Alexander SMOLAR
A lengyel alkotmányvitáról

 Samuel Huntington amerikai professzor azt jósolja, hogy az eljövendõ nemzetközi konfliktusok forrásai nem a gazdasági érdekek vagy az eltérõ ideológiák lesznek, hanem az egymással ellentétes civilizációk ütközése. Ha megfigyeljük az alkotmányügyi népszavazást megelõzõ kampányt, amely Lengyelországban zajlott, ha elolvassuk, ami a nemzeti-katolikus sajtóban megjelent, az információkat számos plébános és püspök szentbeszédeirõl, a jobboldal politikusainak fellépésérõl, az a benyomásunk támadhat, hogy Lengyelországot egy másik civilizáció képviselõinek támadása fenyegeti. A keresztény, nemzeti, hazafias Lengyelország vált a Hit, a Haza és a Család védelmi falává a liberális, baloldali, kommunista, szabadkõmûves, zsidó, pozitivista, relativista, posztmodern civilizációval szemben. A politikai harc nyelvi túlzásaiban  egy olyan  országban, ahol a demokratikus szokások még nem gyökeresedtek meg mélyen, ezekben a támadásokban felfedezhetõ a valós félelem. A félelem a liberális, demokratikus rend és a világra való nyitás következményeitõl azok részérõl, akik egy bizonyos anakronisztikus, romantikus Lengyelország-képben élnek, amit az egyház és a jobboldal egy része szeretne megvalósítani. Érdemes emlékezetünkbe idézni azokat a szavakat, amelyek elhangzottak, mert következményeik igen komolyak lehetnek.
 Józef Michalik érsek (õ vezette az episzkopátus alkotmányügyi csoportját) a következõket mondta: „Nem lehet hallgatni akkor, amikor Istent taszítják le a trónjáról! (...) Nem, soha! A legfõbb jog Lengyelországban és az egész világon - minden tisztességes nemzetnél - az isteni jog. Keresztény ember nem fogadhat el ilyen alkotmányt.” „Ez az alkotmány azért ilyen, mert olyan emberek javasolják, akik szégyellik azt mondani, hogy a lengyel nemzet fiai.” Kazimierz Ryczan püspök figyelmeztetett: „Sem a modernség, sem a pragmatizmus, sem az európaiság nem jogosít fel a hazugsággal vagy az erkölcstelenséggel való kompromisszumra. Jézus a megváltás alkotmányának nevében ment a keresztre, amelynek neve a szeretet. Kérdezzétek meg az alkotmány szerzõit, készek-e vállalni a kereszthalált szövegük védelmében?”
Az alkotmány, érveltek, a nemzet létét fenyegeti:  „Az ember ellen irányul, beleértve az élethez való jogát, valamint Lengyelország függetlensége ellen irányul.” (Kazimierz Majdan érsek): „Fáj nekünk, hogy ismét a parlament okoz fájdalmat a pápának egy olyan tervezettel, amely demoralizálja a nemzetet. Ezt a tervezetet nem szabad elfogadni, mert a haza számára jelentõs veszélyt hordoz...” (Edward Frankowski püspök). A katolikus Vasárnap címû hetilap publicistája és a Lublini Katolikus Egyetem tanára, dr. Jaroszynski „Lengyelország felosztásának” veszélyére figyelmeztet, dr Krystyna Czuba a „haza elleni összeesküvésre”, míg Stefan Niesolowski biológia professzor, keresztény- nemzeti politikus arra a tevékenységre, amely „Lengyelországban a totalitárius rendszer visszaállítására irányul”.
Alicja Grzeszkowiak szenátorasszony, Józef Krukowski pap professzor szerint az alkotmány preambulumába becsempészték a „szabadkõmûvesek istene” és a „New Age istene” fogalmát. Vagyis sikerült bûnös hajlamon rajtakapni Aquinói Szent Tamást és a Második Vatikáni Zsinatot, hiszen ezek a forrásai az alkotmány preambulumában Istenrõl szóló szavaknak, amely szerint Õ „az igazság, az igazságosság, a jóság és a szépség forrása”. De meglepõdhetünk-e e vádakon egy olyan törvény esetében, amely Marian Pilka keresztény politikus szerint „kozmopolita és kétszínû”?
 A nemzeti és vallási értékek védelmezõinek fenyegetettség-érzése, félelme és harci vágya mintegy kondenzáltan jelenik meg abban a tömegesen terjesztett röplapban, amelyet a Szolidaritás varsói körzeti (Mazowsze) bizottsága írt alá. Ez a következõket állítja a „lengyelellenes alkotmányról” - megfosztja a családot jogaitól, liberalizmust és ateizmust terjeszt, megsemmisíti a lengyel gazdaságot, Lengyelország és a lengyelek függetlenségét, elveti a nemzeti hagyományokat, tartósítja a kommunisták hatalmát, megakadályozza a polgárok vagyonhoz jutását, védi a csalókat és tolvajokat, sérti a hitet és az istenhívõket, s nyomorra ítéli a lengyeleket. Márpedig az ellenséggel, a hazaárulóval, aki meg akarja semmisíteni a Hitet, a Hazát és a Családot, csak élet-halál harcot lehet vívni, tárgyilagos vitát nem. Ezen az érzelmi szinten és a valóság megkerülésének képességével nem lehet csodálkozni azon, hogy a Vasárnap címû hetilap a referendum napján a kampánycsend ellenére elsõ oldalán Matejko hazafias festményének, a Rejtannak reprodukciójával jelent meg. Ezen a felosztás elõtti Lengyelország utolsó szejmje látható és a magára maradt képviselõ, Rejtan, aki tragikus gesztussal próbálja megakadályozni, hogy a szejm elfogadja az ország felosztását. A kép alatt a következõ felirat: „Lengyelországnak ma Rejtanokra van szüksége!” Azért, hogy mint a lengyel romantikus-heroikus történelemben reménytelen tiltakozó gesztussal lépjenek fel a hazaárulás ellen? És mindez egy független, demokratikus államban, amely legalább háromszáz éve nem volt olyan biztonságban mint most!
 A lengyel püspökkari konferencia közleményének más a súlya és a stílusa: „Ezen aktus /a referendum / történelmi jelentõségére való tekintettel felhívunk mindenkit, hogy olyan lelkiismereti döntést hozzon, amely megfelel az Isten és a történelem elõtti felelõsségnek, mivel az alkotmány szövege komoly erkölcsi kétségeket kelt.” Több püspöki nyilatkozat sugalmazta: szavazzatok, ahogy akartok, de az egyik vélemény morálisan védhetetlen. A prímás Jasna Góra-i szentbeszédében figyelmeztetett, hogy az alkotmányban „Istennek meg kell osztania helyét az istentelenséggel”, valamint: „az új alkotmány szövegét kidolgozó politikusok többségükben nem hívõk vagy közömbösek, s ezért képtelenek megérteni a hívõk többségét”. Lehetséges, hogy a prímásban elsõsorban nem az alkotmány, hanem szerzõi keltettek kétségeket, mert néhány nappal késõbb - igaz hogy Olaszországban, s nem Lengyelországban - Glemp bíboros egy lapnak úgy nyilatkozott: „Az új alkotmány szövege nem rossz, bár egyes paragrafusai, például az élethez való, a fogantatással kezdõdõ jog kérdésében nem elég világosak”. Itt már eltûntek a morális kételyek, nem osztja a lengyeleket pogányokra és katolikusokra, mint azt az 1995-ös elnökválasztás elõtt tette, vagy hívõkre, közönyösökre és hitetlenekre, mint a már idézett czestochowai szentbeszédében a referendum elõtt.
 Politikailag különösen fontosak voltak a Szolidaritás vezetõségének és az élén álló Marian Krzaklewskinek állásfoglalásai. Különösen azért, mert ugyanakkor õ lett a leghatalmasabb jobboldali politikai szövetség, a Szolidaritás Választási Akciója (AWS) vezetõje is, amelyet több tucat kis párt a Szolidaritással szövetkezve hozott létre. Krzaklewski hamarosan Lengyelország miniszterelnöke lehet, szervezete pedig az õszi választások után kormányalakító tényezõ. Ez a Marian Krzaklewski úgy lépett fel, mint Lengyelország, hagyományai, történelme és hite hõsi védelmezõje. Stefan Wyszynski bíboros prímás híres szavait idézte: „non possumus”. Csakhogy ezt Wyszynski a sztálinista lengyel vezetés arcába vágta, hogy kinyilvánítsa: az egyház nem hajlandó további meghátrálásra az egyház megsemmisítésére és Lengyelország kifosztására irányuló politikával szemben. E kemény szavakat vágta Krzaklewski a független Lengyelország demokratikusan választott nemzetgyûlésének arcába, miután az elfogadta az új alaptörvény szövegét. Ezt az alkotmányt õ a hazaárulás hagyományaiból vezette le, a 18. századi összeesküvésekhez hasonlítva elfogadását.
 A legfelháborítóbb kezdeményezés, amiben az elnök részt vett, az a Szolidaritás vezetõinek az episzkopátushoz intézett felhívása volt, amelyben az új alkotmány veszélyét az 1920-as bolsevik támadáséhoz hasonlították. A Visztula-menti, gyakorlatilag Varsó határában sorra kerülõ, 1920. augusztus 15-i döntõ ütközet elõtt a lengyel püspöki kar Jasna Górán gyûlt össze, s a lengyel nemzet nevében ünnepélyesen trónra emelte Krisztus királyt. A szakszervezeti vezetõk, akik egyben a legnagyobb jobboldali tömörülés vezetõi voltak, meg akarták újítani ezt az aktust, mert mint írták, „emberi erõvel nehéz lesz elvetni ezt az alkotmányt”. E kezdeményezés Marcel Lefebvre érsek szavaira emlékeztet, aki fellázadt a Második Vatikáni Zsinat egyháza ellen. Azzal vádolta a zsinati atyákat, hogy „detronizálták Krisztust” megfosztva az egyházat az államra és a politikára gyakorolt befolyásától, s ezzel attól a lehetõségtõl, hogy közvetlenül terjeszthesse az Igazságot. Vagyis a Zsinat által a kereszténységnek okozott kár lengyel helyrehozásának próbájáról van szó. Józef Tischner atya az utóbbi idõben gyakran hívta fel a figyelmet a lengyel jobboldal lefebvrista hajlamaira. Úgy gondolom, ez vonatkozik a lengyel egyház jelentõs részére is, még ha gyakran nincsenek is tisztában saját integrista hajlamaikkal.
 De adódnak más asszociációk is. Valamikor Lengyelországban meglehetõsen népszerû vicc szólt a lengyel problémák két lehetséges megoldási módjáról. A rendkívüli az volna, hogy maguknak a lengyeleknek sikerül egyetértésre jutniuk, és megoldaniuk gondjaikat. A normális pedig várni, hogy az Úrjézus és angyalai szálljanak le a Földre a lengyelek problémáit megoldani. Úgy látszik, nincs olyan vicc, amin a valóság túl ne tudna tenni.

Az alkotmányvita tanulságai
Az alkotmányellenes kampány lehetõvé teszi néhány tanulság levonását:
1.  Az alkotmány ellenzõi nemcsak bírálták azt, de tagadták
törvényességét is. Megkérdõjelezték a nemzet akaratának szuverenitását - ezt szolgálta a természetjogra való hivatkozás, és annak nevében a vallási gyökerek nélküli jogalkotás megkérdõjelezése. Történt mindez az erkölcsi relativizmussal s az olyan veszélyekkel szembeni harc jegyében, mint a totalitarizmus, amelyeket századunk túlságosan is jól ismer. Nem véve figyelembe azt, hogy az erkölcsi normák megtalálták jogi megtestesülésüket az emberi jogok modern koncepciójában, amelyeket Lengyelország által is elfogadott nemzetközi szerzõdések deklarálnak, valamint az alkotmány egyértelmû megfogalmazásában „az ember veleszületett méltóságáról”. A jog szuverenitásának megkérdõjelezése a demokratikus társadalom alárendelését implikálja a katolikus egyház erkölcsi ítéletének. Az alkotmány törvényességének tagadását szolgálta számos vád is, amelyek közül néhányat idéztünk, s amelyek abszurditása Jarry Übü királyának elsõ mondatát idézi fel: "Lengyelországban, vagyis sehol". Mert olyan Lengyelország, amilyenrõl ez a propaganda írt, egyszerûen nem létezik.
2.  Megkérdõjelezték az alkotmányt arra hivatkozva is, hogy állítólag nem
reprezentatív a nemzetgyûlés, mivel a parlamentbõl hiányoznak a társadalom jelentõs részének képviselõi. Valóban, ebben a parlamentben a társadalom mintegy 30%-ának nincs képviselete. Ez a választójogi törvény következménye, amely a választásokon induló politikai pártoknál 5%-os küszöböt ír elõ, valamint mindenekelõtt annak tudható be, hogy a jobboldal szétesett, nem volt képes egyetértésre jutni, és közösen fellépni az 1993-as választásokon. Ez azonban a demokratikusan választott szejm legitimitását nem befolyásolja. Csupán a jobboldalra nézve terhelõ, s azt mutatja, hogy nem éreznek felelõsséget saját választóik és Lengyelország iránt. Az alkotmány legitimitásának tagadása idõnként teleologikusnak tûnt. A nemzetgyûlés döntésének illegitim voltát a következõ választások hivatottak bizonyítani, amelyeket 1997 õszén megnyerhet a jobboldal. De megkérdõjelezték a nemzetgyûlés legitimitását azon az alapon is, hogy olyan politikai erõk, amelyek nem azonosulnak az egyházzal, vagy amelyeket az nem ismer el, nem képviselhetnek egy katolikus nemzetet, annak hagyományait és kultúráját. Az ilyen elméletek messze vannak a demokratikus elvektõl. Amellett ezeket a lengyelekrõl vallott elméleteket nem erõsítik meg a tapasztalati adatok: a vallásosság mutatói, az egyház politikai aktivitása elfogadottságának meglehetõsen alacsony szintje, az állampolgári szavazatok megoszlása a választásokon, amelyeken a katolikusok jelentõs része olyan erõkre adja le voksát, amelyeket az egyház ellenségesnek vagy legalábbis gyanúsnak minõsít.
3.  Megkérdõjelezték az állampolgárok jogegyenlõségét. Komoly
nehézségekbe ütközik a hívõk és a nem hívõk egyenlõségének elismerése. Az alkotmánnyal szemben kritikus körök jelentõs részében a többségi elvnek a korszerû demokrácia elveivel ellentétes elképzelése él, amelyben a kisebbségnek legfeljebb a toleranciához, de nem az egyenlõ bánásmódhoz van joga.
4.  Az alkotmány ellenzõi szimbolikusan kizárták annak híveit a nemzet
közösségébõl. Nem mint honfitársaikat, polgártársaikat, szeretteiket vagy magukhoz közelállókat tekintették õket, mint akik maguk is a köz javát akarják, hanem mint hazaárulókat vagy bûnözõket.

Az alkotmány körüli vita ürügyén lényegében demokráciánk jellegérõl folyt a vita. A korszerû képviseleti demokrácia alapelveinek módszeres aláásásával találtuk szembe magunkat. Ennek lényege ugyanis az a meggyõzõdés, hogy a hatalom és a jog minden legitimációjának forrása az állampolgárok engedélye, az állampolgárok jogegyenlõsége, a jogalkotás szuverenitása, az állam és a társadalom szétválasztása, mely állam a társadalom politikai képviseletét jelenti; a politikai közösség és a vallási közösség szétválasztása, a gazdaság politikai voluntarizmustól való függetlenségének garantálása. A lengyel alkotmányvitában emellett megkérdõjelezõdtek azok az alapvetõ változások is, amelyek a háború után és különösen II. János Pál pápa idején végbementek a katolikus egyháznak a liberális demokráciához való viszonyában. Az egyház lelkesedés nélkül ugyan, de beletörõdött a pluralista demokráciába, tudatában lévén annak, hogy az a békességet fölérendeli a végsõ igazságnak, s a közösség életét nem a megváltás perspektívájából nézi. Azonban az emberi jogok tiszteletben tartásával, korlátozva az állami intézmények esetleges agresszivitását az állampolgári szabadsággal szemben megteremti a feltételeket a hit szabad követéséhez, annak nyilvános megvallásához, s ahhoz, hogy az evangélium szellemében befolyásolja a társadalom életét.
 A kampány egyik legfontosabb aspektusa volt, hogy mély és példátlan megosztottságot tárt fel az egyházon belül. Vagyis a vita kereteiben feltárultak az ellentétes elképzelések Lengyelországról, az egyházról és annak világi jelenlétérõl. Például a Lublini Katolikus Egyetem két professzora - Piwowarski professzor és Ryszard Bender professzor - brutális támadást intéztek Tadeusz Pieronek püspök, az episzkopátus fõtitkára ellen, amiért az emlékeztetett arra, hogy az egyház nem adhat politikai direktívákat, mert helye nem a politika küzdõterén van. Józef Zycinski bíboros többször szót emelt a vita során az egyes katolikus tömegtájékoztatási eszközök által rendezett gyûlölet-szeánszok ellen. A püspöki karon belüli habozás és megosztottság szemmel látható és leplezhetetlen volt, ami a lengyel viszonyok közepette kivételes esemény. Az egyház keretein belüli nézetkülönbségek légkörére jellemzõek voltak Tadeusz Mazowiecki (volt miniszterelnök) szavai, amelyeket „fájdalommal és sajnálattal” mondott az episzkopátus nyilatkozata után: „Számomra ez egy olyan fontos grémium, mint az episzkopátus szavahihetõségének problémája. Ugyanis, ha azt mondják, magunknak kell döntenünk, az alkotmányra vagy ellene kívánunk szavazni, és rögtön azután azt mondják, hogy az alkotmány komoly erkölcsi kétségeket támaszt, akkor ebben szuggesztió van. Ez pedig ellentétes azzal a kijelentéssel, hogy semmit sem kívánnak sugallni.”
 A demokráciának megvannak a maga hibái. Drámai paradoxonra épül: az egyenlõ jogok, a meggyõzõdések, a hit, a vallás egyenjogúsága miatt terméketlenné válik az a talaj, amelyre építeni lehet a közös jót, s nem az egyéni érdekekre csökkentett respublikát. Az európai kultúra világában a demokráciának megvan a maga fontos forrása a keresztény hagyományokban. Ugyanakkor a keresztény értékeknek a modern, pluralista társadalomra való ráerõltetése, amit a keresztény egyház kísérel meg, a demokrácia lényegének tagadásához, diszkriminációhoz kell vezessen. Hosszú idõn keresztül a demokráciát fõleg a protestantizmus hatásával azonosították. A demokrácia nehezen eresztett gyökeret olyan országokban, amelyekben a katolicizmus uralkodott: néhány évtizede a helyzet megváltozott. Lengyelország és a helyi katolikus egyház viselkedése mutatja, hogy mennyire újak ezek a változások. A demokrácia keretében erkölcsi elõrehaladást csak civilizáltabb életkörülményekkel, egyéni elõrehaladással, társadalmi fejlõdéssel lehet elérni, az egyház (egyházak) részvételének köszönhetõen is, amely politikai harcba nem keveredett hangjával, kompromisszum nélkül emlékeztet bennünket minden nap arra, hogy látásmódunkat nem korlátozhatjuk csak a mára és csak erre a helyre. Az egyház a nem hívõknek is adhat valami felbecsülhetetlen értékû dolgot: összeköttetést a mindennapokra a tudattal, hogy a múlt és az eljövendõ generációk iránt felelõsséggel tartozunk. Hogy felelõsséggel tartozunk a hozzánk közel állók iránt, s hogy felelõs lényeknek kellene lennünk. De csakis úgy, hogy az egyház nem keresi az állam, a bíróság, a rendõrség, az ügyészség  támogatását saját tanai terjesztéséhez.
 Az alaptörvénnyel szembeni ellenségesség két forrásból táplálkozott. Az egyik abból a félelembõl fakadt, hogy az a parlament, amelyben a régi rendszerbõl eredõ erõk voltak többségben, egy olyan alkotmányt kényszerít Lengyelországra, amely az õ erkölcsi és intellektuális elveiket tükrözi. Ebben olyan félelmek is voltak, hogy a volt kommunisták, a felvilágosodás tékozló fiai, fivéreikhez - a liberálisokhoz -  visszatérve a többségében katolikus társadalomra felvilágosult alaptörvényt kényszerítenek.
 A másik forrásnak szimbolikus jellege volt, s a szimbólum mindig fontos szerepet játszott a lengyel politikában. S ez az volt, hogy íme, az új alkotmány az SLD (Demokratikus Baloldali Szövetség) politikai túlsúlyának és gyõzelmének kifejezõdése lesz. Az csak a sors iróniája, hogy éppen azok, akiknek nem sikerült „megjavítani a szocializmust”, - és úgy tûnt, hogy a velük együtt bukottak - jöttek össze abból a célból, hogy megjavítsák a demokráciát, „elmélyítsék”, „kiszélesítsék”, „intézményesítsék” és „stabilizálják” azt.  Nagyon sok embernek - s egyáltalán nem csak radikális antikommunistáknak - ez morálisan lázító perspektíva volt. Ezekre a félelmekre az alkotmány elkészítésének hosszú folyamata volt a válasz. A valóságban különbözõ tervezetek (összességében hét) ütköztek meg, és a Lengyelországban valóban létezõ megosztottság kompromisszumát keresték.
 Röviden szólva, Lech Mazewski szavait idézve, az alkotmányt hármas kompromisszumra építették. Az elsõt az UW (Szabadság Unió) és az SLD kötötte. Ennek eredményeként egy „viszonylag liberális, polgári társadalom” tervezete született meg. A második kompromisszum jellege szociális volt, és a baloldali Munka Uniója, valamint a Lengyel Parasztpárt nyomására született. Végül a harmadik kompromisszum, amelyet a finisben kötöttek, az egyház és a jobboldali pártok nyomásának eredménye volt. Ezzel  az alkotmányban olyan fogalmak jelentek meg, mint a „Lengyel Nemzet”, politikai és nem etnikai értelemben véve a nemzet szót: elismerték a „nemzet keresztény öröksége” fontosságát, beírták az „I. és a II. Köztársaság legjobb hagyományait”, hivatkoztak az „Isten elõtti felelõsségérzetre”, pontosították, hogy a „házasság férfi és nõ kapcsolata”, belefoglalták az állam felelõsségét a családért és az anyaságért. Megjelent tehát az „egyértelmû nemzeti-katolikus gondolatmenet”.
 Minden kompromisszum egyik oldala közösen elért siker, másik oldala megalkuvás, lemondás saját követeléseink egy részérõl. Az egyház és a jobboldal sokszor és drámai hangon szólt arról, mi nincs az elfogadott alkuban, s így nem ismerte el annak kompromisszumos jellegét. (Henry Kissinger mondta valamikor a Nyugat és Moszkva közötti tárgyalások módjáról: „õk a sajátjukat a magukénak tekintik, azt pedig, ami a mienk, tárgyalási alapnak”.) Az UW liberálisai, és néhány, más pártban lévõ liberális bejelentette panaszát, amely a tulajdonjog nem elégséges biztosítására, a feltétlenül szükséges decentralizációra, a közönséges bûncselekményt elkövetõ képviselõk mentességének korlátozására vagy az alkotmánybíróság döntésének véglegességére vonatkozott. Ez utóbbit az alkotmány elismeri, de csak egy kétéves átmeneti korszak után. Felemelték szavukat az állam szociális kötelezettségeinek felduzzadása miatt is.
 Érdekes, hogy a kampány során a legkevesebbet azokról az engedményekrõl beszéltek, amelyet a LEMP-et követõ baloldal tett. Az SdRP (Lengyel Szociáldemokrata Párt) számára a téma fájdalmas, mert az engedmények egy része megkérdõjelezi történelmi legitimitásukat és ideológiájuk nagy részét. Nem érdekelt a harcos egyház és a jobboldal sem abban, hogy a kommunisták engedményeirõl beszéljen. A baloldal tényleges engedményeit bemutatva nehéz lenne bebizonyítani, hogy mi olyat tett, ami elõidézte ezt a járványt, miszerint ez „kommunista”, „rózsaszínû”, „kerekasztalos”, „az 1944-es rendet bebetonozó” alkotmány. Azt is  el kellene ismerni, hogy a jobboldal fontos szerepet játszott ezeknek az engedményeknek az elérésében. Emlékeztessünk a legnyilvánvalóbb engedményekre néhány mondatban, amelyek fájdalmasan érinthették az SdRP tagjait és számos hívét. Olyan párt létének tilalma, amely programjában náci, fasiszta és kommunista totalitárius módszereket és gyakorlatot alkalmaz, lényegében a LEMP határozott elítélését tartalmazza. Kell-e bizonyítanunk, milyen fájdalmas lehet a volt apparatcsikoknak az, hogy a kommunista pártot a nácikkal és a fasisztákkal egy kalap alá vették? Az „I. és a II. Köztársaság legjobb hagyományaira”, a „Nemzet keresztény örökségére” való hivatkozás egyben a Lengyel Népköztársaság örökségének teljes kihúzását jelenti - természetesen nem a lengyel történelembõl, mert az lehetetlen, de a pozitív hagyományok közül, amelyekre a III. Köztársaságot építeni akarjuk. A Lengyel Népköztársaság korszakáról csak ezekben a szavakban tesznek említést: „emlékezzünk a keserû tapasztalatokra azokból az idõkbõl, amikor az ember alapvetõ jogait és szabadságát hazánkban megsértették”. Istenre, a nemzet közösségére való hivatkozás annak a tradíciónak a tagadását jelenti, amely a Lengyel Népköztársaságból eredt. Végül pedig az, hogy 1989-et olyan pillanatnak ismerték el, amikor Lengyelország visszanyerte szuverenitását, tehát annak lehetõségét, hogy független létét alakítsa, deklarálja a III. Köztársaság szembeállítását a Lengyel Népköztársasággal. A Lengyel Népköztársaságból származó pártok mindig is megpróbálták viszonylagossá tenni, gyengíteni e választóvonal súlyát. Az alkotmányban a Lengyel Népköztársaságot bár jogilag nem minõsítették törvénytelennek, erkölcsileg elítélték, s kizárták a lengyel hagyományok, így jó emlékezetünk körébõl.

Politikai kultúra és nemzeti megosztottság
Évek óta folynak a viták a nemzeti emlékezetrõl, a múlttal való elszámolásról. Ezekben a vitákban két határozott álláspont dominált. Az egyik relativista, amelyet mindenekelõtt a LEMP volt emberei vallanak, azt bizonygatja, hogy nincs és nem is lehet egyetlen emlékezet egy pluralista társadalomban. Mindenkinek megvan a saját emlékezete, a saját igazsága. Egyesek számára az, hogy a Vörös Hadsereg 1944-ben lengyel földre lépett, felszabadítás volt, másoknak egy új rabság kezdete, még akkor is, ha nem hasonlítható össze a náci megszállás borzalmaival. Egyesek számára a sztálinizmus évei terrort, börtönt, cenzúrát, nemzeti rabságot jelentettek, másoknak iparosítást, urbanizációt, az oktatás általánossá válását, stb. A másik álláspontot, amely különbözõ árnyalatokban jelentkezett, osztják a kommunista idõk demokratikus ellenzékének táborában helyet foglalók. E szerint a közös élet alapjait a közösen megosztott értékek, a közös mítoszok és elképzelések képezik, s csak akkor lehet demokratikus államot építeni, ha világosan megkülönböztetjük a bûncselekményt és a jótettet, a bátorságot és a gyávaságot, a rabságot és a szabadságot. Még akkor is, ha itt nem lehet teljes egyetértésre jutni, meg kell próbálni legalább elérni azt. Az alapvetõ konszenzus keretein belül lehet és kell nyugodtan, igazságosan átélni a gyakran tragikus emberi sorsokat, megítélni a konkrét tényeket és magatartásokat. Látni lehet  a szándék tisztaságát és az egyének nagyságát a történelem és a földrajz által ránk kényszerített keretekben. Ez a vita sokáig fog tartani. Semmiképp sem lehet - ahogy a relativisták javasolják - magánterületre szorítani, történész szakemberek dolgozószobáiba zárni, akik objektíven és szenvedélymentesen foglalkoznak a múlttal. Merthogy a nemzet önazonosságáról és közös erkölcsiségérõl van szó. Azért említem e vitát, mert az alkotmány elkészítésének folyamata mutatja, hogy nem vagyunk állandó cinizmusra és szétszakadásra ítélve. Mert el lehet érni az értékelések olyan közelítését, amely messzire mutat. Ilyen fejlõdést lehet megfigyelni a közvélemény esetében is, amely egyre szigorúbban ítéli meg a Lengyel Népköztársaság éveit. A fejlõdés kicsiny, de jelentõs példája Wlodzimierz Cimoszewicz miniszterelnök televíziós fellépése a népszavazás elõtt. Beszélt többek között azokról a „torzulásokról”, amelyek áldozatául esett Jerzy Popieluszko, Stanislaw Pyjas és Grzegorz Przemyk. A nyolcvanas évek erõszakának - sok lengyel számára szimbólumot jelentõ - áldozatairól van szó. A két utolsó áldozat esetében a kommunista hatalom és utódai sohasem akarták elismerni a felelõsséget. Az alkotmány keretet biztosít a társadalmi megegyezéshez, a mondjuk így tisztességes Lengyelország-kép és a lengyel történelem felfogás tekintetében. Ez nem kevés, tekintettel arra, hogy az állampolgárok és az állami intézmények közötti kapcsolatok modern képét, illetve az államhatalom szervezésének szabályait tartalmazza.
 Az alkotmány kapcsán lefolytatott harcok tapasztalataiból máris le lehet vonni néhány következtetést. Az alaptörvény széleskörû kompromisszum eredménye volt az értékek és az intézményi megoldások területén. Ugyanakkor nem ismerték el a kompromisszumot, vagy éppen mint kompromisszumot vetette el az egyház nagy része, a jobboldal és a társadalom jelentõs része. A politika szférájában reális az, amit az emberek valóságosnak tartanak. A referendum eredményét a jobboldal nem alaptalanul minõsítette az ország mélységes megosztottsága kifejezõdésének. Jelenleg pedig azt a képet akarják ráerõltetni a társadalomra - és lehet, hogy a tények ellenére ez sikerül is nekik - , hogy az alkotmány a megosztottság forrása. Az, hogy az alkotmányt az állampolgároknak a népszavazáson való ilyen alacsony részvétele (43%) mellett fogadták el, amikor is alig 53,5% voksolt mellette (Gazeta Wyborcza, 1997. V. 27.), ennek a tézisnek az elterjedéséhez vezethet.
 Egészen biztosan ilyen mély megosztottság lépne fel a következõ szejmben és a soron következõ alkotmány elkészítésénél is, mivel a referendum Lengyelország belsõ megosztottságát mutatta. Az alkotmányt elfogadták, a népszavazáson jóváhagyták, és most minden lengyelt kötelez. Ilyenek a demokrácia szabályai. Az alkotmányt akceptáló politikusok és publicisták lehetõséget látnak benne arra, hogy stabilizálódjon a demokrácia, vége legyen a rendszer ideiglenességének, s tovább lehessen építeni az 1989-ben megkezdett demokratikus Lengyelországot. Csak remélhetjük, hogy valóban így lesz. Lehetséges ugyanakkor más forgatókönyv is. 1989 óta a rendszer, a jog, az alkotmány ideiglenességével volt dolgunk. De senki sem kérdõjelezte meg a rendszer bonyolult és bizonytalan szerkezetét, legfeljebb részleteit illetõen állítottak kérdõjeleket. Az alkotmányos vita a globális alternatívák kategóriájában való gondolkodást erõltette: az alkotmány mellett vagy az alkotmány ellen, a parlamenti, vagy az úgynevezett „állampolgári” alkotmány mellett. Még ha a különbségek gyakran csekélyek is, úgy állítják be, mintha alternatívája egy más rendszer lenne. A demokrácia mindenekelõtt a rendszer szabályainak elismerését jelenti. Illetve az esetleges törekvést alkotmányos módosításukra, amennyiben rossznak bizonyulnak. Számos jobboldali politikus az alkotmány elfogadása utáni elsõ nyilatkozatában nem arról beszélt, hogy elfogadta az alaptörvényt, hanem arról, hogy az elsõ adandó alkalommal megváltoztatják az új alkotmányt. Természetesen tekintettel arra, hogy ehhez a Nemzetgyûlés kétharmados támogatására van szükség, és a népszavazás ezt az alkotmányt támogatta, ezt nem lesz könnyû elérni. De az ilyen törekvések a visszavágás, a felelõtlenség, a „hideg” polgárháború légkörét idézik elõ. Az alkotmány két civilizáció, két világ összeütközésének szimbóluma lett, ad absurdum a konfliktusok térképévé, a jelenlegi Lengyelország megosztottságának leegyszerûsített mutatójává vált.
 A konfliktusoknak erre a leszûkülésére az alkotmányozó folyamatban három egymásra épülõ ellentét volt alapvetõ hatással, amely a harc formájának radikalizálódását és elmélyülését idézte elõ. Elõször is a parlamenti választások közeli idõpontja oda vezetett, hogy az alkotmány-vita politikai vitává alakult. Ebben a perspektívában a referendum a parlamenti választások elsõ fordulójává vált, amelyben a különbözõ csoportok és táborok a választók lelkéért és szavazatáért küzdöttek. Ezt nagyon sajnáljuk, és a jobboldalt hibáztathatjuk a nem lojális, ellenséges kritika miatt, s azért, mert nem sikerült rövidtávú érdekein felülemelkednie. De a népszavazás politikaivá válásában látnunk kell a demokratikus követelések normális logikáját is. A döntés az alkotmány ügyében majdhogynem a választások elõestéjén bizonyára a körülmények szerencsétlen alakulásának következménye volt.

A lengyel integrizmus
A népszavazás eredményét ugyanakkor nem lehet kizárólag az alkotmányt ellenzõk rovására írni. A „politikai” megosztottságra ugyanis egy másik ellentét is rárakódott, amelyet a történelem determinált: az „antikommunisták” a „kommunisták” elleni népfelkelésre szólítottak fel. Sok ember számára ez az alkotmány rossznak minõsült pusztán amiatt a tény miatt, hogy a szejmben az SLD dominált számbelileg és gyakorlatilag nem volt jelen a jobboldal. A társadalom nagy része számára az alaptörvény érdemi tartalmának semmi jelentõsége nem volt e miatt a tény miatt. A harmadik típusú ellentét szembeállította a hagyományos Lengyelországot a modern Lengyelországgal. Azokat, akik világi államot akarnak, tisztelik az egyházat és a hitet, de egyértelmûen meghúzzák a határt az állam és az egyház között, és azokat, akik a modern, világi állam ideológiáját elfogadni nem tudják. Azokat, akik reményekkel tekintenek az Európán belüli integrációs folyamatokra és Lengyelország világra való nyitottságára, és azokat, akik bizalmatlansággal szemlélik az „identitás politikájának”, az államszuverenitás  hagyományos definíciójának mindenfajta veszélyeztetését. Innét származnak a legabszurdabb és gyakran ismételt vádak az alkotmány ellen, Isten elvételérõl a hívõktõl, a gyermekek elvételérõl a szülõktõl, a haza elvételérõl a lengyelektõl.  A konfrontáció ezen szintje - amelynek ezen felül hitbeli jelentõséget is tulajdonítottak - a legerõsebben színezte érzelmileg a valóban létezõ alkotmányos harcot.
 Ebben a konfrontációban jelent meg elõször ilyen erõvel az, hogy Lengyelországban valóban erõs integrizmus létezik. Valódi társadalmi mozgalom alakját vette fel, mindenekelõtt a Radio Maryja köré, s annak karizmatikus igazgatója, Rydzyk atya köré tömörült. Az atya szervezeti bázisát a "Radio Maryja családja" egyházon kívüli táborában találta meg. Az integrizmus politikailag kisugárzik a lengyel jobboldal egy részébe, a szélsõséges ROP-ban (Lengyelország Újjáépítésének Mozgalma) csakúgy jelen van, mint az AWS (Szolidaritás Választási Akciója) táborában. Nehéz ma megítélni, mennyire komoly és tartós jelenség ez. Minden bizonnyal nem mehetünk el szó nélkül a tény mellett, hogy ilyen, korábban alig észlelt tendenciák ütötték fel a fejüket egy olyan idõszakban, amikor Lengyelország egy 8 éve tartó rendszerbeli és civilizációs átalakulás jelentõs pozitív hatásait érezhette. Amikor a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az állampolgárok többségének nõtt a bizalma a demokratikus intézmények, a piacgazdaság iránt, amikor a világra való nyitottság igen magas, majdnem 90%-os támogatottságot élvez az európai uniós tagságot illetõen. Nem ez az egyetlen példa arra, hogy világosan kikristályosodik egy radikálisan anti-modernista mozgalom a gyorsított gazdasági és társadalmi változások idején. Csak reménykedhetünk benne, hogy a lengyelek túlnyomó többségének törekvése meggátolja az integrizmus terjedését.
Az említett konfliktusok e három területének egymásra rakódása a megosztottság erõsödéséhez és elmélyedéséhez vezetett, s emiatt metaforikusan a civilizációk konfliktusáról beszélhetünk. Jan Olszewski, a radikálisan jobboldali Lengyelország Újjáépítésének Mozgalma vezetõje és Marek Borowski, a posztkommunista SdRP egyik vezetõje ebben a tendenciában a lengyel politikai színpad leegyszerûsödését és kitisztulását látja. Ez az álláspont pártjuk logikájából következik. Mindkét pártnak a politikai és ideológiai polarizáció kedvez. Mégis azt hiszem, aki  éles, brutális ellenzék kialakulásához, a hideg polgárháború légkörének fenntartásához nem vezetõ, nyílt, rugalmas politikai rendszer kialakulását akarja, ilyen politikai modellt nem fogadhat el.
Lengyelország úttörõ volt a szovjet politikai blokk megdöntésében. Az elsõ volt a szabadságért vívott társadalmi önszervezõdésben. Csak nehogy Huntington jóslata beteljesülésében legyen elõfutár, ott, ahol Huntington nem is várta: a demokratikus társadalom integrált alapkultúrája körében.
 Az egyház nagy szerepet játszhatott volna abban, hogy a társadalom ideológiailag és politikailag ne essen szét. Erre a szerepre azonban - úgy látszik - nem volt felkészülve, hiszen maga is a megosztottság elmélyülésének egyik okozója volt. Emellett rendkívül nyugtalanító az a tény, hogy saját berkeiben megnõtt a szélsõséges csoportok jelentõsége. Az intézményes egyház 1989 után láthatólag identitására és egységére veszélyesnek kezdte tartani a nyílt, liberális és modern demokrácia alapelveit elfogadó katolikus köröket. Szimbólumuk és legfontosabb tekintélyük, a Tygodnik Powszechny és Jerzy Turowicz, aki a lap fõszerkesztõje 50 éve. Ma már egyértelmûen látni, miben rejlik az igazi veszély a II. vatikáni zsinat által körülírt egyház számára. II. János Pál lengyelországi zarándoklatán mondott számos beszéde, amelyre röviddel a népszavazás után került sor, ezeknek az új veszélyeknek a  felismerésére utal.               (1997)

Kiemelések

Egyesek számára a sztálinizmus évei terrort, börtönt, cenzúrát, nemzeti rabságot jelentettek, másoknak iparosítást, urbanizációt, az oktatás általánossá válását, stb.

Bibliográfia

SMOLAR, Aleksander
„Tabu és ártatlanság”
Múlt és jövõ, 1995. 3.

HUNTINGTON, Samuel
A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása
Európa, 1999

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu