Az Úr 2027. esztendejében repülô csészealjba pakolva üzenet érkezett Földünkre a Marsról. Egy magát Ad astrának nevezô csoport bejelentette, hogy megalakította a bolygó elsô amatôr színtársulatát, és most azzal a kéréssel fordul az Internationale Theatre Institute-hoz, hogy küldjön át hozzájuk egy vállalkozó kedvû fiatal rendezôt, az elsô bemutató megszervezésének céljából.
Mivel az említett bolygón a légköri és éghajlati viszonyok nem túl kedvezôek, és a kérelem financiális szempontból nem látszott csábítónak, az Internationale Theatre Institute körlevelére csak egyvalaki jelentkezett, G. Tabori, egy csavargó hajlandóságairól ismert, meghatározhatatlan illetôségû, kevert anyanyelvû színházi szakember, aki a klasszikus mûvek experimentális, továbbá az experimentális mûvek klasszikus tolmácsolásával szerzett magának állandóan vitatott, mégis vitathatatlan szakmai tekintélyt. Noha elsô ifjúsága elillant már, fényesen megfelelt az orvosi vizsgán. Utazását mégis el kellett halasztani, hogy egy a tervezettnél nagyobb ûrhajót építsenek a számára. Az induláskor ugyanis kiviláglott, hogy huszonhárom – Berlinbôl, Bochumból, Münchenbôl, Bécsbôl továbbá Madagaszkárról, Ceylonból és Alabamából származó – hospitánsnô óhajtja elkísérni. Mire az új ûrhajó megépült, az egyik hospitánsnô teherbe esett. Helyére G. Tabori engem vett fel, mint a tanoncát, fiatal drámaírót.
Az utazás és a megérkezés körülményeit hadd ne ecseteljem, a leírás plaszticitásának tekintetében úgysem vehetném fel a versenyt kiváló kartársaimmal, D. Defoe-val és J. Vernével. Beszámolómat in medias res az Ad astra csoport és G. Tabori elsô találkozásával folytatom. Szabad ég alatt, egy kopár kôkatlanban került sor erre. Ormányszerû gázálarcban – pontosabban: léggyártó készülékben – vártuk a Marslakókat, akik sehogysem akartak megjelenni. Két hospitánsnô kávét fôzött, egy harmadik azon buzgólkodott, hogy telefonkapcsolatot létesítsen a Földdel, és lemondja G. Tabori aznap esedékes budapesti, berlini és stari-smokoveci fellépéseit. Egy negyedik és egy ötödik a G. Tabori arcára ülepedô különleges árnyakat akarta elhessenteni. Csakhogy az árnyak egyre vastagodtak, szinte anyagszerûvé váltak, és egy ceyloni hospitánsnô élesen felkiáltott: „De hiszen ezek ôk!”
Mély nyugalom fogott el bennünket. Az árnyak sem mozogtak tovább, egy helyben surrogtak, „udvariasan gomolyogtak”, mint kiváló magyar kollégám, Karinthy Fr. írta egy Rakasaki Rakasa nevezetû japán bélyeggyûjtôrôl, így töltötték be az ûrt kis csoportunk tagjai között. G. Tabori váratlanul, fojtottan köhentett egyet. Leírhatatlan volt a hatás! Az árnyak szökdeltek és pattogtak, mint a gumilabdák. De mielôtt még kitört volna az általános pánik, G. Tabori megszólalt: „Hölgyeim és Uraim, megkezdjük a próbát. Mindenekelôtt légzési gyakorlatokat tartunk.” Az árnyak tébolyult vibrálásba fogtak, vihogásra emlékeztetô zörejt hallottunk, majd mesterkélt hangsúllyal, de hibátlanul egy mondatot is, méghozzá magyarul, amit abban a pillanatban fura módon természetesnek tartottam. A mondat így hangzott: „Mi csak egyszer lélegzünk egy évben.”
A vibrálás és a vihogás fokozódott, az elviselhetetlenségig, de G. Tabori nem vesztette el nyugalmát. „Mit sem tesz – mondta jiddis nyelven, de észak-amerikai akcentussal –, akkor hát lelassítjuk az idôt.” Mély lélegzetet vett, és letépte gázálarcát. Döbbenten láttam, hogy a huszonkét hospitánsnô követi példáját. „Ez öngyilkosság!” – kiáltottam, de ekkor egy láthatatlan kéz lerántotta az én ormányomat is. Az árnyak rögvest szemcsés állagúaknak mutatkoztak, de azért gomolyogtak tovább.
Elképesztô gyorsasággal telt el a gyakorlat,  és vele együtt az  év. Ekkor G. Tabori vett még egy mély lélegzetet, majd arra kérte a legidôsebb hospitánsnôt, egy huszonhét éves bécsi pincérlányt, hogy olvassa fel az Ad astraiaknak a Hamlet elsô felvonását. Közbevartyogtam, hogy Hamlet túl zsíros falat kezdôk számára, válasszunk inkább egy közérthetôbb, egyszerûbb darabot, például az én tragikomédiámat Lukács Györgyrôl. G. Tabori helyeslôen bólintott, és kijelentette: „A te darabod lesz a következô.” „A következô?” – kérdeztem. „Mindig a következô – mondta. – Egyelôre beérjük a Hamlettel.”
Hadd közöljem az érdeklôdôkkel, hogy jelentésemhez mellékeltem a nyolc éves próbafolyamat és a bemutató leírását. Most csak azt szeretném összegzésképp elárulni, hogy zseniális ötletével G. Tabori új korszakot nyitott meg a Hamlet-elôadások világtörténetében. A tragédiát ugyanis a helyi körülményekhez igazította: minden személyt szellemek alakítottak, csak Hamlet apját játszotta hús-vér ember: egy különlegesen csinos bochumi hospitánsnô, méghozzá meztelenül. A közönséget úgy megdöbbentette testének sûrûsége, ahogy bennünket a gomolygó árnyak az elsô napon.
Tabori félrevont a bemutató után. „Nem utazom haza – mondta –, meghívtak a Vénuszra.” – „És a hospitánsnôk?” – „Jönnek velem.” – „Mind?” – „Mind. Velünk tartasz?” Megráztam a fejem, és arra hivatkoztam, hogy le kell adnom jelentésemet a Nemzetközi Színházi Intézetnek. Igazából persze más motivált: egész éven át kínzott a magány. „Majd megbánod – mondta G. Tabori –, a Vénuszon csak úgy suhannak majd a napok. A Vénusz az én igazi terepem.”

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta