A kapcsolatok kérdése általában elég speciális dolog. Ez vonatkozik a két ország, Ausztria és Magyarország közti irodalmi kapcsolatokra is, amelyek a jelen dolgozat keretéül szolgálnak. Az ilyen kapcsolatok sosem alakulnak valami egységes módon, ellenkezôleg, inkább sokszorosan szerteágazóak, úgyhogy aztán ami az egyik területen adottnak tûnik, a másikon relativizálódhat, vagy éppen ellentmondásba ütközhet.
A magyar irodalom osztrák fogadtatására vonatkozó kérdést legalább két síkon lehet feltenni. Az egyiken az irodalmi kapcsolatok hátterében lévô személyes és intézményes összefonódások volnának vizsgálhatók. Ausztria-Magyarország ezen a téren hosszú tradíciót tud felmutatni. Ott van például Bécsben az Osztrák Irodalmi Társaság (Österreichische Literaturgesellschaft), egy olyan hely, amelyben a kelet-európai irodalom évtizedek óta jelen van. A szövetségi fôvárosban az ilyen rendezvények egy másik színhelye, az Alte Schmiede (Literarisches Quartier) a legutóbbi idôkben döntô részt vállalt a kortárs magyar irodalom közvetítésében is, én személy szerint itt hallottam elôször olyan fontos szerzôkrôl, mint Kertész Imre, Nádas Péter, Eörsi István vagy Tandori Dezsô.
Ha mármost azt kérdezzük, hogy az egyik ország irodalmáról mennyire vesznek tudomást a másikban, akkor (a fent említett intézményekben kialakított szubnyilvánosságokon kívül) a médiáknál tartunk. Az irodalmi sikereket manapság a médiák csinálják, és szemlátomást egyre inkább a médiákban való elôforduláson mérik a kultúrpolitikai intézkedések sikerességét is. Bármiképpen értékeljük is ezt a tendenciát, a posztmodern létezés állapotának velejáróját, nem kérdéses, hogy az olyan látványos eseményeket, mint a Bachmann-díj, a Literarisches Quartett és a Frankfurti könyvvásár, egyre komolyabban veszik és egyre inkább az irodalmi minôség mércéjének tekintik azok, akik a szólás jogával bírnak. (akiknek szavuk van)
Ezeken a mediális (és persze nyilván gazdasági) összefüggéseken belül egy olyan országot, mint Ausztria, nem lehet elszigetelten szemlélni. Az osztrák irodalom sikere a Német Szövetségi Köztársaság segítségével, által és útján csinálódik, ugyanez vonatkozik a magyar irodalom német fordításainak sikerére. Itt is egy északi kerülôt kell megtenni: német kiadók kellenek a könyvek megjelenési helyéül, a német közönség mint felvevôpiac és a nagy német újságok mint irodalmi véleményformálók. Ezzel a háttérrel kell szemügyre venni a magyar irodalom osztrák fogadtatását.
A próféta árut termel
Az 1989-es évvel kétségkívül döntôen megnövekedett az érdeklôdés a kelet-európai és (ami Ausztriát illeti) speciálisan a magyar irodalom iránt is. Eleinte nyugaton az volt az emberek érzése, hogy a radikális politikai változással a szomszédos ország irodalma is rögtön és radikálisan megváltozik. Új szerzôk és új témák bújnak elô a földbôl – azt hitték – , a politikai szakítás azonnal meghozza irodalmi gyümölcseit. Bármennyire elrugaszkodottnak tûnjék is ez az igény, az újraegyesített Németországban a kritika határozottan megfogalmazta, ezért aztán ott meg is jelentek minden fajta „fordulatos” könyvek, amelyek irodalmi értékérôl aztán persze joggal megoszlanak a vélemények.
Magyarországon ezen a téren (a közelmúlttal való irodalmi számvetés terén) eleinte nem sokat tudtak kínálni a német nyelvû olvasónak. Kivételt képezett Dalos György 1992-ben megjelent nagy esszéje: „Prófétából árutermelôvé” (Vom Propheten zum Produzenten). Dalos tanulmányában leírja a kelet-európai irodalomnak mintegy az „ôsi mítoszát”, ennek az orosz értelemben vett „párhuzamos akcióban” kell állnia. A költô Alekszandr Puskin is aktívan részt akart vállalni a görög szabadságharcból – mint Lord Byron, aki 1824-ben a görögök oldalán harcolva esett el – de a cárjától, aki rendszerint saját kezûleg cenzúrázta Puskin verseit, nem kapta meg azt a hôn óhajtott papirost, amelyet késôbb úgy hívtak: „kiutazási engedély”. Ez a paradox konstelláció a kommunizmus alatt érte el a tetôfokát. Ahogy Dalos kimutatja, hazájának írói 1945 után is ragaszkodtak a „próféta”-szerephez. A prófécia irányát mindenesetre a hivatalos rendeleti úton adták meg, és a tartalmáról meghökkentô viták folytak. Az 50-es évek elején például a legjelentôsebb szerzôk arról vitatkoztak Magyarországon, hogy szabad-e „szomorú” verseket írni, és ha igen, milyen sûrûn. A hivatalos doktrínának, amely szerint a szocialista realizmusnak optimistának kell lennie, ellene szóltak a részben polémikus hozzászólások a vitában. A költô Illyés Gyula is hozzászólt a „peszszimizmus-vitához”: „Ha a szomorú verseket vidámak követik, illetve a szomorúakat vidámak egészítik ki, akkor megvan a kritikusok által megkívánt egyensúly. (...) Ily módon az életmû az elvárt egyensúlyban marad.” Már ebben az egyetlen felszólalásban látjuk azt a differenciáltságot és iróniát, amellyel keleten az olvadás és az élesedô represszió váltakozó szakaszaiban folyt az érintkezés.
A Magyarországról érkezô könyvekben, amelyek az elmúlt években Ausztriában (még ha a Szövetségi Köztársaság kerülôútján is, de) visszhangra találtak, az irodalmi beszédmódok sokféle lehetôsége mutatkozik meg, és többnyire az Ausztriával való speciális tematikus érintkezés is. Ez vonatkozik a magyar irodalom ausztriai fogadtatásának egészére, és arra a néhány példára is, amelyet éppen példaértéke miatt az alábbiakhoz kiválasztottam: Kertész Imre, Krasznahorkai László, Esterházy Péter és Tandori Dezsô esetére.
Kertész
Kertész Imre esetében (aki átélte a buchenwaldi és az auschwitzi koncentrációs tábort) egy olyan könyvrôl van szó, amely nyugaton zajos tetszést aratott. Miután az elsô fordítás különösebb visszhang nélkül maradt, az újrafordított Sorstalanság 1996-ban teljes siker lett. Könyvében Kertész olyan képeket rajzol meg, amelyektôl az ember (különösen német nyelvterületen) soha többé nem tud szabadulni:
Az én-elbeszélô, egy tizenöt éves fiú Budapestrôl, akinek a koncentrációs táborban egy halom félhalott emberi test között kell feküdnie, egyes testeket egy külön matracra pakolnak, egy halk hang azt motyogja alig kivehetôen: „Tilt...a...kozo...zom”. Az elbeszélô pillantása még egyszer átsiklik a tájon, a „takaros zöld kôházikók” és a „komorabb barakkok” fölött, „a drótkerítések” és a „csupasz fák” fölött; a „pucér muzulmánok” várnak a háttérben, míg a „belsô kommandók” „mindennapi teendôjüket” végzik. Valamerrôl „ismerôs csörömpölés” jut el a fülébe, a „répaleves illata” van a levegôben – és aztán a jelenet egyetlen mondatban szilárdul meg, egy mondatban, amely „minden ész és józan értelem” ellenére szólal meg, de bármely másiknál igazabban: „szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban”.
Az ehhez hasonló mondatok Magyarországon a megjelenés idején (1975-ben) gondoskodtak a felzúdulásról, a könyvnek még antiszemita beállítottságot is próbáltak tulajdonítani. Persze, hogy a szerzô valami mást akart a mûvével. Ami ellen minden részletében küzd, az a holocaust és ezzel a holocaust-fogalom metaforikus feloldása. Auschwitzot a tizenöt éves fiú éppen annak nem élte meg, ami utóbb gyorsan a tervszerû emberirtás szinonimája lett; a koncentrációs tábort nem „pokolként” lehetett csak megtapasztalni. A koncentrációs táborban inkább – minden rémületen túl – az unalom érzése dominált: Minden napot, minden órát, minden percet valahogy „el kellett tölteni”; az idô Auschwitzban és Buchenwaldban mindenekelôtt végtelen várakozás volt.
A megfigyelés pontossága és mindenfajta misztifikálás elutasítása (saját túlélôi szerepét is beleértve) az, amit Kertész könyvébôl a német fordításban is észrevettek. Amit ebben a mûben fel kell fogni, és ami új a holocaust-irodalomban, az a fôhôs tényleges sorstalansága. Ez a sorstalanság (vagy a sors kétségessége) programmá válik: a sors kollektív fogalmával Kertész az egyénileg megtapasztalt történelmet állítja szembe.
A dolgok ilyen szemlélete a nyugati olvasót is zavarba tudta hozni, olyannyira hozzászoktak már itt a túlélôk történeteinek inkább eufemisztikus formáihoz. Kertész könyve és az ábrázolásmódja körül kialakult vita a 90-es évek közepén éppen jókor jött a német nyelvterületen. A legmagasabb irodalmi rangú túlélôi tanúságtételként a Sorstalanságot ma már Primo Levi, Jean Améry, Ruth Klüger vagy éppen Aleksandar Tišma mûvei mellé állítják.
Krasznahorkai
Az 1954-ben Szentendrén született és ma is Budapesten kívül élô szerzô, Krasznahorkai László az 1989-ben Magyarországon majd három évvel késôbb német fordításban is megjelent Az ellenállás melankóliája címû könyvében klasszikus elbeszélô mûvészettel vázol fel egy apokaliptikus víziót. A „Világ vége kísérleti állomás” itt (nagyon is abban az értelemben, ahogy Karl Krausnál volt az elsô világháború és Ausztria) egy kisváros Dél-Magyarországon. Egy másik osztrák szerzôhöz is található Krasznahorkainál egy jól felismerhetô kapcsolódás: Az ábrázolt történés egyes szakaszai közvetlenül vonatkoztathatók arra a mechanizmusra, amelyet Elias Canetti írt le Hatalom és tömeg címû korszakalkotó mûvében; ami az irodalmi pregnánsságot illeti, Krasznahorkai abban is a nyomába ér a nagy írónak és teoretikusnak.
Az ellenállás melankóliáját úgy is lehetne értelmezni, mint egy változatot Canetti Káprázat címû könyvére. A tematikus perspektíva természetesen eltolódott; itt Magyarországról és egy 20. század végi totalitárius rendszerrôl van szó, miközben egy rendkívül sûrû és utalásokban gazdag regény áll elôttünk – ami az egyik oka lehet annak, hogy a német fordításról csak sporadikusan vettek tudomást. Az a néhány kritika azonban, ami Ausztriában és Németországban megjelent, egytôl egyig lelkes volt.
Az ellenállás melankóliája teljes részletességgel reflektál tárgyára, nevezetesen a hatalommal, erôszakkal és összeomlásával való számvetésre. Így a késôbbi katasztrófát mindjárt az elején az a szimpla tény jelzi elôre, hogy egy bizonyos Pflaumnénak elcsúszik a melltartója. A vonatúton a szülôvárosa felé magára vonja a „csôcselék” éhes pillantásait. A kisvárost nem sokkal ezután homályos alakok, egy cirkusz emberei rázzák fel a letargiájukból, amely cirkusz egy óriási cethalat hoz magával (amely nyilvánvalóan a keresztény apokalipszis jele). Az erôszak betörése – a horda rabolva és fosztogatva vonul végig az utcákon – valódi véget vet a semmittevésnek.
A város néhány lakója már nagyon vágyott erre a végre. Egy bizonyos Eszter asszony ezeknek az új, jövôre orientált embereknek a prototípusa. Ügyesen kihasználja az erôszakot arra, hogy befolyást szerezzen a helyi politikában. Temetési beszéde ellenlábasának, Pflaumnénak a temetésén a sors végsô iróniájának tûnik.
A történet vége, amelyben a nyugati recepció a 80-as évek magyar viszonyainak tükrözôdését és még egy kis prófétikus elôrelátást is felismerni vélt 1989-re, elhúzódik. A „bomlás munkásai” elôször tétlenségre ítéltek maradnak, heteken át egyszerûen túl hideg van. A könyv végén aztán az összeomlás végtermékeivel ott vannak egy újrakezdés összes alkotóelemei is: hidrogén, nitrogén és kén. Ezekbôl el lehetne kezdeni a fônixet összeállítani, de éppen ezen a ponton marad abba Krasznahorkai könyve.
Esterházy
Nem csupán 1989 óta ismerik Esterházy Pétert Ausztriában. 1992-ben a Duna-könyvével (Hahn-Hahn grófnô pillantása) olyan könyvet tett elénk, amely a keleten végbement fordulat kommentálásaként és a „Közép-Európa”-fogalom vizsgálataként is értelmezhetô. Mint tudjuk, könyveiben Esterházy mindig utal mások szövegeire. Parafrázisokat készít, összemontíroz szövegrészeket, tehát olyan eljárásokat alkalmaz, amelyeket általában a posztmodern fogalommal szokás jelölni.
A Duna-könyvben egyfelôl Claudio Magris könyve (Duna. Egy folyó életrajza) valamint szakaszokon át Peter Handke bizonyos szövegrészei szolgálnak kiindulópontul. Egy helyen Esterházy közvetlenül is utal az osztrák költôre, ahol – más keresztnévvel ellátva – ez áll: Igen, ezt a Handke Istvánt utaztatni kéne, az ô „csinos történeteiben” még egész „eredeti fénye épségében” a világ.
Esterházynál már semmi nincs eredeti fénye épségében, még ha a szerzô végigköveti is eredeti útján a folyót forrásától le egészen a Fekete-tengerig. Mindjárt az elején tesz Esterházy egy nagyon fontos kijelentést, amely szerint – tisztán hipotetikusan – a Duna valami egészet testesítene meg: „a Duna az egész, a Duna a forma”.
Ez az egészre vonatkozó elképzelés, amely mögött „Közép-Európa” egészként való elképzelése áll, szétesik a szerzô utazása során. Túl nehéz a dunai utazónak Esterházynál a 20. század bôröndjét cipelni. Az utazás sok kis részletre bomlik, kultúrtörténeti zálogokra és bûnügyi darabokra, városok és hegyek történeteire, úgy tolja a szerzô maga elôtt a Duna-könyvek tarka leleteinek furcsaságait mint a folyó a hordalékát. Magristól eltérôen Esterházy nem kínálja nyugtatóként a kultúrtörténetet, a Duna térségében a múlt nem teremt aktuális öszszefüggést. A Duna torkolatánál aztán teljesen elapadnak a történetek. Nincs többé mit mesélni és mit magyarázni. A sulinai kikötôben az utazó már csak idegen hajóneveket jegyez le: „Amurg, Colina, Zheica, Semnal”. Amit Esterházy Péter a Duna-könyvével csinál, (és amit az osztrák recepció elég pontosan látott is), Közép-Európa szétszedése. Ezt nem játszi kedvében teszi, ez egy de facto uralkodó állapot beismerése, amely mögött az rejlik, hogy a gazdasággal próbálják pótolni a kultúrát. „Egy csomag KENT megkönnyíti az életüket. Ebben rejlik Kelet-Európa varázsa és fenyegetése”. A régi mítoszok „a népeket összekötô országútról” elkoptak.
Tandori
A negyedik és egyben utolsó szerzô az avantgárdhoz tartozik, ami eleve azt jelenti, hogy nem lehet nagy közönsége. Tandori Dezsôrôl van szó, egy olyan szerzôrôl, akinek két osztrák és egy svájci kiadónál jelentek meg könyvei (ezekrôl a publikációkról a kritika alig vett tudomást).
Pedig Tandori formailag eredeti szövegekbôl és képekbôl álló, a hagyományos mûfaji kereteket szétfeszítô kötetei a reálisan létezô magyar viszonyokhoz fûzött kommentárokként is értelmezhetôk. Tandori az elmúlt évtizedekben (életében és írásaiban egyaránt) radikális visszavonulást valósított meg egy az abszurditásig fokozott privát életbe. Gyerekkorától kezdve lakik egy lakásban a budapesti Lánchíd közelében, itt tartogatta a játékmackó gyûjteményét, vívta meg a kártyacsatákat és az úgynevezett gombfocibajnokságokat. 1977 fontos dátum Tandori privát mitológiájában, ekkor veszi magához az elsô verebét, Szpérót. Tizenegy évig, amíg él a jószág, a szerzô nem utazik el hazulról. Ezután fedezi fel a lovak iránti szenvedélyét. Tandori versenyekre utazik Párizsba, Düsseldorfba és Bécsbe, fogadásokat köt, a krierauei startkocsi ajtószárnyának csapódásában Szpéró utolsó szárnycsapására ismer. Ehhez hasonló jelenetek és események („ez az alaptörténet”) állandó ismétlôdésnek vannak alávetve Tandori szövegeiben. A szerzô szemében saját mindennapi létének csúcspontjai között mindig újabb összefüggésvonalak állnak elô. Összességükben túlnyúlnak saját privát létezésén: Madarai és medvéi neveibôl Tandori a mellékes és a távolesô archívumát hozza létre, a szimulált bajnokságokban a magyar valóság torzképét rajzolja meg, a szerzô és privát világának bogarai társadalmilag kialakultnak mutatkoznak.
Az irodalom piacán, ahol csak a példányszámok nagysága és a nemzetközi kiadási jogok számítanak, olyan szerzôkkel, mint Tandori, nem lehet sokat nyerni. Mégis jó volna azt remélni, hogy egy olyan piaci esemény, mint a Frankfurti Könyvvásár, nem csak a nagy és ismert nevek propagálására használható fel, hanem ennek peremén a kisebb finom falatok elhelyezésére is. Az 1999-es díszvendégség kétségtelenül nem kis esélyt kínál Magyarországnak, majd kiderül, sikerül-e jobban és szélesebb körûen kihasználniuk ezt a lehetôséget, mint ahogy Ausztria tette néhány évvel ezelôtt. Hogy Magyarországon még hatalmas irodalom vár felfedezésre, az nem kérdéses. A verebek már csiripelnek néhány újabb nevet: Závada Pál, Márton László, Balla Zsófia nevét, hallani Darvasi László szövegeirôl és arról, amit valóban ideje volna végre lefordítani: Esterházy Péter „Termelési kissregényérôl”.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta