Claudio Magris / Alberto Scarponi
Egy író a senkiföldjén

A.S.: Egy olyan nemzetközi siker után, amilyet a nyolcvanas évek közepén a Duna címû könyv jelentett – amelyben, a németországi forrástól a fekete-tengeri torkolatig, azaz deltáig, egyfajta melankolikus (némelyek szerint nosztalgikus) irónia csordogál végig a német-osztrák-magyar-szláv-román folyónak, Mitteleuropa allegóriájának medrében –, emez olvasói érdeklôdés után, amely szerves folytatása annak, ami még a hetvenes években, a trieszti írónak a Habsburg-mítoszról szóló tanulmányával kezdôdött, fölöttébb meglepô hallani Claudio Magrist – akinek éppen a Lettera Internazionale hasábjain jelent meg „Mitteleuropa: egy szó bûvöletében” címû írása –, amint ezúttal szkeptikusan viszonyul a problémához. A kérdés az igazat megvallva igencsak tendenciózus. Olyasféle választ szeretnénk vele kicsikarni, méghozzá sürgôsen, hogy ez a Mitteleuropa igenis még mindig létezik, modellként kezelhetô, és talán rekonstruálható is, némely gondolkodók elképzelései alapján. Magris azonban bonyolultabban látja a helyzetet.
A Duna-könyv és a Mitteleuropa-mítosz
C.M.: Nézze, én például rajongok a tengerért. De elborzadnék, ha rajongásomat naturisztikus formába kellene öntenem. Vagy: szeretem Triesztet, szeretem a hangulatát, de nem találom értelmezhetônek a triesztiségnek ezt a félig-meddig platonikus elgondolását, félúton a történelem és az idea között, mert ez megzavarná magához a városhoz fûzôdô bensôséges viszonyomat. Persze ami Mitteleuropát illeti, feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy már maga a szó is kétértelmû. Nyilvánvaló ugyanis, hogy amennyiben ezt a kifejezést használjuk a „Közép-Európa” földrajzi megjelölés helyett, ezzel egy kulturális egységre utalunk, amely túllép a belsô különbözôségeken – és ez valamilyen módon létezik is –, de ne felejtsük el, hogy ez a kifejezés a múlt században született, egy német, illetve osztrák-magyar uralom alatt álló gazdasági fehér folt megjelölésére, tehát erôsen utal egy nemzet uralmára is sok másik nemzet fölött.
Természetesen a „soknemzetiségû térség” mint konnotáció megléte kétségtelen, de errôl meg számtalan egymástól eltérô, vagy éppen ellentétes felfogás alakult ki a történelem folyamán: a Habsburg-birodalom idején az osztrákok térfelén csak úgy áramlottak a különbözô eszmék körbe-körbe, és volt egyfajta nyitottság is a többi nemzet felé; miközben a másik oldalon ott volt a magyar vasököl, amely idônként lesújtott a szlovákokra. Ha valaki megkérdezi tôlem, mit gondolok Olaszországról, ezt válaszolom: „Melyik Olaszországról? De Gasperi Olaszországáról, vagy a Mussoliniéról? Cavouréról, vagy Berlusconiéról?” És ugyanez vonatkozik Németországra is: Adenauer vagy Hitler? Ezzel szemben Mitteleuropát, és a Habsburg-birodalmat is, úgy kell tekintenünk, mint plátói fogalmakat.
Tehát egy mítoszról van szó?
Azért Mitteleuropának volt kulturális funkciója is. Ez akkor került elôtérbe, amikor a nagy rendszerezô filozófiák, amelyek a rend és a teljesség kényszerzubbonyát húzták rá a világra, válságba kerültek. Ekkor indult virágzásnak az analízis és a történelmi „kényelmetlenségek” hatalmas tereket átfogó kultúrája, azon szisztémákkal szemben, amelyek a történelemben a lélek megtestesülését látták. Mára ez az atmoszféra mintha visszaszorulóban lenne: úgy tûnik nekem ugyanis, hogy kiveszôfélben van a közép-európai kultúrának egy alapeleme, mindaz, amit az ironikus és lázadó, humanista és cigánykultúra jelentett… Még ha nem is olyan alaposak az ismereteim a térségrôl, mint korábban, az a benyomásom, hogy sokkal kevésbé van jelen az a bizonyos antitotalitárius szellem, amely oly fontos jellemzôje volt annak, amit mi Mitteleuropának nevezünk. Attól félek, hogy ha véget ér ez a betegség, megszûnik majd az immunrendszer is, amely más betegségek ellen is hatékonyan mûködött. Havel, aki a börtönben arra hívta fel a figyelmet, hogy mennyire meghamisíthatja a valóságot egy mementó a Nyugat számára, mivelhogy önmaga karikatúrájaként mutatta meg azt, ami a végzete lehetett, Havel, ez a két lábon járó hit és szkepticizmus egyben, maga volt Közép-Európa. Ilyesmit ma már nemigen látni.
Az irodalomban sem?
Nem, ez elsôsorban életstílusok kérdése. Nem létezik többé az az életstílus, amelybôl az irodalom kicsírázott. Az az ironikus-individualista-humanista hozzáállás már elpárolgott.
Nincs hiányérzete?
Ez különös, de én, aki annyit merítettem a trieszti kultúrából, a könyveibôl semmit. Ha megkérdeznék, kit tartok a tíz legfontosabb szerzônek a világon, a német nyelvûek közül Kafkát említeném, aztán Musilt, és, a térségbôl, Svevót, természetesen, de Flaubert, Baudelaire, Sterne, Melville, Tolsztoj, Dosztojevszkij voltak azok, akik meghatározták számomra a világot. A közép-európai irodalmat viszont úgy tekintettem, mint az agónia hatalmas laboratóriumát.
Az érdeklôdése tehát túlterjed Közép-Európán...
Még mindig az a benyomásom, hogy az írás amolyan kötelezô valami. Alázatra kényszerít. Megírni egy történetet, valaki történetét, aki él, aki szerelmes lesz, aki megbetegszik, aki fél, aki meghal, ez olyan erôfeszítést kíván, amivel még a legnagyobb tehetség sem tud egykönnyen megbirkózni. Éppen ezért mások könyveit használtam arra, hogy kifejezzem velük a saját dolgaimat. Évekig mást se csináltam. Például az elsô könyvem, amelyik a Habsburg-mítoszról szól, nem más, mint egy tanulmány az osztrák irodalomról, valójában azonban csakis rólam van benne szó. Tizennyolc évesen Torinóba kerültem egyetemre, otthagytam Triesztet. Éppenséggel örültem, hogy Torinóban vagyok, de örömömbe természetesen üröm is vegyült.
Trieszt és Torino között
Szoros kötelék fûzi a városához?
Igen. De Trieszthez is, meg Torinóhoz is; egy kicsit még mindig bigámiában élek. Sohasem akartam választani a két város között. Sôt, a szülôvárosom iránti nosztalgiából olyan szerzôket kezdtem olvasni, akiket azelôtt egyáltalán nem. Kisfiúkoromtól fogva olvastam például Tolsztojt és Dosztojevszkijt, de triesztit soha. Megvolt bennem a fiatalok egészséges gyanakvása a „háztáji nagyokkal” szemben, így aztán még Svevóról és Sabáról is csak olyan hangzatos formulák jutottak eszembe, amilyeneket a márvány mellszobrokon látni a parkokban: „költô és hazafi”. Ekkor azonban elolvastam a mûveiket, és attól fogva magam is gondoltam, éreztem és értettem azt, amit azelôtt csak láttam: hogy Trieszt egy egészen sajátságos hely, olasz, de nemcsak olasz. Rájöttem, hogy egy új valóságot kell birtokba vennem, amely sokkal tágasabb, mint az eddigi volt. Elkezdtem olvasni az osztrák szerzôket is. Ez volt az én módszerem arra, hogy számot adjak magamnak a múltról, a születésem elôtti, epikus idôrôl.
És miért döntött úgy, hogy könyvet ír?
Igazság szerint a Habsburg-mítoszról szóló könyvem eredetileg a disszertációm volt. Amikor odamentem a professzorhoz, hogy elmagyarázzam neki, mirôl fog szólni a dolgozat, egyszerûen belezavarodtam: nem tudtam pontosan, mit is akarok. Ez ma is gyakran megtörténik velem. Olyan ez, mintha szerelmes verset írnék egy hölgynek, amely egy fáról szól. Mert abban a pillanatban a fa az eszköz arra, hogy a szerelemrôl beszéljek, és nem azért szerepel a versben, mintha valóban érdekelnének a növények, vagy a levelek.
A Habsburg-mítosz tehát irodalmi szövegek olvasásakor született, célja, mondjuk így, a belsô megvilágosodás volt. De miért éppen a szépirodalmat választotta? Végül is egy politikai vagy egyetemes történelmi elemzés mint eszköz ugyanúgy megállta volna a helyét. Mégis az irodalom lett ez az eszköz.
Azért választottam az irodalmat, mert ami abban az idôben mozgatott, az a hangulatok, helyzetek, arcok emléke volt, például eszembe jutottak a könyvtárszobák az iskolatársaimnál, ahol nem olasz, hanem német klasszikusok sorakoztak a polcokon. Meg az, hogy intellektuálisan gondoljam végig azokat a más típusú jeleneket is, amelyek a városomban és az addigi életemben játszottak fontos szerepet. A szlávságot egészen addig csak a gyakorlatban éltem meg. Fel kellett építenem a saját világomat. Erre jó az irodalom. Azért, mert elbeszélni, és nem megvitatni kell az elvont problémákat, nem politikai vagy egyetemes történelmi terminusokat használni; egyszerûen megfigyelni az emberek sorsát. Persze az irodalom azt is elbeszélheti, hogy, mondjuk, mi történik a kommunizmus és az antikommunizmus által kettéhasított világgal, csakhogy ez azon keresztül történik, ahogy megmutatja, hogyan is élnek az emberek; például hogyan szövôdik bele ez a kettéhasadás egy szerelmi történetbe, az egyéni választásokba, az életmódba, az öregedésbe, a lelkesedésbe. Valójában, amikor írtam ezt a könyvet, nem annyira a birodalom világát próbáltam megérteni, hanem azt, aminek a birodalom a metaforája volt, vagyis azt a nagy nosztalgiát a rendszer iránt, a totalitás iránt, a harmonikus élet iránt, tehát az epika iránt, a lehetôség iránt, hogy elbeszéljük a világot és az életet, mint valami egységes dolgot, aminek értelme van, és ezzel együtt a rendetlenség, a felôrlôdés, a párhuzamos történések, a már örökre üres császári emelvények világát. Megpróbáltam tehát meglesni, mi folyik a nihilizmus laboratóriumában, és ezzel együtt a nihilizmus-ellenesség laboratóriumában is.
Számûzetés, gyökértelenség és a krajinai kozákok története
Lát valamilyen különleges okot arra, hogy miért élvez önnél elsôbbséget az irodalom a valóság tudományos vagy akár politikai megközelítésével szemben? Azért fogalmazódott meg bennem ez a kérdés, mert van egy olyan elgondolás a kulturális életben, amely szerint igenis történetiként kell kezelnünk az irodalmi autonómia problémáját.
Az elsô könyvem, mint már mondtam, A Habsburg-mítosz volt. Ezt követték más kötetek, köztük az, amelyiknek személyes jelentôsége van számomra, a Messze, de honnan, amely megint csak egy eszköz volt arra, hogy a keleti zsidóság történetén keresztül átéljem és feldolgozzam a számûzetés, a gyökértelenség élményét, a távolságot mindentôl és semmitôl egyszerre, az individualitás szétmállását, és azt, hogy mindezekkel szemben mit sem ér a makacs ellenállás, amely egyébként valóban létezik. Elsôként ott volt egy élmény, a kozákokkal kapcsolatban. 1944-45 telén, 5-6 éves voltam, apám kórházban feküdt betegen, és én ott maradtam anyámmal Udinében, amelyet már megszálltak a németek és a velük szövetséges kozákok. Körülbelül húszezer kozák volt ott, a németek gyûjtötték össze ôket; részben szovjet hadifoglyok voltak, részben számkivetettek még a forradalmi idôkbôl. Néztem ezt a furcsa népséget a fogadóban, ahol kezdetben laktunk, inkább tisztek voltak, mint közkatonák. Ittak és énekeltek, volt, aki részegségében eldôlt, mint egy zsák, és este anyám odatolta a szekrényt az ajtó elé. Meg kell azonban mondanom, hogy sohasem láttam ôket erôszakosan viselkedni…
Nos, a kozákok a nyugati rémmítoszok tipikus alakjai.
Néztem ezeket az embereket, és valahogy megéreztem, hogy másmilyen katonák ezek, mint a rendes hadseregek katonái, akiket már ismertem. De érteni nem értettem. És ez a történet, ez a kérdôjel hosszú idôre megmaradt bennem. Olyannyira, hogy még évekkel késôbb is megpróbáltam megérteni, a történelemkönyvek segítségével. És én olyasvalamit találtam ezekben, ami csak úgy válhat érthetôvé, ha elmesélik.
Éspedig?
A németek azt ígérték nekik, hogy megalapíthatják Kosakenlandot, a kozákok földjét, amely az eredeti tervek szerint a Szovjetunióban lett volna, de minthogy a Harmadik Birodalomra nézve kedvezôtlenül alakultak a dolgok, lassanként egyre nyugatabbra tolódott ez az elképzelés, míg végül Krajinában állapodott meg, ahol valóban mûködött néhány hónapig ez a képzeletbeli kozák állam, és hirtelen mindenki át akarta engedni a krajinai falvakat a kozákoknak. De a krajnai falvak számomra azok a friuli falvak voltak, ahonnan a nagyapám annak idején Triesztbe jött dolgozni. Így változott át bennem ez a történelmi tény egy olyan témává, amellyel csak az irodalom segítségével tudtam megküzdeni, és amely oly hosszú ideig gyötört.
Tulajdonképpen miféle témáról van szó?
Arról van szó, hogy egy mélyrôl jövô kívánság, mint amilyen ebben az esetben egy önálló haza iránti vágy volt, a gyökerek és az identitás megtalálása iránti vágy, könnyen elfajulhat, ha a gonosszal szövetkezik, vagy ha mániává változik, ha ellentmondást nem tûrôen törnek a megvalósítására, távolságtartás és irónia nélkül. Egy minden távolságtartás nélkül kezelt kívánság a visszájára fordulhat: nem volt annál groteszkebb, abszurdabb dolog, mint Krajinában keresni hazát a kozákoknak. Ez a téma, a kiforgatása mindannak, ami eredeti, ami hiteles, mélyen belém ivódott, és újra meg újra visszatér.
Utalások egy szablyára címû könyvem ebbôl az élménybôl, ebbôl a megfontolásból született. De ez a könyv más témákat is magába foglal: ilyen például a szoros kapcsolat ama két állapot között, amit az elárulni és elárultatni szavakkal szoktunk kifejezni; a bûnös áldozat is, aki behálóz, azt behálózzák, és ehhez hasonlók.
Az elbeszélés, a történetmondás igénye – modernitás és posztmodernitás között
A fikció irodalma sok gátlást felszabadíthatott önben az írás terén.
Csakugyan így van. Ha azonban a fikció irodalmának esetenként prioritása van a szememben, ennek kizárólag az az oka, hogy ezekrôl a dolgokról csak az irodalom nyelvén lehet beszélni. Én legalábbis csak így tudok. Számomra különbözik ez a nyelvezet attól a nyelvtôl, amit pusztán politikai-történelmi kutatás közben használnak, és ha azt mondom, „pusztán”, nem arra célzok, hogy alacsonyabb rendû dologról lenne szó, egyszerûen másmilyenrôl. Manapság rendszeresen összekeverjük az elemzést az elbeszéléssel. Ha például egy ember kommunistává lesz, aztán kiábrándul, az élete krónikájába épp olyan szilárd, elemzésre váró tényként kerül bele életének ez a momentuma, mint, mondjuk, egy szerelmi fellángolás, vagy a gyerekei iránti szeretet. Ezért nem elégedhetünk meg az elemzéssel: szükség van az elbeszélésre is ahhoz, hogy megértsük, mit jelent egy ember életében az a tény, hogy a kommunizmus elmélete helyes, vagy éppenséggel elhibázott.
Ön szerint csak az utóbbi idôben kezdett körvonalazódni az elbeszélésnek ez az igénye, vagy mindig is így volt? Napjaink fejleménye, vagy antropológiai adottság?
Azt hiszem, antropológiai adottság: az ember, legalábbis a történelmi ember, mesél. Én mindenesetre nem engednék meg magamnak olyasmit, amit oly sokan: nem kacérkodnék azzal, hogy lebecsüljem a történelem rekonstruálását és intellektuális felfogását, mert akkor nem létezne a történelem, csak történetek volnának. Mintha így éppen annak az erôfeszítésnek a jelentôsége veszítene az értékébôl, amelyet a tények és a saját rekonstrukciónk közötti eltérés áthidalása jelent. Jómagam meggyôzôdésés híve vagyok a felvilágosodásnak, és ezért azt vallom, hogy az ész lángoló mécses az éjszakában, ahogy azt az egyik nagy 18. századi gondolkodó mondta. Van valami végtelen misztérium magában az észben, és abban, ami ellen küzd. Így aztán megengedhetetlen volna, ha egyszerûen megvonnánk a vállunkat, és a sötétséggel kezdenénk kacérkodni. És éppen azoknak megengedhetetlen, akiknek van érzékük a misztériumhoz, akik tudják, milyen akadályokba ütközik bizonyos élmények racionalizációja, megengedhetetlen tehát azoknak, akik ismerik a történelmet, vagyis az ész határait.
Az elbeszélés tehát szükséges, de célja csakis a megismertetés lehet?
Azt hiszem, hogy lényegében mostanra vetôdött fel az az igény, hogy a valóságról, igaz dolgokról beszéljünk. Ez is antropológiai szükséglet, de úgy gondolom, hogy napjainkban egyre inkább jellemzô egyfajta csömör a fikciótól, és mintha szükségét éreznénk annak, hogy szembenézzünk a megtörtént eseményekkel, a történelemmel. Például biztos vagyok benne, hogy az egyik ok, amiért a Duna ilyen nem várt érdeklôdést keltett az olvasókban, az volt, hogy a cselekmény láthatóan a valóság darabjaiból épül fel.
És ez a valóság iránti igény ilyen szembeszökôen aktuális?
Igen. És én nagyon is összhangban érzem magam ezzel az igénnyel.
Talán arról van szó, hogy hatalmas ideológiai fejlôdési folyamatok mennek végbe, amelyek mintha a valósággal kapcsolatos gondolataink jelmezét viselnék magukon. Ezek a jelmezek idônként unalmassá válhatnak, még ha egyébként hasznosak is. Úgy látom, hogy ez a világ teljesen szét van szabdalva, és inkább kihasználja az ideológiákat, mintsem gondolatokként kezelje azokat, mint az elmúlt évtizedekben. Mára egy hasadás keletkezett a kettô között, egy átmeneti korszak ez egy olyan élet felé, amelynek éppen arra van szüksége, hogy elbeszéljék, ahhoz, hogy érvényesülni tudjon.
Ez természetesen igaz, de némi pontosításra szorul. Ha az ideológia világszemléletet jelent, akkor nem kell összeomlania. Viszont, ha ideológián azt értjük, amit Marx mondott, vagyis a hamis és elvont dolgok racionalizálását, ami szükségképpen maga után von egy doktriner rendszerezést, amely erônek erejével ellentmond a valóságnak – ez a fajta rendszerezés, amely arra irányul, hogy elnyomja az elbeszélés lehetôségét, elôbb-utóbb mindenképpen összeomlik. Amikor ez bekövetkezik, az elbeszélésnek ez a lehetôsége, mint olyan, felszabadul. És ez javunkra válik, ez a felszabadítás.
Ám elôvigyázatosnak kell lennünk. Ön azt mondja, hogy a világ kihasználja az ideológiákat, de kihasználni az ideológiákat ahelyett, hogy azok használjanak minket, ez nemcsak a szabadságot jelenti, hanem veszélyes helyzetet is teremt. Ennek az útnak az a kockázata, hogy a legerôsebb mozzanatot, a választást, amellyel minden embernek szembe kell néznie ezen a világon, a nullára redukálhatja. És most közel sem csupán a kategorikus rendszerek közötti választásokról beszélek. Egyszerûen arról van szó, hogy vannak az életben kulcsfontosságú pillanatok, amelyek konkrét értékítéletet kívánnak az egyéntôl. Na mármost az értékek felhasználása, és ezáltal opciók létrehozása a szabadság helyett egy egyetemes kereskedelmi elv diadalát is jelentheti, amely arra is kiterjedhet, ami nem lehetne kereskedelem tárgya. Egy szó mint száz, a „minden mindennel egyenlô”- elv ennek a nagy felszabadító fejlôdésbe oltott ideológiai válságnak egy negatív produktuma. Én sohasem kelnék a kereskedelem értékének védelmére, mint azt Gianni Vattimo tette néhány évvel ezelôtt, aki ezzel tulajdonképpen nem mást, mint a nihilizmust védelmezte. Berlusconi óta, azt hiszem, másként gondolkodik.
Zavarba ejtô lehet, ha a hamis gondolat mellé váratlanul útitársul szegôdik „az erôsebb gyôz” farkastörvénye.
Én mindig az apró dolgokra figyelek. Amikor Biagio Marin azt tanította nekem, hogy a múlt nem létezik, mert elvész a semmibe, tehát mi nem a múltban, hanem kizárólag a jelenben élünk, mert a dolgok csak vannak, mi azonban olyanok vagyunk, akár a fák, amelyeknek belsejében ott vannak az évgyûrûk, nos, mindezt én nem a nagy dolgokban kerestem, hanem a kis dolgokban. Az apró dolog érdekes, mert megbújik a nagy dolgokban. A nagy dolog önmagában retorikus, olyan, mint egy lovas szobor a Szerelem allegóriája nekem vajmi keveset mond. Ebben Sterne követôje vagyok: kutatni a csip-csup apróságok után, aztán ráébredni, hogy nem is azok. Éppen ezért viszont az elbeszélésnek, amely feleleveníti a hanyatló ideológiákat, megvan az az etikai funkciója, hogy megvédje azoknak a dolgoknak az egyszeriségét és megismételhetetlenségét, amelyek a szívben lakoznak. Ma már minden a felcserélhetôség felé mutat: az ideológiák helyébe az újságok válogatás nélkül összehordott ellenvéleményei kerültek. De ez nem jobb így. Ellenkezôleg, az elbeszélés támadja a vélemények közönyét.
A posztmodernitás két arca és a határok kérdése
Ez a felcserélhetôség a posztmodern maga, amelynek azonban két arca van: az egyik az értékek általános hiánya, a másik oldalon viszont ott van ezeknek az erôknek az önironikus felszabadítása. Egyetért ezzel a meghatározással?
Elôször is meg kell jegyeznünk, hogy a posztmodern kor, ha tetszik, ha nem, ez, amelyben élünk, tehát ha vannak is álláspontok, amelyek egynémely pontján ellent kívánnak mondani neki, ezeknek csak akkor lehet létjogosultságuk, ha abból az elôfeltételbôl indulnak ki, mely szerint mindannyian össze vagyunk nôve ezzel a korral, ennek a kornak a gyermekei vagyunk. Senki sem gondolhat arra, hogy kihúzza magát a kor hatása alól, hogy ama plátói emelkedett magány szféráiban lebegjen, és az abszolutumok szemlélése töltse ki napjait. A Duna címû könyvet például át- meg átszövi a kígyózó, ironikus ellenállás a posztmodernnel szemben, de mégiscsak beleütközik, és a posztmodern ily módon, mint valami filmbeli áttûnés van jelen, mint a kapcsolatok hanyatlása, amit a fôszereplô így él meg. Még az elbeszélés szerkezetén is átüt a posztmodern.
Ott van azonban még az ironikus ellenállás is. És irónián egyáltalán nem a gúnyolódást, a csipkelôdést értem, hanem azt, ahogy kiemeljük a relativitás metafizikai elemét a végtelen és a teljesség hátterébôl. És ez a teljesség bennünk van, s ezért az irónia összekapcsolódik a szabadsággal és a szerelemmel. Szabadsággal, amely a bálványimádás ellentéte, mert éppen arra tanít, hogy ne ijedjünk meg mindentôl, ami bálványnak mutatkozik. És szerelemmel, mert ha mosolygunk valamin, ha kinevetjük magunkat, ez mind-mind szeretetbôl fakad. Ezt az iskolában tanultam.
Ön gyakran visszatér a serdülôkorhoz.
Igen, nagyon erôsen kötôdöm ahhoz az idôszakhoz, mert akkoriban nagyon sokat tanultam. Például megtanultam nevetni, és tisztelni azokat, akiken nevetek: a tanáraimon, akiktôl a tudást kaptam, és akiknél sem ravaszabbnak, sem nagyobb tudásúnak nem éreztem magam. Ebben a tekintetben úgy élem meg az iróniát, mint egy nagyon erôs pillanatot. De az, hogy idônként ilyen komoly hangsúlyt érdemelnek nálam az erôs pillanatok, ennek csak akkor van értelme, ha figyelembe vesszük, hogy még mindig ebbe a valóságba vannak besorolva, amelyet posztmodernnek nevezünk. Márpedig ebben a valóságban sok eshetôség bújik meg.
Trieszt, határok, lokalizmus
Úgy tûnik nekem, mintha lenne valami közös elem a Mitteleuropa felé irányuló figyelmében, a triesztiségében, és a posztmodernben élésre vonatkozó javaslataiban. Mindhárom határokat szab. Mitteleuropa világokat választ el egymástól, Kelet és Nyugat határán fekszik, Trieszttel egyenesen toposzként szokták együtt emlegetni, hogy határ a nemzetek között, innen származik a mítosz. A posztmodernt szintén lehet így jellemezni: történelmi táj, ahol minden korszak határos egymással, és ahol, épp mint a tényleges térbeli határoknál, ezek a korszakok találkoznak. Ezenkívül egyszer önnek már megadatott, hogy a határon élô értelmiségiekrôl beszéljen.
Számomra természetesen Trieszt a határ, ahol az egymástól elválaszthatatlan különbözôségek már a kövezeten is jelen vannak, elválasztják a város egy darabját a másiktól; van úgy, hogy tizenöt perc alatt át lehet sétálni az egyik civilizációból a másikba. Triesztnek, ahol felnôttem, a Szabad Föld Triesztjének nem volt biztos jövôje, és nemcsak mint – olasz vagy jugoszláv – nemzetnek, hanem mint önálló politikai egységnek sem, és akkor Keleten Sztálin volt, és senki más. Olyan volt, mintha a senkiföldjén élne az ember, két határ között. Számomra akkor a határ egy átléphetetlen vonalat jelentett, amely kettébe vágta a világot, és a túloldalon ismeretlen és fenyegetô, sötét és zavaros világ volt: azt hittem, hogy Prága Bécstôl keletre fekszik. Ismertem viszont a történelmet: Trieszt Itáliához tartozott, aztán Jugoszlávia elfoglalta. Az ismert és az ismeretlen összekeveredése ösztönzött engem az írásra, ahol tehát az elbeszélés gyakran nem más, mint utazás az ismertbôl az ismeretlenbe, és fordítva, elidegenedés és felismerés egyszerre, találkozás távoli dolgokkal, amelyek eltakarják a közel levôket.
Manapság azonban a kor különös ismertetôjegyévé vált ez az érzés, hogy örökké határok között vagyunk, amelyek paradox módon nyitva állnak. Határok, amelyek magát a személyiséget szelik át.
Ez pontosan így van. A határvonalakat a bôrünkön érezzük, mintha sebhelyek lennének. Akkor is, ha most már valóban nyitottak ezek a határok. Azért a veszély, hogy ismét bezárulnak, továbbra is fenyeget mindannyiunkat. Elég, ha ama szörnyûséges neo-középkori lokalizmusra gondol, amely szerint a világ ott ér véget, ahol valaki felállít egy felvonóhidat. Az ilyesmitôl sokkal jobban irtózom, mint a makro-nacionalizmusoktól.
Ennek fényében az elszakadás nem éppen mosolyognivaló tündérmese…
Én továbbra is tündérmesének tartom, mégpedig labilisabbnak, mint azt bárki hinné. Nézze, a centralizmus elleni tiltakozás számos jogos mozgatórugóján és a hovatartozás egyébként szintén jogos érzésén túl (én például, ha csak tehetem, dialektusban beszélek, mert tetszik nekem ez a Trieszthez tartozás), tulajdonképpen egy felfújt kérdésrôl van szó. Az elszakadás szónak, számadatok hiányában, nincs értelme. Igaz viszont, hogy a szavaknak óriási hatalmuk van – nem szeretném az ördögöt a falra festeni. Csakhogy megkérdezhetem magamtól, nem rejtem-e el magam elôtt azt, ami valójában történik: egyrészt spontán mentális konzervativizmusom révén, ami mindenkiben megvan, és ami képes rábírni arra, hogy erôsen kételkedjem az olasz állam felbomlásában; másrészt azért, mert annyira gyûlölöm a mikro-nacionalizmust, hogy emiatt öntudatlanul alábecsülöm. Nincs benne semmi, amit tisztelhetnék, tehát alábecsülöm.
A lokalizmusról azonban egyenesen lesújtó a véleménye.
A lokalizmus igenis borzasztó dolog, és megsért engem abban a mélyen bennem élô érzelmemben, amit jobb híján a szülôvárosom iránti szeretetnek nevezek. Búskomorság fog el, ha csak egy lépésre el kell távolodnom a várostól, és akkor még nem beszéltünk az elköltözésrôl. Ugyanakkor dühöngô ôrültté válnék, ha azt mondanák nekem, hogy az egyetemen trieszti dialektusban tartsak elôadást. Ez megsértené az én trieszti dialektusomat. Szóval jól mondta La Capria: egy dolog nápolyinak lenni, és más dolog úgy is viselkedni. Ez mindenkire érvényes.
Hogy viszonyul a politikához? Hiszen a politika arra törekszik, hogy meghúzza a határokat, hogy megossza az embereket. Ezen a ponton az ön világképe, amelyet puszta eszméknél és eszmerendszereknél több életdinamika tölt ki – és ezek nagyon is csoportosítható dolgok, és csoportosulnak is –, egészen természetes módon az irodalomba torkollik. Ez a világkép, ha nem ütközik is a politikával, de legalábbis, mondjuk így, problematikus pontjain kapcsolódik hozzá.
Ezzel egyetértek. A politika határokat szab. Ez a mestersége. Ebben a mostani korszakban viszont a politika igyekszik minél kevesebb határvonalat meghúzni. Természetes, hogy az ideológiák bukása révén felbukkant lehetôségek olyan dolgokat is megmutatnak, amelyeknek korábban egyszerûen letagadtuk a létezését. Az ilyesmi többnyire a distinkciók eltévesztésével végzôdik. Egy dialógus lényegénél fogva két különbözô alanyt feltételez, ezért nem árt tudni, mi az, ami a beszélgetôket megkülönbözteti. Ma azonban mindez valami megdöbbentô kavarodás felé tart: érzem, milyen veszélyes lehet sötétben élni, mert ott minden macska fekete.
Ha jól értem, felfogása a politikáról önmagában nem mond ellent az irodalomnak.
A politikának az elszakadás az egyik feladata, már csak azért is, mert – én legalábbis így gondolom – egy ország nem rendelkezik egységes emlékezettel, így aztán tudvalevô, hogy többféle emlékezet létezik, és ezeket nem szabad elfojtani. Ami pedig az irodalom és a politika közötti ellentétet illeti, nos, ez létezik, a bôrömön érzem, ahogy ezt Thomas Mann olyan gyönyörûen megfogalmazza Betrachtungen eines Unpolitischen címû írásában. Elfogadhatatlan érvek ezek annak a politikának a szemszögébôl, amellyel akkor azonosult (késôbb ô is észrevette ezt), alapjában véve mégis helytállóak: megbosszulja magát az apolitikus pillanat mint az élet és az irodalom egyik alkotóeleme. Ennek a boszszúállásnak van némi létjogosultsága, amely nem hamisítható meg azzal, hogy puszta formaságot csinálunk belôle, de valódi elszakadásból indul ki, a politika szellemi momentuma és a valóság apolitikus érzései között; ilyen például az az érzés, amelyet a tenger látványa kelt az emberben.
Ezért igyekszem a politikát etikai terminusokban értelmezni, mint valami erkölcsi kötelességet. Mivelhogy mindenkinek lehetôséget kell kapnia arra, hogy nézhesse a tengert, én a tenger iránti szeretetemet fel kell hogy áldozzam azért, hogy addig politizáljak, amíg elérem, hogy a kitaszítottak is nézhessék a tengert. A politika tehát semmit nem tud kezdeni a szeretet alapelvével. Ez korántsem kritika a politikával szemben, ez csak egy attitûd. Ahogy az angol anyák mondták lányaiknak a nászéjszaka elôtt: close your eyes and think of England. De itt szeretném rögtön leszögezni, hogy ha van valami, ami számomra idegen, az a „kiábrándult értelmiségi” hozzáállás a politikához. A politika nem arra való, hogy örömet szerezzen az én tiszta és nemes lelkületemnek, tehát nem is csalódhatom benne. Akármilyen keményen kritizálunk egy politikát, vagy a politika valamely típusát, nem tehetünk úgy, mintha kívül állnánk a politikán. Ez ugyanis megengedhetetlen lenne azok miatt, akik saját problémáik megoldását várják a politikától. Amikor Triesztben ezer kohómunkást az a veszély fenyegetett, hogy az utcára kerülnek, akkor sem az én hófehér lelkem forgott kockán, hanem az ô életük.

EÖRSI SAROLTA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

Tartalomjegyzék | Lettre

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/