Zbigniew Brzezinski
Tájkép hidegháború után

Ma, 150 évvel  a „Népek tavasza” után, a szabadság ama eksztatikus kitörése után, amely a demokrácia diadalmenetének kezdetét jelzi, ez a legfõbb eszme, amely ahhoz a történelmi pillanathoz kapcsolódik - és a korábbi, de földrajzilag távolabb esõ amerikai forradalomhoz - világszerte elfogadottá vált. Miután ebben az évszázadban elõbb a nemzeti szocializmus aztán a kommunizmus is vereséget szenvedett, úgy látszik, hogy a demokrácia modellje politikailag elõtör és gyõzedelmeskedik. Ennek eredményeképpen ma meglepõen nagy egyetértés uralkodik a normák terén, amelyekhez a globális ügyekben igazodni kell. Szemben a 20. század nagy részére jellemzõ ideologikus konfliktusokkal megosztott világgal ma (csekély kivétellel) legalábbis a retorika szintjén mindenki egyetért abban, hogy a következõ négy alapelv mindenkire nézve érvényes:
 Éljenek a népek önrendelkezésen és jogállamiságon alapuló társadalmakban.
 A világbékének a nemzeti szuverenitás tiszteletben tartásán és nem hegemónián kell alapulnia.
 A szabad piacgazdaság a legproduktívabb gazdasági szervezõdési forma.
 A gazdasági eredményekbõl az egész emberiségnek részesednie kell.
Elismerem, hogy ezek elég üres irányelvek, amelyek különbözõ értelmezéseket és alkalmazásokat engednek meg. Mégis egy széleskörû konszenzust írnak körül, amely a demokrácia alapeszméibõl következik. De itt érdemes egy kicsit megállni és rákérdezni, vajon ezek a normák valóban találó leírását adják-e a mai realitásoknak.
Igaz ugyan, hogy az államok többsége választójogú demokrácia (117 a 191-bõl), és hogy 1,3 milliárd ember (az emberiség 22%-a) szabad társadalmakban él, és további 2,3 milliárd (39%) legalább valamennyi szabadságjogot biztosító társadalmakban, de tovább 2,3 milliárd (megintcsak 39%) nem-demokratikus rezsimek uralma alatt áll.
 Ezen kívül a hatalom globális hierarchiája vertikális elrendezésû, ahol láthatólag az USA helyezkedik el legfelül, aztán jön fél tucat nagyhatalom, amelyik szintén nukleáris fegyverek birtokában van. A kelet-ázsiai pénzügyi válság és a tartós szegénység komoly aggodalomra ad okot, és a globális demográfiai adatok eklatáns egyenlõtlenségek fennmaradását mutatják a várható élettartam és az egészség terén.
 Azt a tényt, hogy demokratikus konszenzus áll fenn, mégsem lehet lényegtelenként félretolni. Fontos lehet a jövõnkre nézve, orientációt adhat, mércét állíthat az emberiség politikai cselekvéséhez. Sõt, mi több, ez a konszenzus összefügg azzal a példátlan szereppel, amit Amerika játszik a hidegháború utáni világban. Amerika valóban egy önrendelkezõ társadalom, amely jogállamiságon és piacgazdaságon alapul. Tudományos téren úttörõ dolgokat hoz létre, és ez az egyetlen globális szuperhatalom. Ez azt jelenti, hogy a nemzetközi politikát ma három központi tényezõ határozza meg: az amerikai nagyhatalom primátusa, a demokratikus eszme vonzereje és a szabad piacgazdaság sikere. Ezek a tényezõk a kölcsönhatás és a kölcsönös függés viszonyban vannak egymással.
Ezen kívül drámai ellentétben állnak a 20. század centrális politikai jelenségeivel. Ezt nyilván joggal nevezhetjük az emberiség történelmében a legbûnösebb és legdestruktívabb évszázadnak, amelyben utópista hübrisz,, fanatizmus és felelõtlen dogmatizmus uralkodott. Az olyan pszeudo-racionalisztikus spekulációkat arról, hogy hogyan is kellene átszervezni az emberiséget, úgy hirdették meg, mint univerzális elképzeléseket (holott valójában totalitárius elképzelések voltak. Hogy ezeket áttegyék a valóságba, a történelem önjelölt urai azok megsemmisítésére törekedtek, akiket apriori társadalmilag elfogadhatatlannak tartottak akár faji, akár osztály kritériumok alapján.
 Ez ma már történelem, és a demokrácia világméretû gyõzelmének örülhetünk. De vajon mennyire bizonyos és mennyire tartós ez az új valóság? Vajon egy új korszakot vezet-e be, vagy nagyon is esetleges és törékeny? Ez a kérdés közvetlenül érinti az összefüggést egyfelõl az USA globális vezetõ szerepe, másfelõl a demokrácia és a szabad piacgazdaság kapcsolata között. Ezen túlmenõen egy egyre nagyobb jelentõségû egészen új problematikát is érint: a társadalmi ellenõrzés és egy dinamikusan fejlõdõ tudomány kölcsönhatását, különös tekintettel az ember megváltoztatásának ill. „megjavításának” növekvõ lehetõségeire, egészen a klónozás lehetõségéig. Röviden: hogy a demokrácia valóban gyõzött-e, attól függ, mennyire tud majd megbirkózni  a politikai hatalom, a szegénység, azaz a szociális igazságosság problémáival, és azzal a bonyolult erkölcsi problémával, hogyan lehet javítani az emberek életén az élet elõfeltételeinek lerombolása nélkül.

Hegemónia versus demokrácia
Amerikának a világban betöltött szerepét gyakorta írják le hegemón szerepként, és ez egy bizonyos értelemben találó is. Igaz, hogy az amerikai fölény ma a nemzetközi politika centrális ténye. Ennek a megállapításnak katonai-politikai dimenziója könnyen ellenõrizhetõ: Állítható bármelyik másik államról, hogy  bármely hirtelen csapatkivonása a Távol-Keletrõl, a Perzsa-öbölbõl vagy Európából közvetlenül súlyos negatív következményekkel fenyegetné a világbékét? Ez azonban nagyon is igaz arra az amerikai katonai hatalomra, amely ezidõtájt Dél-Koreában, a Perzsa-öbölben és Közép-Európában állomásozik. Ha ezeket a csapatokat hirtelen kivonnák, ez majdnem elkerülhetetlenül háborúhoz vezetne Koreában, újabb konfliktusokhoz a Perzsa-öbölben és komoly destabilizálódáshoz Európában.
 Amerika tehát egyszerre a világgazdaság motorja, a technikai fejlõdés élvonalában lévõ ország, ugyanakkor hatalmas, világméretû kulturális kisugárzása van (hogy ez jó-e vagy rossz, az már ízlés kérdése). Ezen kívül politikai téren az egyetlen olyan ország, amely benne van minden földrész biztonságának és stabilitásának ügyeiben.

 Ez mégsem jelenti azt, hogy Amerika mindenható volna. A világ mostanában a politikai eszmélés folyamatában van, ami sok irreális - individuális és kollektív - törekvést hordoz. Amerika lehetõségei ennek a dinamikus folyamatnak a kontrollálására és irányítására korlátozottak. Felesleges hangsúlyozni, hogy az amerikai fölény nem hasonlítható egy diktatúra lehetõségeihez és ambícióihoz.
 Sõt, az amerikai politikai rendszer természetével ellenkeznék minden világméretû diktatórikus uralom. Egyáltalán nem olyan könnyû egy hosszabban tartó nemzetközi feladatvállaláshoz amerikai forrásokat mozgósítani, nem is szólva a közvéleményrõl, és ennek tiltakozásáról az erõszak bevetése ellen, még más országokban is. Az amerikai demokratikus rendszer lényegénél fogva ódzkodik egy világméretû imperiális feladatvállalástól. Elég valószínû, hogy idõvel fokozódni fog a belpolitikai ellenállás Amerika globális vezetõ szerepvállalása ellen, különösen az ezzel járó várható közterhek miatt.
 Egyre több jele van annak, hogy az amerikaiakban nõ az ellenérzés, sõt rosszallás a világméretû amerikai elkötelezettség miatt. Nemcsak a tömegkommunikációs eszközök, de a közvélemény is jobban figyel a belpolitikai ügyekre. Ez a jelenség a multikulturalizmus amerikai elõretörésével is összefügg, amely egyre inkább megnehezíti egy közös nemzeti érdek meghatározását, ami egy hasonlóan erõs stratégiai összetartást teremthetne, amilyet Amerika a II. világháború és az azt követõ hidegháború alatt élt át. Ezen kívül a multikulturalizmus terjedését az amerikaiaknak egyre inkább az ún. „virtuális valósággal” való foglalkozása kíséri, ahogy ezt mindenekelõtt a televízió kínálja. A passzív szórakozás válik egyre inkább az amerikai hétköznapi élet legfõbb részévé. Ezek a jelek egyre kétségesebbé teszik, hogy egy demokratikus társadalom, amely egy önmagával foglalkozó tömegkultúrán alapul, képes volna hosszabb távon magára vállalni a globális vezetés kötelezettségeit.

Megfékezni az anarchiát
De ne feledkezzünk meg arról, hogy a belátható jövõben - azaz a következõ vagy azutáni nemzedék korában - Amerika valószínûleg nem konfrontálódik egyetlen olyan hatalommal sem, amely képes volna kikezdeni az amerikai vezetõ szerepet. Még egy újabb hatalmi koalíció sem igen tudná átvenni a vezetést. Következésképpen a mai valóság egy újabb aspektusát az alkotja, hogy az amerikai vezetés egyetlen alternatívájának a globális anarchia látszik, a stabilitás világméretû fokozott fragmentálódása, a nemzetközi konfliktusok kiélezõdése, minden ezzel járó negatív társadalmi és politikai következménnyel együtt. Amerika tehát jelen történelmi pillanatban az „elengedhetetlen” globális nagyhatalom, vezetõ szerepét hosszabb távon mégis alááshatják olyan belülrõl jövõ - inkább kulturális - hatások, amelyek magában a demokratikus rendszerben gyökereznek.
 Ennélfogva a következõ kérdést kell feltenni magunknak: Vajon Amerika jelenlegi világméretû hatalmi túlsúlyát lehet-e lépésrõl-lépésre egy tartós nemzetközi együttmûködés valamilyen formájává átalakítani, amely a globális hatalom reális elõfeltételein alapul, nem pedig egy illuzórikus  világkormányzás idealista formuláira hivatkozik, mint például az Egyesült Nemzetek Szövetsége? Amerika, mint a pillanatnyilag egyetlen világhatalom mellé be kellene vonni valamilyen módon más regionális hatalmakat is egy valamilyen formában strukturált  nemzetközi kooperációba, ami aztán a globális kihatású politikai döntések alapjául szolgálhat. Hogyan lehetne egy ilyen kooperációt megteremteni anélkül, hogy az összeegyeztethetetlen legyen Amerika egyelõre uralkodó, de lehet, hogy csak egy átmeneti idõre érvényesülõ globális túlhatalmának, hegemóniájának gyakorlásával?
 Ezek a nehézségek ma különösen világosan megmutatkoznak az USA és Kína viszonyában. Kína regionális hatalomként egyre növekvõ jelentõségre tesz szert. Ennyiben ez két állam viszonya egyre fontosabbá lesz. Egyetlen nemzedék alatt világviszonylatban tényleg a legfontosabb bilaterális kapcsolattá válhat. Mindenesetre nehéz elképzelni, hogy ezt a kapcsolatot az emberi jogokra ill. a demokrácia primátusára lehessen építeni. Persze lehet olyan irányú reményeket táplálni, hogy a demokrácia idõvel Kínában is érvényre jut, az emberi jogok elismerése nemkülönben. De a nagyhatalmak közti stabilabb nemzetközi kooperáció igénye - a konfliktus vagy anarchia alternatívájaként - a geopolitikai stabilitás elõbbre valóságának óvatos hangsúlyozására késztet. A demokratikus és nem-demokratikus  elvek közötti ilyesféle kompromisszum ugyanakkor magában foglalja a demokrácia erõsítése helyett egy autoritárius kormány legitimálásának kockázatát.
 A globális demokráciát a nemzetközi politika egy másik jelensége is fenyegethetné, nevezetesen a hatalom decentralizálódása a tömegpusztító fegyverek fokozódó terjedésével a nagyobb entitásoktól a kisebbek felé. És nem csupán a kisebb hatalmak, hanem nagyon valószínû, hogy a belátható jövõben nemcsak államok, hanem fanatikus politikai szervezetek is megtalálják a hozzáférés módját az ilyen fegyverekhez.
 A nemzetközi terrorizmus fokozódása az elmúlt években növekvõ aggodalmat vált ki. Ennek a terrorizmusnak a legmeglepõbb aspektusa technikai kezdetlegessége. Mindmáig olyan eszközökkel hajtják végre a terrorista akciók nagy részét, amelyek kereskedelmi úton a legegyszerûbb módon beszerezhetõk, és amelyek nagyon hasonlítanak az anarchisták által már 150 évvel ezelõtt is használatos eszközökhöz. A legtöbb terrorista még mindig a revolverre és a bombára hagyatkozik. Az egyetlen terrorista cselekmény, amely valamelyest igényesebb technológiát használt, a tokiói metróban elkövetett Saringas-merénylet volt. Valószínû, hogy a terroristák egy napon felhagynak ezzel a szerénységgel, különösen azzal a körülménnyel a háttérben, hogy a tömegpusztító fegyverekhez való hozzájutás legfõbb akadályai: a technikai bonyolultság és a magas költségek idõközben egyre kisebb szerepet játszanak. Röviden, a világ elõbb-utóbb szembekerülhet egy nukleáris gerilla- vagy partizánháborúval.
 Ez a veszély talán szükségessé tenne egy bizonyos fokú nemzetközi együttmûködést, ami megint csak szembekerülhetne a demokrácia eszményének elsõbbségével. Ezen túlmenõen el kell ismerni, hogy a nukleáris fegyverek elterjedésének feltartóztatására irányuló amerikai politikát sosem követték igazán következetesen. Az USA politikája ebben a dologban valójában nagyon szelektív. Az Egyesült Államok egész nyíltan hozzásegítette Nagy-Britanniát ahhoz, hogy nukleáris nagyhatalommá váljék. Arra vonatkozólag is vannak megbízható információk, hogy az USA Franciaországnak is segített diszkréten atomfegyverkezési programja megvalósításában. Izrael atomfegyverekhez jutása felett is nagyvonalúan szemet hunytak. Az át nem engedés ilyen felemásan képviselt politikája persze nem segíti elõ az atomfegyverek elterjedésének megakadályozását. Az USA itt egy olyan dilemma elõtt találja magát, amelyet mindmáig nem sikerült megoldania. Az át nem engedés valóban egyetemes politikája garanciákat kellene, hogy biztosítson az olyan országoknak, amelyek nem próbálnak nukleárisan fegyverkezni. Ezeket meg kellene védeni az olyan szomszédaiktól, akik viszont annál inkább. Mégis kétséges marad, hogy demokratikus kormányok készek volnának-e ilyen garanciákat nyújtani, majdnem bizonyos, hogy az amerikai kongresszus ilyesmibe nem egyezne bele, még a baráti országok esetében sem. De az ilyen jellegû garanciák nélkül a nem-terjesztés globális politikája nem több politikai jelszónál.
 Ebben a vonatkozásban az egyetlen gyakorlatilag megvalósítható alternatíva a legfontosabb nukleáris hatalmaknak - az autoritárius hatalmakat is beleértve - arra irányuló közös erõfeszítése volna, hogy a tömegpusztító fegyverek elterjedését megállítsák és korlátozzák. De ez a nemzetközi politika alapelvei terén a demokrácia mint alapelv feladását jelentené, és helyette a hatalmi hierarchia elvének kényszerû megerõsítését, egy olyan hierarchiáét, amely nincs összhangban a demokrácia erõsítésére való törekvéssel.

Gazdasági és társadalmi igazságosság
Amerika tartós gazdasági sikerei, a szovjet rendszer összeomlása és a kommunizmus ezzel együtt járó diszkreditálódása egy újfajta ortodoxiát hívott életre. A szabad piac lett globális dogmává, Milton Friedman és Friedrich Hayek pedig ennek prófétája. A szabad piac és a demokrácia kölcsönviszonyát, kölcsönös függését egymástól ma magától értetõdõnek tekintik.
 Mégis van ok az aggodalomra. Gondoljunk csak a távol-keleti pénzügyi csõdre, a gazdasági stagnálás jeleire, az egyre nagyobb munkanélküliségre Nyugat-Európában, Oroszország és Ukrajna folytonos képtelenségére a reformok végrehajtására. Már nem úgy néz ki, mintha volnának egyetemes érvényû receptek a sikeres gazdasági átalakulásra. És az sem magától értetõdõ, hogy Lengyelország vagy Észtország sikerei minden további nélkül átvihetõk volnának más posztkommunista országokra, amelyek egészen más feltételek között tevékenykednek, és egészen más történelmi örökséget hoznak magukkal.
 Hasonlóképpen ma már az sem evidens, hogy a demokratikus átalakulás az ázsiai országokban a szabad piac keletkezésének köszönhetõ, sem pedig az nem, hogy megfordítva, a demokráciák megléte segítené a szabad piacot. Egy ilyen széjjelválasztás, valamint piac és demokrácia ezt kísérõ összeütközése számos távol-keleti állam számára jelent növekvõ fenyegetést. Ezen túlmenõen tudomásul kell venni azt a növekvõ ellenérzést a világ számos területén, amit az olyan intézmények, mint a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap vált ki azzal a restriktív szempontjával, hogy csak egy teljességgel igazságos és stabil társadalmat támogat, olyan társadalmat, amely nemcsak politikai síkon, hanem társadalmi-gazdasági dimenzióiban is demokratikus.
 Ugyanilyen kevéssé hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy a globális gazdasági növekedés ellenére a szegénység relatív mértéke világméretekben emelkedett. A Világbank vagy az Egyesült Nemzetek statisztikái azt mutatják, hogy az elmúlt 30 év folyamán a világnépesség  abszolút szegénységben élõ részének aránya nemcsak hogy nem csökkent, hanem nõtt. A továbbtartó népességrobbanás, mindenekelõtt Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában növekvõ aggodalomra ad alkalmat az érintett országok társadalmi-gazdasági stabilitását illetõen, és szintén megrendíti a demokrácia és a szabad piacgazdaság bensõ összefüggésére vonatkozó elképzelést.
 Kínától teljesen eltekintve: Ha egy kvázi-autoritárius politikai rendszer fennmarad, miközben gazdaságilag tovább növekszik, ez a Föld szegényebb régiói számára a társadalmi fejlõdés alternatív modelljét kínálja. A kínai modell a világ számos részén, különösen az elszegényedett vidékeken igazságosabbnak és ennyiben kedvezõbbnek tûnik. És ami Indiát illeti, most még korai volna megítélni, hogy az ott néhány évtizede fennálló politikai demokráciához járul-e egyszer egy társadalmilag igazságosabb és sikeresebb gazdasági rendszer - feltéve, hogy ez a demokrácia túléli az országban növekvõ belsõ feszültségeket.
 Összefoglalva: A világméretû szegénység problémája egyre inkább kihívást jelenthet a demokrácia és a szabad piacgazdaság közötti kapcsolódásra nézve.

Tudomány és emberi identitás
Végül a közeljövõben egy harmadik kihívás is áll a demokrácia elõtt, amely a legsúlyosabbnak is bizonyulhat. Egy olyan korszakban élünk, amelyben a tudomány eltolódik, és az ember külsõ valóság feletti kontrolljának eszközébõl az ember belsõ „valósága” meghódításának eszközévé válik. Más szóval a tudomány többé nem elégszik meg az emberi külvilág feletti ellenõrzéssel, hanem az ember önnön manipulálásának küszöbéhez érkezett. Mindeddig az emberiség története egyúttal a külvilágról való tudás és a kontroll folytonos növekedését is jelentette a mezõgazdasági termelékenység fokozásától az ipari forradalmon át a világûr kutatásáig.
 De napjaink legjelentõsebb tudományos eredményei arra vonatkoznak, amit belsõ valóságnak lehetne nevezni, tehát azzal, aminek az ember lenni látszik, és ami esetleg lehetne. A tudományok tárgyterületének ehhez a drámai kiszélesítéséhez hatalmas remények fûzõdnek. Az emberi várható életkor kitolódott, egyre több betegséget sikerül leküzdeni. De egyre inkább ébresztenek aggodalmat az olyan újabb tudományos lehetõségek hosszú távú következményei, mint az emberek klónozása, az emberi intelligencia kiterjesztése és a mesterséges intelligencia létrehozása - ha az olyan másodrangú dolgoktól, mint az ember fizikai külseje, ezúttal eltekintünk. Milyen módon juthatnak majd hozzá ezekhez a vívmányokhoz az emberek a föld legkülönbözõbb részeibõl, és a szociális létra legkülönbözõbb fokairól? Ki fogja elsõként az elõnyöket élvezni és milyen mértékben? Nem foglalja ez magában az emberiség teljesen új és alapvetõ felosztását olyanokra, akik a leginkább, és olyanokra, akik a legkevésbé tudnak ebbõl hasznot húzni? És vajon nem fog ez komoly politikai problémákat elõidézni?
 További, még inkább nyugtalanító kérdések vetõdnek fel. Ki - és milyen alapon - fog dönteni ezen rohamosan növekvõ tudományos lehetõségeknek a hasznosítására vonatkozó irányelvekrõl? Ki fogja meghatározni, milyen messzire mehet el a tudomány az ember átalakításában, külsõ megjelenése kontrollálásában és korrigálásában valamint intelligenciája növelésében? Ki fog dönteni kvázi mesterséges emberi lények klónozás útján való létrehozásáról? És lehet-e ilyen kérdéseket demokratikus úton megoldani, elegendõ legitimációt nyújt-e ehhez az egyszerû többség?
 Már ma is intenzív, gyötrelmes vitákat váltanak ki ezek a kérdések az Egyesült Államokban. Egy idõ óta heves politikai konfliktusok zajlanak olyan témákról, mint az abortusz-kérdés, ezek a konfliktusok erõszakos formát is öltöttek, még terrorakciókhoz is vezettek. E felbolydulás mögött az a filozófiai kérdés húzódik meg, hogyan határozható meg, mikor kezdõdik az emberi élet. És nem tarthat soká, hogy az eutanázia-vita hasonló konfliktusokat váltson ki: Akkor az lesz a kérdés, meddig kell a társadalomnak egyre több improduktív, szociális támogatásra szoruló idõs ember életét meghosszabbítania. Lesznek olyan hangok, amelyek az eutanázia mint szociálpolitikai intézkedés bevezetése mellett szállnak síkra. Ez nyilvánvalóan nem csak politikai és gazdasági vitákat provokál majd, hanem mély és fájdalmas morális dilemmákat is felvet. Ezeket az erkölcsi kérdéseket nem lesz könnyû megoldani, és kétséges, hogy megoldásuk levezethetõ volna a demokratikus eljárás folyamatából.
 Minden vita a tudomány helyes felhasználásáról az emberi élet alakításában - beleértve a kezdetére és a végére és hamarosan a mesterséges elõállítására vonatkozó döntéseket is - elkerülhetetlenül erkölcsi elvekbe ütközik. Ki lesz itt olyan helyzetben, hogy meghatározza, mi a helytelen és mi a helyes? Egy demokratikus társadalomban ki van abban a pozícióban, hogy etikai alapkérdésekben lényegbevágó filozófiai ítéleteket hozzon? Az ilyen kérdéseket annál is nehezebb lesz megoldani, mivel a modern szekularizált társadalmak egyre szkeptikusabban állnak szembe egy vallási iránymutatással.  Sajnos nincs alapunk azt feltételezni, hogy demokratikus döntések ilyen ügyekben szükségképpen erkölcsileg helyesek lennének.  És mégis muszáj döntést hozni, különben a tudományos folyamat önnön dinamikája fogja diktálni a saját válaszát. Ha így alakulna, az erkölcsi kérdéseket nem az emberi ítélõképesség és érzékenység alapján oldanák meg, hanem az emberi élet megváltoztatására, manipulálására, sõt „teremtésére” vonatkozó tudományos lehetõségek exponenciális növekedésének puszta lendületébõl.
 Röviden: egy magára hagyatkozó tudomány dinamikája fenyegetõvé válhat a demokrácia humanisztikus alapjaira: a személy érinthetetlenségének tiszteletére nézve.

Agenda - Teendõk
Amerika számára, amely számos tekintetben az emberiség társadalmi laboratóriuma, fontos megérteni, hogy történelmi szerepe ma abban áll, hogy tudomásul vegyen egy átmeneti funkciót. Amerikának kötelessége, hogy kialakítsa az intézményes kereteket jelenlegi globális hegemóniájának lépésrõl lépésre való, biztonságos átadásához. Ez felelõsségteljes hatalommegosztást és hatalomgyakorlást kíván meg egy rendezett geopolitikai folyamatban.
 Másodszor a szabad piacgazdaságnak, ha globálisan sikeres akar lenni, az emberi dimenziók iránt is érdeklõdést kell tanúsítania. Egy olyan világban, amely egyre kevésbé türelmes a szociális egyenlõtlenséggel és a világméretû szegénységgel szemben, illik a gazdasági rendszernek - és kiváltképpen a nemzetközi pénzügyi instanciáknak - a társadalmi felelõsségérzet tekintetében érzékenységet mutatnia. Ez a felelõsségtudat a gazdasági fejlõdésre nézve éppolyan döntõ, mint a hatékonyság és a teljesítmény.
 Harmadszor roppant jelentõsége van annak, hogy a tudomány az emberiség eszköze maradjon, ne kerekedjen fölébe. Ahhoz, hogy eszköz legyen, közös értékek kell, hogy mozgassák, amelyek alapján ki lehet jelölni az emberi lényekkel való tudományos kísérletezés irányát és határait egyaránt. Kétségkívül ez a legnehezebb feladat.
 Az eddigi megfontolások fényében korai volna a demokrácia gyõzelmének örülni. Vitathatatlanul legyõzte a 20. századot oly sokáig megbabonázó utópikus bizonyosságokat. De azzal is tisztában kell lennünk, hogy az új demokratikus konszenzus egy agnosztikus relativizmus elõtt is megnyithatja az utat, amely általános fogalmi zûrzavarhoz, társadalmi demoralizálódáshoz, politikai fragmentálódáshoz és intellektuális dezorientáltsághoz vezethet. A globális politikai anarchia - Amerika stabilizáló hegemóniájának pillanatnyilag az egyetlen alternatívája - ily módon globális intellektuális anarchiával járhatna együtt.

Bibliográfia

HOLMES, Stephen
„Orosz lecke”
LI 28

India
LI 28

BAUMANN, Zygmunt
LI 31

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu