DRAGO JANCAR
HARANGZÚGÁS

1975 augusztusát írtuk, amikor M. város lepusztult börtönében meghallottam azt a történetet, amit itt megpróbálok szinte részletekbe menõen elismételni. Fülledt éjszakák során mesélte a történet hõse a közeli szálloda teraszáról a párán át beszûrõdõ zenei aláfestéssel. Emlékszem, a folyosón álltunk az ablaknyílásnál, amely úgy a könyökünknél kezdõdött, és pontosan szemben volt azon cella ajtajával, amelyben azt a nyarat töltöttem. Néha széket hoztunk magunknak, pedig tilos volt. Az elbeszélõ azonban szerette a részleteket, így nem végezhettünk állva és röviden, egész idõ alatt figyelte, vajon valóban lejegyzem-e a dolgokat. Amikor az elbeszélés közben elmozdította a pillantását egy bizonyos pontról a rácsok között, a pillantását, amely a szállodai zenekar hangjaival átszõtt sûrû esti párát kutatta a messzeségben, kutatta a múltat, kutatta az álmokat, akkor ezzel a különös pillantással mindig megkereste, nem a szememet, hanem a tintaceruzámat. Miért nem írsz? kérdezte szomorúan, ha a ceruza pihent. Ez fontos. Amikor látta, hogy a ceruzacsonk siklik a papíron, õszinte boldogság fogta el. Írj, mondta, írj le mindent, ez történelem. A déli büntetés-végrehajtó intézetben lezajlott híres lázadás elbeszélõje, tanúja egyszersmind résztvevõje engem választott Josephus Flaviusának. Ismerte Flavius A zsidó háború címû könyvét, és biztos volt benne, hogy „tárgyilagosan visszatekintve" ezek az események, vagyis a zsidók lázadása és Masada ostroma sohasem történtek volna meg, ha nincs Josephus Flavius, aki mindezt pontosan leírja, nem csupán az eseményeket, hanem néha még a két fél álmait is. És ez történik azokkal az eseményekkel is, amelyeknek õ volt a tanúja, ez történik az õ egész életével, ha nem lesz senki, aki majd beleírja a történelem emlékezetébe.

Elbeszélõm mindenképpen különös férfi volt. A Livadán lezajlott lázadás történelmi vezérei közül, akiket a végén széttelepítettek az akkor nagy ország sok-sok börtönébe, hogy a dolog minél elõbb feledésbe merüljön, hogy ne szolgáljon mintául többé soha senkinek, és hogy utána eltöröljenek minden nyomot; e híres magányosok közül bizonnyal õ élvezte a legnagyobb tekintélyt. Nyomait nem lehetett eltörölni, epikus események egész csóváját vonta maga után, akármerre járt. Még életében legendává lett. Amikor megérkeztem M. város lepusztult börtönébe, és az alagsori cellában, amit „átmeneti helyiségnek" hívtak, vártam a felsõbb emeleteken való elhelyezésemet, egy hosszúidõs fiatal fogoly az ablakhoz ugrott, és mintegy lázban égve felordított: õ is itt van, Keber is itt van! Én nem láttam egyebet, csak egy lábat talpától a térdéig, sok lábat szürke nadrágban és súlyos cipõben, ahogy százlábúként araszoltak az ablak elõtt a délutáni sétán. Okos fiú voltam, és megkérdeztem, honnan tudja, hogy az ott Keber, mert én csak cipõket és nadrágszárakat látok. Társam szárazon, némi megvetéssel közölte: csoszog. Nem tudom, milyen megvetésben lett volna részem, ha kiejtem a kérdést, amely már ott volt a nyelvem hegyén, mármint hogy kicsoda is Keber. Olyan lett volna, mintha egy történelem szakos egyetemi hallgató megkérdi, ki volt Spartacus vagy kicsoda Robespierre. Keber volt az a név, amit azon a nyáron, M. város lepusztult börtönében tisztelettel ejtettek ki, életérõl olyan történetekrõl szálltak szájról-szájra és még tovább, amelyektõl a közönséges tolvajoknak, csalóknak és garázdáknak egyszerûen elállt a lélegzete: a zöld barettes Keber hullák között aludt Vietnamban, behajózta az óceánokat, Dominikában tábornokok sorakoztak elõtte tele gatyában, Oroszországban nõk kíséreltek meg érette öngyilkosságot; amikor egy sikeres postarablás továbbá hitvány árulás következtében rendõrök jöttek érte, egész zászlóalj kísérte, lezártak egy ljubljanai városnegyedet, és ellenõrizték a városból kivezetõ valamennyi utat. De mindezt és a többi fényes tettet nem övezné ekkora dicsfény, ha nem pont Keber lett volna az, aki kirobbantotta a nagy lázadást Livadán, és kitartott benne a végsõkig. A rendelkezésemre álló egyetlen verzió szerint, és ez M. város börtöneinek verziója volt, Keber kétség kívül elsõ és utolsó hõse volt a híres lázadás eddig még meg nem írt történetének. Talán más legendás vezérek, akinek cselekedeteit ez a történet ugyancsak megörökíti, „tárgyilagosan és visszamenõleg", másképp látják az egyénnek az emberiség történetében betöltött szerepét, de kérdem én: kit ismernének fel közülük már a pincezárka ablakán keresztül, ha csak talptól térdig volnának láthatók? Jellegzetes csoszogó járását, a csoszogás ritmusában imbolygó kissé zömök testet, az emelt fõt a már kopaszodó halántékkal, a távolba azaz a börtönfalig, mégis valahogy a távolba, vagyis át a falon túlra szegezõdõ sasszemet, oda, ahol tengerek vannak, sivatagok és erdõk, nagyvárosok utcái és távoli kikötõk hullámtörõi.

Minden nagy embernek megvannak a maga apró gyengéi. Kebernek is. Tulajdonképpen két gyengéje volt, és e kettõvel sem foglalkoznék ehelyütt, ha nem bírnának sorsdöntõ jelentõséggel a Livadán lezajlott felkelés kirobbanásánál és viharos folytatásánál. Az elsõre hamar figyelmeztettek: Keber ki nem állhatja az trágár, obszcén, sértõ mozdulatokat; a felfelé bökõ középsõ ujjat, a behajlított könyökkel történõ karlendítést, a here szemérmetlen markolászását sõt a fogak közt tartott fogpiszkálót sem. Elvárta, hogy jelenlétében az emberek illedelmesen viselkedjenek, bármennyire is szokatlan volt ez az ottani körülmények között. Aki ezt az illemtant nem tartotta be, az figyelmeztetésben részesült, a legközelebbi kihágás esetén pedig nem sok jóra számíthatott. Veszélyesebb volt Keber másik gyengéje, amelynél nem létezett semmiféle jelzés, csak azonnali büntetés, váratlan dühkitörés, amely sebesüléssel vagy bútorok összetörésével végzõdött. Az obszcén mozdulatoknál még szakított némi idõt a gondolkodásra, de ezeknél is rosszabbul viselte tudniillik az evõeszközzel való csörömpölést. Láttam, amikor egy nap az ebédnél megmerevedett a tekintete, az arcán meg furcsa árnyékok kezdtek futosgálni és hullámzott az összes arcizma, egészen a halántékán lévõ kis kopaszságig, állkapcsa õrölt valamit, és egy pillanat alatt csend lett az asztalnál. A szerencsétlennek, aki kanalával még mindig a csajka fenekén kotorászott, kitépték kezébõl az evõeszközt, és várták, mi következik, vajon elmúlik-e a vész, vagy balul végzi az illetõ. Akkor elmúlt. Harangoznak, magyarázta este, akkor már krónikás voltam, és méltó a bizalmára. Harangoznak a fejemben. Nem szabad zörögni a csajkával, mondta, mert akkor harangozni kezd a fejem. Másnak is harangoznak a fejében, mondtam. Nem harangoznak, mondta kissé dühösen, nem vagyok harangtorony. Nekem zúg a fejem, zzzz, éles zengéssel, fémesen. Ez veszélyes, mondta, megpattanhat egy ér az ember fejében. Ha erre gondolok, még jobban zúg.

A hajó-, laktanya- és börtönkörülmények között persze mindkettõt nehéz volt elkerülni, ezért elég gyakran hallott harangzúgást, és ezért gyakran keveredtek meglehetõs és még nagyobbak zûrökbe azok, akik nem tudtak a nagy ember e két gyöngeségérõl.

Amennyire nem állhatta az obszcén mozdulatokat és az evõeszközzel való kaparászást, annyira szerette a tintaceruza siklását a papíron, a siklást, amely megörökítette tetteit és gondolatait. Néha úgy éreztem, alig várja az esti órát, amikor nekiállunk, idõnként nekiülünk a dolognak, néha már elõttem odaért a folyosóablakhoz. Szigorúan zárt részlegbõl érkezett, sohasem tudtam, hogy volt képes kikerülni onnan. Elvégre is vastag vasajtón kellett átjutnia. De minden este eljött, és minden este folytatódott az elbeszélés. A vacsora és a tízórai takarodó közötti idõ szabad volt, s egyben ez volt az üresség ideje is. A cellaajtókat kinyitották, egyesek az emlékeik közötti bolyongással töltötték ki az ûrt, mások beszélgetéssel, megint mások zugivással. A osztrák-magyar idõkbõl itt maradt vaskos falak közé, amelyek napközben megóvtak bennünket a nyári hõségtõl, estelente észrevétlenül bekúszott a mámorító augusztusi pára, s vele a zenekar hangja, amely a szálloda teraszán játszott a széles utca másik oldalán. E hangok miatt volt e szabadidõ még inkább a fejekben és a mellekben tátongó ûr ideje. Az esti üresség, amit némelyek az emlékezet problémájaként fognak fel, mások szorongásként, s amit a mûveltebbek melankóliának neveznek, különös dolog, amit meg kell tölteni valamivel. Ezt töltötte meg a történet hõse és az õ krónikása estérõl-estére igaz és álomszerû eseményekkel a nagy lázadás történetébõl. És így az elektromos gitár és orgona hangjai között a falak közé szûrõdött a csaták zaja és a tûzvészek fénye, melyek megvilágították a fellázadt Livadát, annak bátor és hitvány tetteit. Kevéssel tíz elõtt a szálloda zenekara eljátszotta a „Besa me mucho"- t, ami azt jelenti, „Erõsen csókolj", és kiderült, hogy ez a dal is e történelmi személy múló gyengeségei közé tartozik. Ingerült lett valahogy, hiszen az ember idebent sohasem adhatja át magát érzelmeinek, soha. Ilyenkor esett még néha szó Leoncáról vagy a két ogyesszai nõrõl. Néha egy káromkodással kezdte, a káromkodás nem volt obszcén, a káromkodás érzelmi és retorikai mankó volt csupán, és rövid mondatokkal folytatta valami régi szerelemrõl, amit csak késõbb szõttem hõsi elbeszélésének szövetébe.

Úgy tûnik, hogy legendás utazásai és csatározásai közepette különös erõvel hatott rá a Masadában, a Holt-tenger mellett fekvõ õsi zsidó erõdben tett látogatás. Ez az út nem tartozott a legendás opushoz, rövid turisztikai program volt csak Leoncával, bár olyan hatalmas hatást gyakorolt rá, hogy gondolatban és elbeszélésben is szüntelenül visszatért hozzá. Valahogy megszállottja volt ennek az utazásnak Jaffától Jeruzsálemen és a Holt-tengeren át Masadába. Az utolsó órában, mielõtt elváltunk volna, valami mondattal mindig visszatért ehhez az utazáshoz. Úgy tûnt, valamifajta megvilágosodást élt át azon a helyen. Nem tudta vagy nem akarta elmondani, mifélét, csak azért vélem így, mert Menahem, Eleazar és más régi lázadók, akiket magasztos hitük hajtott meg az õ nagy és rettenetes Istenük, annál inkább megszállva tartották, minél inkább töltötték ki valós életét fémes csengésükkel a csajkákhoz dörgölt kanalak meg a felmutatott mutatóujjak.

Miután a zenekar a szálloda teraszán eljátszotta a „Besa me mucho"- t, és miután a vastagon búgó csöngõ takarodót jelezett, miután megcsikordultak a zárak és megcsördültek az õrök kulcsai, miután elhangzott az utolsó esti cukkolás, krákogás, a vizeletcsorgás, a hánykolódások és az elsõ horkolások, én minden éjszaka erre az emberre gondoltam, az életére, a lázadásra, amit gyõzelemittasan végigvezetett. Szabadok és hatalmasak a képzelet szárnyai, amelyek éjszakánként ott csattognak a világ összes zárkája körül. Ezért nem csoda, hogy történetünk hõse gyakran kapcsolta össze sõt cserélte föl a Judeában rég lezajlott eseményeket azokkal, amelyeket maga is átélt, az álmokat, melyeket a börtönökben ugyanazon szárnyak hordoznak, a tényleges helyzettel, az égi utakat a földalatti vakond-léttel.

Azóta húsz év telt el, a Livadán kitört lázadástól még több. A zsidó háború és Masada ostroma óta pedig teljes 2000 esztendõ. Ki tenné tûzbe a kezét minden leírt szó pontos értelméért? Megpróbáltam hogy, amennyire tõlem telik, hiteles tudósító legyek, legalább annyira, amennyire hõsünk hiteles tanú volt. Csak a Livadán kitört lázadás és a zsidó háború meg Masada ostroma közti gyakori összehasonlításai alkalmával engedtem meg magamnak néhány rövid történeti magyarázatot Josephus Flavius segítségével, hogy az olvasó legalább megközelítõleg tudja, mi volt hõsünk fejében a gyakori harangzúgáson kívül.

Akkor még nem tudtam, hogy a zúgás a szabad tengeri térségekbõl érkezik, amelyeken láthatatlan jelek utaznak a távírász kajütjébe. Minél zártabb egy tér, annál több benne a távoli hang és az utazó álom.

Mindaz, ami a fejében volt, gyakorta volt álom, és mint elmondta, az álmokkal kezdõdött minden. De ahogy a hajdan volt Heródes királynak sas vájta ki álmában a szemét, és ez rettenetes jövendölést jelentett, a templom összedõltét, a júdeai felkelést, a királyság vesztét; így jövendölték meg az álmai is a vihart, amely lecsapott Livadára. Mert azonban a végül elmosott álmokban is valaki, egy nõ zörgõ konzerveket nyitogatott, gyík volt a fejében, és mi egyéb lehetett ez, ha nem rossz jel.

Kibírhatatlan sóvárgás volt a fejében. Egy vonat zakatolása gyermekkorában, tenger síkja, amint egy hajó siklik rajta, egy meleg nõi szoba a külvárosban. Olyan elviselhetetlen, hogy megsemmisült, hogy szét akarta vetni a fejét és a világot.

*

Mielõtt minden égett volna, mondta Keber, mielõtt mindent elöntött volna a füst, a tûz, a lárma, a rombolás és a szirénák vijjogása, mielõtt Livadán végigszántott volna a gonosz tomboló folyama, csend volt, akkora csend mint a világ keletkezésekor. Azt álmodtam, hogy Odesszában vagyok, azt álmodtam, hogy Odesszában fekszem, és eleinte semmi sem volt körülöttem, aztán lett egy ágy, aztán tudtam, hogy körülöttem ott az a kis lakás, és még mindig teljes a csend. Aztán finom kaparászás hallatszott a falban vagy a padlóban vagy hol, mintha valami féreg netán svábbogár rágcsált volna. A kaparászással együtt érkezett a tenger csobbanása, amely szépen elöntötte a kaparászást, és én tudtam, hogy jó nekem, habár valahol valaki folyamatosan vájkál. Álmomban kinyitottam a szemem, pontosan emlékszem, ott volt a pokróc, amellyel kettéválasztották a lakást, kinyitottam a szemem és az ágy szélén, közel és mégis messze ott ült Mása. Elmosolyodott, nem mondott semmit, mégis hallottam, hogy azt mondja, milyen sokáig aludtál, egész délután. Álmodom, minden valahogy más, és ugyanakkor teljesen valószerû. Most jöttek a hangok, még mindig szelídek, csak az a rágcsálás és kaparászás nem szûnt sehogy sem. Mása, mondtam, svábbogár van a házban, gyík van a falban, hallom a kaparászását. Mása mosolyogva rázta a fejét. Nem gyík, mondta, de valójában nem mondta, a mama zörög.

Álmomban most majdnem teljesen felébredtem. Az utcáról beáradt a langyos fekete-tengeri délután. Hozta azt a megnyugtató lármát, gyerekzsivajt, kutyaugatást, a háttérbõl hallani lehetett a kikötõ zsongását, a kikötõ hajó tülkölését, a mólón várakozó emberek moraját. Mása rám mosolygott, éreztem testének illatos melegét. Odesszában vagyok, gondoltam, csak tizennégy nap múlva indul a hajóm, Mása meleg az alvástól, a falban gyík rágcsál, de halkan, nagyon halkan. Mása, mondtam, jól érzem magam, mondtam, bár nem mondtam valójában, Mása, itt maradok.

Aztán egyszerre az a kaparászás és rágcsálás a falban és a padlóból bekúszott a helyiségbe, felkönyököltem, mi ez? Semmi, felelte. A mama, kinyitja a konzerveket. Azokat a konzerveket, amelyeket én hoztam a hajóról, mert Odesszában nem volt élelem, ellátási mizéria volt, kis lakás volt, pokróccal kettéválasztott lakás, abban lakott Mása és Katyerina, Mása anyja, aki mint gyík a falban, idegesítõen zörgött a konzervekkel. És egyszerre nem volt többé jó, egyszerre nem tudtam többé, maradt-e még álmom. Katyerina, kiáltottam, mivel már a fejemet fúrta szét, lyukat fúrsz a fejembe a konzerveiddel. Katyerina jól megtermett asszony volt, Nagy Katalinnak hívták a tengerészek, erõs melle volt és még erõsebb keze, melyekkel masszírozni tudott és mindent, és azzal az erõs kezével tépte fel a konzervek fedelét. Katyerina valamit visszamordult odaátról, és még hangosabban, még élesebben, még fémesebben vájódott a fejembe. Ezt nem bírom, mondtam. Mutattam Másának, mit nem bírok: ezt a borzalmas fémes hangot, amint két fém összecsikordul, hangyák futkároznak a hátamon le és föl a fejemben, és az zúgni kezd. Gyerekkoromtól fogva ki nem állhatom. Megmutattam Másának, mit nem bírok, ezt a csikorgást. Mama, hagyd abba, kiáltotta Mása oroszul. A mama nem hagyta abba, de akkor is késõ lett volna már, ha abbahagyja, a hangyák már benne voltak a fejemben, és már zúgott a fejem. Hatalmas gyík volt benne, amely levájta magát a koponya feneke alá, éles fogaival rágta a belsejét, vágta a fémes részeket, a hajó tülkölni kezdett, az utcán a gyerekek visítani kezdtek, talpra ugrottam, Mása kiáltott valamit, a mama abbahagyta, de már késõ volt. A fémes hang, a fémgyík, a hajótülök, minden egybeolvadt abba a zúgásba, amely szétviszi a koponyát, talpra ugrottam.

A börtöncsengõ fémes konzerves hangjával vágott bele az éjszakába, élesen elvágta az éjszakát a reggeltõl, a fejem tompa volt a gyík súlyától és éles a fogaitól. Egyszerre nem volt sehol Mása, se a tenger csobbanása, sem a hajó, mely arra várt, hogy elhajózzak tizennégy nap múlva vagy amikor akarom, csak az a hang volt a helyiségben, a cellában, a hatalmas börtön folyosóin és a fejemben, fõként a fejemben.

**

Lehunytam a szemem, fejemre húztam a takarót, kicsit megpróbáltam visszatérni Odesszába, Másához, a szabad hajóhoz, amely türelmetlenül várta, hogy kifusson a tengerre. De a cella sarkában valaki lehúzta a vécét, a víz lezúdult a vécékagylóba és az álmokat, és velük Odessza maradékát is levitte a börtön pöcegödrébe.

Most valóban nem volt többé sehol semmi, nem volt Mása mosolya és testének illatos melege, semmi nyílt kikötõ, mindent elvitt a víz, csak az átkozott börtöncella volt és az ugyanazon helyiségben leöblített átkozott ember ürülék ott a súlyos és zsíros vászonfüggöny mögött. A reggeli homályban jött valaki elõ abból a büdös, algás posványból. A sliccét gombolta. Itt vagyunk, Keber, nem ám Odesszában. Semmi sem maradt, csak a gyík a fejemben, annak a vájkálása.

A csengõ utolsó búgó, fémes hörgéseivel elhallgatott, de nem a fejemben, nem a fejben. Ott többé-kevésbé megmaradt egész nap. Egész nap velem mozgott, minden lépésnél éreztem lüktetését, a gyíkét, amely lassan mozdult a koponya héja alatt, a sasét, amely a szememet vájta, a konzervek csikorgását, a csengõ fémesen éles hangját, amint az agyhártyát hasítják.

Jól emlékszem, hogy az ebédnél hallottam, ahogy a kanál megkoccan Johan arany fogán.

- Abbahagynád? - mondtam.

- Mit hagyjak abba? - mondta, - a zabálást?

- A baszogatást - feleltem, és lecsaptam a villámat az asztalra, és odamentem a kantinablakhoz, ahol megvártam, hogy kinyissák az ebédlõ ajtaját, aztán a csordával együtt kiaraszoltam.

- Mi bajod, ember? - csámcsogta Johan, aki jött utánam a fogpiszkálóval az aranyfogai között. Azt feleltem, kicsit zúg a fejem.

- Mintha - mondta és még egy fogpiszkálót dugott a szájába - mintha kicsit ideges volnál.

Persze hogy egy kicsit ideges voltam, szó se róla. De távolról sem úgy, ahogy késõbb állították, hogy azért voltam ideges, mert nem jött levél Leoncától, meg mert pocsék volt a kaja, és mert nem raktak át más cellába, mert nem engedték meg mindjárt, hogy megnézzük a kosárlabda mérkõzést, és mindazért, amit elbír a jegyzõkönyvek papírja meg a hivatalnokok és a börtön pszichopatáinak locsogása. Semmi ilyesmirõl nem volt szó.

Persze vannak napok, amikor a levegõ tele van elektromossággal, amikor senki sem léphet senki tyúkszemére, vannak persze napok, amikor a levegõben érezni a bolondórát. Ma mind látják, hogy az a nap olyan volt. A farakások mögött piálás folyt, Terš iè látogatási tilalmat rendelt el, a kosárlabda mérkõzéssel estig huzakodtak. Nem tudom, mit írnak az igazságügy minisztérium és a rendõrség irattáraiban, nem is érdekel. Én belevágtam a tévét az ablakba, én voltam az, aki megfogta a készüléket és beledörgöltem az ablakba, hogy csak úgy csattant, és minden beleállt az ablakfélfákba meg a rácsokba. Én tudom, hogyan kezdõdött és miért. És mindaz, ami következett, azután, hogy kirobbant, a visszafojtott erõszak áradata, amely áttörte a zsilipet, minden az én fejemben kezdõdött annak az éjszakának és reggelnek az álmaiban.

***

Mi dühített fel. Az Öreg azután, hogy mindennek vége lett, amikor Masada elesett, megkérdezte, mi dühített fel annyira. A trágárság, mondtam, az a trágár, obszcén, disznó mozdulat. Nem mondtam, hogy már a fejem is zúgott, reggeltõl fogva, a konzervektõl, a harangtól és attól, ahogy leöblítették az álmaimat. Hogy késõbb, a kosárlabda mérkõzés elõtt lecsillapodott, és hogy a kis foglár, Disznó Albert trágár mozdulatára valami erõset mozdult a fejemben, hogy a gyík fémes hangon annyira belevágott a hártyába, hogy teljesen begurultam. Az Öreg nem tudta visszafogni a nevetését. A jó Öreg egész életét a foglyok között töltötte, sok börtönnek volt igazgatója, ismerte a trágárságokat. Ez nem nevetséges, mondtam, a fickó egész idõ alatt provokált, odaállt a képernyõ elé, aztán disznólkodott a gumibottal. Az õrnél idõnként gumibot is van, mondta az Öreg. Az ujjai közé dugta, úgy dörgölte azt a gumibotot mindenki szeme láttára. Ja úgy? Mondta az Öreg. Ez tényleg trágárság. Elég nagy disznóság, mondtam.

A hivatalos jegyzõkönyv azt írja, mondta az Öreg, hogy a balhé azért tört ki, mert kikapcsolta a közvetítést. Az késõbb történt, mondtam. Az az ember, mondtam, Disznó Albert, nagy disznó. És ennek az embernek a trágár mozdulata miatt kellett mindent szétverni? A zsidó háború, mondtam szintén egy trágár mozdulat miatt kezdõdött. Ugyan már, Keber, mondta az Öreg, a történelem egészen más. Dehogy más, mondtam, a római katona egy ilyen mozdulattal sértette meg a zsidókat. Az egyiknél elszakadt a cérna, fölkapott egy követ, aztán szétrombolták a várost és így kezdõdött. Engem meg Disznó Albert fegyõr dühített fel a gumibotjával meg a seggével, amivel odatámított a képernyõ elé, és fõként pedig azon a napon reggeltõl fogva egész nap zúgott a fejem.

****

Hogyan következett be tulajdonképpen a lázadás 66-ban, és csapott át pusztításba, gyújtogatásokba, ostromba, hosszadalmas háborúba? Mi robbantotta ki? Josephus Flavius úgy gondolja, egy régi jóslat volt a lázadás indítéka. Egy kétértelmû jóslat, amit a szent könyvekben találtak, és ami azt jövendölte a zsidóknak, hogy egy az õ országukból származó férfi lesz a világ ura. Más történészek úgy vélik, hogy abban az idõben Palesztinában vallási és társadalmi okokból eluralkodott és egyre fokozódott a bizonytalanság, a feszültség és a zûrzavar légköre. Közvetlen oka azonban a húsvéti ünnepekben történt incidens volt. Egy trágár mozdulat váltotta ki. A húsvétot ünneplõ Jeruzsálemben egy római katona, aki a templom bejáratánál állt õrt, obszcén mozdulatával megsértette a zarándokokat. Minden baj kezdete egy trágár mozdulat. Két évezrede él ez a mozdulat a latin kultúrában. A trágár balkéz hüvely- és mutatóujja kört alkot, a trágár jobb kéz mutatóujját a trágár személy bedugja abba a körbe vagyis a lyukba. Azt mondják, hogy a római katona a lándzsájának a nyelét dugta át azon a lyukon. Ezt olyan hosszú ideig mûvelte, hogy a zarándokokban felforrt a vér. Óriási tömeg érkezett Cesareába, hogy tiltakozzék e sértés ellen. A római helytartó úgy csillapította le az elégedetlenséget, hogy kivégeztette a bûnöst. De ezt a lépést túl sokáig halogatta. Különbözõ végeken már megkezdõdtek az összecsapások. Jeruzsálemben hamarosan ezután teljes lett a felfordulás. A lázadás terebélyesedni kezdett, sorjáztak a mészárlások, a lázadók legyilkolták Cestius Gallus cohortját, elfoglalták Masadát és leölték annak legénységét. E pillanattól fogva a zsidók egyöntetûen a háború mellett voltak. Titus Jeruzsálem felé menetelt, ahol tombolt a polgárháború, és dühöngött az éhínség. A rómaiak lerombolták a templomot, beteljesedett a régi jóslat. A zsidók egész római garnizonokat mészároltak le országszerte. Eljött az ideje a második jóslat beteljesítésének, a felkent és elhivatott férfiú, Menahem ideje.

JANCAR, Drago

Kaján vágyak

Osiris, 1997

Az angyal pillantása

Jelenkor, 1997

„Jelentés Hetedhétországból"

Magyar Lettre Internationale, 4.

„Törzsek vagy Európa"

Magyar Lettre Internationale, 6.

„Augsburg"

Magyar Lettre Internationale, 7.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta