„Volt egy ötletem mostanában, hogy az írókról fényképeket csináltatni, s azokat árusítani. Egy Rónai nevû fényképész, a fényképészek egyesületének elnöke szorgalmasan járt feleségével együtt a Nyugat-Estekre. Ezzel csináltattam. Eddig negyvenkét írót fényképezett le. A képek nem jók. Nem jelentékenyek. Nem elég mûvésziek. Túlzás és erôszakosság. De nincs egy fényképész sem, aki jobbat csinálna. Székely Aladár volt a mi korunk fényképésze, a legnagyobb mûvészek közül való e téren, de mint üzletember nem hasznavehetô. Öreg és lassú és üzletileg nem ügyes. Ez gyors és ügyes, de viszont nem elsôrangú érték. Az egész magyar élet így van. Tele vannak tehetséggel az embereink, de nem lehet velük hódító hadjáratra menni. Mindenik félember” – emígy Móricz. És tudta, mit beszél.
Ha végignézzük a Petôfi Irodalmi Múzeum hosszú szünet után Juhász Gyulával épp mostanában újraindított remek Fotótéka sorozatát, amelynek köteteiben közreadatik egy-egy nevezetes íróról készült minden fotográfia, láthatjuk a különbséget. Székely és Rónai között. Babits és József Attila között. Ez a szegény Juhász Gyula például, mint egy darab rongy, hever ott a fotókon, nem tudja öszszerakni magát. A jó kisvárosi fotográfus mesterember, makói Homonnai uram, valamelyest kifaragja fejét, de ez önmagában kevéske ahhoz, hogy arccá legyen képzeleti panteonunkban. Juhász Gyula inkább csak egy hiány, egzaltált, szakálas hiány ott. Vagy Karinthy, vagy József Attila. Persze ezeket a fejeket nem volt könnyû megformálni. Ha erôvel nyúlt hozzá a fényképész, expresszionista vagy kubista szoborrá váltak. Véletlen – nem véletlen –, hogy igazán életteli fotó mindkettejükrôl egy lényeglátó riportertôl, Escher Károlytól maradt.
Móricz más. Ahogy Ady is, vagy régebben Jókai is. Megrajzolták, megtervezték magukat. Nem csupán tudták, kik ôk, meg is tudták mutatni. Ha fotográfia készült róluk, a képet ôk uralták, nem a képész uram. Nézzük Székely Aladár híres Ady-fotóit. (Nézzük!) És nézzük a többi híres Székely-képet, Babitsról, Bródyról, Ignotusról, Kaffka Margitról, Kernstokról, Rippl-Rónairól, vagy a fiatal Bartókról. Erôsen egy kéz mûvei: a körvonalak szecessziós meghúzása, a melankolikus fejbiccenések. Több van az arcvonásokban a századelôbôl, mint személyiségbôl, mûbôl. Adynál: a maga rettenetes akarnokságával Ady szeme átfúrja az üveglemezt, keze maga köré keretezi a képhatárokat.
Hát így. Írókról azóta is készülnek arcképek. Székelyektôl és Rónaiktól. Utóbbiaknak adottak a hagyományos attribútumok. Az író keze. Íróasztalán. Könyvön pihen. Vagy tollat fog. Az arcvonásokba szántva a nemzet gondjai. Fáradt szemében megértés. Mögötte a zsúfolt polcokon a világirodalom. Elmosódott élességgel ablakon át a kertben árnyat vet a babér.
Az illedelmes portré épül – hát – mibelôlünk: látni akarjuk a fejet, amelybôl elénk terülnek a sorok. Olyannak akarjuk látni. Belôlük: az örökkévalóságra kancsalító bocsánatos hiúságukból. És a fotográfusból: aki tudja, hogyan kell lehántani a típusról a pillanatot.
Alkalmanként azonban – „esetleges és hiábavaló pózokon” túl, a hasonlóságon is messze túl – megérzi és megrajzolja a pillanat poétikáját. Ezek a fényképeket aztán fontosak, igazak és megnézhetetlenek.
Így válogattunk most is a fotográfiák közül, a számunkra fontos sorokhoz tartozó arcok alkalmi panteonját képezve. Arc + kép. Arc vagy kép? Eljátszottunk ötletekkel: lehetne egyazon fej tíz fotóstól. Egyazon negatív kockái egymás után: melyikbôl lesz „a” kép. Egyazon íróról és fotóstól idôben-térben távolabbi képek: ahogy az alkalmi megbízásból barátság lesz, a barátságból rögzítési kényszer – hogyan bírja ezt az arc, gyötörtetése által miképpen lesz meghatóan figurává, az én életem szereplôjévé voltaképp.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta