AZ OLASZ BLOKKOT A VERA CÉG TÁMOGATTA

UMBERTO ECO
Férfiak és nõk – az egyház szerint

Kedves Martini! 1995. október

Itt az ideje, hogy folytassuk a párbeszédet, bár megvallom Önnek, kicsit bánom, hogy a szerkesztõség döntésének értelmében mindig nekem kell kezdenem. Emiatt ugyanis az az érzésem, hogy szemtelenül faggatózom. Lehet, hogy a szerkesztõséget is azt a közhely vezérli, miszerint a filozófusok olyan kérdések megfogalmazására szakosodtak, amelyekre nem tudják a választ, a lelkek pásztora viszont per definitionem olyasvalaki, akinek mindig ott van a tarsolyában a helyes válasz. A korábbi leveleiben Ön szerencsére megmutatta, hogy bizony a lelkipásztorok tûnõdései is problematikusak és keservesek, és ezzel jócskán kiábrándította azokat, akik valamiféle orákulumot vártak Öntõl.

Mielõtt azonban Önnek szegezném a magam megválaszolatlan kérdését, szeretnék elõrebocsátani néhány dolgot. Amikor bármelyik vallás bármely egyházi hatósága a természetes etika alapelveivel kapcsolatban nyilatkozik, a nem hívõknek kutya kötelességük tiszteletben tartani e jogát. Akár osztják az álláspontját, akár nem, semmilyen alapon sem vonhatják kétségbe a jogát, hogy kifejtse a véleményét, még ha ezzel bírálja is a nem hívõk életvitelét. A nem hívõknek egyetlen esetben lehet okuk tiltakozni, nevezetesen akkor, ha egy felekezet olyan magatartásformát próbál a nem hívõkre vagy más vallások híveire erõltetni, amelyet az állam vagy az õ vallásuk törvényei tiltanak, vagy ha olyasmit próbál tiltani, amit ezek megengednek.

Fordítva már nem érvényes ugyanez a jog. A nem hívõknek nincs joguk bírálni a hívõk életmódját – kivéve természetesen azt az esetet, ha állami törvényekbe ütközik (például amikor a szülõk nem engedik, hogy a beteg gyermekük vérátömlesztést kapjon), vagy sérti egy másik vallás híveinek jogait.

Egy vallási felekezet nézõpontjának mindig hû tükre az általa optimálisnak tartott, tehát javasolt életvitel, míg a nem hívõ nézõpontjából optimális minden olyan életmód, amely szabad választás eredménye, hacsak nem akadályozza mások szabad választását.

Általánosságban úgy vélem, senkinek sincs joga megítélni a különbözõ egyházak által híveikre rótt kötelezettségeket. Semmi jogalapom sincs kifogást emelni amiatt, hogy a muzulmán egyház tiltja a szeszes italok fogyasztását. Ha nem tetszik, nem térek át az iszlám hitre. Nem értem, miért háborodnak fel a nem hívõk azon, hogy a katolikus egyház elítéli a válást. Ha valaki katolikus akar lenni, ne akarjon elválni, ha meg válni akar, álljon át a reformátusokhoz. Tiltakozni csak akkor volna joga, ha az Egyház a nem hívõknek is meg akarná tiltani a válást. Bevallom, engem kimondottan bosszantanak azok a homoszexuálisok, akik azt szeretnék, hogy az Egyház befogadja õket, vagy azok a papok, akik házasodni szeretnének. Ha én belépek egy mecsetbe, leveszem a cipõmet. Ugyanígy egy szavam sincs rá, hogy Jeruzsálemben szombati napokon némelyik épületben a lift önmûködõen jár föl-le és minden emeleten megáll. Ha nincs kedvem mezítláb lenni vagy saját kényemre-kedvemre akarom irányítani a liftet, másfelé veszem az utamat. Vannak olyan (nagyon is világi) fogadások, ahol kötelezõ a szmoking: rajtam áll, hogy beadom-e a derekamat e számomra ellenszenves szokásnak, mert ha törik, ha szakad, ott akarok lenni a partin, vagy pedig szabadságomat hangoztatva otthon maradok.

Ha azután születik egy papi mozgalom, amelyik úgy véli, hogy nem dogmatikus kérdésekben – például a cölibátus tárgyában – nem a Pápát, hanem a püspökök köré gyülekezõ híveket illeti a döntés joga, és e mozgalom számos gyakorló hívõ támogatását is megnyeri, nos, én a magam részérõl nem fogom aláírni a felhívásukat. Nem mintha érzéketlen volnék a problémáik iránt, hanem mert nem tartozom közéjük, ezért nincs jogom beleütni az orromat ilyen szûken egyházi kérdésekbe.

Az eddig elmondottakhoz képest egészen más lapra tartozik az, amikor a nyitott nem hívõ ember megpróbálja megérteni, miért helyesel vagy helytelenít bizonyos dolgokat az Egyház. Ha vacsorára hívok egy ortodox zsidót (nyelvfilozófiával foglalkozó amerikai kollégáim között például sokan vannak ilyenek), elõtte (udvariasságból) feltétlenül megkérdezem, milyen ételeket ehet meg. De ettõl késõbb még ugyanúgy kérdezõsködhetem tõle a kóser konyháról, ha kíváncsi vagyok rá, miért kell kerülnie ezt vagy azt az ételt, amelyet én elsõ látásra akár egy rabbi számára is tökéletesen megfelelõnek vélnék. Ugyanígy jogosnak tartom, hogy egy nem hívõ megkérdezhesse a Pápától, miért ellenzi az egyház a születésszabályozást, az abortuszt, a homoszexualitást. A Pápa megadja a maga válaszát, nekem pedig el kell ismernem, hogy mivel az egyház a crescite et multiplicamini elõírás egy adott értelmezése mellett döntött, az egyházfõ válasza koherens. Megtehetem, hogy tanulmányt írok, amelyben eltérõ szövegértelmezést javaslok, de amíg az egyház nem fogadja el az én interpretációmat, az õ kezében van a helyzet kulcsa.

De rá is térek a kérdésemre. A mai napig nem sikerült meggyõzõ hittudományi indokra bukkannom annak ügyében, hogy miért nem lehetnek a nõk papok. Ismétlem, ha az egyház el akarja zárni a nõk elõl a papi hivatást, tudomásul veszem, és tiszteletben tartom az önrendelkezési jogát efféle kényes kérdésekben. Ha nõ volnék, és mindenáron pap szeretnék lenni, inkább az Ízisz-kultuszt választanám, mintsem a Pápát próbálnám gyõzködni. Ám mint értelmiségi és mint a Szentírás (régi) olvasója szeretnék magyarázatot kapni bizonyos kérdésekre.

Biblikus indokokat nemigen találok. A Kivonulás (29-30. rész), illetve a Leviták könyvébõl annyit tudunk meg, hogy a papi szolgálat Áront és fiait illeti, feleségeiket viszont nem (s ezen az sem változtat, ha Pál apostol Zsidóknak írt levele értelmében nem Áron, hanem Melkizedek rendjét követjük – aminek ráadásul történelmi és biblikus elõzménye is van, ld. a Teremtés könyvé nek 14. részét).

Ha viszont egy protestáns fundamentalista szemével olvasom a Bibliát, a Leviták könyvé nek értelmében azt kellene mondanom, hogy a papok "fejükön ne nyírják meg a hajat, ne vágják le szakálluk végét", aztán pedig Ezekiel könyvé hez érve jócskán zavarba esnék, hiszen itt (44, 20.) az áll, hogy "rendesen nyírják meg a hajukat". Továbbá mindkét szöveg úgy rendelkezik, hogy a papok ne közelítsenek a halottakhoz. Jó fundamentalistaként pedig meg kellene követelnem, hogy a papok (a katolikusok is) tartsák magukat a Leviták könyvé hez, mely szerint a papok megházasodhatnak, vagy Ezekiel könyvé hez, amely kimondja, hogy csak szüzet vagy egy másik pap özvegyét vehetik feleségül.

Ugyanakkor minden hívõ belátja, hogy a bibliai szöveg szerzõje közönségének, a korabeli mûveltségnek megértési képességéhez és szokásaihoz igazította az események krónikáját és a taglalt témákat, ezért ha Józsue így szólt volna: "Állj meg, ó, földgolyó!", netán "Szüneteljen az egyetemes tömegvonzás newtoni törvényének hatálya!", bolondnak nézték volna. Jézus kimondta, hogy meg kell fizetni az adót a császárnak, mert ezt követelte a Mediterráneum politikai rendje, de ez még nem jelenti azt, hogy egy mai európai polgár adófizetéssel tartozna a Habsburg-dinasztia utolsó leszármazottjának, és bármelyik megfontolt pap megmondhatja neki, hogy pokolra jut (remélem), ha országának pénzügyminisztériumát megrövidíti a befizetendõ adóval. A kilencedik parancsolat megtiltja, hogy más asszonyát kívánjuk, mégsem vonta soha kétségbe az egyház, hogy ugyanez a törvény metaforikusan az asszonyokra is vonatkozik, és nekik sem szabad más asszony férjét kívánni.

Egy hívõ számára is nyilvánvaló, hogy ha Isten úgy határozott, hogy a Szentháromság második tagja Palesztinában és abban az adott történelmi korban testesüljön meg, szükségszerû volt, hogy férfinak szülessék, máskülönben senki sem adott volna hitelt a szavának. Azt hiszem, Ön sem tagadja, hogy ha Isten kifürkészhetetlen akarata folytán Krisztus Japánban jött volna világra, a rizst és a szakét szentelte volna meg, ám ettõl az eukarisztia misztériuma mit sem változna. Ha Krisztus pár évszázaddal késõbb jött volna el, amikor nagy tisztelet övezte a Montanus-féle felekezet prófétanõit, Priscillát és Maximillát, talán nõi alakot is ölthetett volna, de hasonlóképpen történhetett volna a dolog a Veszta-szüzeket nagy becsben tartó római civilizációban is. Ahhoz, hogy ezt tagadjuk, azt kellene állítanunk, hogy a nõ tisztátalan lény. S ha más kultúrákban és más korokban voltak is, akik így vélekedtek, a mostani pápa semmiképpen sem sorolható közéjük.

Elképzelhetõnek tartom, hogy az egyház jelképes okokra hivatkozzék: mivel a pap Krisztus, a legfõbb pap képmása, e jelkép erejének megõrzése érdekében a papi hivatás a férfiak kiváltsága. Kérdés persze, hogy az üdvözülés útjának valóban az ikonográfia, illetve az ikonológia törvényeit kell-e követnie.

Az a kétségtelen tény, hogy Krisztus férfiakért és nõkért egyaránt feláldozta magát, és a korabeli szokásoknak fittyet hányva magas kiváltságokban részesítette az õt követõ nõket, továbbá hogy az eredendõ bûntõl mentes egyetlen emberi lény egy asszony volt, valamint hogy feltámadását követõen Krisztus elsõként nem férfiak, hanem nõk elõtt jelent meg, mindez vajon nem egyértelmûen arra utal-e, hogy korának törvényeit megkérdõjelezve, illetve az ésszerûség határain belül áthágva kimondatlanul a nemek egyenlõségét hirdette, még ha nem is az akkori törvények és szokások elõtt, hanem csak az üdvözülés lehetõségének tekintetében? Ahhoz a vexata quaestio -hoz meg nincs is merszem hozzászólni, hogy a Teremtés könyve legelején szereplõ 'Elohim' egyes vagy többes számú, és nyelvtanilag kifejezi-e azt, hogy Istennek volt valamiféle neme (ugyanígy teológiai jelentõségtõl mentes puszta költõi képként értelmezem I. János Pál kijelentését, miszerint Isten a mi Anyánk).

A szimbolikus magyarázat számomra nem elégséges. Azzal az õsi érveléssel sem tudok mit kezdeni, amely szerint a nõbõl életének meghatározott szakaszaiban tisztátalan nedvek távoznak (noha a múltban ez bevett érv volt, mintha a menstruáló vagy vérben gyermeket szülõ nõ tisztátalanabb volna egy AIDS-es papnál).

Amikor hittani kérdésekben tanácstalan vagyok, az egyetlen emberhez fordulok, akiben megbízom: Aquinói Szent Tamáshoz. Nos, Szent Tamás, aki nemcsak angyali doktor, hanem mindenekelõtt rendkívül józan észjárású ember, többször is szembetalálja magát a kérdéssel, hogy miért csak a férfiak lehetnek papok. Hogy csak a Summa Theologiae -ra szorítkozzunk, e probléma körül forog például a ii, 11, 2. rész, ahol egyfelõl Pál apostolt idézi, aki szerint (a szentek sem lehetnek tökéletesek) a nõknek az egyházi tanácsban hallgatniuk kell, és nem is taníthatnak. A Példabeszédek könyvé ben ugyanakkor azt találja, hogy «Unigenitus fui coram matre mea, ea docebat me». Hogyan oldja fel az ellentmondást? Úgy, hogy elfogadja korának antropológiáját (mi mást tehetne?): a nõk alacsonyabbrendûek a férfiaknál, és bölcsességük tökéletlen.

A iii, 31, 4.-ben Szent Tamás azon töpreng, hogy vajon Krisztus testének anyaga vétethetett-e egy asszony testébõl (Ön bizonyosan tudja, hogy néhány akkoriban dívó gnosztikus elmélet szerint Krisztus olyasformán haladt át Mária testén, mint a víz a csatornán, azaz mint alkalmi hordozón, mely nem érintette, így a szülés természetes folyamatával járó semmiféle immunditia sem szennyezhette be). Tamás emlékeztet rá, hogy ha Krisztusnak emberi testet kellett öltenie, convenientissimum tamen fuit ut de foemina carnem acciperet (az volt a legcélszerûbb, hogy asszonyból vegye testét), hiszen - mint Szent Ágoston is hangoztatja - «az emberiség megszabadulásának mindkét nemben meg kellett nyilvánulnia». Mégsem tud elszakadni korának felfogásától, ezért továbbra is azt hajtogatja, hogy Krisztusnak férfinak kellett születnie, mert a férfinem a nemesebbik.

Ugyanakkor Szent Tamásnak sikerül meghaladnia korának kézenfekvõ antropológiai szemléletét. Nem tagadja ugyan, hogy a férfiak felsõbbrendûek a nõknél, és a tudományban is õk járnak az élen, de több alkalommal is nekiveselkedik a problémának, hogyan lehetséges, hogy a nõk a prófécia adományában részesülhettek, az apátnõknek pedig megengedtetett a lelkek irányítása és a tanítás. Elegáns és értelmes csûrés-csavarással vágja ki magát, de mintha maga sem volna teljesen meggyõzõdve önnön igazáról, a rá jellemzõ ravaszsággal indirekt módon felel, helyesebben úgy tesz, mintha nem emlékezne, hogy korábban, az i, 99, 2-ben már megadta a választ: ha egyszer a férfi magasabbrendû, akkor a kezdet kezdetén, az eredendõ bûn elõtt miért engedte meg Isten, hogy nõk is szülessenek? Tamás válasza az, hogy így volt helyes, egyszerre kellett létezniük férfiaknak és nõknek. Mégpedig nem is a faj fennmaradása miatt, hiszen az emberek halhatatlanok voltak, ezért nem volt szükség a nemiség bevezetésére a faj túlélése érdekében. Mellesleg (lásd a Supplementum 39, 1. szakaszt, amelynek ugyan nem Szent Tamás a szerzõje, de másutt õ maga is ezt a nézetet hangoztatja) "az ember neme nem a lélekhez tartozik", hiszen Szent Tamás szerint a biológiai nem olyan akcidens, amely a magzati élet elõrehaladott szakaszában jelenik meg. Ellenben azért volt szükséges és helyes kétféle nemet teremteni, mert (amint azt a iii, 4. respondeo -ban kifejti) az ember teremtése példás kombinatorika szerint történt: az elsõ ember férfi és nõ nélkül fogant meg, Éva nõi közremûködés nélkül született a férfiból, Krisztus az apai rész nélkül született egy asszonytól, az összes többi ember pedig egy férfi és egy nõ gyermeke. A három elõbb említett csodálatos kivételtõl eltekintve ez a szabály, ez az isteni akarat.

A iii, 76, 4.-ben Szent Tamás azt a kérdést járja körül, hogy keresztelhet-e a nõ. Könnyedén megcáfolja a hagyományos érveket, mondván, igaz, hogy Krisztus az, aki keresztel, ám (és itt Tamás a Kolosszeieknek írt levél 3. 11. szakaszára hivatkozik, noha a Galatáknak írott levél ben Pál egyértelmûbben fogalmaz) «in Christo non est masculus neque foemina»", ezért tehát a nõ ugyanúgy keresztelhet, mint a férfi. Ezután (hiszen mégsem szakíthat teljesen a korabeli gondolkodásmóddal) elismeri, hogy «caput mulieris est vir» , ennélfogva ha férfiak is jelen vannak, a nõ nem keresztelhet. Ugyanakkor az ad primum -ban egyértelmûen különbséget tesz aközött, ami a nõknek (a szokásjog értelmében) 'nem megengedett', illetve amit a nõk ennek ellenére (jogi értelemben) 'megtehetnek'. Az ad tertium -ban pedig kifejti, hogy noha igaz, hogy testi értelemben a nõ passzív princípium, és csak a férfi aktív, szellemi tekintetben ez a hierarchikus viszony nem érvényesül, mert a férfi és a nõ is Krisztusban cselekszik.

Mindazonáltal a Supplementum ban (39,1. – ne feledjük, hogy ez nem Szent Tamás keze írása), amikor egyenesen felteszi a kérdést, hogy részesülhet-e papi szentségben nõ, a válaszban ismét a szimbolikus érvet hozza fel: a szentség egyben jel is, melynek érvényességéhez nem elég csak a 'dolog', hanem a 'dolog jele' is szükségeltetik. Minthogy pedig a nõben semmilyen eminencia sincs megjelölve, hiszen a nõ alárendelt helyzetben van, ezért nõket nem lehet pappá szentelni.

Igaz ugyan, hogy egy másik quaestio -ban – már nem emlékszem, melyikben – Szent Tamás a propter libidinem érvet is elõhozza, vagyis ha a pap nõ volna, akkor a (férfi) híveket felizgathatná a látványa. De mivel a hívek között nõk is vannak, miért ne lehetne igaz ugyanez a fiatal lányokra egy csinos pap esetében (hadd idézzem emlékezetébe Stendhal A pármai kolostor ának azon lapjait, ahol a Fabrizio del Dongo prédikációi keltette heves szenvedélyekrõl ír)? A bolognai egyetem krónikája megemlékezik egy Novella d'Andrea nevû, 14. században élt professzornõrõl, akit elõadásain fátyol viselésére köteleztek, nehogy szépsége elvonja a diákok figyelmét. Talán Ön is egyetért velem, hogy feltehetõen nem Novella viselkedett kihívóan érzéki módon, hanem inkább a diákok lehettek kissé fegyelmezetlenek. Vagyis a diákokat kellett volna ráncba szedni, vagy a híveket kell megnevelni, nem pedig a nõket kizárni a gratia sermonis -ból.

Összességében tehát az a benyomásom, hogy Szent Tamás sem tudja egészen pontosan megmondani, miért férfi kiváltság a papság, ha csak fel nem teszi (és végül pontosan így jár el, de korának eszméit követve nem is tehet másként), hogy a férfiak ész és méltóság tekintetében magasabbrendûek a nõknél. Ám úgy látom, nem ez az Egyház jelenlegi álláspontja. Sokkal inkább a kínai társadalomé, ahol – mint nemrég elborzadva értesülhettünk róla – a lány újszülötteket nem egyszer megölik, hogy a fiúk életesélyeit növeljék.

Ezek volnának hát a kételyeim. Milyen teológiai indok alapján nem lehetnek a nõk papok? Ha egyszerû történelmi okokról, szimbolikai célszerûségrõl volna szó, mondván, hogy a hívek a férfi paphoz szoktak hozzá, akkor nem volna értelme sürgetni az egyházat, hiszen az õ malmai is lassan õrölnek (bár szívesen venném, ha közölnék a dátumot, és lehetõleg még a Feltámadás elõtt sor kerülne rá).

Ám a probléma nyilvánvalóan nem az én vállamat nyomja. Én csak egy kíváncsi érdeklõdõ vagyok. Viszont ott van (ahogyan a kínaiak mondják) az ég másik fele, amelyik talán nálam türelmetlenebb.

ECO, Umberto

A rózsa neve

Európa, 1994, 1998, 2000

A Foucault-inga

Európa, 1992, 1999

Nyitott mû

Európa, 1998

Az új középkor

Európa, 1992

Bábeli beszélgetés - minimálnapló

1994

Hat séta a fikció erdejében

Európa, 1995

Hogyan írjunk szakdolgozatot?

Kairosz, 1997, 1998, 1999

Öt írás az erkölcsrõl

Európa, 1998

A tegnap szigete

Európa, 1998, 1999

Kant és a kacsacsõrû emlõs

Európa, 1999

„A nyitott mûtõl a Foucault-ingáig"

Magyar Lettre Internationale, 8

„A tudományos kíváncsiságról, a történetmondás fontosságáról, a szavakról, a jelekrõl, a nevetésrõl, életrõl és halálról"

Magyar Lettre Internationale, 8

Carlo Maria Martini

Az Egyház nem elvárásokat teljesít, hanem misztériumokat celebrál

Kedves Eco! 1995. október

Ezúttal is Önre hárult a kezdeményezés kettõnk párbeszédében. Ám azt hiszem, nem ideológiai okokon, hanem inkább gyakorlati problémákon múlik, melyikünkön a kezdés sora. Szeptemberben elég sok dolgom volt külföldön, emiatt lehet, hogy a szerkesztõség Önnel tudott könnyebben érintkezésbe lépni. Mellesleg volna is egy kérdésem, amelyet szeretnék feltenni Önnek, de a legközelebbi alkalomra tartogatom. Fogalmam sincs, mi lehet rá a válasz, és még az állítólagos „orákulum"-szerep sem siet a segítségemre, amelyet – mint Ön is megjegyzi – olykor tévesen a lelkipásztoroknak tulajdonítanak. Orákulumot legfeljebb a prófétáktól várhatnánk, velük azonban manapság sajnos csak elvétve lehet találkozni.

A kérdés, amelyet szeretnék feltenni Önnek, arra vonatkozik, hogy mi az alapja a nem hívõ ember etikájának. Nagyon szeretném, ha a világon minden férfi és nõ cselekedeteit világos etikai elvek terelnék a helyes irányba, és meggyõzõdésem, hogy sokan – legalábbis bizonyos körülmények között – igaz módon cselekszenek anélkül, hogy vallási alapon fognák fel az életet. Ám sehogy sem értem, milyen végsõ indokra vezetik vissza cselekedeteiket.

De egyelõre félre is teszem ezt a kérdést, hadd legyen egy késõbbi levelem tárgya, amikor majd rám száll a kezdeményezés joga, és inkább rátérek azokra a gondolatokra, amelyeket Ön a nõk papságával kapcsolatos „kényes kérdés" elé bocsátott. Kijelenti, hogy nem hívõként tiszteletben tartja a vallási felekezetek álláspontját a természetes etikai elvekkel és problémákkal kapcsolatban, ugyanakkor elutasítja, hogy olyan viselkedési formákat írjanak elõ a nem hívõk vagy más hitûek számára, amelyeket az állam törvényei tiltanak. Ebben kétségtelenül egyetértek Önnel. Ha bárki kívülrõl próbál vallási elveket vagy magatartásformákat erõltetni olyanokra, akik ezzel nem értenek egyet, az megsérti a lelkiismereti szabadságukat. De továbbmegyek: ha voltak ilyen törekvések a múltban, a maiaktól eltérõ kulturális viszonyok között és olyan okokra való hivatkozással, melyeket ma semmi esetre sem tarthatunk fenn, helyénvaló, hogy az adott felekezet elismerje a tévedést.

Erre a bátor álláspontra helyezkedik II. János Pál pápa a kétezredik, Szent Évrõl írott, Tertio millennio adveniente címû levelében: «Egy másik fájdalmas fejezet, mellyel az Egyház gyermekei csak bûnbánó lélekkel nézhetnek szembe, az a magatartás, mely - különösen bizonyos századokban - az igazság szolgálatára hivatkozva egyetértett a türelmetlen, sõt még az erõszakos módszerekkelis. Igaz, hogy egy becsületes történelmi ítélet nem hagyhatja figyelmen kívül az adott pillanat kulturális föltételeit, melyek hatása miatt sokan jó lelkiismerettel vélhetik, hogy az igazság melletti hiteles tanúságtétel magával hozhatja a másik véleményének kiirtását vagy legalábbis kizárását. Az enyhítõ körülmények figyelembevétele nem menti föl az Egyházat a kötelezettség alól, hogy nagyon bánkódjék annyi gyermeke gyöngesége fölött… A múlt e fájdalmas cselekedetei tanulságokkal szolgálnak a jövõre, s minden keresztényt szükségképpen arra vezetnek, hogy vegye észbe és tartsa tiszteletben a Zsinat aranyszabályát: "az igazság nem hathat másként, csakis saját erejével, mely szelíden és mégis erõteljesen hatol az elmékbe" » (35. p.).

Mindazonáltal szeretnék pontosítani egy fontos részletet azzal kapcsolatban, amit Ön az „állam törvényeirõl" mond. Egyetértek az általános elvben, hogy a vallási felekezetnek tiszteletben kell tartania az állam törvényeit, másfelõl viszont a nem hívõknek nincs joguk kifogásolni a hívõk életvitelét, ha az a törvényes kereteken belül marad. Ám úgy vélem (és biztos vagyok benne, hogy Ön is így látja), hogy nem beszélhetünk „az állam törvényeirõl" úgy, mint abszolút és változhatatlan dologról. A törvények a polgárok többségének közös lelkiismeretét fejezik ki, ezt pedig a párbeszéd és a (talán) mély erkölcsi meggyõzõdés diktálta alternatív javaslatok szabad vitája alakítja. Nyilvánvaló tehát, hogy a civil mozgalmak és így a vallási felekezetek is törekedhetnek rá, hogy demokratikus eszközökkel megváltoztassák egy-egy törvény tartalmát, ha az szerintük nem felel meg valamely etikai eszménynek, amelyet megítélésük szerint nem csak híveik vallanak, hanem valamennyi polgár elfogad. Vélemények és hitek dialektikája alapvetõ és kényes eleme a demokráciának, és reméljük, hogy ez az eszmecsere gazdagítja a kollektív erkölcsi tudatot, amely a rendezett együttélés alapja.

Ebben az értelemben örülök a „kényes kérdésnek", hogy miért tagadja a katolikus egyház a nõk jogát a papi pályához, hiszen Ön úgy teszi fel e kérdést, mint a nyitott nem hívõ ember kíváncsiságának jogos megnyilvánulását, aki szeretné megérteni, miért helyesel vagy helytelenít bizonyos dolgokat az Egyház. Esetünkben ugyan nem etikai, hanem teológiai kérdésrõl van szó, nevezetesen arról, hogy a katolikus egyház és vele együtt a keleti egyházak, vagyis gyakorlatilag az összes olyan felekezet, amely kétezer éves hagyományra tekint vissza, miért követi továbbra is azt a kulturális hagyományt, amelynek értelmében nõk nem lehetnek papok.

Ön azt írja, mindezidáig nem sikerült meggyõzõ hittudományos magyarázatot találnia e tényre, ugyanakkor tiszteletben tartja az Egyház önrendelkezési jogát az efféle kényes kérdésekben. Kifejti a Szentírás értelmezésével kapcsolatos kételyeit, felidézi az úgynevezett teológiai indokokat, a jelképes, sõt a biológiai eredetû érveket is, végül pedig éleslátóan elemzi Szent Tamás néhány okfejtését, melyben még e „rendkívül józan észjárású" ember is meglehetõsen összefüggéstelen érveket sorol fel.

Tekintsük át szépen sorjában ezeket az idézeteket, még ha nem is fogok túlságosan aprólékos magyarázatokba bocsátkozni; nem mintha nem szívesen tenném vagy feleslegesnek tartanám, hanem mert tartok tõle, hogy soraim, melyek egy nyilvános levélváltás részét képezik, olvasók nélkül maradnak. Már abban is kételkedem, hogy azok, akik nem alapos ismerõi a Bibliának, hogy Szent Tamásról ne is beszéljünk, követni tudták az Ön eszmefuttatását. Ugyanakkor örömömre szolgál, hogy e szövegekre hivatkozik, hiszen jómagam otthonosan mozgok bennük, és remélem, hogy egy-két olvasó is kedvet kap hozzá, hogy legalább kezébe vegye õket.

Lássuk tehát elõször a Bibliát. Ön mindenekelõtt felhívja a figyelmet az általános hermeneutikai elvre, miszerint a szövegeket nem fundamentalista módon, betû szerint, hanem születésük idejét és környezetét figyelembe véve kell értelmezni. Tökéletesen egyetértek ezzel, és tudom, hogy a fundamentalista szövegértelmezés csakis zsákutcába vezethet. Ugyanakkor szeretném megjegyezni, hogy egy fundamentalista sem jönne zavarba a papok haj- és szakállviseletével kapcsolatban Ön által idézett szabályok olvastán.

Ezekiel könyvé nek 44, 20. versére, illetve a Leviták könyvé re hivatkozik (feltételezem, hogy a 19., a 27-28. fejezetre, illetve a 21, 5. szakaszra gondol, ez utóbbival kapcsolatban ld. még Második Törvénykönyv 14, 1.), mondván, ha szó szerint értelmeznénk e szövegeket, ellentmondásba ütköznénk, hiszen a Leviták könyve ápolatlan szakállat, Ezekiel könyve pedig a haj és a szakáll rendes nyírását követeli meg. Szerintem (és számos értelmezõ szerint) azonban e részletkérdésben (melyet Ön pusztán példaként idéz) Ezekiel nem mond ellent a Leviták könyvé nek, hanem ez utóbbi valószínûleg pogány eredetû gyászszertartásokat tilt (a 21, 5. vers fordítása: «Fejükön ne nyírják meg a hajat, ne vágják le szakálluk végét, testükön ne ejtsenek bevágásokat», Ezekiel könyve pedig valószínûleg ugyanerre a szabályra hivatkozik). Mindezt nem azért mondom, hogy a fundamentalistákat védjem, sem azért, mert ezt vagy amazt a hajviseletet részesítem elõnyben, hanem hogy érzékeltessem: nem mindig könnyû eldönteni, mi az értelme a Biblia egy-egy konkrét szövegrészének, és hogy egy adott kérdésben a korabeli szokásokat, vagy éppen Isten népének örökös állapotát írja-e le.

Ami a mi témánkat illeti, a szövegértelmezõk mindig nehéz helyzetben találták magukat, amikor a nõk papi szentsége mellett szóló érvek után kutattak a Bibliában.

Nem tudok mit kezdeni az olyan – mondjuk, hogy „teológiai" – kérdésekkel, amelyekre ön a rizsnek és a szakénak mint az eukarisztia lehetséges tárgyainak példáját hozza fel, ha „Isten kifürkészhetetlen akaratából Krisztus Japánban jött volna világra". A teológia ugyanis nem a lehetséges dolgok vagy a „mi lett volna, ha" tudománya, hanem csakis a Kinyilatkoztatás adott történeti tényeibõl indulhat ki, ezeket próbálja megérteni. Ebben az értelemben tagadhatatlan, hogy Jézus Krisztus a tizenkét apostolt választotta. Ebbõl kell kiindulnunk ahhoz, hogy az apostoli hivatás minden más formáját meghatározhassuk az Egyházban. Nem apriori indokokat keresünk, hanem elfogadjuk, hogy Isten egy adott módon és egy adott história keretei között nyilatkozott meg, és ez az egyedülálló história még ma is meghatározza létünket.

Ugyanebben az értelemben teljességgel igazat adok Önnek abban, hogy a jelképes érvek – legalábbis eddigi formájukban – nem meggyõzõek. Nagyon helyesen emlékeztet arra is, hogy Krisztus magas kiváltságokban részesítette az õt követõ nõket, és feltámadása után is elõttük jelent meg elsõként. Korának törvényeivel dacolva Jézus Krisztus tetteivel több esetben egyértelmûen a nemek egyenlõségére utalt. Ezek olyan tények, melyekbõl az Egyháznak az idõk során mindenképpen le kell vonnia a megfelelõ következtetéseket, és nem gondolhatjuk, hogy már mindent megtettünk ezen irányelvek érvényesítése érdekében. Nyilvánvalóan réges-rég elavult a biológiai jellegû érvelés is.

Aquinói Szent Tamás, bármennyire nagy tudású és bármennyire józan észjárású gondolkodó volt is, nem szakadhatott el teljesen korának tudományos felfogásától, de kortársainak szemléletmódjától sem, ezért nála sem találhatunk olyan érveket, amelyek ma is megállnák a helyüket. Nem tartok Önnel a Summa szakaszainak aprólékos elemzésében, nem mintha érdektelennek találnám a meglátásait, hanem mert attól tartok, hogy az olvasók nem tudnak követni minket. Az Ön elemzésébõl az derül ki, hogy Szent Tamás mintha különbözõ elvek között vívódna, egyfelõl igyekszik igazolást találni az egyházi gyakorlatra, másfelõl maga is érzi, hogy érvelése nem teljesen meggyõzõ. A legnagyobb akadályt az az elv jelenti számára, miszerint «sexus masculinus est nobilior quam femininus» ( Summa 3, 31, 4 ad primum ). Ezt õ is elfogadja mint korának bizonyosságát, ugyanakkor viszont ellentétes a nõknek Krisztus és az Egyház által adott kiváltságaival. Ma ezt az elvet elavultnak tekintjük, ezért megdõlnek a teológiai indokok is, melyeket Szent Tamás erre vezetett vissza.

Ön most bizonyára azt kérdezi tõlem, mi következik mindebbõl. A válaszom: mindebbõl egy roppant egyszerû és roppant fontos dolog következik, mégpedig az, hogy az Egyház gyakorlata – amely mélyen gyökerezik hagyományaiban és kétezer éves történelme során soha nem ütközött valódi kivételekbe – nemcsak elvont vagy apriori indokokra támaszkodik, hanem olyasvalamire is, ami magához a vallás misztériumához tartozik. Vagyis a puszta tény, hogy a papi hivatás mint férfiúi kiváltság mellett az évszázadok során felhozott érvek döntõ többsége mára tarthatatlanná vált, ugyanakkor maga a gyakorlat változatlan erõvel érvényesül (gondoljunk csak arra, milyen súlyos válságot idézett elõ – ráadásul a katolikus egyházon kívül, nevezetesen az anglikán közösségben – az ezzel ellentétes gyakorlat), arra figyelmeztet, hogy nem egyszerûen emberi megfontolásokkal állunk szemben, hanem az Egyház azon kívánságával, hogy ne váljék hûtlenné az õt létrehozó és fennmaradását biztosító alapokhoz, amelyeket nem emberi gondolat, hanem isteni cselekedet hozott létre.

Ebbõl pedig további két fontos dolog következik, amelyhez a mostani pápa szigorúan tartja is magát. Egyfelõl meg kell becsülnünk a nõk szerepét és jelenlétét a társadalom és az egyház életének minden területén, mégpedig sokkal nagyobb hangsúllyal, mint ezidáig tettük. Másfelõl igyekeznünk kell sokkal mélyebben megérteni a papi hivatás és a rendelt szolgálatok természetét, mint amennyire az elmúlt századok során sikerült. Hadd idézzem a Második Vatikáni Zsinat egyik legfontosabb megállapítását: «Egyre teljesebb lesz az áthagyományozott tények és igék értelmi megragadása, akár a hívõk elmélkedése és tanulmányozása folytán, amikor szívükben el-elgondolkodnak rajtuk (vö. LK 2, 19 és 51); akár a lelki dolgok bensõséges és élményszerû megértése folytán; akár azok igehirdetése alapján, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos megtalálásának karizmáját. Az egyház ugyanis a századok folyamán állandóan az isteni igazság teljessége felé tart, amíg csak be nem teljesednek benne az Isten igéi». ( Dei Verbum 8.).

Az Egyház tehát elismeri, hogy még nem jutott el az általa átélt és celebrált misztériumok teljes megértéséhez, de bizalommal tekint a jövõbe, amikor majd megélheti nem egyszerûen az emberi várakozásoknak és vágyaknak, hanem magának Isten ígéretének a beteljesülését. Az ide vezetõ út során pedig ügyel, hogy ne távolodjék el Jézus Krisztus gyakorlatától és példájától, mert csakis ha példamutató hûséggel követi, értheti meg a maga teljességében a megszabadulás jelentõségét, amely – mint Aquinói Tamás Szent Ágostont idézve emlékeztet rá – in utroque sexu debuit apparere: «az volt a legcélszerûbb, hogy Isten fia asszonyból vegye emberi testét… mert ettõl az egész emberiség nemesebbé vált. Amint Ágoston mondja, "az ember megszabadulásának mindkét nemben meg kellett nyilvánulnia"» ( Summa , 3, 31, 4).

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu