A Magyar Lettre Internationale támogatója a Pantel: személyre szabott telekommunikációs szolgálatások

Jevgenyij Popov
Gogol és Puskin: a kétfejû sas

(MOSZKVA) Egynek minden - a többinek semmi: így van ez már évszázadok óta nálunk, Oroszországban. Cár, komcsik, lumpenek, az ég tudja ki, de valaki mindig ül a nyakunkon. Így van ez az irodalomban is: egynek minden, a többinek semmi - most például Puskin az Isten, a többinek kuss. De én most csakazértis szegény Gogolért ejtenék, merõ szakmai szolidaritásból, néhány keresetlen szót: aki amilyen csapnivaló költõ volt, olyan kiváló próza- és drámaíró, aki nemcsak a Revizort és a Holt lelkeket alkotta meg, hanem a gyönyörû Leveleket is barátaihoz, amiért is az Õrjöngõ Visszarion (azaz Belinszkij, akit Okudzsava csak poros sisakos komisszár-nak titulált) oly kegyetlenül leszúrta, azzal vádolva, hogy „misztikus eltévelyedések lepték meg”, mintha csak nagy klasszikusunk illetlen hangokat eregetett volna az orosz-szovjet realista irodalom dicsõ és fénylõ székesegyházában.
Szóval most Puskin, és csakis Puskin a sláger: Puskin neve habzik a szappanreklámokban, sõt még csokoládé is kapható, papírján a híres sorral: „Él bennem a csodás pillanat”. Jó, persze, Puskin most volt kétszáz éves, Gogol meg csak 190 lenne, akkor is, hadd emlékezzek meg most róla, Gogolról, néhány „csendes szóval”, miként annak idején kortársa és földije, Tarasz Sevcsenko is tette, ne legyen olyan hideg és rideg neki a koporsóbeli magány.
Mert ha Puskin számunkra a nyugalom, a harmónia megtestesítõje, akkor Gogol az orosz tágasság szimbóluma, azoké a végtelen tereké, amelyeket „jó volna leszûkíteni” - ahogyan a Gogolt s Puskint követõ harmadik nagy zseni, Dosztojevszkij fogalmazott. De Gogol neve jelképezi azt a nagy orosz fertõt is, amely a 20. századra kozmikus méreteket öltött, s amelyet oly tömören fejez ki az orosz közmondás: „Ha nem vétkezel, feloldozást sem nyerhetsz.”.
Szegény, szegény Gogol! Ha sejtette volna rövid élete alkonyán (43 évet élt csupán), hogy hiába veszi oly halálosan komolyan Oroszországot és önnönmagát, nemhogy a koporsóját - még születésnapját se hagyják békén: születése napja a kalendárium-váltás ördöge folytán a szolid március 20-ról április 1-re, a bolondok napjára került át. Ha tudta volna, hogy szomorú emlékmûvét, amelyen lehajtott fõvel szemléli közönséges figurái hadát, egy hátsó udvar sötét zugában rejtik el - abban a házban, ahol a reményvesztett író a Holt lelkek második részét égette el -, miközben a Gogol bulvár legforgalmasabb helyére egy derûtõl majd kicsattanó, hetyke Gogolt állítanak ki, aki mintha épp most lépett volna be a Komszomolba, vagy épp most kapta volna meg élete elsõ kiemelt élelmiszer-fejadagját.
De meglehet, sejtette õ mindezt elõre. Sok mindent tudott, sok mindent látott - miként a varázslók, jósok, jövendõmondók, egyházi tiltások ellenére tisztátalan erõkkel cimborálók. Róla is azt állítják, az ördöggel incselkedett: amikor koporsóját 1931-ben felnyitották, szavahihetõ tanúk szerint az OLDALÁN feküdt, nem pedig hanyatt, ahogy belerakták. Ezek szerint élve temették el, ahogy õ maga megjósolta - hangzott a szavahihetõ tanuk végkövetkeztetése, akiket azonban ma már nem lehet ellenõrizni. De minek is: a legenda sokkal érdekesebb a valóságnál.
És persze ezekrõl a legendákról leginkább maga Gogol tehet.
Mint ahogy õ tehet arról is, hogy teremtményei mostanában egymás után kelnek életre, s népesítik be az irdatlan volt szovjet birodalmat: Hlesztakovot a Dumában érdemes keresni, Manyilovot a kormányban, Csicsikovot meg - tudják azt maguk is, hogy hol. Megvan a helye az újorosz vadkapitalizmusban mellékfiguráinak is: Szelifán a kocsis, hajléktalan és kéreget, Petruska, a lakáj, Cipruson vett dácsát és ott éli világát, Kopejkin kapitány õrzõ-védõ céget vezet, Szobakevics kormányzó egy isten háta mögötti helyen, Pljuscskin bankigazgató, Nozdrjov beállt a komenistákhoz, Korobocska állandó lakhelye meg Izraelben van - ugyan hova is menne máshova?
A Holt lelkeket Gogol 33 évesen fejezte be, annyi idõsen, mint Jézus Krisztus volt megfeszítésekor. Hogy változnak az idõk: egy 33 éves író ma még hátulgombolós pisisnek számít, Gogol meg ekkorra bõven túlteljesítette a remekmû-termelési tervet, s már épp arra készült, hogy a szent jelszavak - a pravoszlávia, egyeduralom és természetesen a népiség -  hármas-oltárán feláldozott mûveivel ejtsen ámulatba bennünket. Természetesen, még halálának éve is szökõév volt. Hah, ez sem jött össze neki!
Bár, ha más szempontból nézzük a dolgokat, az ünnepelt jubiláns, Puskin, még rosszabbul járt: jóval hamarabb, már 37 éves korában elhunyt, s ráadásul külföldön se járt soha. S ne hagyjuk említés nélkül  Lermontovot, aki ugyancsak nem látta a külhont, ráadásul már 27 évesen megölték a Kaukázusban (amelyet persze - mai módi szerint -  tekinthetnénk akár külföldnek is).
Bezzeg Gogol! Ha rövid hazalátogatásait nem számítjuk, kerek 12 évet töltött odakinn, 1836-tól 1848-ig, miután persze még nagyobb patriótaként tért meg Oroszföldre, mint amekkora valaha volt. A Holt lelkeket például Rómában fejezte be, elõtte megfordult a svájci Vevey városkában, amely mellesleg arról is nevezetes, hogy Gogol híres-nevezetes rajongója és követõje, Vlagyimir Vlagyimirovics Nabokov is itt van eltemetve (és ismét csak mellesleg, Nabokovnak is most lenne jubileuma, a 100. születésnapja). Élt aztán a mi Gogolunk a világ fõvárosában, Párizsban is, amely persze nem a legjobb hely egy orosz patriótának, még akkor se, ha nem bilincsbe verve, repülõgépen utasítják ki. Ifjúkori utazásai Lübeckbe, Travemündébe, Hamburgba vitték, ahol - miként késõbb megemlékezett róla - a holdat kovácsolják, de „igen csapnivalóan” - tette hozzá éles kritikával. Eme ifjúkori út emlékét õrzi a Hans Küchelgarten címû grafomán zsenge, melynek megmaradt példányait szégyenpírban égve vetette szerzõje tûzbe, hogy aztán költõi kudarcára ismét Némethonban keressen gyógyírt.
Én pedig azt mondom Önnek, drága Nyikolaj Vasziljevics, kár szégyenkeznie. Biztosíthatom, hogy nem csak mi, orosz prózaírók bújtunk ki az Ön köpönyegébõl, hanem mai orosz költõk hosszú sora is joggal tekintheti önmagát eme szégyenlett-megtagadott Hans déd- és ükunokájának. Mert olyan sorok vannak benne, amelyet méltán irigyelhetetett jó száz évvel késõbb az orosz abszurd, az Oberiu köre, aztán Csukovszkij, Iszajev, s hogy ne menjek messzire, kiváló barátom Dmitrij Alekszandrovics Prigov.
Titkokkal teli kincsestár ez a poéma, mint ahogy titkokkal teli Gogol rövid, de gazdag élete is. Nem az olyan pletykák rengetegével övezett, sötét kérdésekre gondolok, mint például hogy miért nem alapított családot, meg hogy mi lett az özvegyével. Más, termékeny talányokon érdemes elmélkedni: mi is az oka annak, hogy oly fergeteges sikert arat azokban az országokban, ahol tombol a korrupció, határtalan a disznóság, ahol meg kicsit szemérmesebben lopnak, csalnak, hazudnak, jóval kevésbé népszerû. Vagy: mi az oka annak, hogy a véreskezû Miklós cár halálra röhögte magát a Revizor címû komédián, ahelyett hogy jó pár évre sittre vágta volna a vakmerõ szerzõt „a társadalmi rend rágalmazása” miatt? Vagy: miként történhetett meg, hogy az ifjú Gogol még azzal hencegett, hogy „mi aztán nem jártunk semmiféle egyetemre”, 24 éves korában pedig már professzorrá nevezték ki? Vagy: miféle átkot hagyott örökül a világhírû rajzfilmesre, Jurij Norstejnre, aki immár vagy három évtizedbe belebújt a gogoli köpönyegbe, Oroszországot körbeérné a rajzfilm-nyersanyag, amit megcsinált, mégsem tud kivergõdni belõle, hogy befejezze? Különös, furcsa eset.
Különös, furcsa figura ez a mi szegény Gogolunk, de nagyon jó ember. Tisztelte a cár, Lenin, Sztálin, nagyra tartották a bolsevikok, a kommunisták, a mai demokraták. Szeretjük mi, egyszerû emberek is, nagyon. „Virágozzék minden virág” - mondta nagyon helyesen Mao Ce-tung, de mi, hozzátesszük, hogy nekünk mégiscsak Gogol és Puskin a legfontosabb. Úgyhogy legjobb, ha egyszerre ürítjük poharainkat mindkettejükre: kicsit elõbb persze, Gogolra, aztán Puskinra, aztán mindkettõjükre mint a „Jószándék” nevû kft. egyenlõ jogú képviselõire. Igyunk tehát, de harapnivalóra már nem érünk rá: „Itt az idõ, társak, gyerünk”. Elõttünk Gogol és Puskin, eme igazi kétfejû sas: s mindkettõ rajtunk tartja a szemét.

KISS ILONA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

POPOV, Jevgenyij
„Vagy-vagy. Rólam, a repülõ csészealjakról és a kommunizmusról”
Magyar Lettre Internationale, 11.

„Lumpenek”
Magyar Lettre Internationale, 14.

„Az író az író az író”
Magyar Lettre Internationale, 16.

„Moszkva - rongyszõnyeg”
Magyar Lettre Internationale, 17.

„Az élet gyönyörûsége”
„Szamarából a 21. századba”
Magyar Lettre Internationale, 18.

„Utazás a cservonyec birodalmába”
Magyar Lettre Internationale, 20.

„Mit tegyünk?”
Magyar Lettre Internationale, 23.

„A beszélõ fej”
Magyar Lettre Internationale, 24.

„Szamarából szeretettel”
Magyar Lettre Internationale, 26.

„Miszter $ kalandjai a bolsevikok országában”
Magyar Lettre Internationale, 27.

„Moszkva nem hisz a könnyeknek”
Magyar Lettre Internationale, 28.

„Potyázók”
Magyar Lettre Internationale, 29.

„Az a bizonyos augusztus 17-e”
Magyar Lettre Internationale, 31.

„Válság, krach, csõd, krízis”
Magyar Lettre Internationale, 32.

„Kikészíteni” - avagy privát jelszavak május elsejére
Magyar Lettre Internationale, 33.

„Hogyan gyõzzük le a válságot?”
Magyar Lettre Internationale, 34.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány     c3.hu/scripta/