Szilágyi Ákos
OROSZ APOKALIPSZIS
- Virtuális katasztrófák -

„Az oroszok a történelem végének a népe” - írta egykoron Nyikolaj Bergyajev az orosz gondolkodás eszkatológikus irányultságát, az orosz nép végváró, véget siettetõ türelmetlenségét és maximalizmusát értelmezve. Persze, ez a vég nem az a vég. A vallási értelemben felfogott vég nem puszta semmibe hullás, végpusztulás, világvég, katasztrófa, hanem - s mindenekelõtt - feltámadás, új életre ébredés, átbillenés a „másik világba”, amelyben végleg megszûnik minden kétség, kettõsség, megszûnik a halál, s nincs többé gond. Aki közelebb van a véghez, az a megváltáshoz, a szabaduláshoz is közelebb került. Vallási nézõpontból sem a „történelem vége”, az apokalipszis nem katasztrófa, sem annak a népnek a sorsa nem katasztrofális, amelynek a „történelem vége”, vagyis a Mennyek Országának kezdete jutott. Éppen ellenkezõleg! Az a nép, amely - az isteni gondviselés kegyelmébõl - elõbb jut a történelem végére (elõbb vet véget neki gyakorlatilag, vagy elõbb ragadja meg vége felõl szellemileg, ez most már mindegy), az a nép, amely sajátos spirituális beállítódása révén (ami esetünkben a kereszténység eszkatológikus oldalát hangsúlyozó Húsvéti Egyház, a „halál halálát” ünneplõ ortodox/pravoszláv kereszténység tanításának felel meg) mindent vége felõl, a végsõ dolgok túlvilági fényében, tehát apokaliptikusan fog fel, mondhatni élen jár a végben, nos, az a nép egyben nyilván közelebb is jár a megváltáshoz, az örök üdvösséghez, az igazi élethez. Kiválasztott nép tehát, de  vértanúságra, áldozathozatalra és az ezzel mutatott példára kiválasztott. Eszkatológikus-apokaliptikus nézõpontból ugyanis az jár a hit igaz útján, s így példát is csak az mutathat, aki képes hátat fordítani e világnak, aki nem rendezkedik be itt, mintha az öröklét nem ott, a másik - láthatatlan - világban várna rá, aki tehát elõbb és radikálisabban végez ezzel a világgal, hogy mielõbb eljöjjön a másik -  az igazi világ.

Vég és Semmi
Persze, keresztény szempontból „végezni a világgal” vagy a „végére jutni”  nem e világ tettleges elpusztítását, nem a történelem akaratlagos eltörlését, tehát Isten végzésének sürgetését vagy emberi erõbõl történõ katasztrofális „elõbbre hozatalát”  jelenti, hanem belsõ fordulatot, a személyes élet spirituális átalakítását, az „igazi élet”, a láthatatlan „másik világ” felé fordulást: életfeladatot és életvitelt. Önmagunk törlése és a világ törlése nem lenne egyéb, mint a kétségbeesés lázadása a vég ellen, mint menekülés a végbe, tehát képtelenség a világtól való elszakadásra: végleges világba záródás. A legfõbb bûn, minden bûnök kútforrása - mint ismeretes - a türelmetlenség. Minden türelmetlenség - e világ átugrása, azaz lázadás a „kereszt” terhe ellen, ami gyakorlatilag világgyilkosságot és/vagy  öngyilkosságot jelent. Aki nem úgy akar a világ végére jutni, hogy õ maga hozza el azt, aki tehát nem esik a türelmetlenség úgyszólván eredendõ bûnébe („itt és most, azonnal legyen vége ennek az egésznek, s ha nem akar véget érni, majd én, majd mi teszek-teszünk róla!”), az nem a világot és nem önmagát, hanem a maga világhoz való viszonyát törli: elfordul e világtól, hátat fordít neki, kivonul belõle - akár lélekben, akár az egész életvitele gyakorlati színterén.  Aki azért fordul a vég felé, hogy végtelen türelmetlenségében elõbb hozza el, mint ahogy az „magától jönne”, aki maga akar e világ végére jutni - kerül, amibe kerül -, az végsõ soron a „másik világnak”   fordít hátat, s arra van kárhoztatva, hogy a „másik világ” megalkotása helyett, e világból csináljon romhalmazt. Röviden: nem az apokalipszis, hanem a katasztrófa jut osztályrészéül, nem a „másik világ”, hanem a Semmi teremtményének bizonyul. Maga sem képes többre, minthogy mindent semmivé tegyen. Õ a Nagy Semmittevõ.  Aki viszont e világnak fordít hátat, az a véggel kerül szembe, s teljes lelki ereje összeszedésével életében valósítja meg azt a mozgást, amit minden egyes ember élete végén - halálában -, amikor végessége tényével szembekerül. Istenfélõn - tehát nem feltétlenül jól, boldogan, szépen, gazdagon, de feltétlenül helyesen, igaz módon élni annyi, mint a véggel, e világ semmisségével, saját mulandóságunkkal szemközt élni. Még az „Istentõl elhagyott" világban is annyit tesz tisztességesen, tehát autentikusan élni, mint szembefordulni saját végességünk egzisztenciális tényével a nagy idõben, s abból meríteni erkölcsi s egyben lelki erõt, hogy idõnk mindenképp letelik elõbb-utóbb, hogy meghalunk: „Mért legyek én tisztességes, kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgyis?” - mint József Attila, a magyar metafizikai líra legnagyobbja foglalta össze még e század 30-as éveiben az egzisztencialista erkölcsiség lényegét. A vallásos és az egzisztencialista felfogás között csak annyi különbség van e tekintetben, hogy az elsõben a „vég ablaka” Istenre nyílik, hogy színrõl színre lássák Õt, míg a második esetben a Semmire, az „emberarcú hiányára”, hogy farkasszemet nézzenek vele.

Az Apokalipszis „kiválasztott népe”
Aki a világnak fordít hátat, az így-vagy úgy a véggel kerül szembe, bármit jelentsen is ez a vég, attól függõen,  mire - az emberi fajra, egy népre, egy nemzetre, egy személy saját életére - vonatkoztatják. Nem könnyû hátat fordítani a világnak akkor, ha ez a világ csupa élvezet, fény, gazdagság, pompa. Ilyenkor, ha sor kerül egyáltalán rá, általában a csömör és az undor érzülete jeleníti meg e világ semmisségét, és fordítja a személyt a vég felé, akár vallási, akár nihilista értelemben. A csömör és az undor is egyfajta  türelmetlenség, csak ez a túlzott életélvezetbõl  fakad. Könnyebb viszont, sõt szinte elkerülhetetlen a világtól a vég felé fordulni ott, ahol a világ csupa kín, gyötrelem, gond, nyomorúság, szerencsétlenség, sötétség, borzalom, s ahol a vég már pusztán ezért is a „szabadulás” jelentését veszi fel magába. Ilyenkor a vég egyszerre nyit ablakot a „másik”, „igazi” világra, s világítja meg e világ semmisségét. Egyben pedig magasabb értelemmel ruházza föl, ünnepélyesen jelentõségtelivé teszi a földi nyomorúságot és szenvedést. E magasabb nézõpontból a „világi rossz” - sorscsapás, szerencsétlenség, gyötrelem - szinte jól jön a hívõnek: a jó mintegy rajta sarkantyúzhatja meg magát, hogy elrugaszkodva e javíthatatlanul rossz világból a végsõ dolgok felé forduljon.
Innen nézve az a személy és az a nép (az orosz ortodoxia megfogalmazásában „népszemélyiség" - „szobornaja licsnoszty”), amely a legszerencsétlenebb e világon, vallási szempontból egyszersmind a legszerencsésebb is. Minél távolabb van e világ örömeitõl, annál közelebb kerül a túlvilági üdvösséghez. Az a spirituális elõny, amelyre az evilági értelemben legszerencsétlenebb nép szüntelen szenvedései, az örökös sorscsapások révén tesz szert az evilági értelemben szerencsésekkel (az igazi szerencsétlenekkel!) szemben, akik jó dolgukban képtelenek elszakadni e világtól,  ez a spirituális elõny úgyszólván behozhatatlan. Így lesznek utolsókból az elsõk. Az a kijelentés, hogy „az oroszok a történelem végének népe” és bizonyos értelemben a legszerencsétlenebb nép, így hát nem ténymegállapítás (ilyesfajta tény ugyanis nem létezik) és nem a nacionalista retorika öngyalázó, önkínzó, önostorozó metaforája, hanem pontosan megfordítva: a legszebb bizonyítvány, amit keresztény nép kiállíthat magának - az orosz nép felkentségének, kiválasztottságának,  egyetemes küldetésének bejelentése. Azt jelenti tehát, hogy az oroszok kiválasztott nép (félreértés ne essék: nép,  nem pedig nemzet!), még ha a szenvedésre, a rosszra, sõt legrosszabbra kiválasztott nép is. Utolsó nép, de éppen ezáltal lehet és lesz is majdan az elsõ.
Mikor Bizánc eleste után IV. Iván Moszkóviája maradt az egyetlen ortodox birodalom és Filofej szerzetes megfogalmazta nevezetes, bár mindmáig folyamatosan félreértett és félremagyarázott vallási tételét Moszkváról mint „Harmadik Rómáról”, („Mindkét Róma elbukott vala, a harmadik áll, negyedik pedig nem lészen”) akkor nem a moszkvai orosz állam politikai-birodalmi világküldetésének próbált ideológiai feneket keríteni (ez föl sem merülhetett benne, hiszen eleve nem a világi hatalom igazolása, hanem kizárólag a vallási cél, a megváltás és üdvözülés mikéntje foglalkoztatta), hanem az „idõk végezetét”, a korabeli Moszkva apokaliptikus vallási elhivatottságát, a történelmi végre való kiválasztottságát hirdette. A „Harmadik Róma” eszméje nem birodalmi-politikai, hanem vallási-apokaliptikus eszme volt: az utolsó keresztény birodalom és nép sorsára való kiválasztottságot jelentette, az orosz nép történelmi passióját, amely az egész emberiség feltámadásával kell végzõdjön, és persze azt is, hogy erre a végre már nem kell sokat várni. A kiválasztottaknak pedig éppenséggel nem világi-politikai, hanem kizárólag vallási-lelki értelemben van teendõjük: várniuk kell és felkészülniük e világ - e hamis és rossz világ - megsemmisülésére, méghozzá a másik - az igazi és tökéletes világ - megjelenése által végbemenõ megsemmisülésére. Mert a transzcendens máslét, a halhatatlanság csak a jelenvaló lét semmivé foszlása által érhetõ el. A héber „gala” szónak megfelelõ görög „apokalüpto” (egyes szám elsõ személyben) egyáltalán nem rettentõ katasztrófára, hanem valaminek a láthatóvá válására, felfedésére, leplezetlenné válására, lemeztelenedésére, feltárulására utal, mint azt a János Jelenések Könyvét újrafordító André Chouraqui mutatta ki a görögbõl készült francia fordításhoz írott elemzõ munkájában, majd  Jacques Derrida használt fel az apokaliptikus hanghordozást „leleplezõ” filozófiai esszéjében.
Keresztény szempontból a mélypont egyben mindig fordulópont is, aki a legmélyebbre jutott e világon, az közel áll hozzá, hogy a legmagasabbra emelkedjen a másik világban: a halál katasztrófája elválaszthatatlan a feltámadás csodájától,  Jézus Krisztus gyötrelme a kereszten a megváltott létezés túlvilági örömétõl. A kereszténységben - az ótestamentumi hagyománytól eltérõen - a kiválasztottság eleve a szenvedésre, a rossz világ tûrésére való kiválasztottságot jelenti. A történelmi vég keresztjét hordozó, mindent elviselõ, szenvedõ orosz nép szerencsétlensége ebben az összefüggésben felmagasztosul, s mintegy helyére kerül az üdvtörténetben: ha a zsidó nép az ótestamentumi Kezdet kiválasztott népe volt, akkor az orosz nép az újtestamentumi Vég, az Apokalipszis kiválasztott népe lesz. Legalábbis gondolkodói, igehirdetõi, mûvészei szerint. S minthogy a kétszáz éves mongol uralom alatt megroppant, a nyugati civilizáció kihívásával szembekerülõ ortodox orosz civilizáció története - az erõrekapások és összeroskadások története - csodáról csodára, katasztrófáról katasztrófára haladt, az orosz gondolkodás keresve sem találhatott volna jobb igazolást a maga számára a „történelem végének” keresztény reményénél, amely a soron következõ katasztrófát csodába fordította át, a soron következõ csodát meg, ha ütött az óra - a huszonnegyedik! -, katasztrófaként leplezte le. Elég talán itt arra utalni, hogyan megy át I. Péter „nagy reformja” elõbb katasztrófába, majd csodába, majd újra katasztrófába, az 1917-es forradalom csodája elõbb katasztrófába, majd újra csodába az ideológiatermelõ orosz értelmiségi tudatban, hogyan változnak meg az ideológiai elõjelek, ráadásul egyazon szovjetellenes beállítottság határain belül. Álljon itt egymás mellett az emigráns és szovjetellenes Iljin professzortól és az emigráns és ugyancsak szovjetellenes Zinovjev professzortól egy-egy szenvedélyes kirohanás ugyanazon orosz csodakatasztrófa,  a szovjet rendszer ellen és mellett: „Mindazok után, ami Oroszországban az elmúlt 32 év alatt (1917-1949 között) történt - írja I. Iljin - egészen vaknak vagy igazságtalannak kell lenni, hogy bárki tagadja a történetek katasztrofális jellegét. A forradalom katasztrófa Oroszország történetében, hatalmas állami-politikai és nemzeti-szellemi összeomlás, amelyhez képest még a ‘zavaros idõk’ (a 16. század végi "szmuta" - Sz.Á.) káosza is elhalványul.” Alekszandr Zinovjev, a matematikai logika professzora, Nyugaton is hírnévre szert tett szépíró, a „katasztrojka” szellemes fogalmának megalkotója pedig ezt mondja 1996-ban, öt évvel az általa is kíméletlenül ostorozott szovjet rendszer összeomlása után: „A szovjet korszakot az orosz  történelem csúcsának tekintem. Anélkül, hogy a kommunizmus apologétája lennék, meg kell állapítanom, hogy bámulatraméltó korszak volt ez. Századok múltán utódaink ámulattal és elragadtatással fogják tanulmányozni ezeket az idõket, és nem gyõznek majd csodálkozni rajta, hogyan lehetett ilyen bámulatosan rövid idõ alatt egy ilyen szörnyûséges feltételek között élõ országban ilyen sok mindent  elérni.  Igen, sok rossz is történt, voltak bûnök, hibák, csalódások. De akkor is ez volt az egyik legnagyobb korszak Oroszország történetében, és az egyik legnagyobb szabású  tünemény az emberiség történetében. (...) Szerintem a szakadás az orosz történelemben nem 1917-ben következett be, hanem most. Ami 17 után történt, az törvényszerû folytatása volt az orosz történelemnek. (...) Egyvalami világos: a Nyugattal folyó mostani párviadalban, miként a Honvédõ Háborúban is, annak idején, Oroszország csak kommunista nagyhatalomként arathatott gyõzelmet. Erre a fejemet teszem! Ha nincs a Kommunista Párt, az oroszok legjobb esetben  disznókat legeltetnének most valahol három elemivel, ha ugyan léteznének még egyáltalán. (...) Oroszország halott. Történelmi értelemben halott...Nem akarok a hazugok kórusához csatlakozni, akik nem gyõznek országunk állítólagos újjászületésérõl lelkendezni. Miféle újjászületésrõl beszélnek? Ami ma Oroszország alakjában elõttünk hever - az egy félholt. És mindent el fognak követni, nem kímélve erõt, nem sajnálva energiát, hogy minél elõbb hullát csináljanak belõle.” Zinovjev kétségkívül találóan jellemezte a gorbacsovi  átalakítást, amire a latinban a reform, az oroszban a peresztrojka szó használatos, katasztrojkaként. Ezzel azonban valójában nem egy konkrét válság és konkrét átalakítási kísérlet különös, hanem általános  orosz képletét ragadta meg,  amit éppen az általánosítás kedvéért - az orosz állam minden csudasztrojkáját és katasztrojkáját összevonva  - leghelyesebb lenne csudasztrófának nevezni.   Az ortodox kereszténység egyidejû beállítottsága a végre mint katasztrófára és csodára tökéletesen megfelelt az orosz civilizáció kettõsségének, mely szerint minden csodás teljesítménye egyben katasztrófa, és minden katasztrofális veresége egyben csodás feltámadások kiindulópontja is volt, s megerõsítette és  elmélyítette az orosz nép apokaliptikus beállítódását, megkönnyítette az apokalipszis képének átvitelét a politikai ideológiák, a modern történelmi reflexió síkjára.

A "vég" játékai
A huszadik században az orosz nép - amennyire ez a második ezredforduló küszöbérõl visszatekintve kivehetõ  -  nem a történelemnek, hanem saját civilizációjának jutott a végére. Méghozzá éppen azért, mert a nyugati civilizációból kinõtt modernitás - a modern világállapot - maga is bevégzõdõben van. A sok évszázaddal korábban megroppant, alapzatát tekintve spirituális és archaikusan közösségi orosz ortodox civilizációt  mindannyiszor az állam, - Toynbee szerint a civilizációs hanyatlás utolsó elõtti fokán megjelenõ „egyetemes állam” - mentette meg  a teljes széthullástól, csakhogy a nyugati modernitás legkorszerûbb eszközeivel felfegyverzett, szervezésmódjában és eszméiben nyugati mintákhoz igazodó állam, amely csakis ezek átvételével és áthasonításával bizonyult képesnek a szétbomló civilizációs elemek állami összeforrasztására. Mind a moszkvai, mind a pétervári, mind a szovjet „egyetemes államok” a politikai erõszak legmodernebb eszközeivel és legitimációs eszméivel (abszolutizmus, kamaralisztika, rendõrállam és csinovnyik-állam, hadigazdaság, totális nyilvántartás, terrorgépezet és „felvilágosodás”, „szuverenitás”, „internacionalizmus”, „osztályharc”, „szocializmus” stb.) egyesítették  azt, ami széthullóban volt: az ortodox civilizáció fundamentális elemeit. Ám a modernitás bevégzõdése Nyugaton Oroszország számára azt jelentette,  hogy nem maradt mit átvennie onnan. Nincs többé olyan eszme, eszköz, szervezésmód, amivel az orosz „egyetemes állam" civilizáció-mentõ szerepében megújítható lenne. A posztmodernitás „eszköztárával”, „eszméivel", „szervezésformáival” - a pénzzel és az elektronikus képpel - nem megújítani, csak legyengíteni lehet a modern államot, s legfeljebb esztétikailag szimulálni a civilizációs másságot. A civilizáció megmentésének állami csodája, amely végül mindig katasztrófának bizonyult  a társadalom számára, ezúttal szükségképpen elmarad. Az orosz civilizáció menthetetlenségét paradox módon éppen az mutatja, hogy a régi „egyetemes állam” - a szovjet - katasztrófa nélkül tûnt el a történelmi színrõl, az új orosz állam pedig nem egy évekig-évtizedekig tartó „zavaros idõszak” lezárulása nyomán lépett színre, új erõtõl duzzadva és messianisztikus eszmékkel felvértezve, mint korábbi századokban, hanem azonnal, legyöngülten és egyetlen épkézláb állameszme nélkül. (A „nemzeti  eszme” hiánya olyan krónikus, s egyúttal olyan riasztóan szokatlan is az új, légbõlkapott posztszovjet orosz állam számára, hogy Jelcin elnök ijedtében szabályos pályázatot írt ki pár évvel ezelõtt az „eszmetermelõ”, „szociális megrendelésre” dolgozó orosz értelmiség számára. Ámde már az orosz értelmiség sem a régi. A nagyszabású állami megrendelésrõl ugyan sokat és szívesen fecsegtek, ám néhány zagyvaságot és semmitmondó általánosságot kivéve teljesen visszhangtalan maradt. Az orosz civilizáció rejtett nyugati források táplálta eszme-kútja teljesen kiszáradt.)
Az új orosz állam nem az orosz civilizáció megmentésére, hanem végsõ és immár semmi módon föl nem tartóztatható széthullásának - ha tetszik: az önfelszámolásnak - a levezetésére, irányítására szervezõdött, avagy - legjobb esetben is - arra, hogy a különálló orosz civilizációt „átfunkcionálja” a nyugati civilizáció sajátos orosz változatává (ahhoz hasonlóan, ahogyan az egykor Törökországban és Japánban történt, s ma talán Kínában történik). Ám ugyanezen okból ezúttal a csoda is elmaradt - mármint az állam csodája - , s most már aligha is kerülhet sor rá.  ( Az „egységes állam”, az „orosz civilizáció" - csoda és katasztrófa - posztmodern szimulációját most már csak a politikát tûzzel és vérrel esztétizáló orosz fasizmus hajthatná végre, alighanem katasztrofális módon, ám ez nem látszik túl valószínûnek.) Az új orosz állam örökölt és bõvítetten újratermelt korrupt bürokráciájával, központosító törekvéseivel, szuperhatalmi handabandázásával, agresszív reflexeivel ugyan kísértetiesen emlékeztet arra, amelyik helyére lépett. Ez azonban - a modern történelembõl ismert - katasztrofális szakítás és ugrás híján aligha lehet másként. A jelenlegi orosz állam újdonsága abban rejlik, hogy noha látszólag változatlanul az állam lép fel a változások kezdeményezõjeként, felgyorsítójaként, a „reformátor”, „civilizátor” és „forradalmár” hagyományos kelet-európai szerepeiben, a „Nyugat utolérésének” régi modernizációs képletét variálva, valójában e szerepek is szimulációk, s ami ennél is fontosabb: mostantól az „utolérés”, a „felzárkózás” nem az orosz civilizáció államilag megújított saját talaján (egyebek mellett e „talaj” megszilárdítása és megõrzése érdekében) megy végbe, hanem a nyugati civilizációnak a modernitásban egyetemessé váló „talajtalan talaján”. Ezt a „talajt” ugyanis - hála a techno-telemédiumok posztmodern eszköztárának - az állam szimuláció útján is elõállíthatja, még mielõtt realitása megteremtõdne a valóságos viszonyokban, létrejönne a gazdaságban, az intézményi világban vagy a mentalitásban, sõt e realitásra talán nincs is többé szükség. Az új orosz állam képlete tehát jellegzetesen posztmodern képlet: nem az orosz civilizáció hagyományos megújítása a nyugati modernitástól kölcsönzött eszközökkel és módszerekkel, nem a feltámasztás csodája, aminek ára a társadalmi katasztrófa, hanem az orosz civilizáció széthullott elemeinek „átfunkcionálása” a globális techno-telemédiumok szimulációs eszközeivel a nyugati modernitás intézményi, érzületi, mentalitásbeli alkatelemeivé, a lehetõ legprózaibb módon - csoda és katasztrófa nélkül.
A posztmodernitás ugyanis nemcsak a modernitás „nagy meséit” -  „nacionalizmus”,  „liberalizmus”,  „szocializmus” - foszlatta szét, nemcsak a modern nemzetállami szuverenitást, a politikai pártokat és a demokratikus intézményeket ásta alá vagy „puhította fel”, hanem elejét vette - méghozzá mindenféle kényszer nélkül - ama fantasztikus „hibridek” kialakulásának is, amelyek csak a modernitásban jöhettek létre, méghozzá éppen az archaikus társadalmi létformáknak és észjárásoknak modern eszközökkel és szervezésmódokkal való összekeveredésével.  Buharin szellemes Sztálin-definíciója, miszerint „Sztálin = Dzsingisz kán telefonnal" felfedi e modern „hibridek” keletkezésének titkát. Ám az úgynevezett „harmadik hullámos" - tehát poszttipografikus - kommunikáció médiumaival efféle „hibridek” aligha hozhatók létre, vagy - ami ugyanaz - , legfeljebb szimulálhatóak. Mondjuk, nem képzelhetõ el a politikai hatalom vonatkozásában egy államférfi átfogó meghatározásaként az „X.Y. = Dzsingisz kán, internettel vagy mobiltelefonnal” képlet. Elképzelhetõ viszont a tömegkultúraként esztétizált politika vonatkozásában valamilyen „Dzsingisz kán-game” forgalomba hozatala vagy mint „dzsingiszkánkodás a cybertérben”,  mint az orosz crackerek és hackerek közlekedési  módja az interneten.
A posztmodernitás - úgy látszik - egyszerre tesz pontot a modernitás mint végetérési folyamat végére (a modernitásban felfogásom szerint a vallási világállapot ér véget) és az orosz civilizáció végére, és azzal siet az új orosz állam segítségére, hogy kezébe adja a „civilizációváltáshoz” nélkülözhetetlen televíziós és számítógépes szimuláció eszközeit. Úgyszólván kicsavarja a „véget” mint civilizációs játékszert az oroszok kezébõl, elveszi tõlük a katasztrófára s egyben a csodára való kiválasztottság tudatát, megfosztja a katasztrófát - a bukást, széthullást, felbomlást - minden impozáns, csodás, költõi elemétõl.  A vég elviselhetetlenségének érzése azért fokozódhatott az eltelt tíz évben a teljes letargiáig és hisztériáig Oroszországban, mert a bukást, vereséget, szétesést, megszégyenülést, nyomorúságot nem lehetett semmiféle nagy - világmegváltó vagy civilizációmentõ - közös ügyre vonatkoztatni, áldozatként és kiválasztottságként „átlelkesíteni”. A  „közös ügy” - „obscseje gyelo” - eszméje és hite az ortodox vallási tradíció összetartó középpontja, közösségi lelke volt. Még akkor is, amikor azt az ateista, ám változatlanul ideokratikus állam sajátította ki, és a „földi paradicsom” eszméjében ideologikusan kiforgatta. Maga a közös ügy pedig a krisztusi ügy volt, vagyis a haláltól való megváltás - a feltámadás/feltámasztás. Közös ügy ez, mert az ortodox hit szerint a feltámadás csak együtt lehetséges, nem külön-külön, lévén a bennünk lakozó lélek - a közösség lelke. A feltámadásnak csak akkor van értelme, ha mindenki feltámad, összes õsünk, minden eddig élt személy, ha újra együtt lehetünk mindenkivel. A magánüdvözülés, a magánfeltámadás vallási eszméje mélységesen idegen az ortodoxiától. A „velem mi lesz?” kérdése az orosz ember számára értelmezhetetlen a „mi lesz többiekkel?” kérdése nélkül. Csakhogy a posztmodernitás az orosz civilizáció végét mint „puszta véget”, mint merõben prózai ügyet, sõt, mint magánügyet (!) - adta minden oroszok kezébe, hogy most már kezdjen vele ki-ki azt, amit tud vagy akar.
Ne feledjük persze, hogy az orosz civilizáció utolsó  „egyetemes állama”, az 1917-es nagy orosz forradalomból kinõtt totalitárius jellegû szovjet birodalmi állam alternatív világcivilizációként, a posztkapitalista jövõ civilizációjaként fogalmazta át a régi szlavofil képletet: „Nyugat és Oroszország, Oroszország és Nyugat... ez a Történelem utolsó szava, a jövõ két lehetõsége! - írta még 1841-ben Sztyepan Sevirjov - Oroszország és Európa szemtõl szembe állnak egymással! Beolvadunk-e az általános folyamatba, vagy megõrizzük önállóságunkat, és saját elveink szerint alkotunk világot, kivonva Európából a föld egyhatodát, az emberiség jövõjének csíráját?” Ez a késõbb - Konsztantyin Akszakovtól Vaszilij Leontyevig, Danyilevszkijtõl Lev Gumiljovig, Alekszandr Bloktól Alekszandr Szolzsenyicinig - ezerféleképpen variált, de eredendõen civilizációs dilemma a második ezredfordulón eldõlni látszik. De nem a megroppant és hanyatló orosz ortodox civilizáció javára, amelynek megmentésére legalább háromszáz éve próbál modern állameszmékkel, nyugati technológiákkal és technikai felszerelésekkel módot találni az orosz állam.

Normalitás és katasztrófa
Az oroszok 1985 és 1995 között mindenesetre többet veszítettek egy diktatórikus politikai rezsimnél, mûködésképtelen gazdaságnál vagy valamilyen Nyugatról importált utópiánál. Az oroszok saját létformájuk evidens, magától értetõdõ, természetes, normális jellegét veszítették el. Nem véletlenül tér vissza az utolsó tíz év orosz publicisztikájában - mint már utaltam rá - a  „normális” jelzõ mint minden „rossz” jóvátevésének varázsformulája. A  modernitás bevégzõdése következtében átvehetõ és kisajátítható eszme nélkül maradt orosz állam értelmisége makacsul ugyanazt hajtogatja az ideológiai vákuumban: „normális társadalmat! normális gazdaságot!  normális pénzt! normális embereket!”. Ha nem részletezi e normalitás összetevõit és tartalmát, arra jó oka van. A „norma” ugyanis egy sajátos civilizáció - a Nyugat - normája, és ilyen elvontan csak az orosz tradícióval mint „abnormával” való - eszmetörténetileg hagyományosan orosz ! - szembeállítás ruházza föl jelentéssel. A „normalitás” új orosz normájának képviselõi minden civilizációsan „sajátszerût” leértékelnek és megkérdõjeleznek, minden sajátosan „oroszt” és „szovjetet” mint „abnormalitást”, „elmebajt”,  „irracionalitást” ragadnak meg. A normálistól való eltérést nem a kiválasztottság és rejtélyesség isteni vagy népmesei - legalábbis  költõi - attribútumaival ruházzák föl  ( „Oroszország - Szfinx”, „Oroszországot ész föl nem éri”, az orosz ember „Bolond Ivanuska” stb.), hanem az elmaradottság és történelmi útvesztés legfõbb okaként fogják föl. Oroszország „esztelensége” a szlavofilek szemében a legszebb dicséret volt  civilizációs különállása mellett, kiválasztottságának és küldetésének  igazolása. Ma a legfõbb érv múltjának megismétlése és a Nyugathoz igazodása mellett. Az oroszok saját archaikus és vallási civilizációjuk közösségi életvilágából hullottak alá a globális piaci civilizáció prózai földjére. Elveszítették többször is megújított, ám alapjaiban archaikus birodalmi létmódjukat és e birodalom modern szuperhatalmi státusát, amely az orosz „egyetemes állam” utolsó és legnagyobb (épp ezért legerõszakosabb, legtöbb vért és verítéket követelõ) erõmutatványa volt. De mindezt nem az addig megszokott módon veszítették el, nem háborúk, forradalmak, polgárháborúk véres katasztrófái közepette, amelyek értelmét  a „történelem végére" beállítódott orosz civilizációban mindig a rájuk következõ csoda - feltámadás, újjászületés, felemelkedés, expanzió - adta meg, hanem úgy veszítették el mindezt, mintha soha nem is lett volna, szinte észrevétlenül. Nem idegen és ellenséges hatalmak megszálló hadseregei csavarták ki ezt a civilizációt az oroszok kezébõl, hanem a civilizáció mintegy magától foszlott szét, párolgott el, miután az utolsó orosz „egyetemes állam” totalitárius vasmarka is elernyedt, s kiderült: nem tartja többé semmi.
Mindez oly mértékben felfoghatatlan, hihetetlen, s vele szemben olyannyira képtelennek és reménytelennek tûnik mindenféle ellenállás, hogy az orosz társadalom óriási többsége megbabonázva, bénult tehetetlenséggel, passzívan szemléli csupán, ami vele magával éppen zajlik, elenyészõ kisebbsége pedig a láthatatlan és mindenható Gonosz összeesküvéseként mitologizálja az orosz civilizáció végelgyengülését.  Elég talán fölidézni, hogyan jellemzi az ezredvégi Oroszországot, s mindazt, ami hazájában tíz év óta bekövetkezett, a „legnagyobb orosz”, a szovjet rendszer legkíméletlenebb kritikusa, Alekszandr Szolzsenyicin: „És végül eljutottunk a 20. század kilencvenes éveinek Nagy Katasztrófájához. Ebbe sok minden belerakódott egy évszázad folyamán: az 1917-es év is, a hetven évig tartó bolsevik rontás is, a GULAG szigetvilágba hurcolt milliók is, a háborúban kíméletlenül feláldozott milliók is - ritka az a falu, amelybe visszatértek a férfiak -, és a népet sújtó mai „dollár-csapás” is, az ujjongó, röhögõ újgazdagok és tolvajok gyûrûjében. A Katasztrófa egyik fõ összetevõje a kihalásunk... Fontos összetevõjét jelentik a Katasztrófának a fogyatékos és beteg gyermekek is...ide tartozik iskolaügyünk csõdje...a lakásínség is...hogy az államapparátusban csak úgy hemzsegnek a korrupt elemek, köztük azok is, akik bagóért külföldi koncesszióba adják olajmezõinket, ritkafém-lelõhelyeinket... Katasztrófa az is, hogy az oroszok két különbözõ nemzetre szakadtak: az óriási vidéki-falusi tömbre, és a rá még csak nem is hasonlító, más módon gondolkodó, nyugati kultúrájú fõvárosi kisebbségre. Katasztrófa az orosz nemzeti öntudat amorf volt, a nemzeti hovatartozás iránti fásult közöny, és a még nagyobb közöny a bajba jutott honfitársak iránt...A 20. század végén - népünkre vonatkoztatva - egyértelmûen így hangzik az ‘orosz kérdés’: lenni vagy nem lenni?” Mindaz, amit e patetikus felsorolásban  a nagy orosz író - az  orosz kultúrának ez az élõ anakronizmusa - „katasztrófának” nevez, nem önmagában, hanem csakis egy civilizációs katasztrófa hátterén tûnhet föl annak, csakis e civilizációs katasztrófától megrendült szellem juthat el odáig, hogy teljesen átlagos és bárhol a világban föllelhetõ szociális, erkölcsi bajokból, anomáliákból  („népességcsökkenés”, „iskolaügy”, „pénzhajsza”, „korrupció”, gazdag és szegény régiókra szakadás, gyönge nemzeti öntudat stb.) a 160 milliós orosz nép küszöbön álló végpusztulására, sõt, fizikai kihalására következtessen. Igaz, éppen a civilizációs katasztrófának ez a hétköznapi problémák sorában való partikularizálása és konkretizálása segít Szolzsenyicinnek abban, hogy ne adja föl a reményt a civilizáció megmentésére. Lehet, hogy a felsorolt összes  gazdasági, szociális problémát sikerül közmegelégedésre megoldani Oroszországban, ettõl azonban még nem fog föltámadni az orosz civilizáció, amit a szlavofilek kései utódánál sokkal jobban ért az ideológiai kérdésekben  csak mûvészként jártas orosz konceptualizmus, a „szoc-art” egyik Nyugaton is jól ismert alkotója, Dmitrij Alekszandrovics Prigov: „a szovjet rendszer összeomlása - s azt hiszem, ez még sokak számára nem egészen világos - egy egész korszak összeomlása, ami természetesen vérrel és könnyekkel és teljes kulisszaváltással végzõdik. Hiszen nem egyszerûen a szovjet korszak elmúlásáról van szó. Az én értelmezésem szerint a keresztény (ortodox) Oroszország végérõl van szó. És ez a történelmi vég egybeesik az egész európai kultúrtörténeti hagyomány végével.” Ez - Prigov szerint - annyit jelent, hogy „Oroszországban a hit szûnt meg, amely elõbb orosz-ortodox, majd kommunista volt”, méghozzá „egy bizonyos típus hit: a megbocsátásba és a földi paradicsomba vetett hit”. Alekszandr Szolzsenyicin persze aligha fogja valaha is elfogadni, hogy a szovjet rendszer erõszakból és ideológiából készült állami cementjét nem Nyugatról importálták, hanem a hagyományos ortodox hitbõl és a technikai-tudományos modernizáció ideológiai szemcséibõl tapasztották össze,  amivel a szovjet állam - a maga szörnyûségese módján - az ortodox civilizáció közösségi és vallási ethoszát újította meg és terelte az államépítés medrébe. A szovjet totalitárius állam - a nácitól eltérõen - nem esztétizálta, hanem vallásos értelemben szakralizálta a a politikát. Az orosz civilizáció vallási szellemét mozgósította a hatalmi, gazdasági, kulturális építés prózai, modern céljainak elérésére, miközben a mozgósított eszközök átszínezték magukat a célokat is.

Katasztrófa égen-földön
Az utolsó tíz év közhellyé kopott politikai maximája, amelynek szerzõségét hol Javlinszkijnak, hol Jelcinnek, hol valaki másnak tulajdonítják, de hajtogatja boldog-boldogtalan (az oroszországi kommunistákat kivéve), nem véletlenül hangzik így: „Aki nem sajnálja a Szovjetunió megszûnését, annak nincs szíve, de aki vissza akarja állítani, annak agya nincsen”. Nyilvánvaló, hogy itt nem egy  politikai rendszer vagy egy állam, hanem egy birodalom civilizációs életvilágának elvesztése az, amitõl a szívnek meg kell szakadnia, ha orosz, s ami visszahozhatatlanul megszûnt. Az orosz letargia, letaglózottság, apátia nem nemzeti levertségbõl, pláne nem politikai vagy ideológiai vereségérzésbõl, hanem egy civilizáció végelgyengülésébõl fakad. Kira Muratova Aszténiás szindróma címû (magyarul Végelgyengülésként bemutatott) nagyszabású filmje 1990-bõl tablószerûen mutatja be e civilizációs életvilág pusztulásának lehangoló képeit, de nem a Történelem heroikus csatamezõin vagy központi színterein (a birodalmi fõvárosban, mondjuk), hanem a hétköznapi élet, a magánélet szöveteiben, a birodalom provinciális részein. Minden a pusztulás, leépülés, oszlás-foszlás, fizikai és erkölcsi degradálódás folyamatában van, anélkül, hogy  mindebbõl nagyszabású, megrendítõ, csodára hangoló történelmi katasztrófa kerekedhetne. Az érzületi katasztrofizmus a mai orosz társadalomban a civilizációs vég alakzata, azé a civilizációs pillanaté, amikor a végelgyengülés olyan stádiumba jutott, hogy a civilizáció már egy nyamvadt történelmi katasztófát sem képes produkálni. Az érzületi katasztrofizmus azért teng túl ma Oroszországban, mert nem lehetséges valóságos katasztrófa. A katasztrófa mint a megroppant civilizáció belsõ fejleménye, amely megmozgatja a képzelõerõt, felvillanyozza, s állami csodákra sarkallja a népközösséget, végképpen a múlté. A civilizáció végelgyengülését tanúsítja  az is, hogy a levertség, az apátia általános érzületét - immár tíz éve - egyetlen párt vagy mozgalom, egyetlen politikai erõ sem képes hathatósan átfordítani felháborodásba és hisztériába, ami a civilizációs ellentámadás elõfeltétele lenne, sikere pedig  valóban felérne egy újabb katasztrófával. (Szimulálni ezt, és aztán a szimulációval zsarolni vagy riogatni bizonyos  társadalmi csoportokat, a Nyugatot, a kormányt, politikusokat, értelmiségieket, erre persze sok politikai erõ és minden médiahatalom képes, és szívesen és gyakran teszi is ezt. Ilyen szimuláció volt az 1989-es antiszemita pogromfenyegetés, az orosz fasizmus vagy „orosz Weimar” rémképe, az „ultranacionalista” Zsirinovszkij 1993-as választási diadala, általában mindenféle „orosz fundamentalizmus”, „posztfasizmus”, „a birodalom visszavág” végveszélyének fölidézése. Mindezek mögött a szimulációk mögött azonban hiába kerestük volna az orosz társadalom „elkeseredett tömegeit”, még ha kiélezett helyzetekben - például az 1993 októberét követõ Duma-választásokon, Zsirinovszkij elõretörésekor - egy politikai érzékcsalódás múló pillanatáig úgy látszott is, hogy ténylegesen léteznek ilyen tömegek.)
Sokan vannak, akik a mai orosz katasztrofizmusért a médiát teszik felelõssé. Így például Jurij Olejscsuk is az orosz tömegközlési eszközöket kárhoztatja katasztrofista információs politikájukért egy 1995-ben - az „orosz stabilizáció” csillagévében - írott tanulmányában: „Súlyos és drámai idõszakot élünk át, de a médiákban ez sokkal súlyosabbnak és drámaibbnak fest, mint a valóságban. Ezt még maguk a médiaszakemberek is elismerik, mondván, hajlamosak a közönség ‘epatírozására’. Én egyszerûbben fogalmaznék - hajlamosak a hisztériára. Nehézségeink igen nagyok,  mindenféle veszélyeknek vagyunk kitéve, széles lakossági rétegek életfeltételei romlanak stb., de ha a médiákban látjuk viszont életünket, az a  benyomásunk, hogy nem is élet ez, hanem maga a pokol. Mintha semmi másból nem állna, mint kriminális leszámolásokból, korrupcióból, maffiából, nyomorból, botrányokból,  rémségekbõl. Azonkívül milyen jóízûen,  milyen földöntúli gyönyörûséggel, mennyi kárörömmel tudják közölni velünk nap mint nap, hogy minden összeomlóban van, és eleve bukásra van kárhoztatva, hogy a hatalom minden kezdeményezése és összes szándéka merõ szélhámosság. Persze, hogy rosszul áll a szénánk, de azért nem ennyire. Ha a valóságos élet olyan lenne, amilyennek a médiák mutatják, akkor alighanem rég megszûntünk volna már létezni, és az ország anarchiába és káoszba zuhant volna. Hogy meggyõzõdjenek a mondottak helyességérõl, elegendõ elvégezniük egy egyszerû kísérletet: olvassanak el egy tucat különféle irányzathoz tartozó napilapot, és aztán lépjenek ki az utcára. Valóságos csodának fog tûnni, hogy még járnak a trolibuszok, fegyverropogás sehol, az utcákon nyugodtan sétálnak az emberek, van aki mosolyog, sõt nevetgél vagy tréfálkozik, az üzletek nyitva, a gyárak termelnek és így tovább. Ezt a kontrasztot azonban hajlamosak vagyunk nem észrevenni. Az orosz tömegtudat egyik sajátos vonása - végtelen befolyásolhatósága. A nyomtatott szónak az emberek még mindig jobban hisznek, - ha nem is annyira mint régen - mint saját személyes benyomásaiknak. Az a hisztérikus légkör, amit a médiák elõidéztek, erõsen befolyásolja a közhangulatot.”
Bámulatos, hogy miközben az imént idézett orosz közíró a jelenséget elég pontosan rögzíti, milyen kevéssé van tisztában vele, mit is rögzített, hogy éppen a katasztrófának ez a szimulációja, a sötét  színeknek ez a tombolása, az élet pokollá stilizálása segítette elõ a közhangulatban késõbb bekövetkezett fordulatot, amivel Olescsuk diadalmasan szembesíti a médiacsinálókat: „Társadalmi pszichénkben jelenleg - számos jelbõl megítélhetõen - fordulat érlelõdik: véget érõben a depresszió, a kétségbeesés idõszaka, és kezdetét  vette egy másik, az újjászületésé, a regenerálódásé. (...) Az emberek belefáradtak abba, hogy semmiben se higgyenek, hogy csak sötét  gondolatok foglalkoztassák õket, hogy Oroszország szerencsétlen sorsa miatt keseregjenek és átkozódjanak. (...) Az elmozdulás szabad szemmel is megfigyelhetõ jelei számosak. Íme néhány közülük, s még ha külön-külön jelentéktelennek tûnnek is, együttvéve jelentõs változást jeleznek: ma már aligha számíthat együttérzésre egy mindennapos utcai beszélgetésben, aki azon siránkozik, hogy Oroszországban úgyse sikerül soha semmi, hogy mi   oroszok már csak ilyenek vagyunk; a könyvesboltokban sem az orosz történelem sötét lapjait taglaló könyvek fogynak legjobban, hanem inkább azok, amelyek történelmünk dicsõséges fejezeteirõl íródtak; az emberek mind gyakrabban kapcsolják ki a televíziót vagy a rádiót, ha Oroszország bajairól, újabb és újabb krízisekrõl, komor prognózisokról, mindenféle jövõben várható szörnyûségrõl kezdenek beszélni: „elég volt belõle”, „unalmas már mindig ugyanazt hallgatni” - legalábbis a televíziós közvéleménykutatások adatai szerint ilyesmivel indokolják meg nem-tetszésüket a nézõk. (...) Ennek a pszichológiai átalakulásnak a logikája a jövõben kétségkívül még nagyobb igényt ébreszt majd minden pozitívum iránt, ami országunk, népünk történelmére és jövõbeli lehetõségeire vonatkozik. Egyszóval mind erõsebben érzékelhetõ az optimizmus, a saját erõinkbe vetett hit szükséglete.” Csakhogy utóbbi nem lenne az elõbbi nélkül.
Gorjanyin és Olescsuk, sok más „kincstári” és „nem-kincstári” orosz antikasztrófistához hasonlóan, nem értették meg, hogy Oroszországnak a katasztrófa úgy kellett, mint egy falat kenyér. Enélkül ugyanis nem volt lehetséges a csoda, a feltámadás, az újjáépítés. Egész pontosan ennek elhitetõ erejû szimulációja. Mármost, ha a modern Történelem vulkánja kihûlt, és nem produkál többé katasztrófákat még Oroszországban sem, ha mindenfelõl csak a mindennapi élet kisszerû privátkatasztrófái meredeznek körülöttünk értelmetlenül és vigasztalanul, akkor a történelmi katasztrófát szimulálni kell, hogy legalább érzületileg átélhetõ legyen: megrázza és egyben túlélésre sarkallja az embereket. Éppen ezt tette lehetõvé az oroszországi média katasztrofista hanghordozása. Az optimizmus,  a sikeresség, a felemelkedés szimulációja teljesen hiteltelen lett volna, a katasztrófa képének túladagolása és az ezt követõ megcsömörlés és lázadás nélkül. (Persze, ez már csak esztétikai lázadás lehet: az unalom lázadása ugyanis!) Ismeretes, hogy a modern hírközlés kezdeteitõl mindmáig az számít hírnek, ami eltér a normalitástól, méghozzá inkább a rossz, mint a jó irányában. Az abnormális jó is érdekes lehet, de inkább a „színes hír” rovatban. A fõhír rovatban mindig túlteng az abnormális rossz! Az átlag-hírfogyasztó inkább a rosszra, mint a jóra van kiéhezve. Mármost Oroszországban az történt, hogy a média - nagy mértékben a „jó híreket” túladagoló szovjet antihírközlés ellenhatásaként! -  olyan mértékben adagolta túl a „rosszat”, hogy egy idõ után felkeltette a nézõkben az éhséget a jóra, azaz a jó hírre, a normális életrõl szóló tudósításokra. A katasztrofista hangoltságú hírközlésben, ahol minden hír csak az abnormális rosszról tudósíthatott - összeomlásról, katasztrófáról,  pusztulásról, elmebajról  -, paradox módon a normalitásnak lett hírértéke, a „jó” tett szert az eltérés, a másság jelentésére. (A szovjet korszak „jót” kultiváló filmjei és egész kultúrája iránti nosztalgiahullám is ekkor és ettõl emelkedik magasra.) A katasztrofista média úgyszólván kiéheztette a végváró, eszkatológikus beállítottságú orosz népet a jóra, a normalitás képeire, a konstruktivitásra, az optimizmusra.  Éppen a katasztrófa, a szétesés, leépülés képi átfordulása feltámadásba, prosperálásba, stabilitásba (mint az õsreklámban: „ilyen volt - ilyen lett!”) szimulálta az orosz csodát, tette megtörténtté azt, ami már nem történhetett meg.
Amikor az orosz tömegmédia a tõle függetlenül kialakult érzületi katasztrofizmust közvetítette, fölnagyította, eltúlozta, olykor nyíltan karikaturisztikus és gyakran önironikus éllel, akkor éppenséggel pozitív szerepet játszott az orosz társadalom életében. Ezen az úton állította elõ ugyanis a posztmodern történelembõl  oly fájdalmasan hiányzó katasztrófát, ami az orosz civilizációban a csoda elõfeltétele volt. Hiszen az orosz civilizációt mindig a csoda mentette meg. Orosz csoda volt a jobbágyok százezreinek csontjaira és mocsárra épült Szent-Pétervár, „Észak Velencéje”; csoda volt az imperializmus „leggyengébb láncszemének” elszakadása, a kapitalizmust és a polgári társadalom fejlõdési fokát átugró bolsevik  forradalom; csoda a Napóleon, majd Hitler elõl Moszkváig visszavonuló Oroszország világraszóló gyõzelme a két Honvédõ Háborúban, és csoda az importgabonán élõ, húsért és elemi létszükségleti cikkekért sorban álló szuperhatalom, amely elsõként küldött embert a világûrbe, és amelytõl a gazdag Nyugat évtizedeken át rettegett. Hogy mi az orosz csoda lényege, azt katartikus erõvel világította meg a nagy orosz filmrendezõ, Tarkovszkij Andrej Rubljov címû filmjének híres harangöntési jelenetében, amikor a sikerben kételkedõ, gõgös „nyugatiak” (elõkelõ velencei nagyurak) füle hallatára a sártengerben, nyomorban, piszokban fetrengõ kis falu templomában az új harang megszólal. Ám a csoda egyszeri és kivételes teljesítmény: közös ügyön, közösségi összefogáson és közös hiten alapul. Nem a hétköznapok prózai, egyenletes ütemben végzett munkájához, hanem az ünnephez, a hõstetthez, a kiemelkedõ vallási és mûvészeti teljesítményekhez kapcsolódik. A történelmi csoda spirituális légkörét az orosz ortodox civilizáció teremtette meg, ám magát a csodát mindannyiszor az orosz állam váltotta valóra. S ez a valóraváltás mindig felért egy katasztrófával. Csoda és katasztrófa - egy és ugyanaz,  ugyannak a történelmi eseménynek, korszaknak két arca. De akár egyik, akár másik felõl fordult is a kortársak felé, mindkét értelemben a közös ügy és az egész közösségre való vonatkoztatás adott neki titokzatos, fennkölt értelmet, amelyben csak hinni lehetett. Nos, ez ért véget a huszadik század végén Oroszország szovjet korszakának lezárulásával. „A közös ügyben” - az egész emberiség és nemcsak az orosz nép „közös ügyében” - gondolkodó orosz civilizációt felváltotta a „magánügyben”, személyes szabadságban, egyéni boldogulásban és  boldogságban gondolkodó nyugati civilizáció.  A sok-sok egyéni nyomorúság és elesettség nem fénylik fel többé „közös sorsként”, amely „közösségi megváltás” után kiált, és a „közös ügyért” hozott kollektív áldozatban teljesül be. Se csodák, se katasztrófák.

Orosz Projektum
Az orosz katasztrófa televíziós úton történõ szimulálása tehát nagyon is funkcionális volt: megkönnyítette, hogy orosz nézõk milliói csodaként éljék át saját hétköznapi életük normális folyását, apró örömeit, ezt az éppenséggel nem orosz csodát. Az orosz civilizáció igazi katasztrófája ugyanis paradox módon a katasztrófára ( egyben tehát az újabb feltámadásra) való képtelenségben állt, abban, hogy nem tudott megtörténni, mert az állam összeomlása, a gazdasági csõd, a nyomor, a nélkülözés, a megaláztatás, a szenvedés megszûnt „közösségi”, „össznépi” sors lenni, nem szentelhette meg többé sem a Történelem Végének, sem az Emberiség Megváltásának „közös ügye”. A katasztrofális hétköznapiságot semmi sem formálta át az áldozathozatal csodájává, küldetéssé és hõsiességgé, ami az orosz civilizáció világraszóló kulturális teljesítményeiben, történelmi tetteiben, vallási és erkölcsi üzeneteiben nyilatkozott meg, szinte mindig a józan észnek, az általános várakozásoknak ellentmondva. A „közös ügy” orosz civilizációját a „magánügy” civilizációjával felváltó liberális piacgazdaság lényegénél fogva nem alkothatott olyan utópiát, mítoszt, ideologémát, amelyben az egyéni nyomorúság és balsors mintegy a „közös ügyért” hozott áldozatként fénylik fel. Nem is igen kísérletezett ezzel, hiszen Kelet-Európában a „sokkterápia” formájában jelent meg, ami felért egy  hadüzenettel mindenféle - államideológiák ködébe burkolózott - „közös ügynek”. Amit viszont a régi rendszer összeomlása után nemcsak kevesek, hanem a többség élhetett át  jóként (a politikai megtorlásoktól való félelem megszûnése, az utazás és szólás szabadsága, a fogyasztás szabadsága stb.), az szinte kivétel nélkül a magánboldogulás, magánsiker, magánöröm szférájában realizálódott ( jórészt a lehetõség szabadságaként - a tulajdonszerzés és a pénzszerzés függvényében), vagyis nem „közös ügyként”. Sõt, a jogilag mindenkit megilletõ szabadság, hogy mondjuk bárki szabadon bárhová elutazhat, és bármit szabadon megvehet és elfogyaszthat, éppen hogy elválasztott a többiektõl, szembeállított a többséggel, akik e sok szép szabadságjoghoz - Dosztojevszkijjel szólva - nem kaptak még egy-egy milliócskát is. Márpedig egy ilyen milliócska nélkül, mint ismeretes, az ember nem tehet szabadon azt, amit akar, még akkor sem, ha ez szabadságában áll.
Mármost a tömegmédia Oroszországban éppen katasztrofális hanghordozása révén fokozta fel a sok-sok esetleges rosszat, magánszerencsétlenséget, pusztulást, romlást egyfajta grandiózus „közös rosszá”, s vonatkoztatta ezáltal mégiscsak a „mieinkre”(„nasi”) - a „népre”, a „közösségre” -, s tette - mondhatni - a rosszat orosszá. Ezzel pedig létrehozta  az orosz civilizáció végének katasztrófaként való átélésmódját, noha katasztrófára nem került sor ( éppen a katasztrófa elmaradása kiáltotta világgá a civilizáció végét), s megteremtette ily módon egy valóban új orosz csoda, egy nem-orosz csoda szimulációjának feltételeit is. (Mert persze igazi csodáról, polgári csodáról, mondjuk, „gazdasági csodáról”, „pénzügyi csodáról” stb. szó sincs, és alighanem szó sem lehet már!)
Az orosz média katasztrofista hanghordozása 1993 után kezd megváltozni.  Méghozzá - állami kezdeményezésre és nyomásra -  központilag irányított módon, sok tekintetben a régi szovjet idõket idézve. Oroszországban 1993 végétõl látszólag megint eljött az állami csodák, a stabilizálódás, a rendteremtés, a „megkeményedés” korszaka. Legalábbis mindenki úgy tett, mintha eljött volna, és mintha stabilizálná mindazt, ami csak stabilizálható. De akárcsak a katasztrófa - a polgárháború, „szmuta”, káosz, terror, éhínség - a stabilitás - a nyugalom, biztonság, rend, jólét, újjászületés - is szimuláció eredménye. Egykor, ha „ütött a történelem órája”, a modern állam tûzzel és vassal stabilitást teremtett. A posztmodern állam ezzel szemben, ha egyre tömegesebb a  stabilitás iránti vágy, õ maga viszont  egyre képtelenebb stabilitást teremteni, akkor szimulál egyet. Ideig-óráig ez is megteszi. Mire pedig a kép hatóereje elpárolog, jöhet a következõ szimuláció.
A stabilitás-szimuláció egyik leglátványosabb kísérlete az az impozáns - állami megrendelésre készült - klippsorozat volt, amely 1995 õszétõl 1996 végéig futott napi rendszerességgel az ORT-n, a legnézettebb oroszországi tévécsatornán, fogpaszta- és szárnyasbetét-reklámok mellett, a fennkölt Russzkij Projekt („Orosz Projektum”) márkanév alatt és a „stabilitás á la Csernomirgyin”-árut reklámozta.  Ezek az orosz folytonosságot, orosz optimizmust, orosz önbizalmat, orosz jóságot, orosz áldozathozatalt, orosz türelmet stb. szimuláló életképek, az antikatasztrofista állami agitációnak ezek a gyöngyszemei nem véletlenül idézték fel az azóta ezerszer visszasírt közelmúlt ízét, a Brezsnyev-korszaknak, a „pangás éveinek” pszeudo-sztálinista szovjet „nagy stílusát” („bolsoj sztyil”), ahogyan azt Vlagyimir Menysov Oscar-díjas Moszkva nem hisz a könnyeknek címû népszerû filmjében kanonizálta. A klipp készítõi - mint azt a sorozat esztétikai elemzése meggyõzõen megmutatta - minden kétséget kizáróan Menysov Moszkva-filmjének stílusát akarták visszaidézni, merõben esztétikailag persze(!), a „stabilitás”, az „édes pangás”, a „nagyság” és „nyugalom” vágyva vágyott jelentésében, mintegy a múltat helyezve jövõként (orosz projektumként!) a sivár hétköznapok, a katasztrofális orosz jelen elé. Ezek a - helyi szemmel nézve is idétlen -  kis jelenetek, zsugorított játékfilmek kivétel nélkül arról szólnak, hogy minden baj, gonoszság, halál, szívtelenség, vereség dacára valahol mégiscsak jó és szép a mi világunk, nagyok vagyunk vagy leszünk, nincs elveszve semmi, lesz még ünnep a mi utcánkban, fogunk mi még gyõzni, felülkerekedünk minden rosszon, hiszen - s itt jön a svédcsavar! - hiszen oroszok vagyunk! A klippek „végletekig orosz” szereplõi, megannyi két lábon járó közhely az „orosz nemzeti mitológia”  képeskönyvébõl mindezt egyetlen szóval sem mondja (hiszen az új médium, az elektronikus kép - mint ismeretes - maga az üzenet!), sõt, mintha - megannyi kis „Mumu”! - nem is tudnának beszélni:  „végletes oroszságuk” is végletesen fejezõdhet csak ki a képben - hol sírnak, hol nevetnek. A média ezekben a klippekben a „konzervatív” Csernomirgyin-korszak „nagy stílusát” próbálta képre lehelni, jóval kevésbé leleményesen, mint a katasztrófista stílust annak elõtte, ami persze nem meglepõ. A  „jó” képe mindig banális és unalmas, és mindig kilóg belõle a megrendelõ - ezúttal az államban fészket rakó Csernomirgyin-klán - lólába.  Vége a „forradalmi” felfordulásnak, vége a „szmu tának”: zárjuk le „kommunista utópia” társadalomkísérletét csakúgy (itt jön a lóláb!), csakúgy mint a „liberális utópia”, a „sokkterápiás kísérletezgetés” idõszakát (ne feledjük, Csernomirgyin azért jött, hogy a „neobolsevik” ifjúreformereket, Gajdart, Csubajszt és „monetarista-sokkterapista” társaikat kiakolbólítsa a hatalomból!). Mostantól a nyugalom és stabilitás, a prosperálás és jólét évtizedei jönnek: „Oroszországnak elege van  mindenféle kísérletbõl - foglalta össze a lényeget Csernomirgyin kormányfõ egy sajtóértekezlet hevében, és szavainak vaskosan reális, rendíthetetlenül stabil, nyugalmat és békét árasztóan szögletes és tömör testi valójával adott nagyobb nyomatékot, ahogy azt már egy képpé vált politikusnak kell. - Menjenek kísérletezgetni oda, ahonnan jöttek, ott kísértsenek most már, ne itt!” (Értsd: Nyugaton - ahonnan a Kommunista Kiáltvány és a sokkterápia összevont „kísértete” érkezett Oroszországba! Ez az enyhén nyugatellenes tónus ugyancsak hozzátartozik az „orosz újjászületés” hatásos szimulációjához.)
Mint láttuk, a „peresztrojka” nyilvánvaló csõdjétõl kezdõdõen egészen 1993 végéig az orosz média a káoszt, a katasztrófát, az apokalipszist szimulálta. Az orosz világ minden repedésébõl és résébõl csak  kataklizmák, csõdök, véres pogromok, szerencsétlenségek, balesetek, kriminális leszámolások, betegségek, borzalmak képei kandikáltak elõ, a napi politikai híreket és prognózisokat nostredamusi jóslatok helyettesítették, a politikai szakértõket „extraszenszek”, hipnotizõrök, médiakuruzslók, csillagjósok; és a szovjet élet hagyományos nagy színterei  (a munka, a termelés, az aratás, a kongresszusi termek világa) vagy teljesen eltûntek, vagy ugyancsak azért kerültek a képbe, hogy a hanyatlást, a szétmenést, a leépülést tanúsítsák. Az orosz apokalipszis legújabb lovasai: keresztapák, maffiózók, korrupt hivatalnokok, emberevõk, fejvadászok, killerek, narkósok, csempészek, elmebetegek; állandó áldozatai: menekültek, kisnyugdíjasok, utcára került és kihasznált gyerekek, prostituáltak, mutáns csernobili gyerekek és állatok, alkoholizáló férfiak, öngyilkosok, halálra éheztetett kiskatonák, lakásukból kiforgatott vagy meggyilkolt öregek, nyomorgó értelmiségiek, tisztek, éhezõ bányászcsaládok stb. stb.; színterei pedig: lokális polgárháborúk, mikromészárlások, halottasházak, krematóriumok, düledezõ barakk-városok, omladozó kórházak, a csatornák és a vágóhidak világa - szörnyszülöttekkel, nyomorékokkal és persze hullákkal minden mennyiségben. (Az egykori szovjet underground film „nekrorealistái” elbújhattak volna a posztszovjet televízió napi adásai mellett.) A  legnagyobb gyûjteményt ezekbõl a katasztrofista motívumokból - ultranacionalista sorvezetõvel ellátva - Alekszandr Nyevzorov adta közre Gyikoje pole („Elvadult mezõ”) címû sorozatában 1996-ban, amely ugyancsak az ORT-n futott,  párhuzamosan a korábban indult Russzkij Projekt-tel. A kétféle szimuláció ütköztetése nem volt véletlen, és fõként nem volt hiba. Ahhoz ugyanis, hogy az új állami doktrína „nyers” apologetikája hatásos képpé „fõjjön”, szükség volt - ellenpontként - a romlás képeire is. („Ilyen volt - ilyen lett/lesz!”) A mindaddig keményen antijelcinista, monarcho-fasiszta, ultranacionalista szerepekben tetszelgõ médiaszakács, Nyevzorov, aki a politika fasiszta esztétizálására adta fejét (egyáltalán nem tehetségtelenül), akár tudatában volt ennek, akár nem, Jelcin választási konyháján kapott kisegítõ szerepet.  Jelcin médiacsapatába  nem annyira  esztétikai fogantatású  „rendpártisága”, ”állam-  hadsereg- háború-imádata”, mint inkább profizmusa miatt került. Borisz Berzovszkij, az ORT résztulajdonosa és tényleges ura, az 1996-os Jelcin-kampány fõ irányítója mindenkit bevett  a csapatba - nemre, politikai beállítottságra való tekintet nélkül - , aki profi volt. Nyevzorov sorozata, amely - visszafogottabb  változatban - a választások után is képernyõn maradt még rövid ideig, valójában már csak a katasztrófa-téma végkiárusítása volt. A katasztrófa-téma túlhajtása ebben a sorozatban önnön paródiájába csapott át. Funkciója abban állt, hogy vigasztalan komorságával, émelyítõ témáival, orrfacsaró nekrofíliájával  felerõsítse  az Orosz Projektumban körvonalazott „szép új orosz világ” reményteli hangulatát, szívderítõ végkicsengését.
A „nagy orosz katasztrófa” televíziós szimulációja, az, amit korabeli mûszóval „csernuhá”-nak neveztek, végül is átadta helyét a mindennapi élet apró, prózai csodáinak, a polgári hétköznapok csodáinak (a fogyasztás, a divat, a sport, a szórakoztatóipar csodáinak), és a magánrémségek szintjére zuhant, közösségi vonatkozás nélküli katasztrófáknak (a téboly, a bûnözés, a terrorizmus, természeti csapások és politikai botrányok „magánkatasztrófáinak"). Az orosz tömegmédia mind jobban hasonlít a nyugati tömegmédiához, ahol a katasztrófa hatásos és jövedelmezõ témája sohasem csap át apokaliptikus hanghordozásba:  a természeti katasztrófák, tömegszerencsétlenségek, történelmi kisiklások hírei és képei ugyanis sohasem valamely közösségre, közös sorsra, közös érzületre vonatkoznak, hogy formát és értelmet adjanak neki, hanem a viszonylagos nyugalomban és békében éldegélõ magánember „szigetére”, hogy védettségének hitében megerõsítsék, vagy unalmát kis idõre elûzzék. Az orosz médiában - egészen a legutóbbi idõkig - éppen fordítottja történt ennek: még a legbanálisabb politikai, üzleti, privát disznóságok, a legártatlanabb meteorológiai jelenségek, magántébolyok és természeti anomáliák is (prostitúció, korrupció, maffia, koldulás, lopás, visszaélések, földcsuszamlás, ítéletidõ, az infrastuktúra lepusztulása, áramkimaradás, emberevés, munkanélküliség, fasizmus, polgárháború stb. stb.) mint a nagy közös vég barokk allegóriái, a civilizációs leépülés, oszlás és foszlás reprezentációi jelentek meg a képernyõn. Minden baj, rossz, anomália a nagy közös rosszhoz adódott hozzá a katasztrofista érzület révén, és a katasztrófa grandiózus televíziós képében talált magának megnyugvást.
Ez a szimuláció végül is olyan sikeres volt, hogy amikor 1998 augusztusában Oroszországban bekövetkezett a pénzügyi krach, az orosz állampolgárok szinte észre sem vették. Mintha a régi szovjet vicc kelt volna életre, amelyben a Jereváni Rádiótól azt kérdezik, mi a különbség a katasztrófa és a baj között: „Hát képzelje el, mondjuk, hogy ott áll a járda szélén, és ráfröccsen frissen vasalt nadrágjára a sár - ez baj, de nem katasztrófa; ha viszont, teszem azt, a teljes Politikai Bizottsággal a fedélzetén lezuhan  egy TU-104-es repülõgép, az katasztrófa, de nem baj.”
 

kiemelés: Ha a modern Történelem vulkánja kihûlt, és nem produkál többé katasztrófákat még Oroszországban sem, ha mindenfelõl csak a mindennapi élet kisszerû privátkatasztrófái meredeznek körülöttünk értelmetlenül és vigasztalanul, akkor a történelmi katasztrófát szimulálni kell, hogy legalább érzületileg átélhetõ legyen: megrázza és egyben túlélésre sarkallja az embereket.

Bibliográfia

SZILÁGYI Ákos
Nem vagyok kritikus!
Magvetõ, 1984

Ezerkilencszáznyolcvannégyen innen és túl
(A negatív utópiák társadalomképe)
Magvetõ, 1988

Hamu és mamu
(Az orosz irodalmi avantgárd 1917 elõtt és után)
Holnap, 1989

A vágy titoktalan tárgya
Liget, 1992

A tények és a lények
Liget, 1995

Tetem és tabu
Kijárat, 1996

(Kovács András Bálinttal)
Tarkovszkij
Helikon, 1997

Oroszország elrablása
Helikon, 1999

„A temetés temetése”
ABCD Interaktiv magazin, 1995. 4.(CD ROM)

Az iskolamester zavarban van
Szépirodalmi, 1976

Teremtények
Szépirodalmi, 1981

Fej és tudat
Magvetõ, 1990

Gyönyörök kertje
Holnap, 1991

Légzõgyakorlatok kezdõ haldoklóknak
Vox Libri hangkazetta, 1995

Szittya-szótyár
(CD-melléklettel)
2000 könyvek, 1999

DERRIDA. Jacques
Immanuel Kant: Minden Dolgok vége
Századvég, 1993

SZOLZSENYICIN, Alekszandr
Az „orosz kérdés” a XX. század végén
Európa, 1998

PRIGOV, Dmitrij
„A komoly és a tömegmûvészetrõl”
Magyar Lettre Internationale, 29.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu