AZ OLASZ BLOKKOT A VERA CÉG TÁMOGATTA
CLAUDIO MAGRIS
SAN MARCO KÁVÉHÁZ
Az álarcos fejek fent vannak, a fölött az intarziás, fekete pult fölött, amely a hírneves Cante-féle asztalosmûhelybõl származik – mármint a hajdan hírnevesbõl, de a San Marco kávéházban a kitüntetettség és a hírnév valamivel tovább tart; még azé is, akire emlékezni nincs más ok, csak az – ami persze korántsem kevés -, hogy éveket töltött az oroszlánmancsos talapzatban végzõdõ öntöttvas lábú márványasztalok mellett, és idõnként kifejtette, mi a véleménye a sörhab megfelelõ állagáról meg a mindenségrõl.
A San Marco amolyan Noé bárkája, ahol jut hely rangsor és kivétel nélkül mindenkinek, zuhogó kinti esõ elõl menedéket keresõ pároknak és magányosoknak egyaránt. Apropó, azt a vízözönös históriát én sosem értettem, mondta állítólag Schönhut úr, a szomszédos izraelita templom samesze, miközben esõ dobolt az ablakokon, és a Városi Parkban – a Battisti út végén, a Kávéházból kilépõnek mindjárt balra – ólomszín ég alatt, csuromvizesen nyögték a szelet a faóriások. Ha olyan nagyon bûnös volt a világ, miért nem lett mindjárt vége, miért kellett elõbb elpusztítani, aztán megint kezdeni az egészet elölrõl? Mert jobb, az aztán késõbb se lett; sõt, egyik öldöklés és kegyetlenkedés követte a másikat, de nemhogy vízözön nem támadt többé, Isten még meg is ígérte, hogy többé nem irtja ki az életet a földrõl.
A késõbbi gyilkosokat miért sajnálta meg ennyire, a korábbiakat pedig, akik mind vízbe vesztek, mint a patkányok, miért nem? Neki aztán tudnia kellett, hogy minden eleven lénnyel, lett légyen az állat vagy ember, maga a gonosz szállt fel a bárkára; sajnálatának tárgyai magukkal hurcolták mindannak a gyûlöletnek és fájdalomnak a csíráit, mely megannyi járványként zúdult aztán rá a világra az idõk végezetéig. És kortyolgatta tovább a sörét szép nyugodtan Schönhut úr, mert Izráel Istenére õ azt mond, amit akar, kígyót-békát is kiabálhat rá, a családban marad, noha másoktól ugyanaz tapintatlanság, némely idõkben pedig egyenesen gazemberség volna.
Maga nagyon kócos, szedje rendbe magát a mosdóban, szólt rá akkor az a szigorú öreg hölgy. Abból a terembõl, ahol a pult van, a mosdóba menet a maszkok, a sóvár és ijedt tekintetû figurák alatt kell, hogy elhaladjon az ember. Fekete háttér veszi körül azokat a fejeket, arc- és ajakpirító farsangi homály; pimaszul horgad egy orr, kampónak is jó, hogy elkapjon valaki alatta állót, és magával hurcolja a sötét vigalomba. Úgy hírlik – az alkotók kiléte bizonytalan, pedig a kutatók akkora szorgalommal firtatják, mintha réges-régi templom volna a San Marco -, hogy az arcok, legalábbis részben, attõl a Pietro Lucanótól származnak, aki a Kávéháztól nem nagyon messze – elég átvágni a Városi Parkon vagy végigmenni a parkot szegélyezõ Marconi utcán – a Szent Szív templom apszisának tûzkarikás angyalait, az öröklétnek e két mutatványosát is festette, a jezsuita atyák nyomására majdnem bokáig húzva az inget az androgin lábszárukon.
Vannak, akik azt állítják, hogy némelyik álarcos Timmel mûve, s hogy esetleg õ festette az egyik szomszédos teremben látható nõalakot is. A feltételezés vagy igaz, vagy nem; annyi bizonyos, hogy az idõ tájt, a harmincas évek vége felé ez az „utca kedvence", ahogy a bécsi születésû és az önpusztítást befejezni Triesztbe vetõdõ kóbor festõ elõszeretettel emlegette magát, oly módon szerzett magának egy-egy tûrhetõ, figyelmét az élet élhetetlenségérõl elterelni alkalmas estét a kávéházakban, hogy kicsiny remekmûvekkel ajándékozta meg hol ezt, hol azt a gazdag trieszti kereskedõ-mecénást, aki a mûvészt afféle táncoltatni való medvének nézte, és akitõl a mûvész a medvetáncért cserébe kiadós tivornyákat remélhetett, hogy legyen, ami átsegíti az éjszakán, és közben szép lassan tönkreteszi.
Timmel újraképzelte a gyerekkorát, közhírré tette, hogy a kisfiú kori agyhártyagyulladása koholmány, amit iránta való gyûlöletükben a szülei találtak ki, s bomló elmével és emlékezettel megírta Varázsnotesz -ét, melynek tündöklõ lírai jelenésekkel váltakozva ziháló szavait már-már a torkára forrasztja a szólásképtelenség, és darabokra tördeli az általa nosztalgiának mondott amnézia, a vágy, hogy kitörlõdjék minden név és jel, mely az egyént a világ hálójába vonja. Bolondok házában végezte a rebellis vándor, de már korábban, ez elõtt a végsõ menedék elõtt is üres és szédítõ tétlenségbe zárkózva, „tunyán és szenvtelenül félrekucorodva" igyekezett menekülni a valóság csápjai elõl, karba tett kézzel, mozdulatlanul élvezve, hogy a földdel együtt kering az ûrben. A passzivitást kereste, és lelkesen ünnepelte a fasizmust, mely úgy szabadította fel a felelõsség nyûgei alól, és kímélte meg a szabadság nyomasztóan hiábavaló hajkurászásától, hogy a gyermeki alávetettségbe lökte vissza: „mindenképp függenie kell annak, aki boldog hangulatra vágyik".
Az L alaprajzú kávéházon, még ha csak annak elvégzése végett is, amit Lunardis igazgató úr világéletében hajthatatlanul csak szükségnek nevezett, nem lehet egyenesen átvágni. Nem hiába sakkozók kedvence, a San Marco sakktáblára hasonlít, és az asztalkái között mintha lóugrás szerint közlekednék, derékszögû fordulatokat végez az ember, és mint valami társasjátékban, gyakorta visszakerül ugyanoda, ahonnan elindult, ugyanahhoz az asztalhoz, amelyiknél német irodalomból készült a vizsgájára, és ahol most, sok-sok évvel késõbb, ír valamit, vagy a sokadik interjú kérdéseire válaszolva Triesztrõl, Trieszt közép-európai kultúrájáról és hanyatlásáról beszél, miközben nem sokkal arrább a szakdolgozatát javítgatja, vagy a hátsó teremben kártyázik az egyik vagy a másik nagyfia.
Jönnek-mennek a kávéházi emberek, a háta mögött az ajtószárnyak ide-oda lengnek, könnyû légáram fodrozza a vastag füstöt. Lengésrõl lengésre fogy a szusz, rövidül a szívdobbanás. A füstben fényes porcsíkok lebegnek, lassú spirálok bomladoznak, laza virágfüzérek az asztalukba kapaszkodó hajótöröttek nyakán. A füst puha és homályos takaróba burkol mindent, gubó a füst, melyben a báb akármeddig meghúzná magát, csak ne kelljen elszenvednie a pillangó keserveit. Az irkafirkáló toll azonban lyukat ejt a gubón, kiszabadítja a pillangót, s az ijedten csapkod a szárnyával.
A pulton csillognak a gyümölcsöstálak és a pezsgõsüvegek, piros csíkos asztali lámpa szivárványlik medúzaformán, fent a csillárok bizonytalan fénye mint megannyi vízen táncoló holdkorongé. A krónika szerint a San Marco 1914. január 3-án nyílt meg – hiába fordult a kávésok trieszti konzorciuma, ellene való tiltakozásul, a Császári és Királyi Helytartósághoz -, és egykettõre az irredenta ifjúság találkahelyévé, no meg az Itáliába szökni kívánó osztrákellenes hazafiak útlevélhamisító-laboratóriumává vált.
- Könnyû dolguk volt azoknak a fiatalembereknek – morogta Pichler úr, aki a ’16-os öldöklések idején a galíciai fronton volt Oberleutnant -, remekül elszórakoztak a fényképvagdosással és –ragasztgatással, mintha egy-egy maszkot rántottak volna le odafentrõl, hogy az arcukra biggyesszék, eszükbe sem jutott, hogy éppenséggel õk is lehetnének azok, akiket valaki a sötétbe ránt és eltüntet, mint akkortájt olyan sok maguk- és magunkfajtát Galíciában vagy a Karszton… És túlzásba azért ne essünk, az a híres-nevezetes eset, amikor feldúlták a Kávéházat 1915. május 23-án az osztrák fogdmegek… na, igen, a fogdmegek, nem mintha a késõbbi, délrõl szalajtott nyomozók … jó-jó, az persze ronda egy dolog volt, hogy törtek és zúztak egy ilyen jó kis kávéházban… de azért Ausztria, úgy egészében, mégiscsak civilizált ország volt, de Frieskene kormányzó a háború alatt még egy akkora irredentától is bocsánatot kért, mint Silvio Benco, amiért felsõbb parancsra különleges megfigyelés alatt kénytelen õt tartani. Ha létezne még a Birodalom, akkor minden maradt volna a régiben, és továbbra is egyetlen nagy San Marco kávéház volna a világ, ami nem csekélység, elég, ha csak kikukkant az ember…
A San Marco igazi kávéház, történelmi peremvidék, itt konzervatív hûség és liberális pluralizmus járja. Álkávéház az, ahol csak egyféle törzs tanyázik, mindegy, hogy úri nagyságáké, szépreményû ifjaké, alternatív csoportoké vagy naprakész értelmiségieké-e. A belterjesség mindig kifullad; a college -ok, egyetemi campus -ok, exkluzív klubok, élcsapatok, politikai gyûlések és kulturális szimpóziumok is tagadásai az életnek, hiszen az tengeri kikötõ.
A San Marcóban diadalát üli a hús-vér sokféleség. Kiöregedett tengerészkapitányok, vizsgákra készülõ és szerelmi manõvereket tanulmányozó diákok, a külvilágról tudomást sem vevõ sakkjátékosok, kíváncsi német turisták az irodalmi törzsvendég-kicsiségek és nagyságok emlékét õrzõ táblácskák elõtt, szótlan újságolvasók, bajor sörhöz vagy friuli borhoz húzó víg kompániák, cudar idõket panaszló ráncos öregek, nagyképû hõzöngõk, meg nem értett zsenik, egy-egy tökkelütött yuppie, dugók, amint díszlövésforma nagyokat durrannak, kivált, mikor a hamis címekre – így például a nem létezõ diplomájára – hivatkozó üzérkedéseiért bírói figyelmeztetésben részesített Bradaschia doktor egyszer csak se szó, se beszéd, meghív valaki mellette ülõt vagy közelébe kerülõt egy italra, és ellentmondást nem tûrõen odaszól a pincérnek, hogy írja az egészet az õ számlájára.
- Tulajdonképpen szerelmes voltam belé, de nem tetszett, én viszont tetszettem neki, de õ meg nem volt belém szerelmes – foglalja össze tömören a lussinói születésû Palich úr egy egész házasság viszontagságos regényét. Merõ zsongás a Kávéház, tagolatlan és egynemû kórus, leszámítva egy-egy sakkozó-rikkantást vagy esténként Plinio úr zongorájának a hangjait: itt-ott némi rock, többnyire pedig fülbemászó, háború elõtti dallamok, fekete szemek, ó, ti szép szemek, forró fájdalom tépi szívemet, slágergiccs-léptekkel közelít a végzet.
- Dehogy a pénz miatt, az öreg Weber különben sem hagyta volna magát átverni. Ráadásul nem õ volt gazdag, hanem a nõ, és az tudta nagyon jól, hogy tõle aztán nem sokra számíthat. A magunkfajtának persze kész vagyon lenne a New York-i garzonlakása is, de annak a nõnek az meg se kottyan. Az öreg volt az, aki nõsülni akart, az unokafivére, Ettore szerint is, nem voltak egymással beszélõ viszonyban már majdnem ötven éve, a miatt a goriziai családikripta-ügy miatt, de azért Ettore, mikor megtudta, hogy az öregnek, aki egyébként õnála két évvel volt fiatalabb, már csak néhány hónapja van hátra, fogta magát, és elrepült hozzá New Yorkba, az meg egybõl azzal fogadta, hogy na, képzelje, mi újság, egy hét múlva nõsül, merthogy, azt mondja, az életben õ már majdnem mindent végigpróbált, épp csak nõsülni nem nõsült még, és hát nem szívesen tûnik el a balfenéken anélkül, hogy a házasságba is bele ne kóstolt volna. A házasságba, bizony, hangsúlyozta, rendes házasságba, mert hát hogy halhat meg úgy az ember, hogy még sosem volt házas; az együttélés, az persze más, arra bárki képes, még te is, tette hozzá, és töltött az unokafivérének egy pohárka Luxardót, még te is, és az nagy szó. Így aztán, mondta Ettore, nem elég, hogy átrepültem az óceánt, még abból a likõrbõl is innom kellett, amitõl már fiatalon, Zárában is undorodtam. Elég az hozzá, hogy elégedetten halt meg: a kérdõív utolsó rubrikáját is kitöltöttem, azt mondja; és meg kell adni, hogy senkinek sem ment az agyára, még az utolsó napokban sem, pedig átok egy ember volt világéletében, úgy látszik, jót tett neki a házasság.
Hangok támadnak, keverednek, halnak el, a háta mögül hallja az ember, ahogy elindul, át a termen, a hullámverésüket. Eltávolodnak a hanghullámok, akár a füstkarikák, de valahol megvannak még. Megvannak azok, emberhangokkal van teli a világ, egy új Marconi feltalálhatna valami készüléket, hogy érzékelni lehessen mindet, ezt a véghetetlen lármát, amely felett nincs hatalma a halálnak; a halhatatlan és anyagtalan lélek mind megannyi univerzumban bolygó ultrahang. Így véli Juan Octavio Prenz, aki az itteni asztalok mellõl hallgatta ezt a zúgást, és regénnyé formálta Fabula de Inocencio Onesto, el degollado címû groteszk és szürrealista történetében, melyet áthatnak és feloldanak az egymást keresztezõ, egymásra rakódó, tova- és eltûnõ emberhangok.
Prenz, a Buenos Aires-i születésû, de Isztria horvát belsejébõl származó, spanyolul író olasztanár, a legkülönfélébb országokban tanított már az óceánon innen és túl; talán azért épp Triesztben állapodott meg, mert ez a város a Buenos Aires és La Plata közt fekvõ Ensenada de Barragán hajótemetõjére emlékezteti õt, mely ma már csak egy vékonyka verseskötetben él. Üldögél a San Marco kávéházban, és ma is ott érzi magán a szél és víz marta hajócímerek más által még nem sejtett katasztrófák közeledtétõl döbbent tekintetét. Belelapoz egy fordításkötetébe. Az egyik verset Diana Terugginak ajánlotta, aki asszisztense volt a Buenos Aires-i egyetemen. A tábornokok idején a lány egyik napról a másikra eltûnt, és többé nem került elõ. Mint annyi más vers, ez is a hiányról szól, arról, hogy valami vagy valaki nincs többé. Nem sok, egy vers, hûlt helyre biggyesztett cédula. Aki költõ, az tudja ezt, és nem sokba veszi, bár még mindig többe, mint a világot, mely ünnepli vagy épp tudomást sem vesz róla. Prenz elõhúzza a zsebébõl a pipáját, rámosolyog a két lányára – õk egy másik asztalnál ülnek -, eldiskurál az asztalok közt járkálva csecsebecsét áruló szenegáli fiúval, öngyújtót vásárol tõle. Diskurálni jobb, mint írni. A szenegáli továbbáll, Prenz megszívja a pipáját, és írni kezd.
A kuncogó maszkok alatt és a szomszéd asztaloknál ülõk közönyétõl körülvéve papírokat teleírni nem rossz. A nyájas érdektelenség enyhíti az írásban lappangó mindenhatóság-mániát, mely cetlikkel dirigálná a világot, és vég nélkül életrõl-halálról locsogna. Alázat és irónia fogja hát vissza óhatatlanul az ember tollát. A Kávéház íráshoz való hely. Az ember maga van, elõtte papír, toll és legfeljebb két-három könyv, úgy kapaszkodik az asztalába, mint hajótörött a viharos tengeren. A tengerészt pár centi széles deszka választja csak el a mélységtõl, mely elnyelheti, elég egy aprócska rés, és vadul betörnek, lerántják õt a nagy fekete vizek. Dárda a toll, olyan, hogy sebez is meg gyógyít is; keresztülveri a hánykolódó deszkát, és odaveti a hullámok kényére-kedvére, de egyúttal be is foltozza a léket, és a hajó ismét útra kész.
Kapaszkodni kell, félni nem, hiszen a hajótörés menekvés is lehet. Hogy szól a régi történet? Kopogtat a félelem, megy a hit, hogy ajtót nyisson; senki sincs odakint. De ki mondja meg, hogyan kell ajtót nyitni? Egy ideje mást sem tesz az ember, csak csukogat, valóságos kényszer ez; egy percre fellélegzik, aztán ismét összeszorul a szíve, és zárna be az ember mindent, az ablakokat is, nem jut eszébe, hogy akkor nem kap levegõt, és ahogy fuldoklik, addig dobol a migrén a halántékán, míg végül nem is hall már mást, csak a saját fejfájás-zaját.
Írogatni, démonokat felszabadítani, megzabolázni, vagy sokszor csak majmolni õket ártalmatlan önhittséggel. A San Marcóban a démonokat a magasba zavarták, a feje tetejére állítva ezzel a hagyományos kulisszaképet, mert a virágdíszes, bécsi szecessziós Kávéház arra emlékeztet, hogy idelent jó is lehet, váróterem a San Marco, ahol kellemes várakozni, halogatható a távozás. Az üzletvezetõ, Gino úr meg a pincérek egymás után hozzák a poharakat – saját kezdeményezésbõl kínálva meg egyik-másik, de nem mindegyik vendéget némi lazacos kétszersülttel és különleges pezsgõvel –, angyalok õk, valami alsóbb rendbõl valók, de annyi azért rájuk bízható, hogy a földi paradicsom számkivetettjei jól ellegyenek ebben a hamis Édenkertben, és kígyó ne késztesse õket távozásra holmi hamis ígérettel.
A kávéház afféle platóni akadémia, mondta a század elején Hermann Bahr – aki azt is mondta, azért érzi jól magát Triesztben, mert úgy érzi ott magát az ember, mintha sehol sem volna. Tanítás nincs ezen az akadémián, de megtanulható a társaságszeretet és a józanság. Diskurálni, adomázni lehet, prédikálni, szónokolni, kioktatni nem. A maga asztalánál felebaráti közelségben, mégis messze van a szomszéd asztalnál ülõhöz képest. Szeresd felebarátodat, mint saját magadat, vagyis bírd ki a szomszédod kényszeres körömrágását, ahogy õ is kibírja a te még kellemetlenebb kis mániáidat. Ezek között az asztalok között lehetetlen iskolát teremteni, erõket felsorakoztatni, híveket és követõket mozgósítani, tanítványokat toborozni. Itt, ahol józanság az úr, ahol az ember elõre tudja, hogyan végzõdik az elõadás, mégsem veszíti el sem az érdeklõdését, sem pedig a színészbakik iránti elnézését, nincs helyük a hamis tanítóknak, akik hamis megváltó-ígéretekkel csábítják el azt, akinek valami könnyû és azonnali megváltás kéne nagyon.
Odakint a megváltással kecsegtetõ hamis messiások könnyûszerrel vezérlik az elvakult követõt olyan utakra, amelyeket az magától képtelen bejárni, s így a pusztulás útjára lökik. A drog prófétái tudják használni az anyagot, rajtuk nem fog ki a szer, de a védtelen tanítványok elõbb-utóbb belepusztulnak abba, hogy a nyomukba szegõdtek; valaki kijelenti egy szalonban, hogy forradalmat puskával kell csinálni, és tudván tudja, hogy ez csak afféle ártalmatlan metafora, de azért hagyja ám, hogy mások naivan szó szerint vegyék, és egykettõre meg is lakoljanak érte. Az egyik nádkeretes újságtartóban színes képeslap, a címlapján Edie Sedgwick arca, azé a gyönyörû és védtelen amerikai manökené, aki hitt a társaságának vezére, Andy Warhol által szolid visszafogottsággal hirdetett felfordulás-evangéliumban, és engedelmesen nem gyönyört, hanem valami meghatározhatatlan élet-értelmet keresett azokban az izgatott szexuális kicsapongásokban, naiv csoportrítusokban és drogokban, amelyek fájdalmasabb és banális módon a boldogtalanságba és a halálba sodorták.
A San Marcóban senki sem áltatja magát azzal, hogy a bûnbeesés nem történt meg, s hogy szûz és ártatlan az élet; így hát a vendégeire nehezebb is bóvlit, Ígéret Földjére szóló belépõjegyet rásózni. Írni annyit tesz, mint tudni, hogy nem vagyunk és soha nem is leszünk az Ígéret Földjén, de azért kitartóan igyekszünk feléje tovább és tovább a sivatagon át. Úton van az, aki a kávéházban ül; mint vonaton, szállodában vagy az utcán, az ember alig tart magánál valamit, semmire sem teheti rá a maga hivalkodó pecsétjét, az ember semmi. Alakoskodhat, le is hánthatja magáról az énjét. Bizonytalan üreg a világ, zavartan és makacsul hatol belé az írás. Az ember ír, abbahagyja, cseveg, kártyázik; nevetés egy közeli asztalnál, egy nõi arcél, vitathatatlan, mint a sors, bor a pohárban, az idõ aranyló színe. Az órák szeretetreméltóan, közömbösen, szinte boldogan múlnak.
A kávéház jelen és volt tulajdonosai vagy üzletvezetõi: mintha régi dinasztiák uralkodói sorolódnának. A Parenzo melletti Fontane d’Orserából való Marco Lovrinovich, aki úgy nyitja egyik vendéglõjét és borraktárát a másik után, ahogy mások verset írnak vagy tájképet festenek, 1914. január 3-án avatja fel a Kávéházat a korábbi, tehénistállóval is ellátott Trifolium tejcsarnok helyén, mégpedig – hivatalosan – azért San Marco néven, hogy ily módon örökítse meg a saját keresztnevét, a név ürügyén azonban még a széktámla-díszek mintáin is a velencei oroszlánalakot, az olaszság és az irredentizmus szimbólumát ismételgeti. Végsõ soron az is lehet persze, hogy úgy sejtette: maga a szárnyas oroszlán is az õ keresztnevének dicséretét hirdeti. Aki hozzá hasonlóan kilencvennégy évet megér, annak óhatatlanul meggyõzõdésévé lesz, hogy õ a világ közepe.
Kisasztalainak vendégei közt ellenben akadt, akit fiatalon és magányosan vitt a halálba a nem épp neki való világgal szembe forduló lélek – azt a mindig kissé verejtékezõ fiatalembert például, akinek ûzöttvad-tekintetébõl sütött a bizonyosság, hogy tudja: lecsapott rá, belévájta már agyarát a tigris. Minden délután megjelent a papírjaival, melyeket azután egymás után írt tele, és mindig magával hordott, aztán egyszer csak elmaradt, mivelhogy elõzõ este levetette magát a gangról.
A kávéházak menedékül is szolgálnak a nincstelen szívûeknek, a Lovrinovich-hoz hasonló kávésok pedig jótevõk is, akik mostoha idõben befogadják õket, mint hajléktalanokat a menhelyalapítók; és rendjén való, hogy még nyerjenek is rajta, akár hazafiúi dicsõséget is, mint Lovrinovich azután, hogy a San Marcót feldúlták, õt pedig Graz mellé, a liebenaui osztrák büntetõintézetbe zárták, amiért szándékosan trachomával fertõzte meg mindkét szemét, hogy ne kelljen Olaszország ellen hadba vonulnia.
A tulajdonosok sorából kiemelkednek a kicsike és kérlelhetetlen Stock nõvérek; egy kese hajú, élemedett kiszolgálónõrõl is szól a fáma, meg arról az esetrõl, melynek során egy óriás termetû részeg úgy bedühödött, amiért nem kapott még egy whiskyt, hogy fenyegetõ célzattal hirtelen felkapta és nagy robajjal visszaejtette a pultra a dögnehéz kávéfõzõ-masinát, miközben a közelebb ülõ vendégek, köztük a pulthoz szerencsétlenül közeli törzsasztalánál írogató is, megszeppenten addig-addig tekingettek körbe, reménykedve, hátha valaki másnak jut az a nemes feladat, hogy önfeláldozóan megakadályozza a szerencsétlen nõ felkoncolását, míg a feldühödött óriás rá nem vetette magát, ámde az legott baltát rántott elõ a fiókjából, és már-már lecsapott vele támadója nyakára, az említett írogató vendég pedig - minekutána nagy nehezen nekidurálta magát, tétován felállt papírokkal teli törzsasztala mellõl, és amilyen lassan csak lehetett, megindult az õrjöngõ kolosszus felé -, végül is örülhetett, hogy egy határozott mozdulattal a kiszolgálónõ csuklóját ragadva meg, kicsavarhatta belõle a baltát, s így megmenthette a hirtelen haragú fiatalember életét.
A San Marco egyike azon kevés trieszti helyeknek, ahol sok fiatal megfordul, mégis olyan, mintha valami egzisztenciális plasztikai mûtét ugyanazt az ódon pompát sugárzó erõt varázsolná a törzsvendégek arcára, amellyel a berendezést ruházzák fel az idõnkénti felújítások. A trieszti Mephisto polgárias és megfontolt démon; a töredezni kezdõ cirádákat és a repedések ráncaitól barázdált falakat úgy fiatalítja meg, hogy nemesen és erõtõl duzzadóan érettnek látsszanak – semmiképp se viharosan és meggondolatlanul ifjúnak, mint a Margitot megrontó Faust, hanem sármosnak, mint a professzor, aki az ágyban fejezi be a tanteremben szolidan elkezdett csábítást, azt a hamar tisztázandó kis félreértést.
A megújítás feladata a helyiségek tekintetében gyakorta jut a Generali biztosítótársaságnak: tõlük kapják vissza a trieszti paloták és kávéházak az egykor virágzó polgárváros rendezett és titokzatos szépségét. Az író képmását, azét, aki élete jelentõs részét a San Marcóban tölti, postát is fogad ott, és a már virágjában hanyatló hajdani város felõl tudakozódó vendégeknek válaszolgat, pedig azt a várost amúgy maga is csak hallomásból, mendemondákból és mások nosztalgiáiból ismeri, a képmást tehát, Valerio Cugia festményét, melyet a baloldali falon pillant meg a belépõ, szemben a neves törzsvendégeknek dedikált emléktáblákat tartalmazó vitrinnel, nyugodtan ki lehetne cserélni Masino Levi biztosítótársasági igazgatónak a Városi Parkkal szemben, a Rossetti Színház elõcsarnokában látható régi, XIX. századi képével: mellényes úr, az egyik kezében papírlap, a másikban lúdtoll, az ajkán diszkrét és sejtelmes zsidó mosoly. Életet biztosító Mefisztó, vérmesen meglett kor kötvényes szavatolója, aki bízvást számíthat az aláírásunkra s a lelki üdvünkre.
Az a bizonyos, akár többé is, mint kevésbé meglett kor egyébként mindenféle kései, élvezetes revánsokra is jó esélyt kínál. Az alkonyi nap néha lángra lobbantja a kerek dombormûveket körülburjánzó széles arany kávécserje-leveleket; a kisasztal mögötti tükröt a ferdülõ fény árnyas tóba meríti, már csak a partja csillog a tengerbe bukó messzi nap utolsó sugarában. Az üveg sötét vizében lebegõ arcokon tengeri derû igazi élettel kecsegtetõ, sóvár visszfénye. De egykettõre le lehet inteni, ha zavar. Ha úgy alakul, hogy némely törzsvendégek, akik a szomszédos zsinagógának is a vendégei, egyszer csak egymás után sorra elmaradnak a törzsasztalaik mellõl, szinte senki, még olyanok sem tudakozódnak utánuk tapintatlanul, akik pedig a Templomból a kávéházba átruccanókkal nemrég még nagyon is szívesen elcsevegtek.
A Kávéházban fátyolos a levegõ, megvéd a távlatoktól; szélvihar itt nem nyit tágra láthatárt, az alkonypír is borospohárban dereng.
MAGRIS, Claudio
Duna
Európa, 1992
Egy másik tenger
Európa, 1993
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu