ITTHON LENNI? – NEM ELMENNI!
ITTHON LENNI! NEM ELMENNI?
„Szint-én”
Para-méretek
Igen, így.
1938-ban születtem, Sagittarius, ha ez számít, december 8-án. Erôsen a földben, lábtól; az ég felé ld. Kosztolányi. Itthon – sem itt e világban, sem az égben.
Ennyit rögtön arról, hogy ez akkor nem elbeszélés, de tudományos értekezés se. Esszé csak annyiból, hogy eleve azt keresném: mirôl volna szó?
Ennyit arról, itthon-e? elmenni-e?
El tudok-e menni? Itthon tudok-e igazán lenni?
A „Sagittarius” már csak visszaképezés. Anélkül is tudnám, amit (nem) tudok.
E. D. Thoreau nem az elsô zöldek egyike volt.
Nem a polgári engedetlenség megnyilatkozója.
Nem háztartási és gazdálkodási pénzek kicsinyes számolója.
Nem városelhagyó erdôlakó.
Nem városon-erdôm-magatartásszabályokon-hátépén messze túli panteista, teljesség-kutató, nem csupán.
Életrajzában azt olvasom, kevés író annyira félreérthetô, ha nem lépésrôl lépésre követjük alakulását, aztán... hogy ebbôl mire jutunk...? Na, az az összkép. Arról volt szó.
Köszönöm.
Mintha nálam, csekély méretekben, s ahol nem kéne, túl nagyban, arról lenne szó. Szép remények. De még magam is elriadok. Ha egy olyan dolgozat, mint ez itt, annyiféle elágazást kívánna (nem az összefoglaláshoz! nem ahhoz, hogy bárki is jobban értsen bármit! de) a puszta még további elágazások dokumentálásához, inkább trilógiákra, könyvre vállalkozom, ennek a virtuális könyvnek ez az írás csak egy része, néhol átfedésekkel, fôleg tátongó hiányokkal. Azzal, ami üdvre nem fér bele, Téged megkínál, Olvasó!
És most ezen az alapon – vágjunk bele.
„Gyerünk akkor, Angyalom”, ahogy Eliot mondja, „mint a mûtôasztalon!”
A tárgyról
1945-ben sok veszteség után „ott álltunk”. Engem kivittek volna kakaógyereknek Hollandiába. Az utolsó pillanatban rángattam vissza anyámat a feliratkozós-udvarból (Apponyi tér). Miért? Iszonyatosan erôs ösztöneim voltak hát – egy bizonyos módon. Semmiféle elemi ösztön nem hajtott az érvényesülés dolgaiban. Megteremtettem késôbb is ennek a hollandiai alaphelyzetnek a másodpéldányait:
amikor 1977-78-ban két madár, két veréb került a házhoz, bennük elemi mód másféle fajt, más rokonaimat láttam, elemi módon olyan élô lényeket, akiket elhagyni... nem is hogy gyilkosság lenne... nem evidencia volt, hogy maradok, nem fogadom el a DAAD-ösztöndíjat, felajánlását;
tíz-tizenkét napos ösztöndíjakon kívül soha semmi más effélét elfogdni külhonban nem tudtam, ma már ennyit se; vicc, hogy ha valaki segíteni akar (magyar írófélén csakis segíteni akarni lehet), komoly s így már-már vicces, többnyire eredménytelen fejtörés jön, miképp is lehetne.
Valamint:
Szpéró madaram miatt Vecsésre se utazatm 10 éven át, de mikor meghalt, nagyobb – Amgliával induló – utazósdiba kezdtem. Errôl Ósdi utazósdi címmel számoltam be. Ósdi: Párizs, Köln, München, London, Koppenhága, Milánó, Ausztria – 50 évesen keveredtem ki elôször Bécsbe, holott egyszer korábban fél Európán átutaztunk a feleségemmel, még Szpéróék, Samuék, Éliásék elôtt. 16 madarunk is volt egyszer, 35 halottam van a Tabánban, már részei a Földnek, ennyi por már rész.
 Hogy Szpéró után egy Aliz nevû, sánta, kalitkában élô veréb tojó volt a szívközép, persze, mások – Samu etc. – mellett, tudtam utazni. Miért van ez így? nem tudni. De ahogy Aliz meghalt, két dologra jöttem rá:
nehezebb állapot, ha valakiért rettegünk, mint ha valaki nincs, helyette valakire várunk; bennem mindig volt egy ilyen alapvetô „egészség”, hogy – mint a világ legtürelmetlenebb ember, közben – tudtam várni;
rájöttem, hogy bár a Mándy-hôsrôl elnevezett Totyi veréb tojónk 1997 júliusa ót él itt, lezseren kezdte velünk-létét, például dr. O.M. barátomtól szemerkélô esôben gyalog, az Erzsébet-hídon át, futólag két kocsmát is 1-1 deciliter borra meglátogatván hoztam haza (igaz, itthon a leggondosabb táplálása kezdôdött), rájöttem tehát, hogy a Totyi jelenléte, egyebekben is csendes, egyszerû ritmusban telô, vágyaim szerint végre a lehetô legegyformább, prózafordító és dolgozat-írós napjaim nem kívánják a megszakítást. Errôl részletesebben fogok szólni.
Érdemben: Totyi és az életritmusom sem enged, megint nem enged el. EL NEM MENNI – ezért itt ez a cím.
Tartozékok
Sok jegyzetet készítettem, nevezetesen az „ITTHON LENNI” címû dolgozathoz (egy másik dolgozat), és ha ezt meg azt összeadjuk, arra a megfontolandó eredményre jutottam, hogy nem itthon lenni nem bírok jól, sem (végképp nem) elmenni innen.
Mivel azt mégsem akarnám, hogy elbeszéléssé fajuljon a tanulmányozósdi, de azt se, hogy valami lelkizôs ragasztóanyag csirizelje az elemeit, inkább a rideglábos-kaparás módszerét választom, hidegen marom villámmal, néhol (Salingernek hódolat e szellemért) kézzel markolgatom a hagymás krumplit. (Emez írás anyagát, tárgyát és tartozékait.)
Közben Totyi vijjogva repked, mellesleg a konkrét hagymás krumpliból kérne is. Csipiszt! Ez volt az eredeti neve. Hát Totyi!
Vakarék: Nemes Nagy Ágnes írja, hogy egy madár ül a vállán, súly, súly, súly... és már eldôlne ô nélküle, ha elszállna egy napon.
A Totyi már tényleg ne szálljon el. N. N. Á.: ôk már talán nem hagynak el. A lovak elhagytak, az angyalok... hát maradt belôlük a Totyi.
London... de nézzük a további vakarékot.
Elôrebocsátom: pontosan tudom, mit beszélek. Mint egy Buddy Class, minimum. Ostobaság, ha valaki „botrányos” megállapításokat akarna kiolvasni szövegembôl? hogy „ez Londont únja, Párizst únja...”
Nem únok ilyesmit, bár azt a viccet ki nem hagynám, hogy Dr. Johnson mondására („Aki Londont únja, az életet únja”) ezt a viccet ne facsarjam: „És ha valaki úgy megy Londonba, hogy az egész életet únja?” akkor az élet kvintesszenciáját, Londont, milyen felspannolva únhatja szegény – én -, és sokadik ottjártakor, meg utána még párszor lassan egy-egy négyzetmérföldrôl nem mozdul ki, tizenöt órákat tölt – persze egy tabletta Eunoctinnal, nem több és nem kevesebb az eszköz – ágyban félszendergésben. De most nem sorolhatom elutasítólag és visszavágyólag, nem ismételhetem el a már megírtakat arról (s azt), mi volt Párizs, London, miért még kicsit inkább Bécs maradt meg...
... nem errôl van szó.
Hanem?
Kötelességem, hogy minimum azért írjak: legyen valami szakmai tanulság,
tartalom,
ne szöveg legyen csak, amit adok,
ne tanmese,
ne tûnôdés a tárgyon,
ne semmi...
kötelességem, hogy ez az legyen: minek is kéne lennie ennek? Ez méltó (ez lenne méltó!) pár elképzelt olvasómhoz, Olvasómhoz, Hozzád mindenképp, és a laphoz, Lap!
Tehát ha itt azt mondanám:
valaki eleve kétfelé él, a földben és az égben, valaki eleve úgy kezdte, hogy nem ment el egy lerombolt országból csokoládépárnákra, valaki utazhatott is, nem is (idegenvezetôsködött 1958-1964 között, aztán akkor ugyanilyen evidenciával és gyötrelemmel, meggyötörtséggel hagyta abba, „hogy már ô pedig többé nem...”, és mindenféle így történt vele, csak a mûfordítás nem, csak az írás, kb!, nem, csak valami kapcsolat-ügy nem, melynek a madarak is részei, csak a Nagy Koala Kártyabajnokság két ligája nem... talán a gombfoci sem, már amennyiben most csak igazi-foci-nézés a gombfoci, de még ki tudja, 197-tôl a feleségével szinte minden évben az Adriára járt októberben, aztán 1976-ban végigszerencsétlenkedtek Európa egy belsô vonalán, aztán beszerezte magának (neki a nem-tudni-mi) a madarakat, és ez már haláláig így lesz, sôt, még madártalan várni is tud, annyira biztos, így lesz – valaki akkor nagy utazósdiba kezdett, fél kezére nem fér, hányszor járt Írországban pl., valaki az 1974-1988 közti idôszakban egyetlen állami-kulturális utaztatást nem fogadott el, most se megy el Frankfurtba, volt már ott... de itt nagyon finom részletezések lennének szükségesek... aztán a Totyi és a „kis életritmusai-rigmusai” behozzák, hogy nem bír elmenni innen, járja ugyanazokat a – már Budát is kihagyó – köreit, mint önmaga prózaalakja... az ilyen ember, mondhatná bárki, nem hiteles személy, hogy a „tárgyról” beszámoljon, és kellô „tartozékokat” vonultathasson fel.
Bele a világba
Minden – legalább – kétféleképp is van. Az írás olykor (Vér és virághab c. könyvem) lehet nyolc és fél évi katyvaszból-kikeveredés-eredménye, lehet valóban utazás bele a vakvilágba.
Amikor valaki nem tud úgy utazni, hogy kicsit is a vakvilágba utazzék bele, ne tegye. Maradjon a fenekén.
Amikor kicsit se utazik a kockázatba, akkor az Erdély Miklós-féle „csak-a-kényelmetlenség-volt-valódi”-t vallja. Akkor – sorolhatnám. Felébredni korán, taxi, taxis, várás a reptéren, a gép utasterének kényszer... rosszul leszel attól is már, hogy tévén egy gép leszállását nézed... téged ne várakoztassanak, te magad mondod meg, az Arany J. utcán mégy, netán a Vigyázó Ferencen... riasztó nekem magamnak, mennyi tényezô... a repülôgéprôl leszállva kanyarogni kell folyosókon, jön a – Londonban engem már nagyon szívesen vesznek, automatikusan, talán eleve mint magyart most – kis duma, miért jöttél, mûvien fontosnak érzed magad, kön a várás a pakkokra, a metró, a koszvadt szálló, az automatizmusaid: Szent Mihály utcáján (Londonban s van) mindig rágyújtasz a hozott cigire, a Little Venice mellett veszel bort, elôtte elcsábulsz sült krumplira, nézed a lakóhajókat, fogadóirodába egészen máshová mész, de közben ugyanazokon a padokon üldögélsz... hogy jössz te hozzá (hogy jövök én hozzá) gyötörni magam, melyik ló mit fog elérni, megírtam két könyvemet, 70 cikket errôl, átéltem a mennyországot és a poklot, de tényleg, olyan kockázatokat... hagyjanak engem! Az ingyenes galériáknak mindegyikében hetvenhétszer jártam, tucatnyiszor a múzeumokban, és mindrôl megvolt 1-2 alapélmény, felülmúlhatatlan. Turner... a Picabiák... a Courtauld intézet még a régi egyetemi helyen, ahol elsô utadon lerobbant a lift, s egy husszúballonos hölgy tûnt fel váratlanul, és kikérdezett, mit s csinálsz te itt... Virginia Woolf-os volt, s meséltél neki a Bloomsbury-kör iránti érdeklôdésedrôl, a festészetirôl, a mûfordításról, móka. ?eg sok minden. Volt, hogy 37+40, 5+29 kilométert gyalogoltál Londonban három egymás utáni nap.
De téged innen helybôl kétségbeeséssel és NEM fogalmakkal tölt el, hogy könyveid százai ne legyenek körülötted, még ha Sherlock Holmes-nak hívják is a szállodát, neked a Sherlock Holmes itthoni sakkfeladványai kellenek, a te könyveid... a cigi kell, ahogy a Lánchíd felé mész, a Totyi délelôttjei kellenek, a „Hast du Worte” társasjáték (csak megy, oda se figyelsz) kell, csak vonszolod magad, visszaemlékszel, már 1994 ôszén is ír földön, a múzeumokat mellôzni kezdted, mindig ugyanazokba az elôvárosokba jártál Párizsban, ugyanúgy vágtál át városon, lassan egy-egy boltot vártál, a padot elôtte, hogy a szombat kora déli csendben megetesd bagettodból a madarakat, kinyisd borod, vonszolódj, közben lelkésznek kéne lenned.
Vagy... és vagy... és vagy... és vagy. Összeírtam, ide nem fér: 274 ellen-javallatom van. Miért ne utazzam. És egy se függ össze politikával, kultúrával, egyetlen ok függ csak össze a pénzzel: pénz sincs rá igazából, 10%-ot alig emelkedtek a mûford. honor.-ok 1990 óta, bizony! És a jegyek, a szállás, stb. 200-250%-kal. De a pénzügyi ok még így is elenyészô.
Attól még egyetlen utazást tehetnél szívesen. De te egyet se. Ha meghívásra mész, akkor se. Akkor is atrocitás neked az.
Holott mi mindenre vágynál. (Látod, feljegyzéseidet megint sutba vágod; hagyod egy másik dolgozatra, melyik lesz az?) Felírd: Totyi madarad kapu egy másik életbe... az neked már többet r. De ez a kis szamár veréb lenne a „kapu”? Ez. Meg ha nem is... neked megvan a napod. A napjaid megvannak. Gyorsan elintézel a városban mindenfélét...
... senkivel se találkozol...
... elemi dolgokat vásárolsz...
... várod a köv. költôpénzt, ezekre...
... itthon a Totyi, a kutyád...
... a feleségeddel, bár túldumáljátok, mégis megbeszélitek a... az...
... délután Kártyabajnokság itthon, fontosabb neked, mint valaha hitted volna...
... munkáid vannak, idegenbe nem viheted ilyesmikhez a gépet...
... különben s: „Anteusz. Sagittarius”...
... képtelenség lenne visszanyerni bárhogy is a pénzt, ami 4 napra akár rámegy...
... 4 napért nem lehet már lelkesedned, mikor a részletei: mind teher...
... amikor az evidenciád végképp hazatért.
Ez olyan indián dolog, olyan... én nem tudom, milyen hon-dolog. Nem a tényleges honnal függ össze, ilyen egyszerû azért ez nem.
Budapestet is unod. De jól. Ha rosszul is, jól. Nem lázadsz fel a (Jékely) sómalmi ló út ellen. Napra nap u.a. Szép Ernô: elment vonattal és hajóval idegenbe, de csak mulattak és nyûglôdtek körülötte, így mindig visszajött, hiába ment el, csak magával ment szembe.
Jó, de ez nekem virtiglibe, echt beütött. Én Szó Szerint Nem Akarok Magánemberként SEMMI beszélgetést, és Nem Akarok Sehova Utazni.
Helyben maradni nem annyi, mint meghalni.
meghalni-akarni.
Ez más. Ha utazol: lehet az, hogy meghalni akarsz. Mégis van ellenjáték ott. Itthon szinte semmi ellenjáték. Azért nem akarok magánemberként találkozni, mert örökké csak errôl... a végén így hatna: nyavalyognék.
Meghalni akarni? nagy áldás. Én most élni akarok, ld. Kosztolányi, Csáth Géza megtalálta útját az éj felé, ô a Dide úr, szegényem jajokba fúlva lett – az életé. Én is – na ja – élni akarok. Nekem az itthon maradás nem a meghalás. Még inkább régebben akartam volna elmúlni. (Szép Ernô: elmúlni vágyom s vágyom... de kétértelmû!) Ma ezt mondom: a franc egye meg, eljutottam idáig és idáig, Totyival a felismerésekig, a Totyi révén... akkor én tûrjem el a két ponti legrövidebb utat? Mert nekem a „másutt” – efféle mûvi legrövidebb utak változatrendszere már csak.
Ezen nem lehet vitatkozni. Én elmondtam, mi van velem, azaz a tartozékait.
Mi van még?
Ja, mindezeken kívül? Sok minden. Alig valami. Vannak jegyzetek, melyeket – nagy vicc! – az ITTHON HOGYAN? dolgozatban, ennek az írásnak az ikerpárjában akartam felhasználni, aztán erre az írásra maradtak mégis, most továbbpasszolom ôket – magamnak, majdra.
Néha, írtam ott, d.u. valami evidenciális erôvel „jön rám”: én mindenkinek elérhetetlen vagyok, de egyáltalán, most... most... sehogy. Ez anynyira elmúlik, hogy szinte zavarba ejt: mint egy „para”-film hülyesége. De, esküszöm, megvan. Fizikai érzés. Nem vagyok rész.
Nagyon közel jár egymáshoz, miért NO AWAY és NO HOME. Nem el, nem az, hogy itt, az se. Nem lenne igazi honnét-el? Talán. De nem, most én rajongok(?) a magam pont-ez-és-ez-idejéhez. Jól nem unom. Jól unom, hogy tûröm. Itthon annyira szûkek a köreim, hogy – bármilyen kelletlenül, ha valami „váratlan” környékre vetôdöm (Károlyi kert, Márvány utca; valaha naponta jártam ezeken az utakon), mintha külhonban lennék. Most ennyi kis pöce élményért annyi áldozatot? Mi benne a jó? Lásd Ottlik, Halász Petár: lefesteni a hajnali háztetôket?
Nem elég, hogy (az egészet) láttam?
Ó, mivel hagyhatom abba ezt az írást, valami nálam jobb dologgal? Mi ez a bénultság, ha úgy tetszik?
Eliot megint, érdekes, az „Induljunk el te meg én” „Gyerünk akkor, angyalom” versbôl. Hogy „álmunkban láttuk a tenger alatt termet... s hallottuk rôtkoszorús lakóit... és megfulladunk, ha majd emberek szava szólít.”
Mi volt nekem ez a terem, mi ez a terem? Kik e lakók? Madarak-e? Saját alakmásaim? Valami, amit nem keresek? Igen, valami, amit nem keresek.
Odüsszeusz kötélvégeket és viaszt dobál a levegôbe. Odakötöznie végképp nincs magát kiért, miért.
A gyorsan tova is röppenô tengeri madarak a kinyújtott karjára szállnak, édesvizet és valami kosztot vitt eleget magával. Talán kitart ez végig. Talán ezek már nem hagynak el. (Amíg élni muszáj: Totyi... lehetôleg ne kelljen „belôle” se új... és zajlani fog a Nagy Koala Kártyabajnokság... írom ezeket a cikkeket... és csak lehunyom a szemem, elôveszem könyveim, újságjaim, ott vagyok a Cork Street galériában... a lóirodákon... ósdi utazósdi, ezt írtam, látom a dániai félsziget partjainál az alacsony, sekélyes tiszta vizet, Párizsban a parkok tavaszi zöldjeit elôször, és – még tavaly is ez volt – lelkesen vásárolok ide, haza a nagy körutakon mindennél jobban leszállított árú könyveket... de – de... nem kívánom vissza soha többé. (Krapp, Becketté.)
Nem járok sehol. Még ahogy Beckett se, hogy „csak valahol”.
És ahol mégis?
Délután van, dél már legközelebb csak holnap lesz, és, amire vártam, hogy a napot várhassam, jöttét és múlását szakainak egyképp, a reggel is egy estényire és egy éjnyire van. Fontos a jó alvás, vannak félelmek vízszintes helyzetben, van, hogy – írtam másutt – „madárrá válok”, úgy érzem, de hogyan képzelem ezt? Nem reális gondolat, mégis a legtartalmasabb, bármit gondolhatok is, ez az. Totyi itt ült sokáig a vállamon, az állam alatt a kezemben, egy másik faj, mellyel azonosulok, nekem: „a” faj. De ez sem lehet igaz, ember vagyok. Ember, aki a testhômérsékletemnél magasabb hôt, égést éreztem kezemen, arcomon (hátradôltem, sétált a szemem körül a Totyi), aztán alkonyodni kezdett. Átvittem, épp most mondják ki a tévében a „házi veréb” nevét a RISIKO-társasjátékban, átvittem, mint sólymot a kezemen, behuppantottam a kalitkájába, „na, ugye ma eleget voltál kint, nagyon sokat, szépem” – és leültem írni ezt. De még összenyitva a két szoba, és még találkozni fogunk. Totyival és Rudy Bloommal, akiért ír földön Szent Patrickhoz és Leopold Bloomhoz is menesztettem pár kérést – nem szájjal, nem kézzel, csak lábbal, sokat lábaltam ír földön. De most itthon vagyok, maradok, szinte ez van: bármelyik írásomat egy ilyen délután leírásával végezhetném. Ugyanezzel a szöveggel. Ez egy „sprint” az országúti kerékpár világából. A sprintereket a csapataik elsegítik 239,7 km-en át (mondjuk) az utolsó 300 méterig, 0,1 km-ig, ilyesmi. És ott jön, amitôl nagyobb égésûek ôk, talán, amitôl sprinterek. Tudnak hajrázni ennyi kilométer után. Nagyobb a gyorsulásuk, mint másoknak. Madár és én. Nem összetett-nyerôk. De én nem is akarnék semmit se szétszedni, se összetenni. Lásd: „Nincs közelebb...”
Távolabb sincs akkor, valahogy, ezt megint csak úgy érzem. Nekem távolabb sincs.

S egy haiku, mindezekre:
  Kontinuitás:
  folytatódtál, megszakadt
  mindig ez vagy más.
 
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

Tartalomjegyzék | Lettre

http://www.c3.hu/scripta