Vladimir Nabokov
Végsõ evidencia

(átfogó kritika, amelyet a szerzõ maga írt eredetileg a fenti címen megjelent Szólj, emlékezet címû memoárjairól 1950-ben, de soha nem publikált)

Két memoár van elõttem, az egyik egy orosz származású szerzõ mûve, aki immár itteni állampolgár, a másik egy nagy amerikai pedagógus unokájáé, mindkettõ rendkívül kidolgozott munka. Ritkaság, hogy két ilyen komoly teljesítmény kerüljön a recenzens asztalára gyakorlatilag egyazon napon.
 Nabokov csodálóinak kis tábora nem alaptalanul örül majd az új könyv megjelenésének. Bár a ‘memoár’ alcímmel ellátni kézenfekvõnek látszik, vannak olyan vonásai - nem feltétlenül erényei - a Végsõ evidenciának, amelyek teljességgel megkülönböztetik más önéletrajzoktól, amelyek hol igazak, hol kevésbé igazak, vagy éppen szándékosan regényesek. Bár nem olyan vonzóan eredeti, mint a Barbara Brown Mikor az orgona virágzik címû könyvének minden lapjáról sugárzó mély emberi melegség, mégis olyan sajátos élvezet rejlik benne, amit az intelligens olvasónak kár volna elmulasztani.
 Mint különleges csodabogarat az önéletrajzok sorában Nabokov könyvét könnyebb azzal leírni, hogy mi nem, mint azzal, hogy mi is volna valójában. Például nem egy azok közül a terjengõs, formátlan és elkalandozó dolgok közül, amelyek erõsen támaszkodnak a naplóíró feljegyzéseire, melyeket más mûvészetek szakértõi vagy közéletünk adminisztrálói hajlamosak gyártani („Szerda este 11.40 körül Ez és Ez tábornok telefonált. Azt mondtam neki...”) És nem is a hivatásos író konyhájából való, ahol fel nem használt maradékdarabkák úszkálnak irodalmi és személyes anyagok langyos fõzetében. Határozottan nem a visszaemlékezések  népszerû, ügyes változata, ahol a szerzõ felhangolja magát a közepes regény magaslataira, és nyugodt arcátlansággal ír le egyre több dialógust (Maw és a szomszéd, Maw és a gyerekek, Bill és Paw, Bill és Picasso), amit nincs emberi agy, amely képes lett volna megõrizni ehhez fogható sajátos formában.
 A recenzens úgy látja, hogy a Végsõ evidencia maradandó jelentõsége abban van, hogy egy személytelen forma és egy nagyon személyes élettörténet találkozási pontja. Nabokovnak az a módszere, hogy felkutatja elmúlt életének legtávolabbi tényeit olyasmi után, amit tematikus csapásoknak vagy irányoknak lehetne nevezni. Ha egyszer ráakad, ezt vagy azt a témát követi nyomon az évek során. Fejlõdésvonalán új életterületekre vezeti át a szerzõt. A mûvészet gyémántváza és a kanyargós emlékezet izomzata kapcsolódik össze egyetlen erõs és hajlékony mozdulatban, és teremt egy olyan stílust, amely átsiklani látszik füvön és virágon át a meleg sima kõig, amelyre majd gazdagon rátekeredhet.  Az olvasó majd bizonyára élvezettel találja meg magának a könyvön végigfutó valamelyik tematikus vonal tekervényeit, a támaszköveket, és ezek különbözõ derûs álcázásait. Van néhány fõ vonal és számos alárendelt, és valamennyi oly módon van összekombinálva, ami sakkfeladványokra emlékeztet, különféle rejtvényekre, de mind a sakk üdvözítõ formája felé tart, valójában ez a téma újra elõjön minden fejezetben: mozaikjáték; egy címer kockás mezeje; bizonyos „ritmikus minták”; a sors ellenpontozó természete; az élet „játékvonalainak keveréke”; egy sakkjátszma egy hajó fedélzetén, miközben Oroszország távolodik; Szirin regényei; érdeklõdése a sakkproblémák iránt; az „emblémák” egy törött cserép darabjain; a tematikus spirált betetõzõ végsõ mozaikkép.
 A legmegrendítõbb téma a könyvben talán az emigráció vonala, amelyre még majd visszatérek. Nabokov valami módon végigélte a nosztalgia minden bánatát és örömét, jóval azelõtt, hogy a forradalom lebontotta volna a színrõl ifjonti éveinek díszletét. Megpróbálja megmutatni, hogy gyermekkorában benne volt korlátozott mértékben alkotói érettségének minden fõbb komponense; ahogy egy érett báb vékony burkán át látni lehet kicsiny szárnytokjaiban a színek és minták kezdeteit, a pillangó miniatûr megmutatkozását, amely rövidesen kiemelkedik, és kiterjeszti rebbenõ tarka szárnyait lárva méretének sokszorosára.
 Egy rejtvény megfejtése az emberi elme legtisztább, legelemibb aktusa. Az említett tematikus vonalak fokozatosan összekerülnek, látni, ahogy összefonódnak vagy egymás felé közelednek az érintkezés kifinomult, de természetes formájában, ami épp annyira funkciója a mûvészetnek, amennyire feltárandó folyamat a személyes sors alakulásában. Ily módon a könyv vége felé a mimikri témája, a „rejtõzõ álcáé”, amelyet Nabokov rovartani kalandozásai során tanulmányozott, összetalálkozik egy ponton a rejtvény témájával, a sakkfeladvány rejtett megoldásával, egy ábra összeillesztésével egy törött cserép darabjaiból, és egy mozaikképpel, amelyen a szem veszi ki egy új ország körvonalait. A konvergenciának ugyanerre a pontjára érkeznek sietve más tematikus szálak, mintha tudatosan vágynának a mûvészet és a sors kínálta üdvözítõ összenövésre.  A rejtvénytéma megoldása az emigráció témájának megoldása is, a könyv egészét átjáró mély veszteségé, ezek a szálak a maguk részérõl egybefonódnak a szivárványtémával (az élet spirálja egy agát kõben), és találkoznak az olvasót a legnagyobb elégedettséggel eltöltõ módon egy ponton a könyvben kanyargó számtalan kerti úttal, parksétánnyal és erdei ösvénnyel. Csak elismerés illeti azt a hatalmas retrospektív rációt és kreatív koncentráltságot, amire a szerzõnek szüksége volt, hogy eltervezze a könyvét ahhoz hasonlóan, ahogy ismeretlen játékosok az életét megtervezték, és soha ne térjen el ettõl a tervtõl.

***
Vladimir Nabokov 1899-ben született Szentpétervárott. Édesapja, szintén Vladimir, rendkívül mûvelt européer volt, tudós államférfi, robosztus és jókedvû lázadó, akinek fivérei és sógorai legjobb esetben könnyelmû konzervatívok, a legrosszabb esetben sötét reakciósok voltak, de aki a maga részérõl a liberális csoporthoz tartozott, amely az országgyûlésben és széles körben olvasott folyóiratokban ellenállt a cári rendszer autokratikus hajlamának és aljasságainak. A mai amerikai olvasók, akiknek a cári Oroszországra vonatkozó ismereteit teljesen átitatta a kommunista propaganda és a 20-as években elterjedt pro-szovjet beszámolók, csodálkozva fogják megtudni a Végsõ evidencia különbözõ passzusaiból, milyen szabadon lehetett véleményt nyilvánítani, és mennyi mindent lehetett csinálni a civilizált embereknek a forradalom elõtti Oroszországban.
 Az élet a gazdag földbirtokos felsõ rétegben, amelyhez a Nabokovok is tartoztak, mutat némi hasonlóságot a délies bõséghez ebben az országban, és nagyon hasonlított ahhoz, ahogy a földbirtokosok Angliában és Franciaországban éltek. A nyarak, amelyeket a szerzõ kisfiúként vidéken töltött, láthatólag különösen nagy szerepet játszottak a formálásában. A környék hatalmas erdõk és mocsarak körül elszórt falvaival kevéssé volt népes, de a sok régi ösvény (a titokzatos utak, amelyek örök idõk óta behálózták az egész birodalmat), megóvta az erdei bogyószedõt, a csavargót, a földesúr csinos gyermekeit, hogy elvesszenek az erdõben. És mivel a legtöbb ilyen útnak és a mezõnek, amely mentén elhaladtak, vagy amelyekhez vezettek, nem volt neve, a földbirtokos családok nemzedékrõl nemzedékre olyan neveket adtak nekik, amelyek a francia nevelõnõk és házitanítók hatása alatt természetesen adódtak a gyermekek napi sétái és gyakori piknikjei során - Chemin du Pendu, Pont de Vaches, Amerique és így tovább.

***
A Végsõ evidencia szerzõje - és micsoda kellemes egybeesés, az Amikor az orgona virágzik  szerzõje is - a legidõsebb volt öt gyerek közül. De Barbara Browntól eltérõen Nabokovnak nincs sok mondanivalója a testvéreirõl - két öccsérõl és két húgáról, akik 1900-ban, 1911-ben, 1903-ban és 1906-ban születtek. A saját személyiség erõteljes koncentrációjának, a mûvész fáradhatatlan és leküzdhetetlen akaratának vannak  bizonyos következményei, és a fent említett jelenség kétségtelenül egyike ezeknek.
 A szerzõ engedelmével megemlíteném néhány véletlen találkozásomat a családjával. Egyik unokatestvére, szintén itteni állampolgár, azt meséli, hogy fiatal korában Nabokov húgai és öccsei verseket írtak azzal a rejtélyes képességgel, amellyel sok ifjú orosz rendelkezett abban a nemzedékben. Egy irodalmi esten Prágában, valamikor a húszas évek elején (talán 1923-ban) emlékszem, hogy Franz Kafka barátja, ---, Dosztojevszkij és Rozanov tehetséges cseh fordítója mutatta nekem Nabokov édesanyját, egy fekete ruhás, kicsi õsz hajú hölgyet egy tiszta tekintetû, sugárzó arcú fiatal lány kíséretében, õ volt Nabokov húga, Jelena. A harmincas években, amikor Párizsban éltem, találkoztam Nabokov Szergej öccsével; az alig egy évnyi korkülönbség ellenére úgy látszott, hogy tökéletesen eltérõ életet élnek kora kamaszkoruktól fogva, különbözõ iskolákba jártak, különbözõ fajta baráti körük volt. Amikor Szergejt ismertem ,épp hedonista káoszba merült el, abba a kozmopolita sokaságba a  Montparnasse-on, amelyet oly gyakran írtak le bizonyos fajta amerikai írók. Nyelvi és zenei tehetsége elenyészett természetes lustaságában. Jó okom van azt gondolni, hogy az õ gyermekkora sosem volt olyan boldog, mint a szülõk kedvencéé. Állítólagos angolszász szimpátiái miatt ezt az elpuhult külseje ellenére szókimondó, bátor férfit letartóztatták a németek, és egy koncentrációs táborban halt meg 1944-ben.
 Az Amikor az orgona virágzik gyönyörû lapjain, amelyek Barbara Brown legkorábbi emlékeirõl számolnak be, utal a biztonság érzésére abban a világban, ahol az édes juhar vagy a mama sütötte születésnapi torta érintése természetes és állandó, olyan ismerõs és meghitt tartozéka a mai New England-i patríciusnak vagy a philadelphiai hercegecskének, amilyen az õ egyszerû, keményen dolgozó elõdeinek volt két vagy három generációval azelõtt. Nabokov múltjának világában ezzel szemben megvan a világos törékenységnek az az egyedülálló levegõje, ami a könyv egyik fõ témája. Nabokov éleslátással emeli ki a késõbbi veszteségek különös elõrelátását, amelyek talán még fokozva is az örömeit, kísértették gyermekkorát. Szentpétervári kisdedóvójának egy feltûnõ pontján volt egy kicsi színes kép, vadászjelenetekhez és hasonlókhoz használt fényes, sportos angol stílusban, amely annyira kínálkozik mozaikképnek... megfelelõ humorral egy francia nemesember családját ábrázolta a számûzetésben: százszorszépek tarkállottak a mezõn, volt egy tehén is valahol, és a kék ég, és az idõsödõ kövér nemesember fényes mintás mellényben és barna bricseszben ült kedvetlenül egy fenyõszéken, míg a felesége és a lányai valami kényes színû mosott ruhával foglalatoskodtak egy szárítókötélnél.
 Idõnként a vidéki Nabokov-birtokon a szerzõ szülei mintha többéves utazásról tértek volna haza, rámutattak olyan események meghitt jeleire, amelyek egy megfoghatatlan, valamiképpen mégis mindig jelenvaló múltban játszódtak le. A krími kertek ciprusfasorában (ahol Puskin sétált száz évvel azelõtt) egy lányismerõsét, akinek volt érzéke a romantikus irodalomhoz, azzal szórakoztatta és bosszantotta az ifjú Nabokov, hogy saját mozdulatait és szavait abban az emlékezõ, enyhén finomkodó stílusban kommentálta, amelyet társnõje használhat majd évek múltán az emlékiratait írva (a Puskinhoz kapcsolódó emlékezések stílusában): „Nabokov szerette a cseresznyét, különösen ha jó érett volt”, vagy „Különös módon összehúzta a szemét, amikor a lemenõ napba nézett”, vagy „Emlékszem, egy este, amikor egy füves dombon hevertünk...” és így tovább - buta játék volt ez nyilván, de ma már kevésbé tûnik butának, amikor az elõre látott veszteség sémájába látszik kerülni, egy élet pusztulásra ítélt, távozó, kedves elmúló dolgainak megõrzésére irányuló patetikus kísérletek körébe, egy olyan élet kapcsán, amely inkább kétségbeesetten, a jövendõ visszatekintés jegyében próbált gondolni magára.
 Amikor a forradalom kitört, 1917 tavaszán, az idõsebb Nabokov részt vett az Ideiglenes Kormányban, és késõbb, amikor a bolsevik diktatúra került hatalomra, egy másik rövidéletû ideiglenes kormány tagja volt a törékeny, még szabad Délen. Az a csoport, amelyhez ezek az orosz intellektuelek tartoztak, liberálisok és nem-kommunista szocialisták egyaránt, a nyugati demokraták alapelveit osztották. A mai amerikai intellektuelek azonban, akik kommunista vagy kommunistabarát forrásból merítik ismereteiket az orosz történelemrõl, egyszerûen semmit nem tudnak errõl a korszakról. A bolsevik történetírás természetesen háttérbe szorította a forradalom elõtti demokratikus küzdelmet, minimalizálta és erõszakosan eltorzította - és durva propaganda sértésekkel illette („reakciósok”, „lakájok”, „csúszómászók”, stb.) Ugyanúgy, ahogy késõbb szovjet újságírók lefasisztázták a meglepett amerikai köztisztviselõket. Ez a csodálkozás elkésett harminc évet.
Nabokov könyvének olvasói észre fogják venni a rendkívüli hasonlóságot az itteni volt leninistáknak és morgolódó sztálinistáknak Szovjet-Oroszországhoz való viszonya és azon népszerûtlen vélemények között, amelyeket orosz intellektuelek képviseltek emigráns folyóiratokban folyamatosan három évtizeden át a bolsevik forradalmat követõen, míg a mi lelkes radikálisaink leborultak a Szovjet-Oroszország iránti csodálatukban. Azt kell feltételeznünk, hogy az emigráns politikai írók vagy évekkel megelõzték a korukat a szovjet rezsim és szelleme valamint kikerülhetetlen fejlõdésiránya átlátásában, vagy csodával határos intuícióval és elõrelátással bírtak.

***
Élénken láthatjuk magunk elõtt Barbara Brown egyetemi éveit. Nem így a Végsõ evidencia szerzõjének esetében, akinek nincs különösebb mondandója a kurzusokról, amelyeket nyilvánvalóan látogatnia kellett. Amint elhagyta Oroszországot a szovjet éra kezdetén, Nabokov a Cambridge egyetemen fejezte be tanulmányait. 1922 és 1940 között Európa különbözõ részein lakott, fõként Berlinben és Párizsban. Egyébként érdemes összevetni Nabokov inkább rémisztõ benyomásait a két háború közti  Berlinrõl Spender egyidejû, de sokkal líraibb (a Partisanban néhány éve megjelent)visszaemlékezéseivel, különösen az „ellenállhatatlanul jóvágású német ifjakról” szóló résszel.
 Az önkéntes számûzetés éveiben Európában kifejtett irodalmi tevékenységérõl írva Nabokov azt a kissé idegesítõ módszert választja, hogy harmadik személyben, Szirinként utal magára -  azon az irodalmi álnéven, amelyen a volt orosz honfitársak korlátozott, de rendkívül mûvelt és disztingvált világában ismerték, és ismerik még mindig. Igaz, hogy mivel gyakorlatilag megszûnt orosz író lenni, jogában áll Szirin mûvét a magáétól különválasztva tárgyalni. De az ember hajlamos azt gondolni, hogy igazi szándéka, hogy kivetítse önmagát, vagy legalábbis a legtöbbre becsült énjét - a maga festette képbe. Ez az „objektivitás” problémáit érinti, amivel a tudományfilozófia foglalkozik. Egy megfigyelõ szemléletes képet alkot az egész univerzumról, és amikor befejezi, észreveszi, hogy valami még mindig hiányzik, a saját énje. Így hát önmagát is belehelyezi. De egy „én” megint csak kívül marad, és így tovább, a kivetítések végtelen sorában, mint azokon a hirdetéseken, ahol egy lány tart egy képet saját magáról, amint tart egy képet saját magáról, amint tart egy képet, és csak a nyomtatás durvasága miatt nem tudjuk  a szemünkkel tovább kivenni a végtelenségig. Valójában Nabokov egy lépéssel tovább ment, és Szirin maszkja alá kivetített egy Vaszilij Zsizskov nevû harmadik személyt. Ez a húzás egy tíz évig tartó küzdelem eredménye, amelyet Nabokov folytatott a legtehetségesebb emigráns kritikussal, Georgij Adamoviccsal, aki elõször elutasította, aztán vonakodva elfogadta, végül számos lelkes szóvirággal, csodálattal adózott Szirin prózájának, de továbbra is semmibe vette a verseit. Egy folyóiratszerkesztõ tisztes közremûködésével Nabokov-Szirin fölvette a Zsizskov nevet.
1929-ben, egy augusztusi napon, Adamovics a Párizsban megjelenõ Poszlednyije Novosztyi orosz nyelvû újságban ismertette a (szintén Párizsban megjelenõ) Szovremennije Zapiszki negyedéves folyóiratot, rendkívüli dicséretekkel halmozta el Zsizskovnak „A költõk” címû költeményét, és azt hangoztatta, hogy eme kései pillanatban az orosz emigráció végre kirukkolt egy nagy költõvel. Ugyanennek az évnek az õszén, ugyanabban az újságban Szirin részletesen leírt egy képzelt interjút, amelyet úgymond „Vaszilij Zsizskovval” folytatott. Egy bizonytalan, mégis merész válaszban Adamovics azt írta, attól tart, hogy ez csak tréfa, de hozzátette, Szirin elég találékony ahhoz, hogy imitáljon egy a saját képességeit jóval felülmúló ihletettséget és zsenialitást.
Röviddel ezután a második világháború véget vetett a párizsi orosz irodalomnak. Attól tartok, nem tudom elhinni a Végsõ evidencia szerzõjének, amikor az irodalmi életre való visszaemlékezésében azt hangsúlyozza, hogy milyen tökéletes közömbösséggel viseltetett mindig a kritikák iránt, lettek légyen azok akár ellenségesek, akár kedvezõk. Mindenesetre valami kísérteties, védekezõ és idõnként inkább õrült vonás mutatkozott meg a saját kritikai írásaiban.

***
Hogyan jövünk rá a szavakba rejtett nagy titokra? Látjuk, hogy egy idegennek többnyire nem sikerül megragadni fontosságát, tökéletes eredeti értelmét. Nem élt gyermekkorától kezdve ezek nyugodt befogadása és öntudatlan tanulása közepette, és nem érezte, hogyan kapcsolódik egyik szó a másikhoz, hogyan áramlik át - írásaival, íratlan hagyományaival, a társalgás közös stílusával - egyik kor a másikba. Gyönyörû, együtt érzõ, a múlt birodalmában való intenzíven nõies kutatásával Barbara Brownnak egy nehézséggel kevesebbet kell leküzdenie, mint Nabokovnak.
Igaz, hogy az orosz szerzõnek voltak angol nevelõnõi gyermekkorában, és három egyetemi évet töltött Angliában. Conrad esetére hivatkozni Nabokov angolul írott regényei kapcsán ( The Real Life of Sebastian Knight és a Bend Sinister) teljesítményének félreismerése volna. Conradnak - akinek angol stílusa különben is felmagasztalt klisék gyûjteménye - nem volt húsz éves intenzív részvétel a lengyel irodalomban a háta mögött, amikor elkezdte brit karrierjét. Nabokov azonban, amikor átállt az angolra, több regény és számos elbeszélés szerzõje volt orosz nyelven, és valóban maradandó helyet szerzett magának az orosz irodalomban, annak ellenére, hogy mûvei be voltak tiltva a szülõhazájában. Az egyetlen analógia kettejük között ebben a tekintetben, hogy mindketten választhatták volna a francia nyelvet is, azzal az erõvel, ahogy az angolt választották. Ami azt illeti, Nabokov elsõ kísérlete a 30-as évek közepén, hogy eredeti prózát írjon egy olyan nyelven, amely nem a sajátja, egy elbeszélés volt, amelyet franciául írt („Mademoiselle O”), amelyet Paulhan hozott le a Mesures-ben.

*** (A halászó macska utcája)
A recenzensnek van egy furcsa emléke arról, ahogy hallotta Nabokovot briliáns franciasággal elõadni egy bizonyos irodalmi esten - 1937-ben, azt hiszem - egy párizsi hangversenyteremben. Egy magyar nõíró (mára elfeledett, de akkoriban nagyon divatos valami halászó macskával kapcsolatos francia bestseller szerzõjeként), akinek aznap este kellett volna fellépnie, néhány órával az elõadás elõtt táviratozott, hogy nem tud jönni, és Gabriel Marcel, az elõadássorozat egyik szervezõje rávette Nabokovot, hogy ugorjon be helyette az utolsó percben egy  francia elõadással Puskinról. (Ez késõbb meg is jelent a Nouvelle Revue Française-ben.) Az elõadó acte gratuite-jét (ahogy Auden bájosan nevezi), furcsa morgás elõzte meg, egyfajta örvénylés a hallgatóság körében. Az egész magyar kolónia vett jegyet; néhányan elmentek, amikor értesültek a programváltozásról. Más magyarok maradtak, áldott tudatlanságban. A francia kontingens jó része szintén elszivárgott. A kulisszák mögött a magyar nagykövet erõsen szorongatta a hölgy férjének vélt Nabokov kezét. Riasztott orosz ex-honfitársak lojálisan felsorakoztak, és mindent elkövettek, hogy betöltsék a nézõtéren egyre növekvõ ûrt.  Paul és Lucie Léon, Nabokov hûséges barátai, elhozták James Joyce-t különleges meglepetésül. Egy magyar futballcsapat foglalta el az elsõ sort.

*** (A lepkegyûjtõ professzor)
Nabokov számára ma már furcsa lehet ifjonti éveinek irodalmi hóbortjaira visszagondolni. Feleségével és fiával ma itt él ebben az országban, amelynek állampolgára, boldogan él, úgy látom, egy obskúrus egyetemi professzor álarcában - terjedelmes vakációkkal, amelyeket lepkevadászatnak szentelhet a vadnyugaton. Lepketudós (lepidopterológus) körökben úgy ismerik, mint kissé különc taxonómust inkább analitikus semmint szintetizáló hajlamokkal. Amerikai tudományos folyóiratokban számos felfedezését tette közzé új lepkefajtákkal vagy alakzatokkal kapcsolatban, és - a laikus riportereket láthatólag olyannyira lenyûgözõ tudományos tradíció szellemében - más entomológusok lepkéket és éjjeli pilléket neveztek el róla. Az amerikai természettörténeti múzeum New Yorkban és a harvardi összehasonlító zoológiai múzeum õriz Nabokov-típusú fajtákat. Az utóbbi intézetbe tett látogatásaim során mutattak nekem több kis éjjeli pillét - egy csodálatosan sokalakú fajtához tartozót - amelyet Nabokov fedezett fel a utahi Wasatch hegységben 1943-ban. Ezen McDunnogh-ok egyikét úgy hívják eupithecia nabokovi. Ez egy örömtelien megnyugtató megoldása a Végsõ evidencia egyik tematikus szálának, amelyben Nabokov elmondja, milyen szenvedélyesen álmodozott arról kisfiú korában, hogy egyszer felfedezi ennek a különleges csoportnak egy új tagját.

***(Nabokov és a New Yorker)
A Végsõ evidencia  12 fejezete jelent meg a New Yorkerben - és a recenzens, aki történetesen tud egyet s mást, szeretne itt megmagyarázni pár dolgot. Elõször is összevetve a most megjelent szöveget a New Yorkerbelivel, észrevehetõ, hogy sok esetben (a 3., 6., 10. és 12. fejezet különösen szembeszökõ példákkal szolgál) egy csomó új anyagot adott hozzá Nabokov a könyvén dolgozva (miután a szóban forgó fejezetek már megjelentek a New Yorkerbeli formában), olyanokat, mint a kitérés Nabokov õseire, megpróbáltatásai lepkegyûjtései során Európában, egy közbeszúrás Polenkával kapcsolatban, és sok új részlet szentpétervári életérõl és a krími tengerpartról.
 A következõ helyen állnak azok a sokkal kevésbé fontos eltérések az új szöveg és a New Yorkerbeli között, amelyeket az magyaráz, hogy a szerzõ visszatett néhány elszórt kifejezést vagy szócsoportot, amelyeket - a szerzõ vonakodó beleegyezésével -  kihagyott a New Yorker, vagy „családi magazin”-voltára hivatkozva, vagy azért, mert pesszimistán úgy gondolta, hogy egy szokatlan kifejezés megzavarná néhány kevésbé eszes olvasóját. Az utóbbi esetben Nabokov nem mindig engedett, és ez élénk küzdelemhez vezetett. Néhányat, mint a „tapintható éjszaka” csatája, elvesztett. Másokat megnyert.
 Végül ott volt a kijavított grammatika problémája. Az ilyen fajta, vagy inkább bármifajta szerkesztõi beavatkozás rettenetes sértésnek tûnt volna Nabokov számára, ha a Szovremennije Zapiszki kérte volna annak idején Szirin engedélyét, hogy változtassanak valamin orosz prózájában. De angolul író szerzõként Nabokov mindig bizonytalanul érezte magát. Angolságának minden merészsége és zamata ellenére valahogy mégis hibákba botlik, melyek némelyike meglepõ - általában vett kifinomultsága mellett. Ezért a kisebb javítások, amelyeket a New Yorker szerkesztõi javasoltak - szórendi igazítás, néhány kínosan hervatag kifejezés megerõsítése, egy hosszú mondat ketté bontása, a which-nek that-té való rituális átalakítása - olyan változtatások voltak, amelyeket Nabokov készségesen és hálásan elfogadott. Ami csetepatéhoz vezetett, az akörül robbant ki, hogy a szerkesztõk véletlenül elrontották a féltve õrzött ritmust, vagy rosszul értelmeztek egy allúziót, vagy megpróbáltak névszóval helyettesíteni minden harmadik vagy többes szám elsõ személyû névmást, amely a következõ bekezdésbe tévedt, fejtörést okozva a szegény olvasónak. És még konkrétabban - ott volt a hiányzó elõzmény esete, amely újra meg újra felbukkant, ami számos tusakodáshoz vezetett, melyek során Nabokov mint az elõzményellenesség régi harcosa sokszor húzta a rövidebbet, de aratott néhány egyedülálló gyõzelmet is.
 Úgy tûnhet, hogy Nabokov ellenállása a New Yorker arra irányuló szerkesztõi kísérleteinek, hogy tisztázzanak látszólagos kétértelmûségeket, és kiigazítsák a prózáját, eleinte sokkal elfogulatlanabb és gyakoribb volt, mint egy késõbbi szakaszban. Panaszos üvöltözés és morgás a szerzõ részérõl egy magazin ízlésének való engedés méltánytalanságáról. Fokozatosan azonban a szerkesztõi részleg rájött, hogy a munka, amelyet egy szolid híd építésébe fektetett, hogy hozzákapcsolja minden második gondolathoz, amely túllépni látszott egy bejáró szellemi kapacitását, inkább felesleges, bár jó szándékú procedúrának bizonyult, mivel a szerzõ még több erõfeszítést tett, hogy elszállítsa vagy álcázza a hidat, amely elcsúfította a táj képét.
 Az olvasónak azonban most látnia kell a dolog másik oldalát. Nagy rokonszenv, tapintatos és szeretõ gondoskodás vezetett minden szerkesztõi kifogást. A magyarázatokat vagy kiegészítéseket, amelyeket Mr. Ross kért akkor vagy azóta (Hány fürdõszobája volt a háznak?), Nabokov megadta, és ez néhány újabb erõs bekezdéshez vezetett. Katharine White, aki a szerzõvel levelezett mindezekben az ügyekben, végtelen gondossággal ellenõrzött minden kötõjelet és vesszõt, és csitította a szerzõ felbolydult kedélyének viharait, mindent megtett, hogy Nabokov prózája érintetlen maradjon. A szerzõ és szerkesztõ közti harmonikus viszonyt kiválóan példázza az a tény, hogy Nabokov mohón kapott a javítások többségén, megõrizte õket könnyen félrelépõ szintaxisa tekintetében, akárcsak a New Yorkerbeli interpunkciók egész szépséges „zárt” rendszerét.
 Végül, de nem utolsó sorban, a New Yorker nagyszerû kutatócsoportja számtalanszor megóvta Nabokovot - aki láthatólag jól egyesít a pedantériájával egy jókora feledékenységet - különféle baklövésektõl nevek, számok, könyvcímek és hasonlók terén. Idõnként nem értett egyet a csoport megoldásaival, ilyenkor mulatságos felcserélések adódtak. Az egyik a Champlain nevû atlanti óceánjáró kéményével volt kapcsolatos. Nabokov határozottan úgy emlékezett, hogy fehér volt. A New Yorker korrektora beszélt a Francia Óceánjáró Társasággal, õk azt állították, hogy a Champlaint nem álcázták 1940-ben, és a francia óceánjáróknál szokásos piros és fekete kéménye volt. Nabokov erre azt mondta, hogy egészen elhagyhatja a jelzõt, de arra nem kényszerítheti senki, hogy megváltoztasson egy színt, amelyre ilyen világosan emlékszik. Arra gondolt, hogy talán a Saint Nazaire katonai vezetõi átfestették azt az izét anélkül, hogy errõl a Francia Óceánjáró Irodát értesítették volna.
Elég hosszasan tárgyaltam Nabokov és a New Yorker kapcsolatát, mert úgy gondolom, hogy az olvasóknak tudniuk kell, mi a helyzet, hogy levonják saját következtetésüket. Az írói integritás alapvetõ kérdése nemigen vethetõ fel, ha egy szerkesztõ rábizonyíthatja egy szerzõre, hogy egyik kedvenc mondata hemzseg a nyelvtani hibáktól, és ki kell javítani, ha azt akarja, hogy megvegyék a sztorit. Egy magazin másfelõl alábecsülheti átlag olvasójának az irányú képességeit, hogy felfogja azt, ami alluzív, indirekt, leplezett - nem hiszem, hogy ilyen esetekben a szerzõnek kellene engednie, tekintet nélkül az esetleges anyagi veszteségre.

***
Barbara Brown kiegyensúlyozottsága és ízlése, stílusának tisztasága és egyszerûsége, amely olyan csillogó, mint egy New England-i patak, olyan erények, amelyekben nem osztozik a Végsõ evidencia szerzõje. Nem lehet nem bosszankodni Nabokov modorának néhány sajátosságán; olyan kifejezések idõnkénti használatán, amelyeket kevéssé ismert tudósok találtak ki kevéssé ismert betegségekre; azon az általános tendenciáján, hogy tapicskoljon az ezoterikus érzékletekben; az átírásra használt módszerén (egy szisztémát használ - a helyeset - az orosz beszédbõl vett példák esetében, és egy másikat, tele kompromisszumokkal, a nevek átírására); vagy az olyan hóbortjain, hogy hirtelen bedob egy sakkfeladványt (anélkül, hogy megadná a kulcslépést, ami futó....)
 Egy másik dolog, ami nem lehet, hogy ne sértse az olvasók egy típusát (a felsõ középosztálybelit a kulturális értelemben) - ez Nabokov viszonyulása olyan szerzõkhöz, mint Freud, Mann és Eliot, akiket a hagyomány és a jómodor tisztelni tanít Leninnel és Henry James-szel együtt. A pszichoanalízis monomániájával és mitogén voltával Nabokov csak durva tréfát ûzött a 20-as évektõl fogva. Thomas Mannt a Jules Romain Rolland Galsworthy alcsaládban helyezi el, valahol Upton és Lewis között, ahogy ezt tiszteletlenül mondogatja (Romain matematikailag egybevág Sinclairrel). Hajlamos gúnyos nevetõgörcsöt kapni, ha felsõ középosztálybeli kritikusok Mann és Eliot gipszszobrát Proust és Joyce márványszobra mellé helyezik. Kevesen fogják osztani azt az állítását, hogy Eliot költészete lényegében lapos. Azt hiszem, Nabokov csupán megpróbál gúnyolódni, amikor azt jegyzi meg, hogy Eliot legújabb darabjának népszerûsége, sikere ugyanabba az osztályba tartozik, mint  „ a zootizmus, az egzisztencializmus és Tito”, és bizonyára mindazok, akiknek a múzsája, született Eliotovics, olyan rekedten visszhangzik a kis magazinokban, hevesen egyet fognak érteni abban, hogy T. S. E-t „az amerikai irodalom Wally Simpsonjának” nevezni igazán nagyon rossz ízlésre valló ötlet. Aztán ott van a Dosztojevszkij iránti utálata, ami az oroszokat borzolja föl, és legnagyobb egyetemeink akadémikus köreinek rosszallását váltja ki. Nabokov immunitása az amerikai kritikusok által a 20-as, 30-as évek óta ápolt szentimentális kultuszok iránt, annak tulajdonítható, hogy õ azokban az években egy korszellemtelen fázison ment át az orosz aszketikus emigráció világában - távol a jazz-korszaktól és a válság elõtti divatoktól.
 De mindezekkel a fogyatékosságokkal együtt a Végsõ evidencia mégis jelentõs teljesítmény. Végsõ evidencia számos dologgal kapcsolatban, melyek közül az a legnyilvánvalóbb, hogy ez a világ nem olyan rossz, mint amilyennek látszik. Gratulálni kell Nabokovnak, amiért ilyen szakszerû és hasznos munkát végzett. Memoárjai biztos helyre lelnek majd a könyvkedvelõk polcain Lev Tolsztoj Gyermekkorom, T. S. Elmann Amen Corner és Barbara Brown Amikor az orgona virágzik címû könyvei mellett.

Kiemelés
irodalmi tevékenységérõl írva Nabokov azt a kissé idegesítõ módszert választja, hogy harmadik személyben utal magára

Bibliográfia

NABOKOV, Vladimir
Lolita
Európa, 1987

Végzetes végjáték
Európa, 1990

Meghívás kivégzésre
Európa, 1991

Baljós kanyar
Nagyvilág könyvek, 1997

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu