LUCAS CEJPEK (Kukorelly Endréhez): Felolvasás közben észrevehetô volt, hogy a könyved (A Memória-part) nem ugyanaz magyarul és németül. (Seidler Andreához): Amíg Endre olvasott, keresned kellett a megfelelô helyet a fordításodban, mert a szövegek másként vannak elrendezve – a magyarban betûrendben – és vannak eltérô szövegek is.
KUKORELLY: Nagyjából mindig elégedetlen vagyok azzal, amit csinálok. Ha eltelik egy kis idô, csak akkor kezdem látni a hibákat a szövegben, és akkor nem bírom ki, muszáj átdolgoznom vagy átírnom a szöveget. Némiképp irigylem azokat a kollégáimat, akikben nincs meg ez a vágy. Van olyan író, aki állandóan átírja a szöveget, mások lezárják, nem törôdnek tovább vele. Ez két fajtája a frusztráltságnak.
CEJPEK: És átírsz egy olyan szöveget is, amelyik német változatban kerül vissza hozzád?
SEIDLER ANDREA: Na igen, korrigálólag belenyúl a fordításba, mondjuk így.
KUKORELLY (németül): Szegény Andrea! (nevetés)
CEJPEK Seidler Andreához: Azt mondtad, hogy a fordításod alapján az eredetit olymódon alakítja át, hogy a szöveget mindig újra kell fordítanod.
SEIDLER A.: Igen. De nem tudom, hogy ez magának a fordításnak a hatása-e, vagy egyszerûen egy olyan folyamat, amit végigcsinál. Nagyon sokáig kerestünk kiadót, és mire én az eredetit lefordítottam, Endrét elfogta a türelmetlenség, és átírta a könyvet, kivett szövegrészeket – ami egy fordító számára persze probléma. Ha Endre azt mondja, hogy egy-két sort megváltoztatott, akkor a fordítónak az egész szöveget újra át kell néznie. Ezek mégiscsak nagy átrendezések. Elsôsorban, azt hiszem, a szövegek kiválasztásáról van szó, nem?
KUKORELLY (németül): Igen, elsôsorban.
SEIDLER A.: Átrendezte és bevont más szövegeket is, újabb szövegeket ebben a német változatba.
KUKORELLY (németül): Két új szöveget.
MARGRET KREDL: Tehát arra kényszeríted a fordítódat, hogy végigcsinálja veled az átírás és átdolgozás mozdulatait?
SEIDLER A.: Igen.
MARGRET KREIDL: Ugyanazzal a frusztrációval?
SEIDLER A. nevet: Ugyanazzal a frusztrációval. (nevetés)
CEJPEK: A kiválasztás, amit együtt végeztünk el erre az estre, mindenesetre meg kellett, hogy mutassa: vannak olyan sorozatok, mint „A Memória-part”, a címadó szöveg, amely további kisebb szövegekre esik szét, amelyek számozva vannak, vagy az „Álom út”, ahol az egyes részek számozva és datálva vannak – a szövegek itt a bejegyzés kronológiáját követik. (Kukorellyhez): Lehetne a könyvedet úgy is tekinteni, mint egy jegyzetfüzetet, és az írásodat mint jegyzetek állandó átírását?
KUKORELLY: Ami engem az írásban foglalkoztat, amire a szövegeimmel törekszem, hogy ezeken a pillanatfelvételeken keresztül képet kapjak önmagamról. Nem látok más lehetôséget a saját én feltárására, mint az írást – vagy festést, zenét, ilyesmit – és minden struktúrának, amelyet egy író felépít, az ô lelki struktúráját „kell” tükröznie.
CEJPEK: Ezt azt jelenti, bocsánat, hogy közbekérdezek, hogy a könyved önarckép volna, work in progress, olyan könyv, amelyet állandóan át kell dolgozni. Tehát nem több könyvet akarsz, hanem voltaképpen csak egyetlen egy könyvet?
KUKORELLY: Itt nem annyira a könyv dimenziójáról van szó, hanem arról, hogy egy szövegben, mindegy milyen kicsi vagy nagy, magamra ismerek-e. A változtatások abból adódnak, hogy eltelik egy kis idô, újra megnézem a szövegeket, és érzem, hogy valami nem stimmel. Nem fontos sokat írni. Elég keveset írni ahhoz, hogy a kép megjelenjen, de ezt a keveset addig kell javítgatni, míg az ember rá nem ismer benne, mint egy tükörben a saját lelki szerkezetére.
CEJPEK(M. Kreidlhez): Nálad is egymásba nyúlnak a legkülönbözôbb szövegsorozatok, de a könyveid „képeibôl” kialakul egy olyan kép, amely – még a ma felolvasott „A családom” címû képsorban sem, ahol a saját keresztnevedet használod – nem akar önkép lenni, és nem is lehet az. Az önarcképek a könyvedben mind a készen talált dolgok hártyáján mûködnek, idézet valamennyi.
KREIDL: Igen, az idézet az alap. „A családom” esetében Paula Modersohn-Becker képcímei azok, amelyekbôl a családomat vagy a rájuk vonatkozó emlékeket összeállítom. Ez az én stratégiám az önéletrajz elkerülésére azzal, hogy fikcionalizálom. A lelket nem szeretném látni. (nevetés)
CEJPEK: A „Minden részletében” címû könyved címével, azzal, hogy ez áll az írói neved alatt, magadat ígéred önarcképként: „Margret Kreidl: Minden részletében”. Az elsô könyved címe „Királynô vagyok. Fellépések”, most meg egy „Katalógus”- tulajdonképpen ez az alcím, amelyik visszaveszi az önarckép ajánlatát.
KREIDL: Az egész könyv játék azzal, hogy mi az én: az én a szövegben és az én, amelyik ír. „Az arcom” például nem az, amit akkor látok, amikor tükörbe nézek. Néztem a nôknek szóló folyóiratokat, és ott ilyeneket láttam, hogy „Az én okos arcom”, „A szexi arcom”, „A természetes arcom”, mint elôírásokat, hogyan nézzen ki az arc, ha társaságban hatni akar. Privát arc nem létezik.
CEJPEK: Önmagadról írni harmadik személyben, ez adja a mozgást a „Képekben”, amelyek a könyvedet strukturálják, hat „Kép”, amelyek az egész könyvben elosztva az emlékezés munkáját bemutatják. Egy névtelen nô emlékezik a múltjára egy másik nôvel, miközben az idegen leírása mindig súrolja az önleírás határát, Ô és Én. (Kukorellyhez): És ezt látom nálad is, a „Memóriapartban”, ezt a distanciálódást önmagadtól a leírásban, Ô és Én ilyen váltogatását.
KREIDL: Hogy mindig újra kibillen, ez Endrénél is így van. (Kukorellyhez): Nálad ehhez még hozzájön az ugrálás az idôk között, jelen – múlt, félmúlt – jelen, ami egy beleugrás, közvetlen belemenés az emlékezetbe. És ami olvasva is így hat.
CEJPEK: Ez a drámai mindkét könyvben. Te is ugrálsz a „Képeidben” az idôk között. És a „Fellépések” sorozatban az állandó váltogatás a személyleírás – ami nálad a cselekvés és a ruházat leírása – és a cselekvés tereinek, az architektúrának vagy a díszletnek a leírása között.
KREIDL: Nekem az a fontos, hogy leírjam a drámai gesztust, hogy ne pszichológiailag írjam le a személyeket, hanem akcióban, dialógusban. (Kukorellyhez): Ez a te könyvedben is megvan, ez a drámai jelleg. Például ez a „szervusz”-párbeszéd. „Szervusz!”
SEIDLER A.: A „Peking”-es szövegben.
KUKORELLY: Talán mondani se kell, hogy az „önéletrajzot” én is úgy kerülöm el, hogy „fikcionalizálom”. Nem az un. valóság elemeiben akarok magamra ismerni, hanem a szöveg szerkezetében. Például ebben a kis dialógusban semmi referencia nincs. Semmi sincs „úgy”. Mégis úgy van, ahogy én vagyok.
KREIDL: „Megjött a papa Pekingbôl, mit hozott?” Ez egy remek, abszurd dialógus. És ez a, hogy úgy mondjam, „nem tiszta” jelleg, hogy nem a tiszta mûfajt írja, ez jellemzi a „Memóriapartot”, és ez határozza meg a „Részleteket” is mint könyvet.
CEJPEK: Mint katalógust – a könyved elejére odateszed mintegy mottóként a katalógus mint irodalmi mûfaj definícióját.
KREIDL: Hogy ez egy új irodalmi mûfaj, amit bevezetek? (nevet) Ez persze nem igazán új.
CEJPEK: De ez a felsorolás, hogy visszajuss az önéletrajzi elemhez, persze ez is benne rejlik: „elôsorolni, felsorolni, kiváltképpen egy családfát”. A nevek, a testvéreid keresztneve „A családom”-ban, és abszurdba fordítva, a „Rózsák – hímnemben” sorozatban a rózsatermesztôk elô és utónevei mint – betûrendbe szedett – férfinevek, ahol a férfiak a rózsák tulajdonságaival bírnak.
KREIDL: Ezek a férfi-rózsák, hogy úgy mondjam. A rózsák nem mindig a termesztôk nevét viselik, ezek számos fajta esetében ajánlások.
CEJPEK (Kukorellyhez): Nálad is rögtön feltûntek nekem a nevek, a helyek, barátok, rokonok különbözô nevei.
KUKORELLY: Nincs eleve koncepcióm, amely szerint írok. Kell egy nyelvi mag, amibôl el tudok indulni. Ehhez tartozik az idôk váltogatása is. A nyelv diktálja, hogy melyik idôben legyek. Egy szöveg struktúrája azonban mindig rejt egy „Lebensstoffot”, életanyagot. És ezt az életanyagot persze a saját életembôl veszem, honnan is venném? Neveket például. Azt nagyon nehéz megváltoztatni. Noha látszólag egyszerû technikai feladat. Mindent inkább könnyebb. Idônként kitalálok dolgokat, de fôként a saját életembôl merítek. Aztán elengedem, és akkor átíródik fikcióval.
CEJPEK: És az irodalomból. Hiszen sok idézet is van a könyvedben, és a mottó, ha lehet így nevezni a „Kígyót”, a nyitószöveget, mivel nem tartozik bele egy sorozatba, egy – kurzívan szedett – idézetbôl megy át a saját szövegbe.
KUKORELLY: Olvasok valamit, vagy hallok valamit az utcán – nekem ez is idézet – ez a szöveg belém ivódik, és akkor már az enyém. Az „életanyagom”. Van akik nem tünteti fel az idézetet. Én mindig feltüntetem.
CEJPEK (M. Kreidlhez): Nálad mi a helyzet az elsajátítással? Mi kerül be a „katalógusodba”?
KREIDL: Hát igen, mi minden be nem kerül egy katalógusba? (nevet, nevetés)
CEJPEK: Ez a könyved a „Királynô”-könyvhöz képest sokkal koncepciózusabb.
KREIDL: Már csak azért is koncepciózusabb, mivel a hat „Kép” volt a kiindulópont, amit elosztottam végig a könyvön. Ez volt az alapstruktúra. A különbözô sorozatok aztán olvasás és írás közben keletkeztek. A rózsákhoz a kerten át jutottam, egy rózsatermesztési könyvön keresztül. A rózsák tulajdonságait nôkre átvinni szokásos klisé. Kedvem támadt ahhoz, hogy a rózsákat férfiakként írjam le, hogy például a férfiaknak málna illatuk van, vagy hogy ôsszel a legszebbek. „A hímnemû rózsáktól” jutottam el „A nônemû asztalokig”. Ahogy a szövegeken észrevehetô, a csendélettel foglalkoztam, és ezekre az „asztalokra” úgyszólván ráhalmoztam az olvasni valót, a szövegrészeket megmunkáltam, majd újra megmunkáltam – átírtam, elhagytam belôle – míg mindegyik „asztal” magában is stimmelt.
CEJPEK: Mint összecsengés, mint nyelvi és már nem mint vizuális rend.
KREIDL: Természetesen. És így jött létre a könyv, hogy úgy mondjam, koncepció és véletlen keveredésébôl. A véletlenrôl nem akarok lemondani, az olvasás közbeni elkalandozásról. Mert az ember persze félre is olvas. Innen aztán néha nehéz visszatérni az íráshoz. És mindazt, amit az ember az olvasásból belevisz az írásba, azt nevezném véletlennek.
CEJPEK: Térjünk még egyszer vissza az önarcképhez, hogy a „részletekben” egy sor portré rejtôzik. Ezek a „Portrék” nôk leírásai, amelyek a társkeresô apróhirdetések mintáját követik.
KREIDL: A társkeresô apróhirdetések eleve sûrített önleírások. Megpróbáltam ezeket az önleírásokat még tovább sûríteni, kivonni belôlük valami esszenciát, és ez az esszencia az egyetlen mondat. És a „Portrék” egy lista 40 egyedi mondatból: „49 éves, nagy állatbarát, jószívû, jóérzésû” stb.
CEJPEK: És az egyetlen mondat aztán a saját mondat? Azért kérdezem ezt, mert Endre arról beszélt, hogy arra van szükség, hogy a szövegben magunkra ismerjünk.
KREIDL: Az anyag természetesen rajtam is keresztülmegy. Írás közben hangosan beszélek magamban, hangosan beszélek írások közben, ezt azt jelenti, hogy a szöveg kap egy határozott melódiát, az én melódiámat. Ezt nevezném a sajátomnak.
KUKORELLY: Azt hiszem, az én munkám egyszerûbb. A minimálprogramom így szól: Amit csinálok, magamnak csinálom. És meg is maradtam ennél a minimálprogramnál. Magamnak csinálom. Ami nem jelenti azt, hogy ne töltene el nagy örömmel, ha más valaki is használja. Meg még azért is csinálom, mert máshoz nem értek. Azt tapasztaltam, hogy az a legnagyobb öröm, ha olyasmit hozok létre, amiben saját magamat látom.
CEJPEK: És ezt nevezed egyszerû programnak?! „Megjegyzéseidben az irodalomról” ezt egy kicsit másképp lehet olvasni: „Igazán csak az érdekel, amit írok, az, ahogy behatárol, beszorít, megköt”. És egy másik helyen: Ami nem az irodalomra vonatkozik, azt unom.
KREIDL: Ez aztán igazán szép kizárólagosság! (nevet)
KUKORELLY: Természetesen csomó dolgot kedvelek a futballtól a nôkig, sokat olvasok és így tovább. De, azt hiszem, mióta író vagyok, mindent az irodalom összefüggésében látok. Vagy azóta vagyok író, amióta ilyen összefüggéseket látok. Azt azért nem mondanám, hogy az életem irodalom.
CEJPEK: De csak akkor lényegi, ha irodalom.
KUKORELLY: Hát, ami ezt az idézetet illeti, az ember mindenfélét összeír. (nevetés) Az irodalomban egész egyszerûen hazudni is lehet. Ha a szöveg autentikus, akkor nem merül föl a kérdés, hogy a valóságban úgy van-e. Ha van érzéked a struktúrákhoz, egész pontosan meg tudod mondani, hogy a szöveg stimmel-e. Az a zenei a pillanat stimmel-e. Vagy – hogy profanizáljuk kicsit – egy futballszituáció „rendben” van-e.
CEJPEK: De visszavehetô-e, amit az ember leírt? Nem mond-e ez ellent a publikálásnak? Mindenekelôtt a könyvnek, ami valami végérvényes dolog? (M. Kreidlhez): Vagy leírnál-e valamit, amit mondhatnál másképpen is?
KREIDL: Számomra a könyv nagyon fontos. Ez talán abból adódik, hogy darabokat is írok, és ezek a darabok csak akkor kerülnek nyilvánosságra, ha bemutatják ôket. De ezzel még nincsenek publikálva. És az elôadások nem mindig, azaz sajnos csak nagyon ritkán követik a szöveget.
KUKORELLY: Amikor elôször kezdtem el már megjelent szövegeimet átírni, ez nagyon is gondot okozott. De ha most kívánhatnék valamit, azt kívánnám, hogy bárcsak eddig ne publikáltam volna semmit, hogy egyetlen könyv se jelent volna meg tôlem, hogy minden szövegem kéziratként állhatna a rendelkezésemre.
KREIDL: Ezt nem hiszem el neked!
KUKORELLY (németül): De, tényleg! Én is nehezen hiszem el magamnak. Pedig így van.
KREIDL: Mert a javítgatás, az átírás neked akkora élvezet?
KUKORELLY: Igen! Vagyis nem, épp ellenkezôleg, komoly szenvedés, ám kénytelen vagyok csinálni, és ha úgy érzem, hogy javult, az tényleg öröm. Természetesen, amit mondtam, az nem lehetséges, mert ha nem volnának a könyveim, akkor elôször is nem volnék itt. Régen éhen haltam volna, vagy történelemtanár lennék, vagy vagonokat rakodnék. Ezt jól tudom. Ezért úgy határoztam, hogy elvágom a gordiuszi csomót, igyekszem nem törôdni a könyveimmel. És annak az interpretálásával, amit csinálok.
KREIDL: Hát nem is az a legrangosabb feladata egy írónak, hogy önmagát interpretálja. (nevetés)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta