Magyar Lettre Internationale, 26.
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány     c3.hu/scripta/