RADA IVEKOVIC
A nemzetek kora után az etnikumok kora?
Guatemala - kultúra és vadon között
 

(PÁRIZS) - Guatemala belsejében vagyok éppen, az õserdõ közepén, egy turistákkal körülvett szentély és egy pioneer front között, ami az a bizonyos képlékeny határ a kultúra és a vadon között: forró párába burkolózó kopár ugar, óriási maja-piramisok és városok a gyarmatosítás elõtti idõkbõl, kifosztott régészeti feltárások, kábítószer-kereskedelem, csempészet védett állatokkal, értékesebb trópusi fával, az urbanizálódás elsõ kísérletei bádog és a patios driollos távoli visszhangja között, hatalmas eldugott Fincá-k, a campesinok mezõgazdaság-pótléka, az egész mindezeken felül föld nélküli, egy darab földet keresõ indiánok befogadására berendezkedett ország. Elõször spanyol kalandorok hódították meg fokozatosan, aztán a szomszédos Brit Hondurasból, a mai Belizbõl való kalózok foglalták el, mindezenközben ez a tájék késõbb még különbözõ eredetû „törököket” (libanoniakat) fogadott be, és fekete rabszolgákat, akik a közeli Karib-szigetekrõl menekültek, végül a régészek „civilizálták”.
 Guatemalát 1821-ben függetlenné nyilvánították. De ezt a függetlenséget nem a nép követelte ki, és nem is neki ajándékozták. A gyarmatosítók második nemzedékének mûve volt, akik már itt születtek, és meg akartak szabadulni azoktól a feladatoktól, amelyekkel a koronának tartoztak.

Az etnikumok órája
Guatemala 36 éve él benne egy fegyveres konfliktusban, amelyben egy minden mértéken felül militarizált állam visel hadat a saját lakosságával szemben, miután egy 1954-es katonai puccs megbuktatta a demokratikusan megválasztott liberális és reformorientált köztársasági elnököt, Jacobo Arbenzt. Az Egyesült Államok egyébként biztatott erre azzal az ürüggyel, hogy egy általuk forszírozott doktrína, a nemzeti biztonság doktrínája nevében felszámolják a - számszerûen gyenge - gerillákat és a kommunizmust. Az állami önkény és a vak erõszak bizonyosan hozzájárult ahhoz, hogy a fegyveres felkelés egy második szakaszában felszínre kerültek a maja lakosság etnikai és kulturális identitása elismerésére vonatkozó új követelések is.
 Míg a gerillaharcok elsõ korszakát (a 60-es években) a Regis Debray-féle fókusz-elmélet jellemezte, és az indián többség csak nyûgnek tûnt a forradalom számára, a második szakasz (a 70-es és 80-as években) azt kísérelte meg, hogy ezeket bevonja, mindenesetre az osztályharc kizárólagos perspektívájából. A legsúlyosabb túlkapásokra 1978 és 1984 között került sor. 100-200 ezer halott, 45 ezer polgári lakos tûnt el, tízezreknek kellett elmenekülniük. A mintegy 60%-ban indián és nagyrészt analfabéta lakosság bizalmatlansága az intézmények iránt még a biztos és tartós békérõl kötött 1994-96-os megállapodás aláírása után is azzal a következménnyel jár, hogy az „etnikai” hovatartozás sokkal nagyobb biztonságot látszik ígérni, mint a „nemzeti” identitás, ami túl elvontan függ össze az állammal, amely továbbra is a „ladino”-k kezében van. Utóbbiak a kulturális tekintetben de-etnizált és elnyugatosodott meszticek, õk teszik ki a városi középréteg nagyrészét. Közülük kerülnek ki a konzervatív és reformellenes nagybirtokosok és vállalkozók is. A ladinók a lakosság 20-40%-át teszik ki, és gyakorlatilag õk az egyedüliek, akik választani, írni-olvasni tudnak, és õk rendelkeznek - a külföldi vállalkozóktól ezúttal eltekintve - egyedül az ország erõforrásai felett. A háború alatt Mexikóba menekült polgári lakosság egy része azóta visszatért, õk a retornados, és ma a politikailag legaktívabb réteghez tartoznak, a kommunitárius elvek követõi lettek. Nincs nemzeti koncepció; az intézmények és a pártok nem tudnak bizalmat kelteni. Az összejövetelek, az atomizált és redukált nyilvánosság tere nem megy túl a helyi közösségek körein. Az egyén nem annyira a nemzettel, mint inkább a helyi csoportjával azonosul. Ezek megpróbálnak annyira-amennyire modernizálódni és igazságosságot követelni.
 „A cselekvõt” - írja Yvon de Bot az indiánok kommunitárius mozgalmával kapcsolatban - „inkább szolidáris kötelékek határozzák meg, semmint érdekek, egy osztályhoz vagy kultúrához való tartozás. (...) Ha indián kereskedõk feláldozzák az osztozkodás kötelezettségét és a közösségi érzést az egyéni érdekek javára - maguktól eltávolodnak a mozgalomtól vagy kizárják õket abból. A közösség tehát fontosabb a nemzetnél. Egy társadalmon belül a fivérek közössége szolidáris önvédelmi szövetséget alkot. Le Bot hangsúlyozza azt a tényt, hogy a szegények egyháza (a felszabadítás teológiája és a katolikus akció) által képviselt társadalmi mozgalomban a tekintélyelvû apafigurát a „nagy testvér” alakja váltja fel. A nagytestvér (báty) szerepe egalitárius (a férfiak között), és ha a fivér idõsebb, akkor ez a követendõ jópélda presztizsét kölcsönzi neki. Fenntartás nélkül fogadják el mint elsõt az egyenlõk között. A nemzet ezzel szemben legjobb esetben úgy jelenik meg mint paternalista tekintélyelvû hierarchia, amelyen belül az indiánok alkotják a létra legalsó fokát.
 A politikai életbõl való kizárásuk volt az alapja annak, hogy a múlt májusi népszavazásnál elvetették az állam és a gerillák közti béke-megállapodásban megkövetelt alkotmánymódosításokat, ami megakasztotta a békefolyamatot. Nemrégiben hozott nyilvánosságra az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Archívuma (NSA) olyan eltûntekrõl szóló 183 dossziét, amelyek eredetileg a guatemalai katonai archívumokban voltak találhatók. Az eltûntek sorsával foglalkozó szervezetek ebbõl az alkalomból azt követelték, hogy minden ilyen esetet tárjanak fel, és egyúttal emlékeztettek az elsõ esetek egyikére, amikor 1980-ban 27 szakszervezeti vezetõ tûnt el az állami fogházakban, ami nagy erõszakhullámot váltott ki. A közelmúltban az Igazság Bizottság elé tárt jelentés „Memoria del silencio”  úgy találta, hogy az állam és a hadsereg volt felelõs a háború alatt elkövetett túlkapások 93%-áért.

Áttekinthetetlen vegetáció
Guatemala a trópusi köd, a titkos szenvedélyek, egymástól elkülönülten egymás mellett élõ közösségek országa - egy hihetetlenül sokszínû és még mindig gazdagon burjánzó természettel. A vegetáció áttekinthetetlensége uralkodik az ország teljes északi részét elfoglaló õserdõ mintájára. Ez a politikai életre éppúgy vonatkozik, mint az irodalomra.
 Az egész világon ismerik a Nobel-díjas Rigoberta Menchút, aki egy irodalmi díjat is nyert (Premio Casa de las Americas), miközben az észak-amerikai antropológus David Stollból csak tiltakozást és rosszallást váltott ki. Yvon le Bot szerint a félreértés abból adódik, hogy Rigoberta Menchú biblikus személyiség, akinek igazsága nem történelem-függõ és nem is individuális, hanem közösségi és mindenekelõtt elbeszélõi, következésképpen mitikus teremtõerõvel bír. Mint az indiánok szószólója Rigoberta Menchú a Nobel-díj révén a világ nyilvánossága elé tárhatta népének tragédiáját. A díj ily módon jelentõs nemzetközi erõfeszítéseket mozdított elõ, amelyek a kormányt nagyobb nyíltságra és a gerillákkal való tárgyalásra késztette, ami végül a békeszerzõdéshez vezetett. Menchú ma az államnak alibiül szolgáló nyilvános térben játszik egy részben hivatalosba fordított szerepet, amiben kifejezõdik minden kisebbségi követelés érvényre juttatásának nehézsége. Guatemala nem a szomszédos Chiapas, ahol az az elv van érvényben, hogy „mindenkinek mindent, nekünk semmit” (todo para todos, nada para nosotros): a közösségek követeléseinek nincs meg a nemzeti hordereje („mindenkinek”), és hiányzik belõlük minden olyan nemzetközi dimenzió is, ami a neozapatisták ideológiájában megvan, amely a globalizációra adott válasz igényével lép fel. Ahogy a „fegyveres konfliktus” éveiben (ezt az eufemizmust használják Guatemalában a polgárháborúra) a marxista vezérek által propagált amerikai imperializmus elleni küzdelem sem igen tudta az indiánokat fellelkesíteni (az õ követeléseik sokkal konkrétabbak és lokálisabbak voltak). Manchú mégis spanyolul publikált, nem a saját  quiché nyelvén, ahogy Mario Roberto Morales megjegyzi, mivel egy külföldi közönséghez fordul, elsajátít egy olyan kulturális kódot, amelyet ugyanakkor támad is.

Mágikus paradoxonok
Aiguel Ángel Asturias, az ország második Nobel-díjasa annak idején épp az ellenkezõjét tette: ladinóként, mert kulturális szempontból az volt, elsajátította a másik kódját, és írás közben meszticnek mutatkozott. Felfedezte a P
Popol Vuh-ot, a quiché-t beszélõ maják kinyilatkoztatásának könyvét, akiknek a nyelvét Párizsban tanulta meg. Guatemalában ugyanis, ahol a meszticség távolról sem számít hivatalosan elismertnek, mint Mexikóban a forradalom óta, idõnként elõfordul ugyanis, hogy egyes intellektuelek megteszik kollektív bûntudattól vezettetve ezt a lépést a bennszülöttek irányába. De Asturias minden bizonnyal képes volt felismerni a saját mûveiben érvényre juttatott hagyományos eredetmítosz erejét, és a természeti erõkkel átszõtt panteon különösségét.
 Más szerzõk még nála is elszántabban próbáltak reagálni a természet kihívására, hogy a guatemalai irodalomnak „természetirodalomként” adják meg sajátos jellegét, valahol félúton egy avant la lettre ökológiai tudatosság és a (gyarmatosítók által) letarolt természet kreol leírása között. A felfedezésrõl szóló elsõ krónikák és a sokszor misszionáriusoktól származó Conquista-mûvek óta kialakult az - azóta az Újvilág patriótáivá vált - gyarmatosítók számára alapvetõ idillikus természetesztétika. Ezt  gyakorta felerõsítik a bennszülött vallások és hiedelmek még átsejlõ elemeivel. A Popol Vuhban a természetet rémisztõ és ellentétes erõk hatják át: a Jó és a Rossz, a Férfi és a Nõi princípium, a Fent és a Lent, stb. A spanyol nyelvû irodalom, amely újra felveszi a természetleírás fonalát, a tájban szintén sorsformáló erõt lát ugyan, de az egészet egyúttal eltolja ember és természet barátságosabb viszonya felé, ami már korán egy proto-ökológikus tudat kialakulását segítette elõ, amit aztán késõbb kívülrõl jövõ modern problematika váltott fel (Rafael Gutérrez).
 Ez az összefüggés az 1995-ben elhunyt Mario Payeras-nál  különösen frappáns, egy olyan gerilla-írónál, akinél két különbözõ mûfaj különböztethetõ meg: a politikai írások, a fegyveres harc stratégiájáról és taktikájáról szóló mûvek egyfelõl - másfelõl különleges és utánozhatatlan természet-esszé-elbeszélései, amelyekben az elbeszélõ szubjektum teljesen feloldódik tárgyában, az erdõk mélyének flórájában és faunájában. Amilyen szárazak és szívósan ideologikusak és dogmatikusak a politikai írásai, olyan elbûvölõk a természetrõl szóló, a természetbõl kiinduló írásai éteri mágiájukkal.
 Bizonyos, hogy nem Payeras az egyetlen, aki fenntartja a szoros köteléket, ami összefûzte a társadalmi küzdelmeket, a gerillákat az írással. Volt néhány író, aki csatlakozott az ellenálláshoz, vagy az évek során felemelte szavát az erõszak ellen, mint például Mario Roberto Morales vagy Otto Raul Gonzales.
 Guatemala továbbra is a bruyas y curanderos mágikus és paradox országa marad, a pre- és a posztmodernitás országa, ahol a kis helyeken, ahova még az utak sem érnek el, szûkszavú indiánok sétának a machetáikkal, és indián asszonyok maguk szövik a ruháikat, internet-cafék nyílnak. Ezekben tolong egy csomó fiatal külföldi, de néhány bennszülött is, hogy felkerüljön a hálózatra, hogy online legyen.

Bibliográfia

IVEKOVICÆ, Rada
„Szerelmeskedj, ne háborúzz!”
Thalassa, 1996. 3.

„A reciklált francia május”
Magyar Lettre Internationale,30.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu