Pentti Saarikoski
Európa pereme

Valsang (Svédország)

Kinézek az ablakon, s ahogy hunyorítok, meglátom a halántékomat, a szemöldökömet, és egy olyan érzésem támad, mintha hegyi üregben lennék, mindkét szemem a saját barlangjában, egymást azonban látják. A küklopsz az egyetlen szemével nem érzékelhette a távolságot, mindenrôl perspektíva nélküli képe volt, ám Odüsszeusz nem tudta ezt, ha tudja, nyilván más módot eszel ki a szabadulásra, s nem tolja ki ezt az egyetlen szemet. Máskülönben a küklopsz, aki fölfalta embereit, valójában rokonszenves volt neki, a tutajon tudniillik fölöslegesen sokan voltak, kisebb számú legénységgel könnyebb lett volna az utazás, az egész brancsot viszont mégsem áldozhatta föl, üldögélt ott a barlangban az emberei háta mögött, és arra gondolt, ha ez így megy tovább, hamarosan ô kerül a házigazda fogai közé. Emiatt találta ki elvetemült akcióját, hogy leitatja, s aztán kiszúrja a szemét. Késôbb már megbánta, illetve hát dehogyis, hisz a hôsök soha nem bánják meg tettüket, csupán megszánják azokat, akiket földre tepertek. Milyennek láthatja viszont a világot egy olyan lény, amelyiknek egy vagy kettô helyett nyolc, esetleg tíz szeme van, és egyidejûleg ellát minden irányba, akadnak rovarok, amelyeknek ilyen a látószerv-rendszere, nekik nem kell oldalt pillantaniuk vagy a válluk fölött hátranézniük, látják anélkül is mind azt, hogy hova tartanak, mind pedig azt, hogy honnan jönnek. Az ember is kifejlesztett persze ehhez hasonló szerkezeteket, ám ezek rajta kívül állók, gépek, s a gépek soha nem nyújtanak igaz ismeretet abban az értelemben, hogy az alapja lehessen egy, a faj szempontjából egyedül értelmes tevékenységnek. A gépekben nem szabad bízni. Lenin bízott bennük. Az embereket is ugyanazzal a közömbösséggel kezelte, mint a sakkfigurákat, ellenfeleit leütötte, hogy gyôzzön, és gyôzött is, hanem amikor aztán veszített, akkor óriási volt a vesztesége. Hogy milyen óriási, azt csak mostanában kezdjük sejteni. A macskák, Hérakleitosz és Brigitte Bardot kemény küzdelmet vívnak a trónszék, az ajtó elôtti lábtörlô elfoglalásáért, hozzám Hérakleitosz áll közelebb, próbálom is kimutatni, ô azonban nem szereti az embereket, mint ahogy a kegyenc-rendszert sem, a maga erejébôl óhajt diadalmaskodni. Sétára indultam, bár esett. Fejemre húztam a kapucnit, és beballagtam az erdôbe, hogy elhozzam a két gyantafa-törzset, amely az új nyaralótelep építôinek irtótevékenysége folytán hevert ott, mindig tanul az ember új szavakat, a gyantafa Lönnrot szerint „a fenyôfa gyantával átitatott része”, ebbôl csinálták régen a sí ballábas, hosszú siklólécét, jobblábas taposólécnek viszont a nyírfa a megfelelôbb. A vállamra fektetve cipeltem, közben azt énekeltem, hogy „hátadon elnyomók korbácsa csattog, szemben a vérszomjas fehér sereg, nincs más út: harcban halni vagy gyôzni, melyik lesz részünk, ki mondja meg” – és Lengyelország jutott eszembe. Jaruzelski nem Quisling, bizonygattam magamnak, hogy le ne forduljon már vállamról a teher, ô a lengyel Trockij, és meg is ismételtem, a lengyel Trockij. Trockijnak én sok mindent megbocsátok, mert eszes ember volt, értett az irodalomhoz, sôt maga is tudott írni, túlzásba vinnem azonban semmiképpen sem szabad a megbocsátást. Ô állította fel tudniillik többek között azt a terrorgépezetet is, amely azután Sztálint hatalomra segítette. Már csak így van, a kötélverônek állandóan számolnia kell azzal, hogy a saját nyakára készíti a kötelet. Ez persze a politikában az alaptanfolyam anyaga, úgyhogy valami okosabbat, valami egyénibbet is kiötölhettem volna, míg hazafelé ballagtam, otthon aztán lehuppantottam a két rönköt a kerítés tövébe, jobb tárolóhelyet majd valamikor késôbb keresek nekik.

Azt álmodtam, hogy sült halat eszem. Ha evésrôl álmodom, az komoly figyelmeztetés: alultáplált vagyok, holnap, nincs mese, el kell kezdenem a rendszeres étkezést, alkalmanként csak keveset, de gyakran, hogy visszanyerjem az étvágyam. Túl sokat ittam, rímes verseken kellett dolgoznom, s ez nem megy másként, csak lerészegedôben, mint ahogy nem rajzolok és bankügyleteket se intézek tiszta fejjel. Rajzolni vagy bankügyleteket intézni persze sokkal könnyebb dolog, mint írni, számomra azonban éppen a könnyû dolgok nehezek, például az, hogy emberekkel eldumáljak. Rímelni is könnyû, csak a finn nyelvhez nem illeszkedik természetesen a rím, hiszen az elsô szótagon van a hangsúly, a sorvégi rím úgy áll ki belôle, mint a halott katona csizmája, most azonban elkerülhetetlen volt a rímes megoldás. Soha nem tartoztam semmiféle csoportosuláshoz, nincsenek jó haverjaim, azazhogy egy van, ô-nek nevezem, és ez az ô bárki lehet. A finn vers csak az alliteráción alapulhat, másodikként aztán jöhet a belsô rím, a sorvégi rím viszont már a gyermeknyelv körébe tartozik: a gyerekek szeretnek kukorékolni. Peer Gynt gyermek, ezért éreztem úgy, meg kell adnom neki a kukorékolás jogát, ám a folyamatos kukorítást és csingilingit nem tudom elviselni. Az ô, mint mondtam, bárki lehet. Olyan valaki, akivel veszekszem. Ma szép idô van, sok vándormadár is megérkezett, ahogy mondani szoktuk: hazajött, noha valójában nem ez a hazájuk, ez csak egy szülôotthon, de persze ki kell sajátítanunk a madarakat is. Az élet álom, mondotta volt az az ember, aki több, mint 2000 színmûvet írt. Ez természetesen így igaz, álom az élet, s hogy ki álmodja, ki formálja meg számunkra? az az öklömnyi agy, amely egyszerre csak fölforrósodott, tágult, majd fölrobban az üresség padozatán. A világ keletkezésének tudományos magyarázatai éppúgy nem érnek semmit, mint a vallásiak, végigsimítok a fenyô kérgén, és elnézem a hegy falába kövült Jázus-arcot, itt van nálam kettônk vacsorája, két szelet lazac. Nem vagyok kibékülve a nevemmel. Négy helyett csak három trocheus alkotja, itt Svédországban pedig még ezeket is jambusnak ejtik, a hivatalos emberek meg, ha netán dolgom akad velük, egyenesen kholiiambosznak, mindent meg lehet szokni persze, még anapesztuszként is lehet éppen élni, találkoztam már egy csomó, az életével elégedett anapesztusszal, s bár nem szeretem, azért elviselem ôket. És ezt komolyan mondom.
Kerlin (Franciaország, Bretagne)
Ez Finiste’re, Finis Terrae, a világ vége. Olaj azért itt is van még, motoros fûrészek és fûnyírók berregnek, autók száguldanak, akárcsak a flipperen, három perc egy frank. Megint csak útra kelek, rászánom magam a nagy vásárlási kísérletre, most föltétlenül sikerülnie kell, Point-ba megyek, abba a faluba, ahol már ismernek, s ahol meg merek szólalni. A bunkeroknál megpihenek egy kicsit, rágyújtok, beleolvasok a Le Monde-ba, és fölfedezem, hogy Koivisto nevét Koi:vistonak írták, máskülönben ugyanis itt olyanformán hangzana, hogy Koa-Visz-To, és ez már vietnami név volna. semmi bajom persze a vietnami nevekkel vagy nyelvvel, az viszont tény, hogy a Le Monde az egyetlen lap a világon, amely tudomásul veszi, hogy a finn is nyelv. A tudósítás arról tájékoztat, hogy Koivisto és Mitterand urak a helsinki repülôtéren véleményt cseréltek idôszerû nemzetközi kérdésekrôl. A véleménycserét én sohasem értettem. Cserélhetünk bélyeget, gyufacímkét, de hogy véleményt? A rövidebbik ösvényen ballagtam, kígyó tekergôzött át rajta, legalább fél méter hosszú, de furcsán vékony, nem vastagabb egy fizikai munkás ujjánál. Utolérhettem volna, de nem akartam. Ha már úgyis olyan keveset törôdöm a Biblia egyéb tanácsaival, miért éppen azt kellene megfogadnom, hogy zúzzuk szét a kígyó fejét. Ez pontosan olyan volna, mintha leszakítanánk egy arra járó ember fülét. A kígyó aztán békésen elnyújtózott a fûben, én meg kijöttem a fôútra, végigsétáltam rajta, nézegettem a házakat, az élelmiszerbolt tulajdonosnôje barátságosan köszöntött, a papírtörülközô volt most a legfontosabb vennivalóm, sikerült is megértetnem magamat, aztán vásároltam még egy kevés bort, cigarettát meg Les Galettes Ponte-Avent, s arra gondoltam, beülök a Madame kávézójába itt a faluban, hogy mindezt leírjam, végül mégis úgy döntöttem, éppolyan jól leírhatom odahaza is, amin jártomban eltöprengtem, hogy tudniillik annyi embert, amennyi manapság a világon van, képes eltartani a világ, ám mindezen emberek véleményének nincs elegendô hely az ég alatt, piszkálgattam csak a homokot, közben lement a nap, és a fû közt néhány bogár mendegélt.

Vettem egy könyvet, Le breton sans peine a címe, s azt ígérik benne, hogy ha naponta, reggel és este tíz-tíz percet tanulok belôle, három hónap alatt elsajátíthatom a bretagne-i nyelvet, ez összesen 1800 perc tanulási idô, ha jól számolom. Könnyûnek tetszik, nekem azonban nem felel meg ez a módszer, arra emlékeztet, amikor a fogorvosnôm azt mondta: ha reggel és este tíz percig mosod a fogadat, nem kell havonta idejönnöd ilyen-olyan panasszal. De Annika, vágtam rá rögtön, én szeretek idejárni, olyan ez nekem, mint nôknek a fodrászat, kikapcsolódás, neki azonban nem tetszett ez az érv, talán a szakmai büszkeségét sértette. Nyelvekrôl szólva azt szoktuk mondani, bírjuk ôket, egy nyelvet azonban nem lehet uralni, az uralkodik fölöttünk. Egy nyelved van, egy feleséged és egy uralkodód, amely csak az alakját változtatja. Odaszólok a kávézó tulajdonosnôjének, hogy kenavo, s kifelé indulok, kezem a levegôben, lábam a földhöz kötve, a kikötô tele van kicsi kék hajókkal, olyanok, mint üvegfestmény a templomablakon, a tanítványok csónakjai. Megállok, s nézem a férfit, aki kínlódik, hogy ladikját kikösse a mólóhoz, a két kötelet egyformán feszesre kell húznia, hogy a ladik egyhelyben maradjon, segítsek neki vajon, nem segítek, rám pillant, és én látom, hogy saját története közepén áll, miként én is a magamé közepén, és az egyik történet mindig idegen marad a másik számára. Be vagyunk zárva mindannyian a saját történetünkbe, onnan szemléljük egymást, onnan kiáltunk egymásnak, a világ már így van fölépítve, külön-külön történetekbôl, magányos cellákból, amelyek ki-ki mozgásterét behatárolják, hisz máskülönben szétpukkanna a világ. Ha csupán egy nyelv volna, ez a világ nem tudna lélegezni, a nyelvek pórusok, ezért nem szabad betömni egyetlen nyelvnek a száját sem.

Ma a javallott húsz percen át tanultam a nyelvet, fogat viszont nem mostam. Úgy érzem, nem nehéz nyelv, sôt egyenesen valami ismerôsre bukkanok benne, mintha valahol már találkoztunk volna, és valóban így is van: a Volga-könyökben. Amikor a finnek fölkerekedtek onnan, s átvágtak a csuvasok lakta területen, a kelták Európát járták körbe, és minden nyelven, amellyel kapcsolatba kerültek, otthagyták kézjegyüket, így a finnen is. Lenin csuvas volt, pontosabban az apja volt az, anyja családja viszont balti német-svéd. Az ô nyelvtanulási módszere brutális volt: végigolvasta a szótárat meg a nyelvtant, aztán nekilátott mondatokat alkotni. Ugyanilyen türelmetlen volt akkor is, amikor a szovjetállamot építette ki. Az a módszer, hogy naponta csak húsz percnyit szabad elôrehaladni, számára elviselhetetlen lett volna. Mindent ma kellett megcsinálnia, holnapután már késô volt.

Lábamat szaglássza a kutya az élelmiszerbolt melletti kávézóban, s van is mit szaglásznia rajta, három hete már, hogy nem mosakodtam rendesen, vajon a szaglászás munka vagy kedvtelés a kutya számára? Tizenkét óra van, most gyülekeznek féldecire az öregurak. A beszédükbôl semmit sem értek, francia, ennyi biztos, legalábbis a túlnyomó része, de bele-belekevernek breton szavakat és fordulatokat is, és oly sebesen mondják, hogy lemaradok a kocsijukról, lemaradok, s csak ülök itt hoszszan, gondolataimtól meg az üres poharaktól körülvéve, amelyeket a tulajdonosnô nem érkezett még összeszedni. Ehhez a könyvhöz magnószalagot is kellene csatolni, hogy olvasás közben halljuk is a dialógusokat, a pénzcsörgést, a mosogatóvíz csobogását, mindazokat a hangokat, amelyeket az írása közben hallok. Korunk technikájával meg is lehetne csinálni egy ilyen multiartisztikus mûvet, de ki tudja, élvezhetô volna-e, kellemesnek bizonyulna-e olyan könyvet olvasni, amelyben hangok és szagok is vannak, s képek meg reliefek, hogy az élmény teljes legyen. Ezen eltöprengek egy kicsit, miközben az öregurak diskurálnak, dumálnak összevissza, illetve hát honnan is tudnám, lehet, hogy éppen most jutnak valami fontos elhatározásra. Gyakran érdeklôdnek tôlem, álmodom-e már svédül. Nos, ez attól függ, felelem, milyen nyelven beszélnek az álmom szereplôi, s ezt a válaszomat szofisztikának tartják, mellébeszélésnek, noha a föltett kérdésre csak ez lehet a helyes válasz. Mindenféle nyelven álmodom ugyanis, még olyan beszédet is hallok néha, amilyen nem létezik, de azért leginkább finnek között vagyok, s ilyenkor mindig lehangoltan ébredek. Szeretem a finn nyelvet, az viszont eltaszít magától, nem szeret – az efféle álomnak, meglehet, az az oka, hogy lerúgom magamról a takarót, fázik a hasam. Tegnap módom nyílt megtapasztalni azt a mindannyiszor részegítô érzést, hogy elsô ízben mondok el egy mondatot valamely újabb idegen nyelven, és azt meg is értik. Amikor ugyanis Sylvianne megkérdezte tôlem a kávézójában, franciául persze, hogy vagyok, breton nyelven válaszoltam neki, hogy Me zo braz ha kreuv. Kétszer is rákérdezett: tessék?, mire fölfogta, hogy megtanultam beszélni, azazhogy tanulgatok beszélni azon a nyelven, amelyet már csak az anyai nagyanyja használ. A mondat egyébként hibátlan volt, csak a kiejtésem miatt nem értette, annyit jelent, hogy nagy és erôs vagyok, tanulmányai harmadik napján ugyanis egy férfi csak ilyen lehet, a nô ezzel szemben bihan ha moan: kicsi és gyenge, hiába a kezdôknek szánt nyelvkönyveket úgy építik föl, hogy az igazat csak hosszú idô elteltével képes megmondani az ember. Mert ahhoz, hogy Sylvianne, Madame Sylvianne kérdésére a valóságnak megfelelôen válaszolhassak, tudnom kellett volna, mi a hasmenés bretonul, és nem hiszem, hogy az elsô 1800 óra anyagában szerepelne ez a szó, aminthogy a többi szó sem, amelyekkel az én állapotom leírható volna. De be fogok jutni ebbe a nyelvbe, már az ajtajában állok, s mindjárt az elôszobában topogok, aztán máris benn ülök a konyhában, és elmondom a véleményemet arról, hogy hová visz a szálló szelek útja (ahogy a finn népdal mondja), meg más idôszerû kérdésekrôl, hisz honnan tudjam, nem neveznek-e ki egyszerre csak nagykövetnek a független Breiz-be, (ez Brest breton neve), diplomáciai súlyom ugyanis van, ennyi legalábbis.

A nyelvkönyv felszólít, ügyeljünk rá, hogy a franciák poharat isznak, un verre, ami bretonul gwerenn, a bretonok viszont a pohár tartalmát isszák, gwerenned, azaz le contenu d’un verre, ami természetesen ésszerûbb, csak hát mi szükség rá, hogy erre külön fölhívják a figyelmet, ez pontosan olyan, mint ha a finnül tanulók különös figyelmébe ajánlanák, hogy a finn embernek mind a kalap, mind a fogas a fejében van. [finn közmondás: A fej/ben van/ a sapka fogasa] Én magam inkább arra figyelek, hogy a pohár tartalma, a gwerennad, nônemû, a pohár viszont, gwerenn, hímnemû, most azért írtam le újból ezeket a szavakat, hogy megjegyezzem ôket. Gyakran elcsodálkozom, hogy a szavaknak neme van, vajon honnan ered ez, vagy itt van a svéd en és ett, lehetséges-e, hogy nagyon régi eredetû. Miután a „sok” szó nálunk en, a norvégban viszont eet, például en människa, de eet menneske, teljességgel önkényesnek tûnik az egész, a nyelvészek nyilván tudják rá a magyarázatot, ahogy minden egyéb nyelvi furcsaságra is. A nyelv minden intézmények legdemokratikusabbika, távol áll attól, hogy termelô üzem legyen, amelyet tanácsadóknak kellene racionalizálni, kidobálni belôle a fölösleges szavakat és alakzatokat; a nyelv errôl maga dönt. Én egyébként nyelvi erotomán vagyok, amint egy új nyelvvel találkozom, máris bele akarok hatolni, de azonnal, a nyelvek tengerének vagyok tengerésze, szeretôm van minden kikötôben, arra azonban nincs idôm, hogy akárcsak egyikükkel is úgy igazán megismerkedjem, kivéve talán a finnt, ez a nyelv-feleségem, hûségesen vár odahaza, ôt ismerem is. De ehhez több évtizedes kurkászásra, piszmogásra, szüntelen vitákra és kibékülésekre volt szükség, és még most sem látok be minden mélyedésbe, soha nem is fogok már. Azt hitted, minden ízében ismered, de mikor meghalsz, idegen ölben végzed.

...Nézem a lányt, elôttem ül a buszban, és a fiújával beszélget, szép a profilja, benne van minden szükséges összetevô a majdani zsémbes vénasszonyhoz. Ahogy szövegel, szemfogai közt fölgyûlik a nyál, ugyan mennyi idôs lehet? Amikor föláll, hogy leszálljon, jól megnézem hátulról, fölmérem a fenekét és eldöntöm: tizenöt éves. Hogy miért néztem el így? Azért, mert mi, emberek ilyen oktalanokká fejlôdtünk, eltöprengünk a többiekrôl is, hogy mifélék, milyen korúak, altruisták vagyunk, az önzésünk nem ismer határokat. Nem, nem kívántam meg a lányt, noha szép profilja volt, és nem szólhatok egy rossz szót a fenekére sem, csak éppen eltûnôdtem, mi lesz majd belôle. S arra jutottam, zsémbes vénasszony. Az hát, persze. Senki nem öregebb nálam, és senki nem fiatalabb, mindig olyan korú vagyok, mint az, akivel éppen kapcsolatba kerülök. A buszpályaudvaron ráálltam a poggyászmérlegre, 64 kilót nyomtam, mindig ennyi vagyok, csak néha kevesebb, úgyhogy ez tekinthetô a súlyomnak. Föl tudnék-e emelni vajon a vállamra egy 64 kilós zsákot? Nem. A magasságom 184 centiméter. Át tudnám-e vajon ugrani ezt a magasságot? Nem. Vagyis nem felelek meg a magam méretének, meg kell hát elégednem azzal, hogy magamkorú vagyok, mindig olyan korú, mint az, akivel dolgom van. Egykorú vagyok Suominennel. Vagy Jézussal. Dante Alighierivel. Voltaire-rel. Leninnel. Franz Kafkával. Kekkonennel. Mindig olyan korú, mint az, akivel kapcsolatban vagyok. Olyan korú, mint a rég halott csillagok, amelyeket csak most észlelünk, olyan korú, mint a meg sem született csillagok. Már rég meghaltam, s még meg se születtem, a sírban fekszem, és anyám méhében vagyok, ott, a pici piros kunyhóban, fölmászom az ablak alatt álló padra és kikukucskálok. Apám a szarral teli emésztôhordót görgeti a szemétdomb felé, dühösnek látszik, és ez biztonságérzettel tölt el. A domboldalon berki szellôrózsák nyílnak. Leereszkedem a padról, és nekikészülök, hogy kibújjak anyám méhébôl. Szellôrózsát szeretnék szedni neki, meg segíteni a hordógörgetésben apámnak, de a méhbôl nem jutok ki, majd csak ôsszel, akkor viszont nincs már szellôrózsa, s apám sem gurítja a szaroshordót, benn van a városban, az irodában, ettôl aztán egyszeriben bosszús leszek, hogy miért is vágyakoztam kifelé. Ott a méhben mégiscsak önmaga volt az ember.

SZAPORI NAGY LAJOS FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

Tartalomjegyzék | Lettre

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/