Antoni Libera:
A Modern Jazz Quartet
– regényrészlet –

Az egyik legenda, ami akkoriban lelkesített, a jazz volt, különösen a lengyel változata. A jampecek, akik hõsiesen ellenálltak, mert ki nem állhatták a sztálinista vircsaftot; Leopold Tyrmand, a „renegát" és libertinus, amúgy meg borzasztó izgalmas író, aki vakmerõen népszerûsíti és terjeszti a szabadságot és függetlenséget megtestesítõ jazzmuzsikát; sok-sok nagy sztori az elsõ zenekarok, különösen a vezetõik életébõl, közülük jó néhányan villámgyorsan befutottak, kijártak Nyugatra, még a zenéjük Mekkájába, az USA-ba is eljutottak – íme e legenda világa. Micsoda emlékképek kavarogtak a fejemben: füstös diákklubok, pincék, egész éjszaka tartó narkotikus jazz session és az újjáépítés elõtt álló romos Varsó kihalt utcái, ahol kora hajnaltájt egyszer csak föltûntek a „földalatti menedékhelyüket" elhagyó, halálosan fáradt, hihetetlenül enervált, búsképû jazzmanek. Volt valami nehezen meghatározható varázserõ ebben a lenyûgözõ fantazmagóriában, elfogott a vágy, hogy én is átéljek valami hasonlót.

Nem sokat törtem a fejem, elhatároztam, hogy együttest alapítok. Összetrombitáltam a haverokat, akik velem együtt zeneórákra jártak, és játszottak valamilyen hangszeren, rábeszéltem õket, hogy játsszunk jazzt. Összehoztunk egy kvartettet – zongora, trombita, dob, bõgõ – és elkezdtünk próbálni. Tanítás után, az üres tornateremben gyakoroltunk. Sajnos mindennek kicsiny köze volt ahhoz, amirõl álmodoztunk. Szédítõ cigarettafüst-felhõ, piaszag és a francia parfüm illata helyett az utolsó tornaóráról maradt ifjonti izzadtságszag facsarta az orrunkat, a bohémvilágnak otthont adó pince hangulata, a szûk, félhomályos hely és a dekadens bútorzat helyett egy förtelmes tornateremben találtuk magunkat, kora délutáni, vakító fényben vagy hullaházi megvilágításban, ha bekapcsoltuk a fénycsöveket, emelte még a hangulatot a bordásfal, a rácsos ablakok, a végtelenbe nyúló, tükörsima padlózat, bár itt-ott mozogtak a deszkák, s egy bõrrel bevont, magára hagyott ló is legelészett rajta, amelyen ugrásokat vagy egyéb mutatványokat lehetett végrehajtani; és végül maga a zene, hisz a játékunk nagyon messze volt a menõ zenekarok fineszétõl: nem estünk transzba, mint a legendák hõsei, nem tört ki rajtunk dionüszoszi õrjöngés, nem improvizáltunk isteni könnyedséggel, vak elragadtatottsággal; legföljebb tûrhetõen elsajátítottuk a mesterséget.

Megpróbáltam jó képet vágni a dologhoz. Azzal vigasztaltam magam, hogy minden kezdet nehéz, majd csak eljön a mi idõnk. És – így hergeltem magam – elképzeltem, hogy egyszer majd lesz egy koncert vagy valami iskolai buli, ahol õrületbe kergetjük a közönséget, térdre borulnak elõttünk, fergeteges szólóm után pedig hatalmas tapsvihar tör ki, elragadtatott kiáltásokat hallok mindenfelõl, én meg abba se hagyom a játékot, a nézõtér felé fordulok, biccentek, e gesztussal megköszönöm és el is csitítom az ünneplést, a másodperc tört része alatt is észreveszem, hogy az iskola legnagyobb szépségei képtelenek elfordítani rólam imádattól megtört tekintetüket.

Pár hónap gyakorlás után több, mint kétórás repertoárunk volt, és úgy gondoltuk, hogy már nem halogathatjuk tovább a föllépést. De itt váratlan akadályba ütköztünk. Arról hallani sem akartak, hogy a diákok jazzklubot alapítsanak az iskolában, és az nyitva legyen, mondjuk, szombaton vagy vasárnap. A vezetõség és a tantestület egyöntetû véleménye szerint ez azt jelentené, hogy az oktatási-nevelési intézmény botrányos módon szórakozóhellyé alakul át, aztán pedig – elkerülhetetlenül – kupleráj lesz belõle. Arról pedig, hogy a „Modern Jazz Quartet" – ez volt a neve az együttesünknek – föllépjen az iskolai táncesteken, amelyek amúgy is csak igen ritka alkalmat kínáltak, hiszen csak évente háromszor tartottak ilyet (farsang, szalagavató, érettségi bankett) – a diákság nem akart hallani. Mert ezekben az években már följövõben volt a big-beat , ekkor aratta elsõ sikereit a Beatles és a hasonló zenekarok, a tizenévesek pedig fõleg ezt hallgatták, és csak ilyen ritmusra akartak mulatni és táncolni.

Ebben a helyzetben csak egy esélyünk maradt a föllépésre, az is inkább könyöradomány volt: produkálhattuk magunkat a merev, lélektelen, dögunalmas, fentebb stílben nyomott dagályos szónoklatokkal teli iskolai ünnepélyeken. E föltételek elfogadása a nagy példaképekkel kapcsolatos ambícióink és reményeink elárulásával határos kompromisszum volt, már csak azért is, mert még azt is kikötötték, hogy ha élni akarunk az alkalommal, akkor csak „nyugodtan és kulturáltan" szabad játszanunk, nehogy „valami vad ritmusokkal vagy macskazenével" álljunk elõ. Szerepünk tehát arra korlátozódott, hogy „zenei betéteket" szolgáltassunk a diákok által – természetesen velünk együtt – mélységesen megvetett iskolai ünnepélyeken.

Részvételünk e rendezvényeken végül is inkább bohózat volt, komédia, nem pedig gyászos bukás. Azt játszottunk, amit akartunk – csak épp abszurd kontextusban. Például a híres-nevezetes Georgiá t, miután a szavalókórus elharsogta Majakovszkij bombasztikus Balra mars át vagy valami bluest egy hisztérikusan elsikoltott vers után, amely rettenetes képet festett az Egyesült Államokban élõ munkások sorsáról. Ahogy a költõ mondja: „mindennap fejest ugrik néhány munkanélküli a hídról a Hudson folyóba". Szóval ez valami éktelen nagy baromság volt, ezt érezte mindenki, a közönség is meg mi is. Ilyen helyzetben egyáltalán áltathattuk volna-e magunkat azzal, hogy Történelmet csinálunk vagy valami fontos dologban veszünk részt?

Igaz, egyszer elõfordult, hogy egy pillanatra föllobbant e hit kicsi lángja, de hát épp ez az – csak egy pillanatra, bizonyos körülményeknek köszönhetõen.

Az egyik legunalmasabb rendezvény, amivel akkoriban boldogítottak minket, az iskolai énekkarok és énekegyüttesek minden évben megtartott fesztiválja volt. A szabályzat szerint mindig abban az iskolában rendezték, amely a legutóbb elnyerte az elsõ díjat, a nevezetes „Arany Csalogányt". Az elmúlt évben épp a mi iskolánk együttese, a kubai folklórra specializálódott, körünkben mély megvetéssel sújtott bugyuta „Egzotikus Tercett" hódította el a szánalmas trófeát. Így most, hála gyászos sikerüknek, nyakunkba szakadt a baj: szervezhettük a fesztivált, „társadalmi munkát" végezhettünk tanítás után, és a legvégén, a rémálom legmélyén – háromnapos zenehallgatás, megtetézve a fináléval és a díjnyertesek koncertjével. A megjelenés szigorúan kötelezõ, hisz ez fejezi ki a házigazdák vendégszeretetét.

A valóság még a legsötétebb elõérzeteinknél is szörnyûbb volt. Ezt fõként énektanárunknak köszönhettük, õ volt az iskola réme, Eunuchnak csúfolták vékony hangja (hõstenornak tartotta magát) és agglegény státusza miatt. Ez a hirtelen haragú idegbeteg meg volt gyõzõdve arról, hogy az ének, na persze a klasszikus ének a legeslegszebb dolog a világon, kész volt a végsõkig kiállni emellett. Gúnyolták, csúfot ûztek belõle, ugyanakkor pánikszerûen féltek tõle, mert ha begerjedt, rettenetes õrjöngési rohamok törtek rá, ilyenkor a testi fenyítéstõl sem riadt vissza. A legrosszabb mégis az volt, hogy szörnyû fenyegetésekkel ijesztgette tanítványait, s bár ezeket nem tartotta be, maga a hangnem is megzavarta a diákok elméjét. A legtöbbször ezt vetette be: „ha halálom napjáig börtönben rohadok, akkor is, méghozzá most rögtön, ebben a pillanatban, ezzel a bicskával itt ni! – elõvette a zsebkését, kinyitotta, megmutatta a pengét – ezzel a békanyúzóval nyiszálom le a fülét valamelyiknek!"

Nos, ezt a – finoman fogalmazva – dühöngõ õrültet tették meg a fesztivál szervezéséért és lebonyolításáért felelõs komisszárnak. El lehet képzelni, mit jelentett ez a gyakorlatban. Amíg tartott a rendezvény, bizonyos értelemben õ volt a legfontosabb személy az iskolában. Az õ ünnepe volt ez, ugyanakkor pokoli stresszel jártak együtt a gyõzelem napjai, mert õ felelt az egészért. Ajzottan keringett a folyosókon, mindenbe beleártotta magát, szinte minden mozdulatot ellenõrzött. Tanítás után meg próbával kínozta az énekkart órák hosszat. Torkig volt vele mindenki, alig vártuk, hogy végre vége legyen ennek a rémálomnak.

A fesztivál utolsó napján a diákok többsége a mélységes depresszió és a teljes elborultság tüneteit mutatta. Az õrjöngõ Eunuch szüntelen, vészterhes jelenléte, a minden pillanatban megváltoztatott döntések, az újabb meg újabb utasítások, s végül a föllépõ énekkarok órák hosszat tartó vonítása – mindez így együtt messze meghaladta a teherbírásunkat. Na de egyszer végre ütött a vég szent órája: elzengtek az ez évi „Csalogány" aranyérmes torkaiból fölharsanó magasztos melódia utolsó hangjai, méltóságteljesen kivonult a terembõl a tisztelt zsûri, és végre magára maradt az ifjúság. Magán kívül volt a gyönyörûségtõl, hisz nem maradt más hátra, mint kihordani a terembõl a székeket és letakarítani a színpadot.

Egy adott pillanatban, amikor le kellett volna csuknom a zongora fedelét, meggondoltam magam, és csak úgy elkezdtem pötyögni, ritmikusan ütögettem négy, moll hangsorban lefelé haladó hangot, amelyek ebben az egyszerû sorrendben számos jazz-standard, köztük Ray Charles nagy slágere, a Hit the Road Jack jellegzetes bevezetését alkotják. E véletlenszerû, szinte akaratlanul végzett cselekedetem elképesztõ hatást váltott ki. A terem átrendezésével elfoglalt diáktömeg villámgyorsan elkapta a kipötyögött ritmust – tapsolni kezdtek, dobogtak a lábukkal, és bedobták a legbonyolultabb figurákat –, aztán már lavinaként követték egymást az események. Bandám tagjait, a „Modern Jazz Quartet" ászait rögtön elöntötte a hév, és a hangszerekre vetették magukat. Elsõként a bõgõs csatlakozott hozzám, ugyanazt a négy hangot szaggatta ki a húrokból nyolcados ritmusban. A dobos volt a második, õ is megjelent a színpadon, és egy szempillantás alatt lekapta a mûszereket óvó huzatot, beült a dobok mögé, hatásos entrée pergõdobon és cintányéron, majd feszült figyelemmel, mintha lesben állna, fejét félrebillentve kezdte alánk tenni a zenénkhez illõ negyedes ütemeket. És akkor – még a rejtekhelyrõl, ahol a hangszereket tárolták – megszólalt a trombita: többször is elismételte velünk azt a négy szédületes hangot, a bevezetést, aztán, amikor végre már színpadra lépett a zajos tetszéssel, eszelõs üvöltéssel fogadott szólista, fölhangzottak a téma elsõ ütemei.

A közönségen kitört az elmebaj. Vad táncot járt, ugrándozott, görcsösen vonaglott mindenki. Még egy jó barát termett a színpadon: az egyik technikus széket tolt alám (addig állva játszottam), sötét szemüveget rakott rám, hogy hasonlítsak Ray Charles-ra, a szám elé lökte a mikrofont és biztatóan odasúgta:

– Add a vocal t! Ne majrézz!

Hogy utasíthattam volna vissza ezt a félreérthetetlenül megfogalmazott fölkérést? Nem hagyott hidegen, a beindult tömeg mindent elsöprõ akarata erõsebb volt, mint a torkomat szorongató szégyenérzet. Isten neki – behunytam a szemem, kieresztettem a hangom és belerecsegtem a mikrofonba:

Hit the road Jack

and don’ t you come back no more…

Táncolt az egész terem és – mint az együttessel gyönyörûen összeszokott vokál – rögtön kiszúrta ezeket a szavakat, teljes eltökéltségrõl árulkodó tartalommal megvadítva harsogta utánam:

No more no more no more!

Na ne! Elegünk van ebbõl! Soha, de soha az életben! Most már nem voníthat nekünk senki, nekünk sem kell ilyet hallgatnunk! Le a kórusfesztivállal, pusztuljanak az énekegyüttesek! Vesszen az „Arany Csalogány" meg az „Egzotikus Tercett"! Húzhat a vérbe az Eunuch, don’ t let him come back no more...

No more no more no more!

És amikor a narkotikus mámorban õrjöngõ tömeg ki tudja, hányadszor üvöltötte megkönnyebbülten és reménykedve ezeket a szavakat, egyszer csak berontott a terembe az énektanárunk, berobbant, mint az ágyúgolyó, kivörösödött a pofája, azt hittem, rögtön agyvérzést kap, és már visított is cincogó hangján:

– Mi a büdös francot mûveltek ti itt?!

És pontosan ebben a pillanatban történt valami olyasmi, ami rendszerint csak a képzelet világában vagy a jó rendezõk filmjeiben fordulhat elõ – csoda történt, eljött a nagy pillanat, amilyen kevés adódik az ember életében.

Amint azt tudják jól mindazok, akik még emlékeznek Ray Charles nagy számára, a refrén utolsó ütemében (egészen pontosan annak is a második felében), a világtalan néger énekes szinkópa ritmusban, kappanhangon bohóckodva, elcsukló hangon azt kérdi: „ What you say? " – ami szó szerint azt jelenti, „Mit mondasz?", valójában pedig azt, hogy „Bocsánat, jól hallottam?" vagy „Miket beszélsz?" (énekesnõ partneréhez fordul ezzel a kérdéssel, aki szerepének megfelelõen épp most dobja ki a helyiségbõl). Ez a kérdõ hangsúlyú fölkiáltás – nyilván azért, mert dominánssal végzõdik – zeneileg poénként hat, egyike azoknak a varázslatos pillanatoknak, amelyekre öntudatlanul is vár a hallgatóság, s ha elérkezik végre, kéjes borzongással tölt el mindannyiunkat.

Nos, úgy alakult, hogy az Eunuch vérfagyasztó sikolya pontosan a refrén utolsó elõtti ütemének legvégére esett. Nem volt több idõm, egy másodperc alatt kellett döntenem. Leütöttem az elsõ két hangot a legutolsó ütembõl (ezzel megint visszatértünk a már ismert bevezetéshez) és csúfondárosan fintorogva úgy tettem, mintha nem hallanám tisztán, mit beszél. A hirtelen elnémult teremben ácsorgó Eunuchhoz intézve a kérdést kappanhangon beszóltam neki:

– What you say?!

Hát igen, ez aztán bejött! Nyerítve röhögött a terem, és letaglózott mindenkit a borzongató, megtisztító eufória. De ettõl már besokallt az Eunuch. Egy pillanat alatt a zongoránál termett, durván letaszított a székrõl, lecsapta a zongora fedelét, levegõért kapkodott, és vadul fenyegetõzött:

– Ezt a mûsort még megemlegeted, te taknyos! Röhögj csak, röhögj, de ne félj, elhúzom a nótádat! Mindenesetre ének-zenébõl máris bukásra állsz. Fogalmam sincs, hogy tudnál javítani év végéig.

Ez volt a „Modern Jazz Quartet" utolsó föllépése. Másnap fegyelmi úton föloszlatták, én meg – jutalmul emlékezetes szólómért – kettest kaptam magatartásból.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta