DARVASI LÁSZLÓ
Szerezni egy nõt
 

Akkor már öt napja nem aludtam. Nyugat felõl jöttem, át az országon. Nyár vége volt, szeptember elsõ hete, egy pénteki nap, azt hiszem, vagy szombat, mégis inkább. Ültem és cigarettáztam a neszekkel teli, szeles éjszakákban.

De nem lettem fáradtabb, és a zsákom se lett nehezebb, egyszerûen csak jöttem át az országon, mintha a szomszédom földjén gyalogolnék keresztül. Külön életet élt a kezem, a lábam, a homlokom, nem ismerték már egymást a tagjaim. Talán öt napja nem aludtam már. Azt gondoltam, meg fogok halni.

Nem sajnáltam magam, mert mindegy volt. Valahol Jakulevo után találtam az istállóra, lovakat és teheneket tarthattak ezen a helyen, néhány karám még meg volt, a többit szétszedték, elhordták és feltüzelték, de még megvolt a futtatópálya, körben a fehérre meszelt kerítés foghíjas roncsaival.

Találtam egy betonperemes ásott kutat az udvarban, de a bádogvödörnek nem volt alja. Oldalára dõlt teherautó rohadt az erdõbe vezetõ földúton, kiszakadt ponyváját lebegtette a szél. Péntek volt, vagy szombat. Az istállóban meg valamilyen idegen szag terjengett, sokáig nem is tudtam, miféle, aztán persze rájöttem, hogy emberszag az. Valaki élt itt. Sokáig nem vettem észre. Bogarak zümmögtek az arcom elõtt, és mintha minden zümmögést külön hallottam volna.

A pajta közepén hevert. Elõször azt gondoltam, halott. A hátán feküdt, karjai szorosan a törzse mellett. Talán mondtam valamit, hé, maga ott, álljon fel, na, mi lesz már, esetleg, valami ilyesmit. Az is lehet, hogy nem mondtam semmit, csak akartam. A bakancsommal megböködtem az oldalát. Nem tudom. Vagy egészen közelhajoltam hozzá, és megláttam a szája elé hajló szalmaszálat, hogyan emelkedik fel s alá, s ebbõl tudtam, hogy él. Erõs volt az arccsontja, vastag a szája. Egy kicsit minden nagy volt az arcán, a szeme még lehunyva is óriásinak tetszett, egy eltakart, hatalmas tekintet, gondoltam, és persze az orra, a szemöldöke, a fülcimpái.

Ültem mellette és néztem õt.

Egy nõ volt, egy alvó nõ, én öt napja nem aludtam már.

Azt hiszem, megérintettem a vállát, de nem mozdult. Tébláboltam aztán körülötte, hogy mégis fel kellene ébreszteni, a fejemet vakargattam, rákiáltottam, azt hiszem, esetleg a fülébe suttogtam. De nem mozdult. Nem halott, csak mélyen alszik. Alákaroltam, s fölültettem, õ meg úgy maradt, majd lassan visszahanyatlott a szalmába. Ahogy alákaroltam, megérintettem a mellét. A melle is nagy volt, egy alvó nõ, akin minden nagy, akin minden

sok, és akit nem lehet fölébreszteni. Mi ez, micsoda van. Öt napja nem aludtam már. Azt hiszem dühös lettem, vagy inkább csak ingerült, nem tudom, mindenesetre a kulacsomból az arcára löttyintettem egy kis vizet. Nem mozdult, csak a szalmaszál tapadt az ajkához, aludt tovább. Azt gondoltam akkor, hogy beteg. Nem normális dolog az, ha valakit nem lehet felébreszteni, ahogy persze az se normális, ha valaki képtelen aludni, mint például én, aki csak ülök éjszakánként a fûben, egy romos házfalnak, vagy egy tölgyfa göcsörtös törzsének támaszkodva és cigarettázom, netán járkálok egy kicsit, a karjaimat a fejem alá vonva leheveredem, vagy, mindegy, nem tudom, nem érdekes. Aztán arra gondoltam, azt hiszem, hogy mind a ketten betegek vagyunk, õ azért, mert alszik és nem tud felébredni, én meg hogy ébren vagyok minden pillanatban és nem tudok aludni. Vajon melyikünk állapota a súlyosabb?

És segíthetünk-e egymásnak?

Délelõtt volt, amikor rátaláltam, és azt hiszem, délután szólítottam meg elõször.

Hogy hívnak, kérdeztem.

Megszáradt a száján a szalmaszál. Nem szólt, nem válaszolt. Engem nyugtalansággal tölt el, ha a dolgoknak nincsen neve. Még egy rossz, eltévesztett név is jobb a névtelenségnél. Ezért elhatároztam, hogy nevet adok neki, mert szólítanom kell valamiképpen, s így teszek akkor is, ha jószerivel alig van valami esélyem, hogy eltaláljam azt a nevét, amelyen

azok szólították, akik ismerték õt. Nem volt esélyem, mégis sokáig gondolkodtam, az az igazság. vagyis hát azt hiszem. Ezek komoly dolgok, elnevezni valamit, még ha egy alvó nõ is az a dolog. Nehogy bajt hozzak rá ezzel a névvel. Végül azt mondtam neki, hogy Julia Szonce. Azt mondtam neki, hogy szerintem ez a név a legjobb valamennyi közül, amire gondoltam, és nagyon remélem, hogy nem sértem meg vele.

Ezentúl úgy fogom szólítani, hogy Julia Szonce.

Másnap láttam, hogy álmodik. Ennek örültem, mert aki álmodik, az például erõsebben él annál, akit kerülnek az álmok, véltem legalábbis. Az arcán tükrözõdtek az álom történései, láttam, hogyan rebbent meg a szempillája, s futott végig egy nyugtalan hullám az arcbõre alatt. Elváltak az ajkai, mintha kiáltani akart volna. A keze is álmodott. Tett egy tétova mozdulatot, amelyben volt valami ellenkezés, szenvedély, valami tagadás. Én ezt eddig nem tudtam. Hogy álmodik a bõr, a kéz, a mellkas és a lélegzet is. Hirtelen mélyebbre szívta a levegõt, s a következõ pillanatban megnyugodott. Újra egyenletesen lélegzett. Ültem mellette, néztem az

arcába és cigarettáztam. Akkor már, azt hiszem, a hatodik napja nem aludtam.

Julia Szonce, mondtam neki, tudja ma telihold van, és egészen felhõtlen az ég. Julia Szonce, ragyognak fent a csillagok, látni a Göncölszekeret, a Fiastyúkot, a Kismedvét. Julia Szonce, tudja, a lovakat elhajtották, és láttam egy udvarházat a közelben, csak pernye, csak sár, csak füstölgõ üszök maradt belõle, elszenesedett gerendák, Julia Szonce, és azt hiszem, a kutakat is megmérgezték.

Ültem mellette és cigarettáztam. Aztán betakartam.

Jó éjt, Julia Szonce, mondtam, és rágyújtottam újra.

Reggel lõttem egy kendermagos tyúkot. Elvadult szárnyas volt, valamelyik kiégett udvarház állata, kószált néhány ilyen a környéken. Birkák, kecskék és tehenek feltûntek néha. Gyakran föltûnt egy kecskebak is, szelíd volt. A szárnyast megsütöttem, s a sültet Julia Szonce arca elé tartottam, talán érzékeli. Alszik az ember, de enni kell akkor is. Lassan elnyíltak

egymástól az ajkai, s a szája befogadta a falatot. Evett valamennyit, de nem nyitotta ki a szemét.

Mi van magával, Julia Szonce, kérdeztem.

Néztem a fogait, ahogy rágnak. A fogai is nagyok voltak, nagy, fehér fogak és lassan rágtak. Délután megmosdattam, és csodálkoztam az ölén. Mert az meg olyan kicsi volt, egy kicsi szõrgubanc alatt a kicsi szeméremtest, olyan kicsi, hogy nem lett kívánásom se. Langyos, szappanos vízzel végigmostam a testét. Ugyanúgy lélegzett tovább Julia Szonce, egy alvó nõ, én találtam, én bukkantam rá, aki akkor már hat napja nem aludtam, hat vagy hét, nem tudom.

Az egyik éjszaka egyszerre fölnyílt a szeme. Mintha világosabb lett volna a pajtában. Nézett engem, gondolhattam volna, de jól ismerem az ilyen tekinteteket, és jól tudtam, hogy az ilyen nézésekben nincs látás. De azért hátha, mégis. És ha van a tekintetében látás is, akkor most lát engem elõször.

Nyugodjon meg Julia Szonce, mondtam neki halkan, én csak egy férfi vagyok.

Nem fogom bántani, Julia Szonce.

Így nevezem magát, ha meg nem sértem, hogy Julia Szonce.

S mire kimondhattam volna a nevem, lassan lecsukódott a szeme. Azt hiszem,

soha nem láttam többé a tekintetét.

Egy nap egereket fedeztem fel a testén. Ismertem embereket, akik egyetlen lendítéssel kapják el és roppantják össze, és eldobják az élettelen testet. Nekem ez nem volt szokásom. Mint ahogy a legyet kapjuk el röptében, én is úgy fogtam el az egeret a lány hasán. A gombot rágcsálta önfeledten. De nem roppantottam össze, nem szorítottam, csak tartottam. Egy óra múlva nem élt. Nyugodtan kifordíthattam a tenyerem, s a földre engedhettem az állatot. A hatodik egér után nem jött több.

Kivittem Julia Szoncét a napra. Hogy érje a szél is, valami friss levegõ, legyen fény a hajában. S ahogy szétnéztem, hirtelen szükségem lett a dörejekre, a puskapor csípõs szagára, a robbanásokra. Mellé feküdtem hát és néhányszor belõttem a fák közé. Maradt néhány kézigránátom is, egyet bedobtam a futtatópálya mellett burjánzó galagonyabokrok mögé. Jólesett a remegés, hogy reszkettek a fák és a bokrok, és aztán az a szétszivárgó, nyugtalanító csönd. Elszáll egy füstfelhõ a földbõl, mint valakinek a lelke. Akkor már egy hónapja nem aludtam, azt hiszem, és ez olyan volt, akárha aludnék mégis. Az ember szédül, mintha soha többé nem lehetne józan. Arra is gondoltam, azt hiszem, hogy mi a fontos. Ott egy fa, egy nagy lombkoronájú, öreg bükkfa, a törzsén másznak a bogarak, van egy szabályos út a kéreg alá a földbõl és vissza, és madár köröz az égben, azt hiszem, rétisas. Meleg is van, de az esték egyre hidegebbek. Az van, és ez nem rossz, vagyis nem föltétlenül az, hogy semmi sem tartozik hozzád. Nincs felelõsség, mert nem lehet felelõsséget vállalni. Csak Julia Szonce volt, hogy úgy mondjam, zavaró ebben az egészben, egy alvó nõ, aki szemernyi hajlandóságot sem mutat, hogy felébredjen. Ha õ nincs, azt hiszem, egy éjszaka átlépek a halálba, ébren, de érzések nélkül. Ha egy hónapja nem aludtál, az olyan, mint a halál várószobája. Valami fáj, a kezed tán, a lábad, ez sem tartozik hozzád, egyszerûen nem találod a fájdalom helyét a testedben. Volt egy idõ, azt képzeltem, hogy a lélegzetem, a lég, amit a számon kiengedek, ami ezt az országot, ezeket a földeket bejárja, ez is hozzám tartozik, s rajta keresztül hozzám tartozik minden, amit látok és amit megszólítok, vagy ami, éppenséggel engem szólít meg. Egyszer addig figyeltem egy tál gyümölcsöt, míg meg nem rohadt, nem tudom, hogy

csináltam. Soha nem sikerült többé. Volt néhány nõ is, akik. Emberek, akik.

Ha egy hónapja nem alszol, az alvás, úgy értem, szóval úgy érzed, nem tartozik már hozzád semmi sem. Könnyûség, de nem könnyû mégsem. Amikor valaki fölébred, talán meghal egy ember. Nem hiszek benned Uram, nem hiszem, hogy vagy, nem alszom. Olyan zenék szólnak, hogy csorog a könnyem tõlük.

Csak Julia Szonce zavart. Nem hagy meghalni. Alszik.

Gyakran elsétáltam. Mert nem lehetek mindig mellette. S mire visszaértem, egy kutya aludt Julia Szonce mellett. Koszos kis dög. Egy kutya, odafészkelte magát Julia Szonce oldalához, és önfeledten aludt.

Föl-fölmorrant közben. Azt hiszem, elõször nem érdekelt. Tettem-vettem az istállóban, az egyik karámrészt afféle szobának alakítottam ki, összeeszkábáltam egy faasztalt, a teherautó ülése volt a szék, és csináltam priccset és polcot, mert tudtam, mindjárt itt a hideg, és aki alszik, az jobban fázik, és én fáztam is akkor már éjszakánként nagyon, hat hete nem aludtam, azt hiszem, hat vagy hét hete. Úgy éreztem, hogy elhagytam a homlokom, s az agyamat égeti a nap, az agyamat veri az esõ, az agyamat fújja a szél. A kutya hol jött, hol meg napokra elmaradt. Sokáig nem érdekelt. De aztán, egyszerre nagyon szenvedélyes lettem. Átkozódva rugdostam el az állatot Julia Szonce mellõl. És elfogott egy érzés, ami már régen nem, és igyekeztem felidézni, hogy mi is ez, miféle érzés, és kellett hozzá jó félóra, mire rájöttem, hogy csodálkozom.

Évek óta nem csodálkoztam már.

Azon csodálkoztam, hogy féltékeny lettem a kutyára.

Odafeküdtem Julia Szonce mellé, belefeküdtem az állat helyébe, ami egyébként az én helyemet bitorolta, és átöleltem Julia Szoncét. Tartottam a karomban. Odahajoltam az arcához a szétnyíló ajkaiból kilélegeztem a lélegzetét, Julia Szonce, Julia Szonce, lélegeztem bele a szájába. Nem értettem, miért van a testének mindig ugyanolyan illata, ha megmosdattam, akkor is ezt az illatot párologtatta ki magából. Tartósan ugyanaz a kissé édes, kissé keserû szag. Az alvás illata? Nem tudom. Jó volt, egyre jobb.

Nem aludtam. Olyan zenék szóltak, hogy elsírtam magam.

Másnap az állat visszajött. Ült Julia Szonce elõtt, és figyelte fekete

gombszemével. Néha halkan felvakkantott. Én meg azt mondtam neki, hogy

Stranac. Elneveztem, hogy gyûlölhessem.

Stranac a neved, te kutya, mondtam neki. Rám nézett, lesunyta a fejét, és elügetett. Aljas egy dög ez a Stranac, erre gondoltam, azt hiszem. Éjszaka észrevettem, hogy visszajött, hogy újra itt van, mellettünk. Már annyira zavart, hogy nem tudtam azt se mondani, hogy Julia Szonce. Stranac, te dög.

Ha ettem, nézett. Ha mosakodtam, nézett. Ha könnyítettem magamon, akkor is nézett. Már vagy két hónapja nem aludtam, és õsz volt, és egyre jobban fáztam.

Stranac, mondtam egy reggel a kutyának, meg foglak ölni.

Vakkantott, és beügetett a bokrok közé, de még visszanézett. Hirtelen fölkaptam a puskát és utána lõttem. Csend lett.

Julia Szonce, mondtam a lánynak, aki aludt. Végre ki tudtam mondani, Julia Szonce. Ültem és cigarettáztam. Szögeltem, kalapáltam, szétszedtem a teherautót. Délután visszajött Stranac. Vérzett. Reggel meglõttem az oldalát, csupa vér volt, vonszolta magát.

Stranac, mondtam neki, mire megállt, rám nézett.

Még így is nézett. És talán vakkantott, nyüszített, nem tudom, de megindult újra, és elhaladt mellettem, mintha ott se lennék, bement Julia Szoncéhez és lefeküdt mellé.

Starnac beteg, mondtam Julia Szoncénak, aki aludt.

Másnap reggelre meghalt az állat. Alálapátoltam, és kivittem a istálló elé, elkapartam.

Szeretlek, Julia Szonce, mondtam a lánynak, és rágyújtottam. Késõ õsz volt.

Szerte a földeken a sárga, barna levélszõnyeg, s a zizegés, a moccanások, ahogy a szél teszi a dolgát. Egyszer hallottam azt a kifejezést, hogy vonul az idõ. Most már tudtam milyen ez, az idõ vonulása, két hónapja nem aludtam, legalább kettõ, azt hiszem. Az egyik éjszaka fagyott is már.

Gondolkodtam, megöljem-e Julia Szoncét? Arra gondoltam, nekem innen úgyis el kell mennem, hogy egy napon továbbmegyek, vagy jönnek valakik, sokan jönnek, és erõsebbek lesznek, mint én, és elûznek, én meg Julia Szoncét nem vihetem magammal, hogyan is vihetném, ez nem lehetséges, és akkor, akik elûznek innen, vagy egyszerûen csak elfognak, lelõnek, szóval ezek is, õk is rátalálnak, és az övék lesz Julia Szonce, és vagy megölik õt is, vagy az is elõfordulhat, hogy jól tartják, kényeztetik, történhet vele bármi, de ha én nem leszek mellette, már biztosan nem hívják többet Julia Szoncénak. Ha megölöm, akkor az enyém.

Aludt Julia Szonce, én meg már tíz hete nem aludtam. Vagy tizenegy. Nem tudom. És amit idáig egyáltalán nem éreztem, egyszerre ellenállhatatlanul tört rám a félelem. Még nem tudtam pontosan, mitõl félek, de néha meg kellett állnom az udvaron, a homlokomat kiverte az izzadság, és egyszerre csak tudtam, hogy fáj a kezem. A kezem fáj! Egészen váratlanul tört rám az érzés, amelyben újra egésznek éreztem magam, a lábam ismerte a kezemet, az arcom tudta az ölemet, s ha fájt valami, hát tudtam a fájdalom helyét. Néha kiálltam az istálló elé és üvöltöttem. Nem tudom, talán olvastam valahol, hogy a kiáltásnak csakis egy megalkotott világban van értelme, és ha nincsen teremtõ, akkor felesleges magunkra vonni a figyelmet a kiáltással, hát, õszintén szólva nem tudom. Csak az Istenhez lehet kiáltani?! Én, azt hiszem, amikor kiáltok, nem az Istent hívom. Azért kiáltok, mert olyan zenék szólnak. És mert nem alszom. És mert Julia Szonce alszik. Én, amikor Istenhez beszélek, meg se szólalok.

Julia Szonce, kiáltottam kint az udvaron.

Julia Szonce, Julia Szonce!

Õ meg aludt, nem tudom mióta, én meg ébren voltam, négy hónapja, talán, azt hiszem. Ösztönösen csináltam mindent. És fájt az egész, de mégis jó volt.

Néhány perc gyaloglásra az istállótól magaslatra leltem, ahonnan beláttam körben a tájat, a lekopasztott erdõket, egy piszkoskék folyó kanyargó szalagját, a réteken hófoltokat, üszkös udvarházakat, láttam ezt, és elneveztem ezt Milenka Caricának. Az istálló mellett találtam egy angol konzerves dobozt, Oxford õrnagy úrnak neveztem, és néha belelõttem. Az

istállótól délre ház nagyságú hant sötétlett, friss, alig egy éves ásás, még nem nõtte be a fû se. Azt mondtam neki, te vagy Jakulevo. A puskámat elneveztem Anna-Mária Mohácsnak. Néha harangszót hozott hozzánk a szél, á, üdvözlöm kedves Vera Domitun, bólintottam. Volt egy kecske, egy szelíd, de tartózkodó kos, néha elõjött az erdõbõl, csupa sár, soha nem bántottam. Azt mondtam neki, te vagy Emil Arbanaszi. És így tovább. Neveket adtam, amivel persze neveket vettem el, és továbbra sem aludtam.

Tél volt, nem tudom, mióta nem aludtam, kavarogva hullt a hó, a szélbõl jég lett, és ahogy a fák ágai rázkódnak a sötétben. Mígnem egy nap arra gondoltam, milyen rossz, hogy nem alszom. Ragyogott a hó. Csupa jeges tündöklés minden, a csupasz faágak, a láthatár széle, és olyan zenék szóltak, hogy, igen, épp olyanok.

Ültem a lány mellett és cigarettáztam.

Félek, Julia Szonce, mondtam neki.

Nem válaszolt, aludt, a szája tátva.

Megvertem Julia Szoncét, belerúgtam a testébe, azt hiszem. Vérzett Julia Szonce, az arca kisebesedett, az ajka felhasadt, és lehet, hogy eltört az egyik ujja is, nem érdekelt, szerettem. Nem aludtam. Õ aludt.

Levetkõztettem és a magamévá tettem. Ártatlan volt Julia Szonce, és aludt.

És egy napon, talán szombat volt, vagy péntek, megint elöntött az izzadság, forró lett a testem, remegni kezdtem. Nem tartott soká, de mire elmúlt, tudtam már, mi következik, mi lesz, mi. Fél éve nem aludtam már, azt hiszem, és tudtam, hogy nemsokára alszom. Hát, azt hiszem, ettõl féltem, ha ilyen egyáltalán a félelem. Ha ez az. Álltam az erdõszélen, bámultam egy kíváncsi õzet, gondoltam, lelövöm még a biztonság kedvéért, aztán egyszerre magától csukódott le a szemem.

Álltam lehunyt szemmel, mint nagyon régóta már.

A nap éles, vakító fénye átragyogott a szemhéjamon. Istenem, mondtam

halkan. Istenem. Nem kiáltottam. Féltem, azt hiszem. Lassan bementem Julia Szoncéhoz az istállóba, aki még mindig aludt. Nem tudom, mit mondtam neki.

Talán nem is szóltam hozzá. Lecsukódott a szemem, miközben azt éreztem,

hogy az övé meg kinyílik.

Julia Szonce, mondtam halkan, s kinyitottam újra a szemem.

Remegett a szemöldöke, s az õ szeme hunyva volt újra. Én is remegtem, feküdtem mellette. Tudtam, mi fog történni. Abban a pillanatban, hogy elalszom, Julia Szonce fel fog ébredni.
 

Bibliográfia:

DARVASI László

A veinhageni rózsabokrok

Jelenkor, 1993

A Borgognoni-féle szomorúság

Jelenkor, 1994

A Kleofás-képregény

Jelenkor, 1995

Szerelmem, Dumumba elvtársnõ

Jelenkor, 1998

A könnymutatványosok legendája

Jelenkor, 1999

„A könnymutatványosok legendája"

Magyar Lettre Internationale, 26, 27

„Vidám mondatok"

Magyar Lettre Internationale, 31.

(CSAPLÁR Vilmossal, LÁNG Zsolttal és

LENGYEL Péterrel)

„A történelem visszatérésérõl az irodalomba"

Magyar Lettre Internationale, 32
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu