RITTERSPORN GÁBOR
Karnevál és egyéb lazaságok
- a 30-as évek nem-hivatalos szovjet folklórjáról -

Nem könnyû képet alkotni a szovjet lakosság affinitásairól, lojalitásáról és ellenszenveirõl: különösen olyan régmúlt idõkbõl, amilyen a háború elõtti évtized. A levéltárak megnyitásáig forrásaink a hivatalos diskurzus reprodukciói voltak, távol attól, amit az egyes egyének tapasztaltak, hittek, gondoltak, mondtak vagy tettek. A kutatóknak voltaképpen ma is nagy nehézséggel jár, hogy elkerüljék annak a csapdáját, hogy a szovjet emberek önképét azonosítsák azzal a képpel, amit tanácsosnak láttak magukra venni. Ez a nehézség egy olyan kultúra feltételezéséhez vezethet, amelynek paramétereit a rezsim önreprezentációja alapján határozták meg, és amelynek képletét állítólag internalizálta a szovjet polgárok többsége.
 A kutatóknak hosszú ideig leküzdhetetlen módszertani problémákkal kellett szembenézniük. Az 1989 elõtt hozzáférhetõ források nagy része mindenek elõtt negatív lenyomata volt az olyan ügyeknek, amelyekkel a hivatalos szerveknek szembe kellett nézniük, amirõl nem lehetett nem tudomást venniük. Maguk az ügyek nem jelennek meg bennük szükségképpen, különösen, ha olyan zavarba ejtõ dolgok kerülnek elõ, mint az olyan beállítottságok, nézetek és attitûdök, amelyek aligha összeegyeztethetõk a rendszer által bevezetett normákkal. A levéltárak megnyitása óriási dokumentum-anyagot tárt fel arról az igen sokféle viselkedési-, gondolkodási- és cselekvési módról, amelyek létezését alig lehetett elképzelni szovjet körülmények között. Ezek a megnyilvánulások jelentõs eltérést és egyes esetekben szembeállást is mutatnak a rendszerrel olyannyira, hogy ezek az új értesülések a szovjet kultúráról kialakított képet is kell, hogy befolyásolják.
 Ugyanakkor a levéltári források hitelessége nem teljesen kétségbevonhatatlan. Végül is az új adatok zöme hivatalos dokumentumokból származik, és azok indítékait is számításba kell venni, akik felvették és lejegyezték a tanúvallomásokat. Ezek az emberek nyilvánvalóan hajlamosak voltak arra, hogy kiagyaljanak mindenféle felforgató cselekményt és illegális csoportosulást, hogy kitaláljanak ellenséges elemeket a leghalványabb utalás nélkül bármire, amit a gyanúsítottak valóban tettek vagy képviseltek, és hasznosnak láthatták azt is, hogy eltúlozzák bizonyos valódi problémák jelentõségét, másokat pedig elhallgassanak aszerint, hogy mit gondoltak, mit vár el tõlük az a hatóság, amelynek dolgoztak. Szembe kell néznünk azzal a dilemmával is, hogy mennyire voltak reprezentatívak a nonkonformista gesztusok, mivel a rendelkezésre álló dokumentáció aligha engedi meg, hogy átlássuk, mennyire voltak elterjedtek a szkeptikus, elhajló és ellenzéki reagálások mindarra, amit a rendszer képviselt.
 Mégis, mivel a szovjet hatóságoknak nem kellett azzal fáradniuk, hogy bizonyítékot hozzanak az állítólagos ellenséges tevékenységre, amelyet leleplezni igyekeztek, a források, amelyek arra nézve tartalmaztak anyagot, hogy a gyanúsítottak mit írtak letartóztatásuk elõtt, vagy más ilyen jellegû dokumentumot, olyan nézetekre utalnak, amelyeket valóban vallottak, olyan viselkedésre, amelyet valóban tanúsítottak vagy olyan szándékokra, amelyeket feltehetõleg valóban fontolgattak. Az anyagunkban lévõ elemek az ország különbözõ részeibõl származnak. Tipikus témák és kifejezésmódok az ország különbözõ részeibõl - nem lehetnek mind kitalációk, ha csak nem volt erre nézve központi utasítás. És a feljelentõk sem strapálták volna magukat légbõl-kapott csasztuskák kitalálásával, ha találtak bõven igaziakat.
 Minden jel arra mutat, hogy a hámból való kirúgás a fennálló rendtõl való távolságtartás vagy a szembenállás tradicionális formái a szovjet idõkben más formákban újra megjelentek, és bizonyos esetekben nemcsak az orosz kultúrában mélyen gyökerezõ szokások, de a népi kultúra határokat átszelõ konvenciói is. A tényállás nem igazolja szükségképpen az elhajlás, elégedetlenség vagy lázadás szándékát  minden olyan esetben, amelynek nyomai az anyagokban fellelhetõk, de valószínûsít belõlük sokat, majdnem mindet, ha másként nem, mint olyan eseteket, amelyekrõl a hivatalos közegek úgy vélték, foglalkozni kell velük. Bár nem sok fogódzónk van arra nézve, hogy a vonakodás attól, hogy alávessék magukat a rendszer normáinak, illetve azok elutasítása mennyire volt jellemzõ a szovjet társadalom egészére, az a tény, hogy a formák, amelyben jelentkeztek, elég hosszú tradíció részét képezték, azt sugallja, hogy elég tipikusak voltak. Nincs okunk azt feltételezni, hogy a gondolkodás és viselkedés bevett mintái nyomtalanul eltûntek volna a forradalom után néhány év alatt, bármilyen eseménydúsak voltak is ezek az évek. Ellenkezõleg: az élet- és munkakörülmények valamint a hivatalosság formái észrevehetõ archaizálódáson mentek át a II. világháború elõtti korszakban, és ez elõsegítette a hagyományos népi szokások feléledését.
 Az új dokumentumok nyomán differenciáltabbá kell tennünk a szovjetpolgárok önértelmezésérõl kialakított felfogásunkat és azt a képet is, amit arról alkottunk, hogy milyen módon alkalmazkodtak a rendszerhez, és reagáltak a nyomására. Az új források képesek árnyalni arra vonatkozó feltételezéseinket, hogy az átlagemberek mennyire internalizálták a hivatalos diskurzust, és mennyire érvényesítették a népi attitûdöket szélesebb perspektívában, mint ahogy azt a bolsevik rendszer lehetõvé tette. A friss információk abból is megmagyaráznak valamit, miért keresett a rezsim lankadatlanul a politika szférájától távol esõ közegben is ellenségeket, és miért reagált olyan könyörtelenül még az apróbb szemtelenkedésre is. Végül, de nem utolsósorban, ezekbõl az adatokból levonható következtetések gazdagíthatják a szovjet kultúráról kialakított képünket azzal, hogy hozzá kell vennünk olyan elemeket, amelyek csak távoli, kevés vagy semmilyen affinitást nem mutatnak a hivatalosan szankcionált normákkal.
 Ugyanakkor az új dokumentumok elemzése ki van téve bizonyos veszélyeknek. Az egyik, hogy terméketlen szõrszálhasogatásba bonyolódunk olyan kérdésekrõl, mint az ideológiai konstrukciók szerepe vagy hogy a szovjetpolgárok mennyire hitték el a hivatalos propaganda állításait, holott nem ezek a legfontosabb felvetõdõ témák. Másik veszély, hogy a rendszer szabályaitól való eltérést ellenállásnak vagy éppen tudatos szembeszegülésnek tekintsük. Lehet úgy érvelni, hogy annak tipikus szovjet módjai, hogy eleget tegyenek számtalan követelménynek, különösen a munkateljesítmény kapcsán, erõsen hajlott arra, hogy eltérjen a rendszer elvárásaitól, és jelentõs, olykor döntõ módon befolyásolja a hivatalosság elképzeléseinek megvalósulását.
 Mégis nagy paraszti, munkás és hivatalnok tömegek attól való vonakodását, hogy az elõírásoknak engedelmeskedjenek, a legritkább esetben motiválta olyasmi, ami a rendszer normáitól való elõre megfontolt  eltérésre vagy ellene való küzdelemre távolról is hasonlított volna. Az emberek egyszerûen a kisebb ellenállás útját választották, miközben megpróbáltak boldogulni a nehéz, kellemetlen vagy rosszul definiált feladatokkal, és jobbára nem voltak tudatában tevékenységük következményeivel a rezsimre nézve, amelyet többnyire elfogadtak vagy éppen támogattak is.
 Ugyanígy, az elégedetlenség vagy rosszallás, amire az újonnan feltárt dokumentumokból gyakran következtethetünk, egyáltalán nem árulkodik minden esetben a hivatalossággal való szembefordulás szándékáról. Kétségtelen, hogy a parasztság jelentõs részének minden oka megvolt rá, hogy a kollektivizálás áldozatának érezze magát, amelynek elkeseredetten ellenállt, a II. világháború elõtti évtized elején sokszor erõszakkal is, és amely egy valódi vidéki ellenkultúra kialakulásához szolgált alapul. A volt falusi lakosság komoly jelenléte a szovjet városokban kétségtelenül hozzájárult e kultúra elemeinek beszivárgásához a városi környezetbe. De nincs okunk azt feltételezni, hogy akik ennek a kultúrának a hordozói voltak, hajlamosak lettek volna ezt a rendszernek való ellenállás értelmében felfogni.
 Ezért látszik ajánlatosnak, ha a forrásainkban talált momentumokat a folklór, az életvitel, spontán önkifejezési módok manifesztálódásának vesszük, és semmiképpen nem olyan gondolkodási és cselekvési módoknak, amelyek pontosan meghatározható politikai célokra irányulnak. Még a legvehemensebb nonkonformista gesztusok is együtt élhetnek, és együtt is éltek ugyanazon egyén cselekedeteiben az arra való igyekezettel, hogy alkalmazkodjék a realitásokhoz, az új körülmények közé való beilleszkedésre, s ezen belül a minél jövedelmezõbb státusz elnyerésére irányuló õszinte törekvésekkel.
 Az új információk elsõsorban azt a kérdést vetik fel, hogyan találhatunk megfelelõ értelmezési kereteket hozzájuk. Valójában forrásaink feltárják számos olyan terminus törékeny és inadekvát voltát, amelyet arra alkalmazunk, hogy megértsük, hogyan viselkedtek a Szovjetunió polgárai a hivatalossággal szemben. Ezeket a fogalmakat egy olyan dichotómia jellemzi, ami a bolsevik manicheizmusra emlékeztet (bizonyos mértékig abból is eredeztethetõ), mely szerint a szovjet emberek vagy a rendszer mellett vannak vagy a rendszer ellen, anélkül, hogy lehetõségük volna egy köztes pozícióra, azaz hogy beletörõdjenek a dolgok rendjébe, és közben mindent elkövessenek, hogy azt a saját céljaikra használják, vagy hogy ingadozzanak a szélsõségek között, amelyek nem jelentik szükségképpen a feltétlen odaadást és a teljes elismerést. Az új dokumentumok annak sürgetõ szükségességét mutatják, hogy árnyaltabban nézzük a rendszerrel való együttmûködés készségének hiányát, a szabályok követésének elmaradását, az irántuk tanúsított tiszteletlenséget, hogy tanuljuk meg, hogy a népi szokások nemcsak a fenntartás nélküli támogatás vagy a kormányzattal való tudatos szembenállás terminusaiban értelmezhetõk.
 Talán az esetek többségében az emberek alig voltak tisztában azzal, milyen távolság választja el viselkedésüket és kinyilvánított lojalitásukat attól az üzenettõl, amit  cselekedeteik közvetítettek a hivatalosság képviselõinek annak idején, és jelenthetnek a kutatóknak napjainkban. Olyannyira, hogy rendszerint csak a hivatalos közegek durva reagálása jelezte számukra bizonyos viselkedésmódok összeegyeztethetetlenségét a rendszer eszményi rendjével.
 Különösen ez volt a helyzet a II. világháborút megelõzõ évtizedben, amikor az adminisztráció egyre érzékenyebbnek bizonyult mindenfajta viselkedésre, amelyet deviánsnak ítélt, bármilyen ártatlannak tûntek is azok elsõ látásra. Kiválóan példázzák ezt olyan esetek, amikor különbözõfajta csoportok, amelyek rendszerint csak azért jöttek össze, hogy jól érezzék magukat, és amelyek nem csak azért keltettek gyanút, mert kerülték a hivatalosan elõírt összejöveteli formákat, hanem a témákkal is, amelyek miatt összejöttek, a szimbolikánál fogva, amit használtak, és a hatóságoknak e tevékenységek potenciális továbbgyûrûzésével kapcsolatos rossz elõérzetei következtében.

Diák-gengek - Timur és csapata avant la lettre
Még a „politikailag korrekt” célú kamaszegyesületek is könnyen gyanússá válhattak, ez történt egy magát „Urán”-nak nevezõ kis szervezettel, amelyet a kujbisevi komszomoltitkár „illegális csoportként” írt le. Volt saját programja, pecsétje, titkosírása és ügyvitele, valamint voltak jegyzõkönyvei, nyolc tagjának öt összejövetelérõl, akik mind úttörõk voltak és 15-16 évesek. Az volt a célkitûzésük, hogy sikereket érjenek el az iskolában az „uránisták” számára és más tanulóknál azzal, hogy személyes jó példával járnak elöl, de szükség esetén büntetéssel, beleértve a verést is. N. Ognyev regénye inspirálta õket, amely úgy volt megírva, mint egy iskolás naplója, aki Lenin hûséges híve, és egy olyan csapatot szervez, amely alternatívát keres az iskolai rutinhoz képest. A könyv elég népszerû volt, és egy valódi naplóírónak is a kezébe került a jaroszlavi területen.
 Büszke volt rá, hogy a saját feljegyzései hasonlítottak a könyvbeliekre, és õ maga is próbált szervezni egy ligát az osztálytársaival, s megírta az alapszabályát, amely 17 pontból állt. Ugyanakkor egy „köztárság” „elnöke” is lett, amelynek „Külügyi Népbiztosa” is volt, és amely alig kerülte el azt, amit „háborúnak” hívott  a „Független Iskolapadok Köztársaságával”.
 Túl az aggodalmon, hogy az ilyen társulások felforgathatják az iskolai életet, és megzavarhatják az úttörõ szervezet munkáját, amint  ez állítólag a helyzet volt a kirovi terület „Kék Kereszt” csoportja esetében, az adminisztráció ellenséges hozzáállását az is motiválta, hogy hajlamosak voltak nagyon komolyan venni konfliktusaikat fiatalok más csoportjaival. Egy moszkvai jelentés a városok és falvak „felfegyverzett gyermekszervezetekrõl” panaszkodott; rendszeres összecsapásokra került sor különbözõ  bandák között egy körzetben Leningrád közelében, akárcsak Szaratovban és Penzában, míg az omszki területen - ahol mintegy kétszáz suhanc vett részt egy „Csapajev-támadás” által kiváltott  tömegverekedésben - iskolásokból álló „Fehér Büntetõosztag” jól megverte az összes „Vöröst”. A jelentések talán eltúlozták, milyen mértékben voltak ezek a tizenévesek felfegyverkezve botokkal, késekkel és maguk eszkábálta puskákkal. De az tény, hogy bunyóik a falusi legények és a munkás lakónegyedek lakói közötti verekedések hosszú idõre visszanyúló hagyományát folytatták, amelynek fontos szerepe volt a férfiúi önérzet szimbolikus megerõsítésében, és népszerû formája volt a szabadidõ eltöltésének is.
Aggodalomra adott még okot az is, hogy az ország különbözõ pontjain csoportok alakultak olyan sokat mondó elnevezésekkel, mint „Zsivány testvérek” (Bratyja Razbojnyiki) vagy „Ifjú Csibészek Bandája” (Sajka Junüh Blotjakov) azzal a célzattal, hogy megszökjenek hazulról, amit a tagok többnyire a szüleiktõl ellopott pénzbõl akartak finanszírozni. Mint jövendõ börtöntöltelékek rendszerint esküt tettek, hogy soha nem árulják el a titkaikat, akárcsak a sokszor büntetett elõéletû fiatalok körül kialakult fiatalkorú bandák tagjai, akik kisebb bûncselekményekbe, fõként lopásba keveredtek. Hajlamosak voltak arra, hogy hangzatos neveket válasszanak maguknak, mint „Ifjú Banditák Szövetsége” (Szojuz Junüh Bangyitov) a kurszki területen , vagy a „Fekete Kalózok Bandája” (Banda Csornüh Piratov) Moszkvában; programot fogalmaztak, amely idõnként azt is tartalmazta, hogy a banda tagjainak kötelezõ kijárni az iskolát; az irodalom is hatott rájuk, többnyire a forradalom elõtti ponyvaregények. Mint koruk gyermekei, a fiatalkorú bûnözõk hajlamosak voltak a bolsevik rezsim jelképeit is használni. Az egyik geng az elsõ szovjet hangosfilmbõl választott tagjainak becenevet - amely átnevelt fiatalkorú bûnözõkrõl szólt - míg egy másik „Vörös Spartakista Örs”-nek titulálta magát, és fosztott ki más gyerekeket egy sarló-kalapácsos zászló alatt.
A tiszteletreméltó konvencióknak ilyen karneváli felfordítása szerves része volt a népi kultúrának mindenütt a világon, és sok esetben teljesen szándékolatlan volt az olyan embereknél, akik nem voltak egészen a tudatában annak, hogy éppenséggel  áthágják a szabályokat. A verekedõ „vörösök” és „fehérek” nem akarták feltétlenül parodizálni a polgárháborút, és az Urán-csoport tagjainak bizonyára nem állt szándékában csúfolódni a párton azzal, hogy utánozza részletesen kimunkált hierarchiáját, és intézményesíti a „politikai gondolkodó” pozícióját. Ugyanakkor más fiatalok gesztusai arra utaltak, hogy készek a végsõkig kiélvezni a karnevált, és olyan messzire elmenni ebben, amennyire csak lehet. A „Balhécsapat” (Gruppa Buzotyorov) dala, amely azt ígéri, hogy minden rendõrt összever, vagy a „Fekete Kalózok” falfirkái és plakátjai, amelyek „halált” kiáltanak a „zsarukra”, alig voltak többek, mint jókedvû azonosulások a törvényen kívüliek választott önképével, és jelszavukat, hogy „Le a GPU-val!”, inkább ez a játék diktálta, semmint az az ambíció, hogy szembeszálljanak a rendszerrel. A vagány szerepének nyilvánvaló vonzereje sokat köszönhetett annak, hogy a társadalmi érintkezés  tiszteletreméltó formáinak kifordítása volt, és nem a szovjet körülményekbõl eredeztethetõ; a huligán szerepben való pózolás divatjára vezethetõ vissza, ami még a század elején alakult ki. A szokásformák felfordításával járó dorbézolásnak minden esélye megvan arra, hogy bármely rendszer leginkább tisztelt konvenciói kikezdésként jelenjen meg - és ez látszik magyarázni az olyan iskolások viselkedését, akik ilyen mondatokat írtak a füzeteikbe: „Útonálló akarok lenni, trockista, hogy elvegyem a pénzt a kommunistáktól”, vagy olyan jelszavakat, hogy „Le a szovjethatalommal! Szabadságot a gyerekeknek! Szabadságot a munkásoknak!”.
Mégis, a fennálló renddel való vidám dacolás elvezethet valódi lázadáshoz is. Olyannyira, hogy nehéz megmondani, a bolondozás szédülete vagy valódi lázadó szándék indított fiatalokat arra, hogy összefirkálják az ország vezetõinek képmását, kijelentsék tanáraiknak, hogy „meg fogjuk verni a szovjeteket, ahogy Spanyolországban is elverik õket, amint felnövünk”, „szabotázsra” szólítsák fel társaikat, vagy hogy azzal kérkedjenek, hogy készek megölni Sztálint. Mondani sem kell, hogy a hivatalos közegek annál inkább voltak hajlandók az ilyen cselekmények mögött felforgatást látni, mivel ezeket gyakran kísérték rendszer ellenes rigmusok és mondások, amelyek fõként a felnõttek körében terjedtek, és idõnként olyan felhívások is, hogy „Legyünk fasiszták!”, „Forduljunk szembe vezérünkkel, a Szovjetunióval!”, „Legyünk Hitlerrel!”. Bár a rendszer politikája mindent elkövetett azért, hogy még a tizenéveseket is maga ellen fordítsa, az ilyenfajta magatartást nemegyszer az a szimpla vágy is motiválhatta, hogy megmutassák, milyen bátrak, hogy egy ilyen provokációt is meg mernek kockáztatni. Bárhogy volt is, az a tény, hogy a legtöbbre tartott bolsevik meggyõzõdések és jelképek nyílt kikezdése vált a bátorság próbájának egyik formájává a kamaszok körében, a valódi lázadás és a lázadók iránti tiszteletrõl tanúskodik, és ezt  a megbecsülést a felnõttek világából vehették át.

Orgiasztikus csoportok
Nem a kiskorúak voltak kizárólag, akik olyan csoportokat hoztak létre, amelyek bántották a hatalom érzékenységét. Az érettebb korú fiatalság és idõnként a felnõtt lakosság is szívesen járt össze affinitások alapján, amelyek azzal a kockázattal jártak, hogy a hivatalos közegek nemtetszését váltják ki. A munkahelyi taposómalom, az iskola vagy hadsereg unalma motiválta az ilyen összejöveteleket, és az is, hogy nem volt semmi alternatívája a hivatalosan szankcionált szervezetek rutinszerû, sokszor sivár tevékenységének, valamint a hatóság konoksága, amellyel minden olyan kezdeményezést elgáncsolt, amely ezeknek a szervezeteknek az életét valamivel vonzóbbá igyekezett tenni. A Komszomolnál ugyanez volt a helyzet, úgyhogy ahol nem felelt meg a várakozásoknak, a fiatalság olyan egyleteket alakított, mint a „Kritikus Tanács” (Krityicseszkij Szovjet), „A Szabadon Lézengõ Közönség Önkéntes Társasága” (Dobrovolnoje Obscsesztvo Volno-Matajuscsej Publiki) és az „Ifjúság Pártonkívüli Központja”(Bezpartyijnüj Centr Mologyozsi), amelyek azért nyíltak meg az alsó-volgai terület ugyanazon körzetében, „hogy jól érezzék magukat”, ahogy egyik hívük fogalmazta. A titkosrendõrség a „politikai huliganizmus csoportosulásainak” minõsítette õket, és azzal gyanúsította, hogy sötét terveket forralnak; de az valószínûtlen, hogy õk találták volna ki a létezésüket, mivel hasonló kompániák széles skálája virágzott országszerte egy moszkvai vasutas-iskola „Inni- és Harapnivaló Kedvelõinek Társaságától” (Obscsesztvo Ljubityelej Vüpity i Zakuszity) az azovi-fekete-tengeri terület egy kollektív gazdasága „Egyetértõ Ifjúság Kolhozán”  (Kolhoz Jegyinomüslennoj Mologyozsi), keresztül - a „Népszövetségig” (Liga Nacij) egy harkovi kaszárnyában - és a „Pártonkívüli Ifjúság Szövetségéig” (Szojuz Bezpartyijnoj Mologyozsi) a távoli Kazahsztán egy mûszaki fõiskoláján.  Állítólag megpróbálták „kivonni az ifjúságot a Komszomol hatása alól”, sõt, „bomlasztani annak munkáját”, holott nyilvánvaló, hogy egy önkéntesen improvizált pótlékot hoztak létre helyette, különösen, ha a hatóság akadályozta a helyi Komszomol-sejt tevékenységét. Egyes összejövetelek felforgatták az iskolai vagy a kolhoz-életet, mint a moszkvai illetõségû „Szabad Huligán Egyesület” (Szvobodnaja Asszociacija Huliganov” vagy a csuvas „Vitéz Huligánok Társasága” (Bogatürszkoje Huliganszkoje Obscsesztvo), amely nyilvánvalóan a vagánykultusz hagyományát folytatta.
 De a Komszomol-aktivisták feltûnõ jelenléte az ilyen csoportok alapítói között, és az a tény, hogy az egyiknek ráadásul egy párttag volt a vezetõje, azt jelzi, hogy keresték a megegyezés alapjait és a társas élet olyan formáit, amilyeneket a Kommunista Ifjúsági Szövetség nem tudott nyújtani. Politikai témák csak elvétve kerültek az eszmecserék középpontjába, bár „szovjetellenes viccek” elõfordultak az ilyen összejöveteleken; az egyik csoport tagjai „egyéni véleményeket hangoztattak a párt és a kormány vezetõirõl”, egy másik társaság tagjai saját értelmezésüket fûzték a kolhoz alapszabályához, ami a parasztokat arra bátorította, hogy megszegjék a munkafegyelem elõírásait; és egy egyesület, amely a „Zinovjevisták” nevet választotta, nem értett egyet a módszerekkel, amelyekkel a rendszer a céljait valósította meg, bár utóbbiakkal egyetértett, a kollektivizálás kivételével. Még a titkosrendõrségnek sem volt könnyû politikai témákat találni a különbözõ moszkvai diákkörök összejövetelein, mint „Az Emberi Lélek Felszabadításának Köre” (Kruzsok Oszvobozsgyenyija Cselovecseszkoj Dusi), amely logikával és csillagászattal foglalkozott, eltekintve egy-két nyilvánvalóan kritikus vagy ellenséges kijelentéstõl és attól a körülménytõl, hogy egy gyülekezetet lenyûgözött a spiritizmus, míg egy másik egy esztétika professzor körül alakult ki, akinek enyhén nem-ortodox nézetei állítólag vonzották a „gyanús” elemeket.
 E csoportok hangsúlyozottan „kritikus”, „önkéntes” vagy „szabad” jellege és tüntetõen „pártonkívüli” volta nem jelenti azt, hogy politikailag elkötelezettek lettek volna, még ha bizonyos esetekben kétségen kívül hadilábon álltak is a helyi Komszomol-szervezettel, és ennek riválisaként léptek fel. Esetenként azzal vádolták õket, hogy terrorista terveket forralnak, de ez alig jelentett többet annál, mint hogy egyik tagjuk megjegyezte, jól megverné a Komszomol-titkárt, vagy olyan irányú ostoba kijelentéseket, hogy jó volna késeket és pisztolyokat  szerezni. Távol állva attól, hogy politika eszményeket dédelgessenek, több ilyen egyesület alakult Sz. A. Jeszenyin emlékének adózva, akinek költészetét idõnként megpróbálták utánozni, és aki az egyetlen nyilvánvalóan kultikus figura volt - a moszkvai diákok körében éppúgy, mint a kirgiz fõvárosbeli társaiknál, vagy a nyugati határvidéken és fiatal kolhozparasztok körében a Volga mentén, vagy a katonatisztek soraiban a különbözõ katonai körzetekben. A hatóságok zavarban voltak, mivel jelentéseikben azt hangoztatták, hogy Jeszenyin hatása elfordítja az embereket a politikától, ugyanakkor mégis azt állították, hogy e csoportok némelyike „ellenforradalmi” jellegû. Túl a Jeszenyin „dekadenciájára” vonatkozó szokásos vádaskodáson, és azon, hogy a mûvei „lehangolt lelkiállapotot” idéznek elõ, a hatóságokat riasztotta a szabad szellemû, felbátorodott új „jeszenyinscsina” és az õ inspirálására íródott „vulgáris huligán versek”. Valójában a „zinovjevisták” szóltak a verseikben arról, milyen idegeneknek érzik magukat a környezetükben, és az éhínség sújtotta országról, amelynek látványa a halál vágyát ébresztette bennük; míg „Az Ifjúság Pártonkívüli Központjának” dalai a zabolátlan részegeskedést dicsõítették és azt, ha valaki a halálba issza magát.
 Nem kétséges, hogy a Komszomolnak sikerült közösséget biztosítani sok fiatal számára, idõnként nem kevesebbet, mint értelmet adni az életüknek, olyannyira, hogy a kizárás belõle némelyeket öngyilkossági kísérletbe kergetett. Mások igényeinek nem tudott megfelelni, beleértve saját aktivistáinak egy részét is, akiknek az együttélés formáiról alkotott elképzeléseit nem volt könnyû beilleszteni egy politikai szocializációt szolgáló szervezet keretei közé. „A Pártonkívüli Ifjúság Szövetségének” „részeges dáridózása, huliganizmusa és zabolátlankodása” vagy az „Inni- és Harapnivalók Kedvelõinek Társasága” „részeges orgiái” - beavatási szertartások voltak és talán a felnõtt virtus fitogtatására szolgáló alkalmak egy olyan társadalomban, ahol az ivászatok széles körben elfogadott idõtöltésnek számítottak, és ahol a súlyos alkoholfogyasztást felnõtt szokásnak tartották. A komszomolista-koron rég túllevõ felnõttek, mint például a katonatisztek szintén alakítottak ivótársaságokat olyan címeken, mint „Agglegény Egylet” (Asszociacija Holosztyakov), „Megrögzött Agglegények Szövetsége” (Szojuz Sztandartnüh Holosztyakov) vagy egyszerûen „Kolhozisták”. De sok társaság túlment valamelyest azon, hogy elmerüljön a vodkában.
 A dolgok néha ártatlannak indultak, mint egy „3. számú Expedíció”(Ekszpegyicija Nomer 3” esetében, amelynek szellemi motorja egy Komszomol-sejt titkára volt, akit kitiltottak a helyi klubból. Vette a tangóharmonikáját és betanyázott a csapatával együtt a klub melletti kunyhóba, a falu papjának a házába, akinek a lányai készek voltak befogadni a pajtásaikat, valahányszor az apjuk a parókia távoli falvait kereste fel. Ilyen alkalmakkor „italozás, táncolás, dalolás, aztán sorshúzás annak eldöntésére, hogy ki melyik lányt kapja, aztán lefekvés” volt az események sorrendje, ami ellen a nõi résztvevõknek láthatólag nem volt kifogása, bár néhányukat állítólag megverték vagy meg is erõszakolták. Az ilyesfajta csoportoknak gyakran volt sokatmondó elnevezésük, mint annak, amelyet azért állítottak fel, hogy utánozza az „Éhezõ Elvtársak Szövetségét” (Szojuz Golodajuscsih Jegyinomüslennyikov), de a jelzett szót egy olyan kifejezéssel helyettesítették, amely olyan emberekre utal, akik rendszeresen közösülnek; vagy egy másik, amelyik „Juhnovi Bordélynak” (Juhnovszkij Bardak) hívta magát, és amelynek hagyományát folytatták beszüntetése után láthatólag név nélkül, de olykor csak a beavatottak tudták megfejteni egyes egyesületek elnevezésének mélyebb értelmét, az olyanokat, mint a „Potya Örs” (Haljav Otrjad); és elõfordult, hogy a részvevõk úgy jöttek össze, mint a „Szoloncovi Szovjet” vagy mint a „Tisztességes Lányok Szövetsége” (Szojuz Csesztnüh Gyevusek).
 Ezek a kompániák a „közös éjszakázás” (nocsevka) hagyományát folytatták, amelyet Oroszország és Ukrajna sok vidékén megtartottak a falusi mulatságokat követõen a forradalom elõtt, és ez a szokás igen eleven volt a 20-as években. Ezek gyakorlatát úgy is fel lehet fogni, mint azoknak az alternatív életformáknak a paródiáját, amelyeket a forradalom elõtti idõszakban gondoltak ki, különösen pedig azoknak, amelyeket a szexuális kísérletek és a kommunában való együttélés bolsevik hirdetõi képzeltek el, és a követõi próbáltak ki a szovjetrendszer elsõ éveiben. Ennek ellenére, az elmaradottnak tekintett népi szokásokkal szembeni ellenségesség vagy a nemi kapcsolatok új típusaival való kísérletezés nem magyarázza meg eléggé, hogy miért kellett „ellenforradalmi” bûnök elkövetésének vádjával szembesülniük egyes promiszkuus csoportok tagjainak, és különösen az ítéleteket nem, amelyeket némelyikük kapott, és ami egészen 7 vagy 10 évi kényszermunkáig terjedhetett. Az ilyen keménykezû bánásmódot a cselekmények karneváli jellege váltotta ki, és általuk megsértett érzékenységek.
 A Komszomolt és a pártot imitálva a „Potya Örs”, amely egy dél-orosz faluban mûködött, bevezetett egy felvételi eljárást, amelyhez az illetõ tag írásos jelentkezésére volt szükség, ezenkívül egy próbaéjszakára a csoport egyik aktivistájával; és egy katonatisztekbõl álló egyesület Ukrajnában „illegális találkozókon” vitatta meg a „tagtoborzás kérdéseit". A „Potya Örs” is összegyûlt, hogy meghallgassa híveinek elõírásos beszámolóit arról, hogy meg voltak-e elégedve a partnereikkel, ahogy a Komszomol vagy a pártsejt járt el más ügyekben; de csak a férfi tagok voltak kötelesek jelentést tenni a nõi résztvevõk jelenlétében a „Szoloncovi Szovjetben”, amely plakátokat ragasztott ki bírálva azokat, akik nem feleltek meg az elvárásoknak; kiadott egy faliújságot, amelyet úgy írtak le, mint ami „a felelõsség és a munkastílus megosztására” törekszik, ami az állami szervek által felállított normák szabados másolata volt. Volt egy bizonyos mûfajkeveredés a kaszárnyákban, ahol a szovjet stílusú rangutánzatok mellett a tisztek a cári hadseregbõl kölcsönzött titulusokat is adományoztak a cimboráiknak.
 Mindemellett a szabad szerelem körüli gyülekezetek többsége az egységesség igen magas fokáról tett tanúbizonyságot, ami szimbolikus praktikáikat illeti. A „Falusi Ringyóbizottságnak” a sztálingrádi területen, amelynek az elnevezése a falusi bizottságok és a szegényparaszt-bizottságok  neveit visszhangozta (Szelbljadkom / Szelkom / Kombed), megvolt a saját „terve”, „megbízóleveleket” és „engedélyeket” állított ki - a párt és az állami szervezetek mintájára - akárcsak egy hasonló csoport a Nyugati Területen, amely egyszerûen  a „Bizottságnak” hívta magát, de úgy is ismerték, mint „Prostitúciós Népbiztosság” (Narkomproszt), ami világosan utalt a „Népmûvelési Népbiztosságra” (Narkomprosz), annál is inkább, mert tanárok fontos szerepet játszottak benne. Egy a hadseregben alakult társaság úgy nevezte magát, hogy „Ringyójáró” (Bljadohod), és kiadta „napiparancsait” Vjatka környékén; míg egy másik egyesület az Omszki területen pontosan ugyanezt a nevet viselte, volt „központi bizottsága”, „fõosztályai” vezetõkkel és volt egy alapos irattára is, „tervekkel” és „pénzügyi dokumentációval” a forradalmi ünnepek megtartásáról és „jelentésekkel”, „figyelmeztetésekkel” valamint „magyarázó feljegyzésekkel”, amelyeket a tagoknak nem volt nehéz megszerkeszteni, mivel úgyis különbözõ hivatalokban dolgoztak. A dél-orosz „Szoloncov Szovjet” tagjai olyan vezetõ bolsevikok nevét vették fel, mint Krupszkaja vagy Kujbisev; és egy hasonló társaság a Kaukázusban, amelyet egy „Vorosilov”-nak becézett fiatalember alapított, „Politbürónak” volt keresztelve, és kivált belõle egy „Zinovjevista csoport”.
 A hatóságok heves reagálása a blaszfémikus jellegnek tudható be, amelyet a rendszertõl elválaszthatatlan elnevezések, eljárások, identitások és bizonyos esetekben dédelgetett jelképek tréfás használatának tulajdonítottak. A népi mulatságok hagyományosan meríteni szoktak hivatalos ceremóniáinak és az egyház liturgikus gyakorlatának parodizálásából Nyugat-Európában éppúgy, mint Oroszországban, ahol az apokrif prédikációknak, imádságoknak és szentmiséknek hosszú idõkre visszamenõ története volt, és ahol a cár személyével való csúfolódó visszaélés része volt a népi mulatságoknak, bár a szigorú büntetés kockázatával járt.

 A karnevál, az alkalmi szabadosságok, és még a lázadás rítusai is sokszor szolgálhatnak és szolgáltak is biztonsági szelepként, emlékeztetve ugyanakkor a tabukra. De ezek a megfontolások láthatólag távol álltak a bolsevik vezetõktõl. Megfigyelhetõ, hogy rendszerint  a területi vagy a központi szervek kezdeményeztek energikus retorziókat, valahányszor az adminisztratív hierarchia legalsó szintjein a legkisebb jele mutatkozott annak, hogy túlságosan elnézõek volnának az olyan csoportokkal szemben, amelyek nem veszik komolyan az egzaltált és profán dolgoknak a rezsim által hivatalosan szankcionált felfogását, és promiszkuózus szórakozásokba merülnek, amelyeknek olykor a helyi elit tagjai sem bírtak ellenállni. A helyi tisztségviselõk hajlamosak voltak a népszokások egy változatát látni az effajta zabolátlanságban, és azért is hajlottak arra, hogy elnézõk legyenek, mivel eléggé elterjedt volt. Bizonyos esetekben a mulatság a rendszer szimbólumainak felhasználása nélkül folyt, vagy legalábbis semmi ilyet nem jelentettek. De még iskolás gyerekek is alapítottak olyan társaságot, hogy „Elvtársi Segítség a Szerelemben” - megfelelõ feljegyzésekkel, ûrlapokkal és jegyzõkönyvekkel; diákok, falusi fiatalság, a hivatásos katonák feleségei akárcsak az Orosz Legfelsõ Bíróság egyik tagja, vagy a Külügyi Népbiztosság egyik fõosztályvezetõje szintén részt vettek orgiákban; bizonyos frivol partikra ellátogattak helyi vezetõk, a KB-tagokat is beleértve, míg más mulatságok a Komszomol-sejtek fedezékében folytak, olyannyira, hogy a népszerû rigmusokban, csasztuskákban a „komszomolizálni” alakú neologizmus a közösülés szinonimája lett.
 Az erotikus szabadosság képes bizonyos felforgató, szubverzív dimenziót nyerni egy olyan rezsimben, ahol az irodalmi cenzúra lecsap minden olyan helyre, ahol a leghalványabb utalás található a testi szerelemre, ahol a legfelsõ hatóságokat irritálja nemcsak a nemek közti kapcsolat legenyhébb naturalista ábrázolása egy szerzõnél, de még egy túlságosan hevesnek talált csók is egy filmben, és amelynek jogi apparátusa „ellenforradalmi propagandát” lát az olyan kijelentésben, mely szerint „a szexuális szenvedély és szabadság alapeleme mindennek, ami eleven a világban”. Érthetõ tehát, hogy az érzéki játékok számos résztvevõje többé-kevésbé tisztában volt azzal, hogy ujjat húz a hivatalosan szankcionált normákkal, és ez a körülmény csak tovább fokozta az ilyen játékok vonzerejét. A fennálló normák karneváli kicsúfolása oldhatja a konfliktusokat, és fenntarthatja a tilalmakat, ha úgy történik meg, mint kivétel a szabály alól, és olyan alkalmakkor, s olyan formákban, amelyek nagy mértékben szabályoz és ellenõriz a hagyomány, és ami még fontosabb, maguk az intézmények, amelyeket jelképesen kikezdenek. Az emberek, akik kedvüket lelték a szovjet világ feje tetejére állításában, igencsak gyakran bontották meg a rendet, amelyet a rezsim próbált kikényszeríteni; és a hatóságok hatókörén túl jöttek össze, függetlenül attól, hogy azért találkoztak, hogy a szabad szexet, dáridót, verekedést, a törvényen kívüliség romantikáját vagy a bunyózást élvezzék, és függetlenül attól, hogy használtak-e bolsevik konvenciókat. Az ország vezetése nem volt teljesen érzéketlen a lakosság könnyû szórakozásra vágyása iránt. De a tömegeknek szánt ünnepségek hivatalosan intézményesített formái túl gondosan megtervezettek és felülrõl irányítottak voltak ahhoz, hogy teret hagyjanak a résztvevõk kezdeményezéseinek és bárminek, ami hasonlít a rendszer szabályainak ironikus kikezdésére.
Ezért történhetett, hogy a szovjet karnevál a pártállam által ellenõrzött területeken kívül bontakozott ki, és jóval köznapibb jelenség volt, mint a tiszteletre méltó szokások hagyományos alkalmakhoz kötött kicsúfolása.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu