Nem sokkal 1957 után, elsô egyetemi évünk kezdetén tehát, mikor oly nagy irodalmi evidenciák közepette élhetett az ember, mint Szabó Lôrinc halála, Camus, Apollinaire, Brecht, Gide, Böll könyveinek megjelenése, magyar költôk addig asztalfiókba kényszerített mûveinek megjelenése – Nemes Nagy, Kálnoky, Jékely, Pilinszky, Weöres, prózaíróké, mint Mészöly Miklós, Mándy, Ottlik, a lista nem teljes –, amikor napi tíz forintos ebédpénzébôl, az édesanyjától, az elsôéves megvásárolhatta mindezeket a kincseket, megjegyzem, ha a forint romlását és kamatozódását veszem, a könyvek ára ma nem sokkal magasabb, csak kereseti lehetôségeinkhez képest tûnik fel annak, igen, segédmunkási könyvtári cédulázásért kaptunk az Irodalmi Tanszéktôl óránként 10-10 forintot, viszonylag királyi összeg volt a régi Nemzeti Színházban még 30 forintért statisztálni., mikor egy húszasból bugaci aprópecsenyét lehetett venni liter borral, nos, ebben az idôben épp a már említett Weöres Sándor és a viszonylag kitûnô Francia költôk c. kötet (ha jól idézem, a lényeg ugyanaz) gazdag matériájából megismerhettük Henri Michaux nevét, és Apollinaire mellett olvashattuk, tudhattuk betéve, miközben a kétségbeejtô egyetemi elôadásokat (tisztelet a kivételnek) mellôzve, inkább a  (nem számít, milyen volt a szerkesztôsége, a szerkesztése remek volt) modern francia regényrôl szóló Konrád György esszét és társait lestük, tehát volt olyan szellemi élet, amelynek jóvoltából szellemi tôke gyûlt, s aki akarta, pár apró szépségfolt elszenvedésével (kelletlenül megírt cikk stb.) ösztönösen is figyelmen kívül hagyhatta a korai-kései Kádár-korszak „izéit” (György Péter alapmegfigyelésébôl idézek, Beszélô, 1999), meg az utána következô, máig tartó ún. kulturális mindenféléket. Michaux a gerincerôsítô anyagok közé tartozott, s bár sok francia szerzô, Pascaltól Carcóig, segített jómagamnak, hogy kellô módon meglegyek, Camus nélkül végképp nem lehettem volna meg, prózai munkáimat – s nekem ez a megítélésem sarkalatos kérdése, a magam számára  – máig befolyásolja, amúgy balzacian, nézeteivel alig értek egyet, de mûve sugárzását áldom, illetve mûvének ridegsége távol áll tôlem, de eszméi megkerülhetetlenek.
Mert Michaux-t ezen a fórumon bemutatnom semmiképp sem kell, ráértem fentiek elmondására, és ezzel máris, sakk!, megtámadunk egy teóriát: nem igaz, hogy lennének, akik amaz 1956-1989 közötti idôk megúszásával „tisztábbak” lennének, akik meg elszenvedték azt a kort, csökkentebbek így-úgy. Ellenkezôleg, aki ma észnél van s 60 év körül, olyanféle elônyöket élvezhetne, mint a Híd a Kwai folyón, egyik alapkönyvem, megint egy francia, Boulle, könyve, japán felügyeletû fogolytáborban a tisztek: Nicholson ezredes, a világ egyik legszerencsétlenebbül konstruktív-randa figurája, szenvedései árán is kiharcolja nekik, ne kelljem dolgozniuk. Magam legénységi állományban maradok, maradtam, és ezért – a mûfordító legénységi állományából, ekképpen meg nem öregedve – nem mondom azt, a sokat tapasztalt, valóban a szellem 1956 utáni, a szovjet elnyomás sötétsége ellenére nálunk igenis villogó napvilágán fényesült agyak tiszti rangban kellene, hogy legyenek, ám az irodalmi gürcölés élvezet, boldogan dolgozom, akár e dolgozaton is, mert Weöres emlékének áldozhatok hálával.
ha elôzô mondatomat messze kanyarítottam is, hagyjuk mindezt, ne térjünk ki olyan dolgokra, melyek engem még mindig a franciákhoz kötnek, ezúttal piktúrájukhoz, ahogyan az orosz származású emigráns, sokat  írtam már róla, az utolsó koloristák egyike, de Stae:el – sok dolgozatommal sikerült-e vajon ismertebbé tennem nevét? – épp 1955. március 16-án lett öngyilkos, sikereinek és antibes-i mûtermének magasából veztette magát a halálba, jó 15 év múlva ismergetni kezdtem mûvét... abban az idôben a mûfordításból, ösztöndíjkunyerálások nélkül is élni lehetett, könyveken, folyóiratokon mûvelôdni, mondom – fény a sötétben – , ismerni kezdtem, rajongani a képeiért, ha nem is Matisse  vagy Rothko kategóriájába illô mûvész, de a következôbe, és Poe,  Bierce mintájára rejtélyes figura, egy elátkozott boldog, ha ezt is abbahagyom most, máris Michaux-nál tartunk... ja, el ne feledjem, 1955. március 16-tól lehet tudni rólam, hogy költô akarnék lenni, a Nemes Nagy Ágnes zsürielnöksége alatt álló Petôfi pályázatot megnyertem verseimmel a gimnáziumban – de Stae:el „szellem”, bár nem tudtam róla, kicsit átszállt. A szobán? Belém? Maradjon eldönthetetlen.
Michaux-val legközelebb, sok könyv és cikk olvasása után, Párizsban találkoztam, vagyis a mûveivel, de franciául keveset tudok, feleséges segítségével fordítottam verseit, szövegeit. Megismertem kiemelkedô festôi munkásságát. Majd 1989-ben, mikor madaram halála után megtörtem a miatta vállalt 10 éves országfogságot (lelkem rajta! megérte), Münchenben 1989-ben vásárolhattam egy német nyelvû Michaux-t, akkoriban szegrôl-végrôl jó ismerôsöm (több könyvét fordítottam, a kapcsolat elapadt), a könyvkiadó Michael Krüger szerkesztésében és elôszavával, a mûveket Werner Dürrson fordította. Vonalak, Aforizmák – ilyen cikluscímek alatt állnak a rövid mûvek. Krüger bevezetôjébôl a legszívesebben magát Michaux-t idézném, ahogy azt mondja: „Alkohol... drogok...? Ugyan, nem jelentôs... Az én bódítószerem az elfáradás.” Szerencsére az irodalmi fordító munkája végsô soron nem megalázó, ha körülményei gyalázatosak is, és az a lelki nemesség, melyet a fordítandó szerzôk képviselnek, lehetôvé teszi, Weöres Sándor szavaival élve, hogy a porban lábnyomaik lehetünk. Ez nem lebecsülendô, ha például Duchamps por-alkotását nézzük, aki abban lábnyom volna, mû része máris. De Michaux festékderengetéseibe, tusfoltjaiba is szívesen belelépett volna ez-az.
Michaux-nak akaratlanul is elkölcsönzôje voltam rajzolásom, festésem korai éveiben, 1976 körül. Neki is köszönet, meg a gondolati megerôsítésért, mellyel többet adott, mintha sok munkámat egy közepes villanyszerelô szintjén megfizették volna, de miket beszélek, túl magas igények!
Testtelen harcra kell felkészülnöd, úgy, hogy mindennel s mindenekkel dacolhass, absztrakt küzdelem, mely, más harcokkal ellentétben, álmodozással tanulható.

Hibáiddal – csak semmi sietség. Ne kezdd könnyelmûen kiküszöbölgetni az ilyesmit.
Mit tennél a helyükre?

Ôrizd meg épen a gyengéidet. Ne akarj mindenképpen erôk birtokába kerülni, fôleg olyanokéba nem, amelyek nem neked rendeltettek; amelyeket senki sem neked szánt; amelyektôl a Természet megkímélt, mikor egyebekkel szerelt fel.

Nem, nem, semmit se szerezni. Utazni, hogy szegényebbé válj. Ez az, amire szükséged van.

Megvalósítás. Ne sokat belôle. Annyit csak, ami ahhoz kell, hogy békén hagyjanak a megvalósításokkal, hogy te aztán, álmodva mintegy, a magad számára, nyomban visszatérhess abba, ami nem valóságos, ami meg sem valósítható, a megvalósítás iránti közönybe.

Bármi érjen is: ne ess minden hibák legnagyobbikába, hogy tudniillik mesternek hiszed magad, de még a téveszmék mestere se legyél így. Olyan sok tennivalód van még, szinte minden.  A halál még zöld gyümölcsöt fog leszakítani.

Mit még, szétzúzni, ha szétzúztál mindent, amit csak akartál így? Saját tudásod duzzasztómûvét még.
A gondolkodás, mielôtt mû lenne belôle, útonlevés. Ne restelld, ha bosszantó, közönséges, látszólag nem neki való helyeken kell áthaladnod. Aki, Hogy „noblesse”-ét védje, kerülné ezeket, tudása mindig olyan lesz, mintha félúton járna csak, bármeddig ért el.

A jelentôs órák – a mozdulatlanok. A megállított idônek ezek a töredékei, mintha holt percek volnának, ezek azok, amid valóban van, ami valóban vagy, mivel nem birtokaid, nem vagy a birtokuk, így tulajdonságok nélküliek – és „visszaadni” se tudnál ilyasmit, ezek: vízszintes kiterjedések feneketlen akrák felett.
(Poteaux d’Angle)

Vonalak
Céltalanul papírra vetett vonalakról; vonalak egész  oldalairól.

Tinta nyomától megnemesítve, egy szál vékony vonal, vonal, melyen már semmi se szaglik

Nem, hogy magyarázat legyen, nem hogy kifejtôdjék, nem teraszosan, nem monulemtálisan

Sokkal inkább, hogy mint ahogy a VILÁGON akadnak egyenetlenségek, girbegurgaságok, kóbor kutyák

egy vonal, egy vonal, többé-kevésbé egy vonal...

Töredékekben, kezdeményekben, zavarba hozva, egy vonal, egy vonal...
... vonalak egy légiója

Halivadékok egy érzés friss vizébôl, egy érzésébôl, mely feljön, beszél, nevet, elbûvöl vagy már le is szúr

Semmilyen nyelv írása –
nem tartozva sehova, semminek láncolatában
vonalak, csak vonalak.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

Tartalomjegyzék | Lettre

http://www.c3.hu/scripta