Tudom már, az a szelíd boldogtalanság, ha az ember csupán személyes jóságával képes ellensúlyozni a rosszat.

Körözünk. Köntörfalazunk.
Körözünk egy város fölött, keressük a tárgyat. Lassan közelítjük meg a helyet, ahol elbeszélésünk hôse életének leghosszabb idejét töltötte.
Mintha a Fellegvárról pillantanánk le Kolozsvárra. Lassan forgunk körbe: jobbra ellátni a Vlegyászáig, megkeressük Monostoron a legrégebbi templomot, tôszomszédságában laktak a sógorék, – de az a ház nincs meg, lebontották, amikor az itt látható irdatlan tömbháznegyed épült. Pillantásunk a Szamos selymes szalagján siklik a Sétatér zöld pamacsáig, majd a villamossíneken vissza a Magyar Színház kerek kupolájáig. Szemben a Feleki tetô, a Házsongárd sötétzöld, elöntött foltja, a fôtéri Szent Mihály templom, a Ferencrendi barokkja, balra a Farkas-utcai református templom háromszöge, aztán balra, elöl, a szecessziós tornyok, kémények tömkelege között a Széchenyi-tér; szemünk megkeresi a hatvanas években épült mozi széleshomlokú épületét, majd a fentrôl patkó-formát mutató házat. A fordított U két lábán, a tûzfalon fehér mészvonal keresztje, kirajzolódik a folyosó, a magas ablakok sora, a csipkés vaskorlát. Ekkor még rövid csipkefüggönyök, rugós vászonrolók védik a napsütéstôl és pillantásainktól a szobákat.
Rajongok azért az asszonyért, aki itt lakik.
Az ô ablakai nyílnak a hosszú folyosóra, és a szomszédok, akik ott elhaladnak, önkéntelenül benéznek. Látják, hogy a férje most sincs otthon. Biztosan Bukarestben van. Vagy Szinaján. Vagy Borbereken. Valamelyik alkotóházban. Vagy terepen? Moldovában? A Magyar Autonóm Tartományban? Fölfûtött újságírónôk, rekedt íróasszonyok, pillázó színésznôk, kerek parasztasszonyok körében. Nem igaz?
A kamera lassan közelít, mint a karvaly.
Nem, a karvaly gyorsan lecsap. Mi is.

A nô ott ül az elsô, a nagyobbik szobában. A mahagóni ebédlôbútor intarziái pávafarok formájúak, gazdag faragás ékesíti a vitrint és a székeket. A belsô szobában biedermeier ülôgarnitúra, komód és íróasztal áll egy ébenfakeretes, metszett üveges hármasszekrény társaságában. Mindkét szobában kissé szakadt, nagymintás olténiai szônyegek fedik a fényesre vikszolt parkettet. A bútorokat a háziasszony válogatta össze, miután hazakerültek, egyszál ruhában. Az elpusztultak bútorait a hitközség gyûjtötte össze, és osztotta ki az életben maradottaknak. Onnan került ki a fehér konyhaasztal is a székekkel, az üveges almárium, a pléhlemezzel fedett mosogatóasztal. A falikút és a csempés, rézlappantyús nagy tûzhely közé került egy fásláda. A varrógépet, amelyet a szigeti szomszédok adtak vissza, az ablak alá tették. „Anyám Singerje.” Az aszszony választotta az indamintás, öt fehér gömbös csillárt, amely hosszú árnyakat vetett a plafonra és a falakra. A gyerek mindig félve nézegette ezeket a vonalakat.

A gyerek, az késôbb volt. Azaz: most, amikor benézünk az ablakon. A nô ott ül, a kisdívány mellett, a pizsamás alak félig az ölében fekszik. Hôsünk énekel.
Kerek, nem, inkább hatszögletû az arca; sötétbarna, hullámos haja a homloka fölött magasra tûzve. Fehér blúzát piros és fekete pettyek élénkítik, puha barhentszoknyájába fúrja fejét a gyerek. A nô szeme világosbarna, ragyog a fogsora, nagy, gondos keze van. Szép és fiatal. Elmúlt 42 éves. Ül és énekel.

Ez egy népi demokrácia, Románia. Gheorghe Gheorghiu Dej és pártja kormányoz Bukarestben. Ez itt Kolozsvár. Politikai foglyok ülnek a börtönökben, sokan, az egész országban. A nôvel sokféle szörnyûség megesett már, és nehéz évek állnak elôtte. Ô még nem sejti ezt, úgy gondolja, most már vége a pokolnak. Ekkor még hisz ebben a demokráciában. A háború elôtt és alatt azért szervezkedett, hogy ez legyen. A deportálás elôtt három évvel, 1941-ben, két hétig gumibottal verték a talpát és a tenyerét a szamosfalvi börtönben. Férjét keresték rajta, – mondja meg, hová tûnt. Sosem felejti el 1941.augusztus 20-át, Szent István napját: aznap nem verték. Hívják majd azt az állami ünnepet Alkotmány napjának, az Új Kenyér Ünnepének, Államalapításnak, – neki élete végéig ez fog eszébe jutni róla.

Száraz forróság zúdul be az ablakon.
„Vonul a kövér, augusztusi felhô az égen”- így kezdi kisregényét a férje, az író, egyetlen szerelme. A kolozsvári augusztusi felhôk vastagok, – kemény felületek és éles körvonalú tetôvörösek, kolostorsárgák, folyófehérek, fúzöldek metszik egymást. Augusztusi este, nyolc óra, lángol a nap nyoma a tetôk és tornyok fölött. Az ablakból a nô a Fellegvár fáira, az ejtôernyôsök ugrótornyára és a nyugati égboltra lát.
Mintha nem lenne szokásban gyereket ringatni, altatót énekelni. Abban a nagyvárosi világban már nem. Ez a nô nehezen, 38 éves korában szülte meg gyerekét. Neki énekel. A másodiknak. Csak ez maradt életben.
György
Bertukának meg sem mutatták az elsô gyereket. Elgyötörten hevert, a kétnapos vajúdástól és a narkózistól félájultan. Néhány nap után merték neki megmondani.
A nôgyógyász, egy szakavatott, sok viszontagságon átesett orvosnô és az idôs gyerekgyógyász behivatta az apát, Karcsit, a folyosóról. A harmincnégy éves, harcias újságíró ott toporgott, rosszat sejtve lépett a kórterembe. Hol a fiam?
Hogyan keveredhet az ujjongás az ordítással, bent és hatalmasan, mások számára hallhatatlanul? Itt fekszik ez a sírdogáló kis hús, belôlem és Bertukából, – meg kell szoknom, hogy apa vagyok, egy órája Táti ... és én, én mondjam meg, én döntsem el, hogy...?! Hiszen... hiszen... engem is...
Három és fél kilós, fekete hajú, gömbölyû kisfiú. Gyurinak hívják. Hívnák.
Karcsi két éve került haza Mauthausenbôl.
Élettelennek látszó és az SS-legények kutyáitól összemart testét a halottégetô kemencéknél szolgálatot teljesítô két Sonderkommandós fogoly ragadta meg. De nem a betolásra váró halott-rakomány tetejére dobták, hanem egy deszkára: egyikük észrevette, hogy él. Bevitték a revírbe.
A felszabaduláskor egy amerikai ápolónô ölben vitte ki a vöröskeresztes kocsihoz. Harmadnap a szomszédos kórházi ágyon öccse, György, meghalt egy vajaskenyértôl.
Érezni? Annyira még nem élt. Utóbb gondolta úgy, milyen rettenetes, milyen jó, hogy egy nô is ölbe kaphatta.
Karcsi áll, nézi a fiát, húsos orra egyre vörösebb.
György. Gyurika.
Tíz esztendô múlva, halála elôtt két évvel jelenik majd meg egyetlen jó elbeszéléskötete, a Mesterhegedû. Se szocialista realizmus, se népvezérlô ideológia. Ratosnya fatelepérôl szól és egy békebeli zsidó családról. A könyv minden történetében Gyurikának hívják a fiút. És szinte minden mondat nyitott, lebeg, három bizonytalan ponttá foszlik el.
A kisfiú lábacskája élettelenül lóg, béna: a két orvos megmutatja az apának a nyitott gerincet. Ezen akkor, 1947-ben, Kolozsváron aligha lehetett segíteni. Karcsi a gyerekre mered. A két orvos türelmesen vár. Ne vigyék szopni, hagyják meghalni – indítványozzák halkan. Ne mutassák meg az anyának. Úgy könnyebb elviselnie. És rejtse el az amerikai sógortól érkezett csomagot, a pici világoskék holmikat.
Így történt, hogy Bertuka nem látta a kisfiát.

Utóirat: 1949-ben, éhínséges esztendôk után, Bertuka újra gyereket szült. Nem bírta világra nyomni, forcepssel, fogóval húzták ki belôle. A szülôk óvatosságból nevet sem választottak még a kislánynak, aki a világoskék, fiúknak való rékliket megörökölte.
Nézd ezt a képet, hogyan szorítja magához Bertuka az egyetlenjét.
Ennek a gyereknek nem volt hibás a gerince. De 18 év múlva, a hátáról – arról a helyrôl, ahol az elôzô gyereké nyitott volt –, egy csomót, egy hajdani iker-kezdeményt kellett sürgôsen eltávolítani. Csak a negyedik mûtét volt sikeres, másfél év után, 1968-ban.
A fiakban? Hetedíziglen?
u
Mindent be kell vallani?
Az indulatot, a félelmet, a konokságot, a bizalmat, a tévedést? A szégyent és a kétségbeesést?
Mindent. Csak a mélységgel együtt.
A földre a poklon át vezet az út.
Aki alkata szerint nem bigott, az elôbb-utóbb minden vallásban megszégyenül, és eretnekké minôsül.
Szeretnék alkudozni.
Nem lehet. Írjuk le: ez az asszony 1936-ban belépett az illegalitásban mûködô Román Kommunista Pártba. 1940 után az Erdélyrészi (Észak-erdélyi) Párthoz tartozott, amelynek titkára Józsa Béla volt, a Munkássegély szervezôje. Ôt a második nagy letartóztatási hullámmal vitték el Szamosfalvára. Addig verték, amíg belehalt.
Karcsi is eljárt a tüntetésekre, titkos elôadásokra, ügyesen röpcézett, de mindig nagyon félt. Bertuka jobban úrrá tudott lenni a félelmén.
A tanok azt ígérték, hogy lehetséges egy másik világ, amely az olyan szegény emberekre néz majd, mint ôk, akik hét- és nyolcgyermekes családból származnak. Azt hitték, hogy a nép, mint egy gerenda, fölemelhetô. A nép azonban, késôbb, betonnak bizonyult, és mindenkit agyonnyomott, aki föl akarta emelni.
A fogdmeg
Amikor csengetett, Karcsi jött a kapuhoz. Az ünneplô, finoman csíkozott zakóját kapta magára, de nadrágja alól kivillant csupasz bokája: zoknit húzni már nem volt ideje.
– Bent van a hekus – súgta. – És Weisz Éva. A kamrában.
– Indíts! – mondta Bertuka. Karcsi kívülrôl ráfordította a kulcsot. Kétszer. Azzal ketten két irányba indultak el. Karcsi futólépésben, Bertuka ráérôsen, nevetgélve magában, összeszorult gyomorral.
A kezdô nyomozó órák óta a marxista irodalmat böngészte. Nem hallotta a csöngetést, épp egy Atheneum-kiadványban mélyedt el, és ezért az sem tûnt föl neki, hogy a házigazda megy kaput nyitni.
Weisz Éva meg ott állott a kamrában. Képzelhetjük. Se tüsszenteni, se pisilni...Mit keresett ott Weisz Éva? Jó kérdés. Ô volt az, aki a munkásmozgalomba vitte ôket. A legjobb barátjuk élettársa. Erre járt. Most jött látogatóba. A házigazda felesége meg éppen magánórát ad az orvosnô gyerekeinek.
 Bertuka félt. Azt hitte, követi valaki. De azért visszament a két gyerekhez, az Eperjes utcába, az úri villanegyedbe. Az akácfák, gesztenyefák, hársak derékig meszelt törzse fehéren villogott a kánikulában. Az orvosnô gazdag, de úgymond, haladó személy volt, s miután látta, hogy a kerekarcú némettanárnô reszket, leültette, kikérdezte, teát öntött belé. De hiába vigasztalta Bertukát, a hasonlóképpen haladó nézeteket valló sógornôjével együtt, ô csak reszketett, és nem tudta, hol van Karcsi.
Karcsi megiramodott a Szamos utcába, a bátyjához, aki a Zsidó Líceumban pedelluskodott. Elviharzott az ôrtálló katona elôtt, be a nyitott lakásba, ott sehol senki. A szekrénybôl kimarkolta a bátyja felöltôjét meg egy kalapot, azzal továbbállt. Az utcán nekiszaladt Bertuka egyetemi kolleganôjének, aki a közelben, a Hosszú utcában lakott.
 – Hová mész? – kérdezte a hölgyike.
 – Hozzátok.
A bátyja, amikor elôkerült, megrémült a tárva-nyitva hagyott szekrény láttán. Az ôr elmondta, járt itt valaki, hajadonfôtt, így és így nézett ki. Zoli báty azonnal tudta, ki volt, rohant a Teleki utcába, Karcsiékhoz. Ott csak Weisz Évát találta, ki kellett húznia az ablakon; Zoli adott neki valami pénzt, hogy utazzon az elsô vonattal Váradra, a szüleihez. Ô maga elindult a nagynénjükhöz, a nagyszájú, perlekedôs Anna nénihez, a Kövespadra. Sejtése igazolódott, estére Karcsi Anna néniék nyúlpadlásán kötött ki, amely már kétszer szolgált Józsa Béla búvóhelyéül is, legutóbb egy hónapig. Karcsi meglehetôsen nagy olvasottságra tett szert ebbôl az alkalomból: egy évig bujkált Anna néninél. Flaubert-t, Tolsztojt, Balzacot habzsolt. Azután másfél évig Nagyváradon rejtôzködött, nem más rejtegette, mint Weisz Éva.
Bertukát a doktornéék bújtatták néhány napig, végül a sógorához jött érte a titkosrendôrség. Bertuka épp mosdott a konyhában. Megvárták, amíg befejezi, – aztán egy autóba ültették. Józsa Béla is ekkortájt bukott le. Ôt Bertuka soha többé nem látta.
Fél hónapig verték, naponta kétszer. Mondja meg, hol van a férje. Gúzsba kötötték, és gumibottal ütlegelték, a tenyerét, a talpát. A szalmazsákon fel-feldobta testét a láz. Augusztus huszadikán nem verték. Ô sok nôhöz járt – mondta Bertuka a kihallgatótisztnek -, nem tudom, hol van. – Ha sejtette volna, milyen igazat mond.
Szent István-nap után jött egy ellenôrzés. Lehúzatták a cipôjét, megtekintették padlizsánlila talpát: úgy megdagadt, hogy nem tudott ráállni. Vajon meg voltak elégedve a végzett földerítési és elhárítási munkával? Kiengedték. Pár napig megint a sógorék konyhájában aludt.
– A nyomozó? – Káromkodott, verte a kaput, kiabált. Végül valahogyan fölkapaszkodott a kerítésre, és kimászott. Nem tudta, hogy Weisz Éva a kamrából figyeli.
u
Te kis Lasikl, szamárom, még mindig nem alszol, hanem itt duhenolsz... – néz le a nô a gyerekre. – Úgy látom, Laci bácsiék ma este már nem jönnek. Anyám, a te nagymamád, azt mondta volna:„Ha jönnek, éljenek száz évig. Ha nem jönnek, akkor százhúszig, bisz hundert cváncik...”
Te kis Klipe! tudod mi az? úgy tapadsz rám, mint egy pióca... Az öt kis kínai-t már elmondtam... próbálj aludni. A-ludj, a-ludj, ki-csi lá-nyka – énekeli, egyre lassabban.
u
Anyám nagyon mélyen vallásos volt. Két órával korábban kelt, mint feltétlenül szükséges, hogy elmondhassa ugyanazokat az imákat, amelyeket a férfiak...
Mi lányok, azaz Szerénke növérem meg én, késôbb Fricike, az anyámtól tanultunk imádkozni... Anyám szerzett nekünk egy jiddis imakönyvet, benne volt az egész Ótestamentum. Tács Himis volt a neve, és képekkel díszítették; mi gyerekek ráfeküdtünk az asztalra, és nagy élvezettel lapozgattuk.
Én a geológiaóráktól kezdve nem tudtam többé hinni a bibliai történetekben, a tizenkét egyiptomi csapásbant. Jitzhak Katz öccse, aki középiskolát végzett, ajánlott nekem olvasnivalót: Darwint, H. G. Wellst, Herzlt. Így aztán kapcsolatba kerültem a baloldali cionista mozgalommal, rávetettem magam a világinak tekintett könyvekre. Minden új volt nekem: a mozgalom, a fiatalok, az éneklések, a tudományos elôadások Amikor késôbb, a Sznif Háhsárá, az átrétegezési tábor után egy évvel elhagytam Szigetet és a szülôi házat, a család megszaggatta a hajtókáját: szerintük örökre elvesztem a zsidóság számára. Annyira nem tagadtak ki, hogy ne mehettem volna látogatóba, Karcsit is szépen fogadták, no meg tudták, hogy az anyja, – a jólelkû, írástudatlan asszony, – szintén máramarosi, visói, és kóser konyhát vezet. De az esküvônkre azért nem jöttek el. Én jártam haza, látogatóba és mindig nagy szeretettel fogadtak.
u
Van, aki a megpróbáltatások hatására hinni kezd, és van, aki elveszíti a hitét.
Bertuka a háború végén egy igazságosabb társadalomban hitt vallásos rajongással és kétkedés nélkül. A felszabadulás hírére a lágerben a sógornôjével, Irénkével valahonnan kerítettek egy piros vászondarabot, és kitûzték a vörös zászlót. De szovjet csapatok helyett amerikaiak jöttek, fütyültek a zászlóra.
Ezért aztán csak Bertukát érte meglepetésként az, hogy a Kolozsvári Bolyai János Tudományegyetemrôl, a Dialektikus materializmus tanszékrôl – mint cionistát és amerikai kémet – 1951-ben eltávolították.
Nem Isten útja bonyolult, hanem a vallásosságé.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta