Tolnai Ottó – Parti Nagy Lajos

„A mûtörténésznô éppen krumplit szedett künn a sáros földeken"


Parti Nagy Lajos: 1998 tavaszán csináltam Tolnai Ottóval Palicson egy hosszú majdnem 20 órás beszélgetést a Magyar Rádiónak, melybôl összevágva, megszerkesztve egy 9-10 részes életút interjú kerekedik majd. Amikor elsô nap leültünk, én kiraktam a mikrofonállványt az asztalra, rendes rádiós mikrofon-állványt, az egy ilyen kerek, tömzsi valami, és rajta volt egy 13-as szám. És akkor az Ottó nézett, és a következô nap, elôrukkolt egy egészen káprázatos szöveg-áriával, a 13-as számról. A 13-as számról és önmagáról, a 13-as számról és a világról...

TOLNAI Ottó: Édesapám 13-ban született, a feleségem április 13-án, 13-ban nevezték ki Csáthot fürdôorvosnak, ott, abban a szállóban volt a rendelôje, ahol Lajos interjúnk készítésekor lakott, én a 13-as számú házban lakom Palicson, egy szép villában, amit homokvárnak neveztem el. Ugyanis salakbetonból van, nagyon rossz az állaga, ahogy a szomszédom mondta, muzsikálnak a falai, könnyen homokká változik. Fiatal koromban a homokvárak megszállott építôje, kapitánya, valójában médiuma voltam, errôl írtam is egy ifjúsági regényt (Ördögfej). A homokvár csöpögtetésekor rezegtetni kell a kezet, akinek a legfinomabban rezeg a keze, annak a legcsipkésebb a homokvára. Én már akkor is nagyon vacogtam, a Tiszával való egész napos szeretkezés után, ahogy kimásztam a partra, ez a vacogás még csak fokozódott, homokváram csipkéje utánozhatatlanná finomult. Jóllehet a túlcsipkézett homokvárak könnyebben, gyorsabban összeomoltak. Én már akkor is túlcsipkéztem, az én váraim már akkor is agyonvert csipkék voltak... Mondom, ez az én 13-as házam-váram is ugyanolyan veszélyes, noha amikor beköltöztünk, az egészet betonkeretbe tettük. Nemrég, amikor egy kis földrengés rázta meg környékünket, fölugrottam, papírjaimhoz rohantam, hogy megnézzem, hullott-e rájuk homok, mert ha hullott, omlani kezdett a homokvár, megkezdôdött az általános omlás. Elindult homokórám visszaszámlálása. A papírosaimon talált homokszemeket rendszeresen megszámoztam, mértem milyen idôközökben pottyannak, zuhannak alá. Mindinkább úgy éreztem magam, akárha egy óriás, ám felettébb szûk nyakú homokórába zártak volna. Különben, mint mondottam, ez az egyik legszebb villa Palicson. A 12-es az a Kosztolányi-villa, noha egy sétányon vannak, mégsem egymás mellett, közöttünk van ugyanis a vasútállomás.

Tehát a 13-as számú mikrofon-állvány alá én bekészítettem a kedvenc székemet. Még egy kis fekete-viola macedón szôttest is terítettem rá. Ez a hokedli már-már misztikus tárgy a számomra. Egy kis, nôi úri szabóé volt ez a ház, és a szabó varrás közben egész életében erre a székre helyezte a lábát. És a lábtartója hajszálvékonnyá kopott. Olyan, mint egy mûalkotás. Sokszor gondoltam már arra, ki kellene állítanom. Annál is inkább, mivel Duchamp is l3-ban szerelte rá – meghatározván a modern mûvészetek irányát – arra a bizonyos hokedlire a biciklikereket. Igen, éppen akkor, amikor Csáth Palicsfürdôn széntablettával kezd festeni... Akármennyire is igyekeztem távol tartani magam a számmisztikától, így is nagyon izgalmas szócikk állt össze az Új Tolna-lexikonban. Az igazság az, hogy félek ettôl a szócikktôl. Félek. De ha jobban meggondolom, majdnem minden szócikktôl félek.

Egy Ráday Eszternek adott interjúban, mondasz olyasmit, hogy neked mindig bajod van az interjúval. Alapvetô bajod van, mert te, úgymond, kicsi semmiségekben gondolkodol, és pontosan úgy csöpögteted ezt az egész életmûvet, mint a homokvárat. Én azt láttam, a korábbi interjúkban meg az emlegetett beszélgetésünkben, hogy minél inkább körül akarsz járni valamit, annál inkább átváltozik a beszélgetés áriákká és monológokká.

Még hozzátennék valamit ahhoz a konyhaszékhez. Ugyanis többek között azért is szeretem azt a hokedlit, mert ahol az a kis, szimpatikus szabó eredetileg élt, Ó-Moravicán, ott élt a földbirtokos Pilosanovich család egyik leszármazottja is. Magas, sovány, száraz hölgy volt, akinek a nemét illetôen némi kételyei voltak a falunak. Namármost ez a hölgy – akit Pilák Pincinek hívtak – rendszeresen ennél a kis növésû, kövér, érzéki emberkénél varratta lovaglóruháit. A kis öreg úriszabó szépen felállt a székünkre és úgy vett róla méretet. Pneumatikusan rátapadt a hölgyre, illetve erre a két méteres jelenségre, a felesége pedig, nyálas tintaceruzájával, végtelen írta az adatokat a nagykönyvbe. Egész nap diktált csodálatosabbnál csodálatosabb adatokat, és rajta volt ezen a száraz hölgyön. Van egy novellám, amelyben a kis öreg úriszabó a kliense lába között felejtve kezét, azon elmélkedik, hogy toboz van annak a zsebében, vagy micsoda. A novellának az a címe, hogy: Pilák Pinci píneája. Én egyszer ebben az ügyben, mármint a kis szabó, illetve hát a hokedli ügyében, elmentem a Pilosanovich Irénhez, a mûtörténészhez, aki átmenetileg – Keserû és Beke között – épp igazgatója volt a Mûcsarnoknak. Jóízût beszélgettünk a jugoszláv képzômûvészetrôl, ám sehogyan sem tudtam rátérni a problémára, legalább a hokedli szerepére a modern képzômûvészetben: Duchampnál és Beuysnél (aki zsírt pakolt volt rá, akárha Kosztolányi Költô zsírból címû zseniális szövegére támaszkodva)...

Látod, én ilyesmikben – hokedli etc – gondolkodom. Én kevés napi sajtót olvasok, és ebbôl kifolyólag más szavakat használok. És amikor interjút vagyok kénytelen adni, akkor rövidzárlat keletkezik. Az embereket aktuális dolgok izgatják, nem tudnak mit kezdeni egy l9l3-ból származó hokedlivel, meg mûvészekkel, akik széntablettával, biciklikerékkel, zsírral, miegymással dolgoznak...

Na jó, de én nem a tévé-híradóban kérdezlek... Mozduljunk el a hokedlitôl, ha többet nem is, negyven centit. A magnetofon miatt arrébb kellett tennünk egy törött korsódarabot. Errôl te ott rögtön improvizáltál egy kb. 6 flekkes szabad verset, errôl a darab korsóról. Akkor jöttem rá, hogy az igazi interjút úgy és akkor lehetne megcsinálni, ha valaki egy videó-kamerával, a te kalauzolásoddal tárgyról tárgyra és centiméterrôl centiméterre végigpásztázná a szobádat, ami, lehet mondani, kirakata a tolnaiottóságnak. És most jön a kérdés, a buta kérdés, hogy mitôl válik valaki számára ilyen elképesztôen intenzíven és veszélyesen intenzíven fontossá a tárgyi világ. Most a szónak a megmancsolható, megfogható értelmében.

Ma, amikor itt Budapesten leszálltam a vonatról, elhaladtam egy kis bisztró elôtt, amelynek a kirakatába helyezett tévén egy cowboy-film kockái peregtek. Hirtelen megmeredtem, mert mintha Paál Istit láttam volna egy izgalmas jelenetben. Paál Isti az egyik legjobb magyar rendezô volt, és az élete vége felé teljesen cowboy-figurába ment át. Mi régóta ismertük egymást, a Symposion elsô hívei közé tartozott Szegeden. Egyszer meghívtak Zalaegerszegre, a Nyílt Fórumra. Kiválasztották egy darabomat, nevezetesen a Tûzálló esernyôt, hogy ott, Paál Isti vezetése alatt, pár jelenetét megcsinálják. Isti kiváló színészeket angazsált. Kulka játszotta az egyik szerepet, egy Balogh Tamás nevû színész a másikat, (aki már a Végeladás címû darabomban is játszott). Csodálatosan ellenpontozták egymást, zseniálisan. Én Istivel együtt a Zalatej vendégszobájában laktam, benn a tejgyárban. Az Isti már olyan volt, mint egy csontváz. Titokban állandóan ivott, mindenkivel problémái voltak. De nagyon szépen indult a dolog, leültünk a padlóra, napokig beszélgettünk. A kritikusok és a dramaturgok nem hittek szövegem színre vihetôségében. Egy árvízrôl szól ez a darab, az árvízrôl és a tûzvészrôl valójában. Árvíz alkalmával a búvárok be szokták vonni a töltéseket mûanyag fóliával. Az én drámámban a gyerekek ellopnak egy fólia köteget, és becsomagolják a házat. Errôl szól a darab. De a kritikusok azt mondták, hogy hát ez egy komolytalan dolog, hiszen hogyan is lehetne becsomagolni egy egész házat. Akkor még persze nem volt ilyen népszerû Christo. Én is mondtam, az Isti is, hogy hát persze. Az éjszakáink, mondanom sem kell, felettébb mozgalmasak voltak. Akárha akkor történt volna meg a csoda. Bementünk például az egyik külvárosi kocsmába. Lengôajtója volt, mint a cowboy-filmek csehóinak. Az Istinek ez, mondanom sem kell, kapóra jött, belépkedett magas sarkú csizmájában, kalappal a fején, és megállt a terem közepén. Körülnézett. A sanknál három-négy nehézfiú ült egy nôvel. Isti, miközben hunyorítva rájuk nézett, kezét övébe dugott mûanyag pisztolyán nyugtatta. Mi van fiúk, mondta, vészt jósló komolysággal lépkedve feléjük. A nehézfiúk csak bámultak, nem tudták, most mit csináljanak, hogyan csapják agyon ezt a legyet, és tényleg, az egyik már ütni akart, mikor Isti egy félfordulattal megfogta a nô kezét, és megcsókolta. Az elsikította magát. Azt mondta, életében elôször csókolta meg valaki a kezét. Az éjszaka folyamán annyira megszerették ezek a figurák az Istit, hogy szinte családtaggá fogadták. Elvitték nyaralni a kislányával satöbbi. Ez a jelenet jutott eszembe ma ott, a bisztró elôtt. Hogy ô valóban egy igazi cowboy volt. Szemben velünk, akik csak gyerekkorunkban álmodoztunk ilyesmirôl. Csak valahogy a magyar színház, a magyar társadalom nem volt felkészülve egy cowboy eljövetelére. Ott, abban a tejgyárban, a ZALATEJ-ben egy ködös éjszakán, hatalmas mûanyag gurigákra lettem figyelmes. Azt hittem, hallucinálok. Gyorsan felébresztettem Istit. Reggel lerohant az igazgatóhoz. És aztán szépen becsomagoltattuk a színészekkel a kis házikót a kritikusokkal és a dramaturgokkal együtt.

Az is eszembe jutott, hogy régóta dolgozom egy In memoriam cikluson, hogy mind több kis verset írok halott barátaimról. És Isti is meghalt már, és nem írtam róla. Veszprémben, ahol az Ex-Symposion címû folyóirat megjelenik, ismét kötôdtem Istihez. Akkor már rossz állapotban volt, ám még mindig megvolt az a félelmetes csizmája. Elhatároztam, írni fogok róla...

De egész idô alatt kérdésedhez, illetve ahhoz a hokedli mellett lévô korsóhoz szeretnék visszaevickélni, visszatérni. Ugyanis a VÉGELADÁS bemutatója után (lám, mióta küzdök én már a VÉG-gel mint olyannal), Balogh Tamáséknál kötöttünk ki. És akkor kaptam Tamáséktól egy csempe írott köcsögöt. l9l3 volt ráírva, Úgy adta a kezembe, mint a legnagyobb kincset. Nem értettem. Nem voltak ugyanis eseteim az írásos korsók. Fülep Lajos gyûjteményébôl való, mondta. Tamás nem tudhatta, legfeljebb csak sejthette, hogy ifjúkorom óta foglalkoztam Füleppel. Ma is ott látom ôt egy Cézanne-csendélet elôtt, Rilkével. De jártam Zengôvárkonyban is. Írott, l3-as korsóját konyhánkban akasztottam fel, Vitéz-ómamám cserepei közé. Ám a cukorspárga egy napon elszakadt, a köcsög, Fülep l3-as írott köcsöge összetört. Csak ez a szép darab maradt meg a nyakából. Fekete szurokszerû valami folyt elô a belsejébôl. Arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy oda volt elrejtve a titok. Mint a Curie-házaspár, tömérdek szurokércet fôzött ô is, hogy aztán valami megcsillanjon, sugározni kezdjen az edény fenekén. Titokzatos Esztétikájára gondolok, annak az esszenciájára. Ugyanis a mai napig se tudjuk pontosan, mi is történt vele, létezett-e egyáltalán. Fiatal koromban ott a helyszínen, Zengôvárkonyban is kutattam utána, de a pap, aki ôt ott követte, borzasztóan utálta, kizavart abból a bizonyos könyvtárszobából, amelyben korpát tárolt a disznók részére, korpát.

Fiatalkorunkban egyszer Budán bementünk Végel Lászlóval egy kis antikváriumba. Sokáig nem mutatkozott senki. Ám akkor belépett a tulaj, egy két méteres úriember, mint késôbb kiderült, egy ismert mûtörténész. Ránk kiáltott. Mit keresnek maguk itt? Könyvet, mondtuk zavartan. Könyvet?! Miféle könyvet?! Mondjuk Fülep Magyar mûvészetét, mondtam. Fülep?! Honnan tudja maga, hogy ki a Fülep? Hát, mondom, én Sinkó Ervin tanítványa vagyok, aki jól ismerte a Vasárnapi kör tagjait. Különben éppen most jövök Zengôvárkonyról. Zengôvárkonyról?! Hogyhogy?! Jöjjön ide! parancsolt rám ellentmondást nem tûrôen. Félve a pult mögé lépkedtem. Ahol egy nagy festett ládát pillantottam meg. „Látja, ez: Fülep Lajos ládája." – azt mondta. Kinyitotta, és egy széttaposott sarut elemelt ki. „Ez Fülep Lajos saruja." Elállt a lélegzetem. Akárha Krisztus saruját mutatta volna meg. Aztán egy botot emelt a magasba. „Ez Fülep Lajos botja." Meg voltam gyôzôdve, kiemeli az Esztétika nagy kézzel írt tómuszát is, mondván: „Ez Fülep Lajos Esztétikája."

Egyszer, valahol Európában elmeséltem ezt az esetet Perneczky Gézának, aki diákja volt Fülepnek, közel állt hozzá. Ez jó régen történt. Perneczky mondta, hogy ismeri azt a ládát. Ô is majdnem megjárta vele. Ugyanis, amikor azt írta róla, hogy nagy mestere nem használta ki igazán a tehetségét, Fülep bevezette a másik szobába, felemelte a láda födelét, s azt mondta, hogy ott az Esztétika kézirata. Géza persze azonnal be akarta dugni a fejét. De Fülep teljes erejébôl lecsapta a födelet.

Tehát ezért volt olyan fontos számomra annak az írásos, l3-as köcsögnek a szépívû nyaka. Ezért került a hokedli mellé. Már-már a hokedlire. Így sugároznak engem a tárgyak. De hát minden, minden homokszem sugároz valójában. Testem tele égési sebekkel. Ha nem e sebekbe pusztulok bele, akkor rám omlik a homokvár, a magam építette-csöpögtette homokvár. De hát ez valahogy így is van rendjén.

Tolnai Ottó drámáinak a többsége a Végeladás címû kötetben végre Magyarországon is megjelent, ez egy viszonylag teljes válogatás, néhány hangjáték kivételével a dramatikus mûveid benne vannak. Néhányat Magyarországon is bemutattak, sajnos sokkal kevesebbet mint kellett volna. Sem itt, sem Erdélyben nem került színpadra a Könyökkanyar címû darab, amely a Kolozsvári Színháznak a 200 éves drámapályázatán díjat nyert, de azóta sem sikerült bemutatniuk.

Amikor címet kellett adni ennek az estünknek, nem jutott semmi sem az eszembe. Mondtam, várjanak egy kicsit. És beszaladtam az asztalomhoz. Egy félkész versciklus papírosai hevertek szanaszét. Felemeltem egy lapot: A mûtörténésznô éppen krumplit szedett künn a sáros földeken, írtam rajta. Ez lett a cím. Majd az egész ciklus címe is. Tudod, sok írással tartozom szerkesztôbarátaimnak. Évekig alig közöltem valamit. Egy idôben sokat közöltem, aztán valahogy leszoktam, abbamaradt a közlés. Így vagyok kedves barátommal, Ilia Mihállyal is, aki szerkeszt egy rovatot a Korunknak, és írt már vagy száz levelet. A különös az a dologban, hogy amikor megkaptam a levelét, mindig megörültem, azonnal le is ültem az asztalhoz, és dolgozni kezdtem a neki szánt anyagon. Romániai emlékeimet készültem versbe szedni neki. És idôvel ebbôl az anyagból is egy egész kötetre való halmozódott fel. Jóllehet részletet kiszakítani még mindig képtelen vagyok belôle. Ez az itt felolvasandó nagyJUGÓ is csak vázlat. Ám a Miska írni fog még, és a kötet is el fog készülni. Ez a krumpliszedés Trgu Jiuban történt, a Zsil völgyében: Brancusi végtelen oszlopánál. Ott élt ez a mûvészettörténésznô. E ciklus egyik darabjában végre sikerült megírni azt a bizonyos dráma-ügyet is. Sok dolgot nem sikerült még, de ezt például igen. Ugyanis én Márton László barátommal osztottam volt az elsô díjat. Azt mondták, mind a két darabot bemutatják. Mártonét mutatták be az ünnepségen, ô ugyanis erdélyi témát dolgozott fel. Az enyémet, mondták, majd legközelebb. És azóta, ahogy az ilyesmi szokott lenni, elmaradt. Nekem ez nem fájt, mert jobb, ha nem mutatják be a darabodat, jobb nem megbukni. Nekem több darabomat bemutatták Újvidéken. Mert szerettem volna, ha Újvidéken létrejött volna egy színházi mûhely, egy kis laboratórium, ahogy az irodalomban volt egy idôben. Tehát én, ha volt drámám, mindig beleegyeztem, hogy megcsinálják. De persze intime az mindig borzasztó kínokat jelentett nekem. Néhány próba után legtöbbször kitiltottak, mert kezdetben dicsértem, aztán pedig megjegyzéseket kezdtem tenni... Nos, most is örültem, hogy nem mutatják be a darabomat az én jó barátaim, a Tompa Gábor és a Visky András, akik tényleg aranyos emberek. Az Andris tanította egy novellámat az fôiskolán. Úgyhogy én hálás vagyok nekik, ám ugyanakkor valahol mégis piszkált a dolog.

Persze sok minden más is van ebben a versben, komolyabb, megrendítôbb dolgok is. Voltam ugyanis néhány éve egy amerikai elôadási körúton. Nagyon bonyolult volt a program, állandóan enni, inni kellett, utazni egyik városból a másikba. Egész Amerikát beutaztuk. Minden bácskai meg akart vendégelni. Levittek az alagsori vendégszobába, s elmagyarázták, ki mindenki aludt ott, azon az ágyon elôttem: Göncz, Csoóri, Konrád, Eörsi, Csurka, Jeszenszky, nem tudom még ki. Mindenkit a politika érdekelt, az, hogy mi van otthon. Én meg mindig valami másról beszéltem... Ezek az elôadások majdnem mindig templomban, református templomban történtek, jóllehet én katolikus vagyok, azelôtt nem is nagyon jártam református templomban. Kiültettek az oltárhoz. Tele volt a templom idôs emberekkel. Szépen bekonferáltak, elmondtak egy Ady- vagy egy Remenyik-verset, és aztán átadták a szót. Egy alkalommal azt mondta a clevelandi házigazdám, hogy most el fog jönni egy bácskai földbirtokos, aki egy nagy nacionalista. És te, mivel most sem fogsz konkrét otthoni dolgokról beszélni, mivel most is a Járás szikérôl, az Adria azúrjáról fogsz áriázni, ki fog nyiffantani itt a templom közepén. Szépen fel fog állni, szót fog kérni, és kész vagy... És valóban, láttam, amikor szép pepita nadrágjában megérkezett. Az igazság az, hogy engem nagyon érdekelt, izgatott az az egykori bácskai földbirtokos, csak hát tényleg megijedtem tôle. Ott volt az a sok ember, ôket tényleg a háború érdekelte, én meg semmi okosat sem tudtam mondani. Ismét csak azokról a dolgokról meséltem, amelyekbôl az írásaimat vegyítem, öreg alkimista. Késôbb ez a földbirtokos meghívott ebédre, tátva maradt a szám, milyen szépen beszélt az egykori szerb ellenzéki politikusokról. Na, szóval én a szószékrôl hirdettem az igét. Jóllehet, mondom, ige nem volt, csupán csak sziksó és kén, tiszavirág és sulyom, ökörnyál és azúr... Akkor még mindig az erdélyiek domináltak, az erdélyi kérdés, ott alig tudták, hogy léteznek vajdasági magyarok. Csak amikor a háború kitört, akkor tudatosodott, hogy nem mindenki erdélyi. Ahogyan befejeztem clevelandi igehirdetésemet, egy kedves erdélyi emberke jött fel hozzám, azt mondta, örül, hogy elôadásomban megemlítettem néhány erdélyi költônket is, Szilágyi Domokost, Lászlóffyt, Balla Zsófit. Hamarosan kiderült, festô, és a fiát jött eltemetni Amerikába. Vele késôbb a Korunk Galériában futottam össze Kolozsváron, épp amikor azt a bizonyos elsô díjat találtam nyerni, illetve osztani a Kolozsvári Színház jubileumi pályázatán. És így kerül ô bele a versbe. Ô, a kedves emberke és a fia is. Arról beszélek abban a versben, hogy négy éve, azaz akkor most már hat éve „játsszák a darabomat", hogy sajnálom a szegény kolozsváriakat, mert végtelen kell nézniük a középszerû színmûvet. És ölelkezniük kell egyfolytában az egyik fôszereplôvel. Egy medve a darab fôszereplôje, aki egyszer a sáros krumpliföldekig kóborol (a mûtörténésznôt keresve ô is a Zsil völgyében, a végtelen oszlop alatt), másszor az emberforma méhkast ölelgeti, amelyben az idôs festô fiát mumifikáltam titokban.... Így tudtam reflektálni drámám kolozsvári esetére.

Mikor voltál elôször színházban? És mit láttál?

A Csárdáskirálynôt Kanizsán. A házunkban lakott a kulisszatologatók fônöke. A felesége fiatal korában állítólag Pesten énekelt, és ez olyan rangot adott a férjének, aki különben kacskakezû volt, hogy ô lett a fônöke a kuliszszásoknak. Olykor engem is alkalmazott. Így kerültem belülre. Így lettem bennfentes. A titkok tudója. Meg hát a darab fôszereplônôjébe is beleszerelmesedtem az elsô próba után. Tóth Évának hívták, (késôbb ismert színésznô lett Szabadkán, majd eltûnt valahol Szerbiában), az ô öccse verte össze Rómában a Pietát. Az apjuknak fatalp-gyára volt, amit aztán államosítottak, de ô nem tudta elviselni a gyár elvesztését, belehibbant. Néhány Marx-könyvet megtanult fejbôl, és üldözte a szörnyû kis vidéki politikusokat, Marxról akart vitatkozni velük. De azoknak fogalmuk se volt arról, ki is volt az a Marx. Egy részük analfabéta volt, másik részük pedig fasisztából vedlett át kommunistává. És ebbe, mondanom sem kell, még csak jobban beleôrült szegény.

Nagyon nagy élmény volt számomra az az elôadás. Ugyanis valamiféleképpen az egész kis város megélte ezt a darabot. Minden második ember játszott benne, a kisiparosok, a cukrászok, a cipészek. Utána nem tudtak visszatérni a valós talajra. Minden második színész fölakasztotta magát. Persze ez nem teljesen igaz, jóllehet a Jel-színház, a Nagy József színháza éppen ettôl az én félig-meddig kitalációmtól indult . Három-négyen valóban fölakasztották magukat. Ebbôl az adatból csináltam egy kis mítoszt Kanizsán, és a fiatal nemzedék már ettôl a mítosztól indult el, ahogyan a kanizsai „mûvészek", az operett-színészek lógnak fölakasztva. A Halott osztály mintájára, akár Halott színháznak is nevezhetnénk a Jel-színházat. Nekünk mindnyájunknak ez a Csárdáskirálynô az alapélményünk. Érdekes megemlíteni, hogy mostanában a fiam, aki rendezôi szakon végez, azzal jelentkezett, hogy szeretné megrendezni a Csárdáskirálynôt. A kör, lám, bezárul. Csak most én vagyok a Bóni. A halott Bóni.

Aki véletlenül nem tudná, Magyarkanizsa, azon túl, hogy a világ közepe, Észak-Bácskában van, és a szülôhelyed. Valamiféle bácskai Macondo. Minden ott történt, mindenki, minden híresség onnan származott. Csináltam egy kicsi mítoszt, mondtad az elôbb, de tényleg olyan kicsi ez a mítosz? Illetve: a mítosz volt-e elôbb, és ehhez tapadtak a világban szétszórt magyarkanizsaiak, vagy valóban, hogy úgy mondjam fajlagosan, igen nagy számban vannak híres magyarkanizsaiak a világban, és ez képezte a mítoszt?

Tényleg egyik híresebb, mint a másik. A Szeles Mónika, aztán az Árok Feri, az ausztrál válogatott edzôje vagy Nagy József, Joseph Nadj, aki Pina Bausch mellett az egyik legjobb mozgásszínházi ember most Európában, Sebôk Zoli, Bicskei István, Baráth Ferenc... Végtelenül tudnám sorolni. Ez egy meglehetôsen összetartó társaság. Clevelandban akkor odajött hozzám egy hölgy, hogy ô a kanizsai folyamôrök utolsó parancsnokának a felesége, de itt él a szomszéd városban az utolsó magyarkanizsai tûzoltóparancsnok is, és már diktálta is a telefonszámát. Párizsban meg a Jel-színház elôadása után jött oda hozzánk egy ember, hogy az ô dédapja kanizsai, és ô alapította meg valamelyik amerikai államban az önkéntes tûzoltó egyesületet. Ádám neve szerepel Csáth Bácska címû novellájában. Ugyanis Magyarkanizsáról szól az a novella. Neki volt az a kijelentése, hogy az Eiffel-tornyon kell gyakorolni a torinói tûzoltó-világbajnokságra. Valahogy nem sikerült ezt realizálni, nem az Eiffel-tornyon készültek föl, de nekem nagyon tetszik ez az elgondolás. Elôbb egy pap, majd egy költô is megírta történetét a mi tûzoltó egyesületünknek. Abban az idôben nagyon fontos volt a tûzoltóság, állandóan égtek a búzatáblák, szalmakazlak. A mi házunk is leégett különben.

Errôl a szûken és tágan értett kanizsaiságról a Wilhelm-dalok címû kötetedbôl tudhatni a legtöbbet. Persze ez sem teljesen igaz, mert ahhoz, hogy ezt a Magyarkanizsát valaki egy kicsit, nagyon kicsit megérezze, ahhoz igazából az egész életmûvedet kéne elolvasni.

Az igazság az, hogy ezt az egész mítoszt egy kicsit leszecskáztam, felapróztam, elporlasztottam. A fiam haragszik is ez miatt rám. Azt szeretné ô is, ha egy történetet mesélnék, szépen az elejétôl a végéig. Persze néha nekem is sikerül tisztább darabokat írni. Megírtam nemrég a Kék tó címû kis kocsmának a történetét. Így egyszerûbben. Ugyanis elkezdtem írni egy hôsrôl, Fejezeteket Elemérrôl. Szóval ez az Elemér ott megy el a Kék tó elôtt a Vértó felé... Egy semmis kis görbe utcán, Thesszalonikiben játszódik az egész. Hogy miért is Kék tó ez a kis csehó, fogalmam se volt. Hisz a Palics, a nagytó, az tiszta zöld, algás, a Vértó, a Kispalics pedig vörös. És ez mindig piszkálta a fantáziámat, mért, honnan kék, de egyszer sem tértem be. Egy nap arra lettem figyelmes, hogy tömérdek postás szüremlik be. És ez is elkezdett foglalkoztatni, hogy mit keresnek itt a postások. Talán a legtöbb postát kapom Palicson, jól ismernek. Én nem igen szoktam levelet írni, de még így is elég sokat kapok. Amikor a menekülteket odatelepítették Palicsra, szóval akkor fölmondtak a postásunknak, fölmondtak öt-hat, vagy mindegyik palicsi postásnak, akik mind magyarok voltak. És ez piszkálta a csôrömet. Nem szoktam ilyen magyar ügyekkel foglalkozni, de azért idegesített, hogy felmondanak a postásomnak, hogy bántják a mi postásainkat. És akkor elmentem a postára, hogy majd én tisztába teszem a dolgokat. Azt mondták, hogy ez nem igaz, azért lett fölmondva nekik, mert nem viszik ki a nyugdíjat, mert csak kocsmáznak. Persze, ez igaz volt, láttam, hogy mindig ott vannak a Kék tóban. Na akkor fölvettek helyettük menekülteket. De a menekültek nem bírják ezt a strapát, ôk kis teraszos karsztvidéki falukban éltek, ahol nincsenek távolságok. Itt már magától a síkságtól elszédülnek... Nem dolgoznak, kapnak egy kis segélyt, azon vesznek egy kis sört, leguggolnak a fal mellé, és iszogatnak. Hiába hívják ôket a szôlôkbe meg a gyümölcsösökbe, ahol rengeteg munka lenne a számukra. De nem mennek el. Az egyik mondta, hogy nem látszik a sorok vége. Meg hogy nekik tériszonyuk van. Na és amikor aztán benéztem a Kék tóba, megdöbbenve láttam, hogy nagyon pici ez a kocsma. Nem értettem, hogyan lehetséges, hogy az összes postás befér. Tehát ez az én új hôsöm, az Elemér ott üldögél egy padon, két akácfa között. A pincér elébe áll, kérdezi, Maga nem postás? Nem, mondja Elemér. Na, akkor maga nem fér be. Hát azok hogy férnek be? A postások valahogy beférnek. De miért? Hát csak. Egy napon azt vettük észre, hogy a postások mind beférnek, más nem. De Elemér továbbra is ott üldögél azon a padon a Kék tó elôtt.

Az elôbbi történet nem Magyarkanizsáról, hanem Palicsról való. A két helyszín közt negyven év. Tehát azért az életed jórészét Újvidéken töltötted, és mindamellett, hogy állandóan ültél és írtál, amellett még szerkesztettél, és például te voltál a Jugoszláv Írók Szövetségének az utolsó elnöke. Engem azóta érdekel, tényleg, minden politizálás nélkül, hogy hogy fér össze két ennyire eltérô dolog benned? Mert azért valahányszor hallgatlak, mindig úgy érzem, hogy ehhez a világhoz az a másik, a közéleti világ nem nagyon kapcsolható. Még a szerkesztés sem feltétlenül, fôleg olyan vehemenciával, amivel te még most is csinálod.

Fôszerkesztô lettem ismét. Jóllehet egy folyóiratnak már a fôszerkesztôje vagyok Magyarországon. Új lapot indítottunk, Palics és környéke címmel. Alcíme viszont: „Bácsszôlôs, Hajdújárás, Ludas, Radanovác". Két szám jelent meg, és úgy minden jel szerint talpon fog maradni, ugyanis vásárolni, keresni kezdték az emberek. Nagyon szeretem ezt a kis lapot, a nyomdát, ahol készül. Újra megéreztem a papírmunka varázsát. ahogy a képzômûvészek mondják. A Symposion is tulajdonképpen képzômûvészeti dimenzióiban hozott valami újat. Tehát inkább papír, mint irodalom meg politika. És most is újra megéreztem ezt az anyagot. Egy nagyon szegény kis nyomdáról van szó, és a nyomdász, aki egy kereskedelmi utazó volt, és most privatizált egy kis nyomdát, azt mondta, hogy öt számot elôlegez. És most én ott dolgozgatok. És ha beválik, ha valóban vásárolni fogják, akkor észrevétlenül áttûnhet egy izgalmas kiadvánnyá. Én valójában mindig is két dologról beszéltem: a világiról és a vidékirôl. Arról, hogy Párizsban meg Pesten én vidéki (Orfeusz) vagyok, otthon pedig világi. Mert a Symposion valamilyenféleképpen egy világi folyóirat, és most meg akartam csinálni ennek a vidéki párját. Palics az egy mondén fürdôhely, de Bácsszôlôs, Hajdujárás, Ludas, ezek kis helyek, ahol szôlôvel, gyümölcscsel foglalkoznak. És ott a ludasi tó, ahova, Kosztolányi járt falukutatni, az öccse ugyanis ott volt orvos. De akik szôlôvel, gyümölccsel foglalkoznak, azok tulajdonképpen polgárok. Nem parasztok. A paraszt, az egy más típus. Azokat is szeretem, de azok egész más emberek. Ez egy tóvidék. Azt a címet is akartam adni az újságnak, hogy Tóvidék. Azért lett Palics és vidéke, mert mégis Palicsnak van egy nagyobb vonzata. És hát be akartam hozni Vajda János, Csáth, Gyóni fürdôjének a mítoszát.

Valóban izgalmas csinálni egy ilyen újságot. A borbélyom például az egyik fômunkatársam. Egy memoárt kezdtem közölni egy gyárostól, Kohnen Vilmostól A házát, amit régen elvettek tôle. vendégháznak használják most a pártok. Azelôtt Tito-villának hívták. A halála után valahogy hozzám került az emlékirata. Németországban halt meg. Pesten is voltak házai, a Nádor utcában, satöbbi. Részt vett az ellenállásban. Hol mint csetniket, hol mint fasisztát akarták kivégezni. Nyolcszor ítélték halálra. Jelentkeznek az emberek, akik részt vettek a bírósági tárgyalásokon, jelentkezett az építésznô, aki elemezte a villát, satöbbi. Vagy a múltkor egy szerb tanártól kértem egy írást a palicsi ZOO-ról. Nagyon szép állatkertünk van, kifut a tóra. Egy mogorva, gorillaszerû igazgatója van, nehéz vele szót érteni. De van egy íródeákja, egy szerb tanár. Elmentem ehhez az igazgatóhoz, mondtam, hogy kellenének nekem színes kis történetek az állatokról, írjon valamilyen apróságot, hogy az állatokat hogyan hívják, ki eteti ôket, mi történik velük, ha kiszöknek, satöbbi. Mert gyakran kiszöknek nálunk az állatok. És azt mondta, nem lehetnek semmis, kis történetek. Csak a zöld programról lehet szó meg arról, hogy oázis, meg az edukáció, satöbbi. Kiderült, épp azelôtt történt, hogy egy kisgyerek eljött a szüleivel az állatkertbe, esô volt, megcsúszott, és rázuhant a farkasok, a frissen hozott boszniai farkasok ketrecére, akik egy lyukon berántották, és leharapták a kezét a kisgyereknek. És akkor elvitték Belgrádba a kórházba, ahol állandóan könyörgött, engedjék el Palicsra, hogy visszakérje a farkasoktól a kezét. Én megértettem az igazgatót, hogy biztosan a farkasok miatt nem akar apróságokról beszélni, mert akkor a negatív dolgokat is elô kellene hozni. Tehát inkább ilyen közhelyszerû cikket kaptam, de közben jót beszélgettem ezzel a tanárral, ezzel a szerb íródeákkal, aki a Szent Száva nevû mûvelôdési egyesületet vezeti Szabadkán.

Ugyanis Szabadka szétesett ilyen három-négy részre. És minden rész kapott egy-egy pazar mûvelôdési házat. A magyaroknak a Makovecz csinált, a szerbeknek is adtak gyönyörû épületet , a bunyevácoknak is csináltak egyet. Most a horvátok is fölszabadultak, mivel az albánokra tevôdött át a súly. Kettôs állampolgársága van minden horvátnak, bunyevácnak. És most mindenki éli a maga életét. De viszont a város szétesett darabokra. A világ legnagyobb faluja sok ilyen kis falura.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

Tartalomjegyzék | Lettre

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/