GEERT VAN ISTENDAEL

És Belgium megteremtette Flandriát

A belga állam 1830-ban jött létre. Legalábbis általában ezt feltételezik, így tudjuk. Én azonban merem állítani, hogy Flandria még késôbb keletkezett, sôt, hogy Flandria a Belga Állam teremtménye.

Erre persze azt mondhatnák, hogy uram, ön nem ismeri a történelmet, hiszen a flandriai grófság már akkor is híres volt, amikor a Belga Államra még csak nem is gondoltak. Ez is általánosan elismert tény, és egyetlen érvem sincs, amellyel az ôsi flandriai grófság hírnevét kikezdhetném. De megnézték már valaha egy történelmi atlaszban, hol is húzódtak a hajdani flandriai grófság határai? És meg tudnák mondani, mi köze a hajdani grófságnak a mai Flandriához? A grófság jelentôs része arra a területre esett, amely ma a franciaországi Département du Nord megye. És vajon nem volt-e az egész grófság alárendelve a francia koronának? A hajdani határ mintegy kettévágja a mai Belgium területét. A határtól nyugatra Franciaország, keletre pedig a német császár uralkodott, igenis, uralkodott, legalábbis elméletben. Egyelôre tekintsünk el a számos apró enklávétól.

Akkor viszont hova tegyük a híres középkori és reneszánsz zenészeket, akik Itáliában csináltak karriert, ahol „fiamminghi” néven váltak ismertté? Északnyugat Európa egy részét valóban a flamand (Vlaams) névvel illették, bár elsôsorban külföldi használatra. Ezen a vidéken feküdt többek között a flandriai grófság, és a mai flamand tartomány is ennek határain belül terül el. De ezek a határok ennél sokkal, de sokkal tágasabbak voltak. Amszterdam lakosai a legkisebb habozás nélkül iratkoztak be külföldi egyetemekre, mint „flamandok”, Észak-Franciaország lakosainak nagy része, sokkal nagyobb területrôl, mint a mai Francia-Flandria, flamand néven volt ismert, és idôközben azt is tudjuk, hogy Josquin de Prés nem kifejezetten flamand polifonista volt.

A Schelde folyótól keletre és nyugatra elterülô büszke tartományoknak volt néhány közös jellemzôjük. A kor viszonyaihoz képest feltunôen gazdagok, surun lakottak voltak, sok volt a város, és átlagon felül fejlett preindusztriális kézmuiparral rendelkeztek. De ha megkérdeztek volna egy középkori brüsszeli vagy lieri kereskedôt, hogy vajon flamand-e, enyhe borzadállyal nézett volna önökre.

„Én? Flamand? Brabanti vagyok, ugyanúgy, ahogy bredai kereskedôtársam is. A flamandoknak még a nyelvét sem értjük.”

Manapság más a helyzet. Brüsszelben születtem, ott élek és dolgozom. Hollandiában mégis azt állítják rólam, hogy flamand költô vagyok. Ha holland barátaim azt mondják, „amikor Flandriába megyünk”, ezen Antwerpent értik, ami tôsgyökeres brabanti város.

Egy még jellemzôbb példa. Limburg tartomány (Belga-Limburg) Flandriához tartozik. Voeren község Limburgben, tehát Flandriában van. A közelmúltban mindenféle bôrfeju, bakancsos söpredék vonult hangos „Voeren flamand!” kiáltással át a településen és környékén, a helyi lakosság nagy rémületére. És az enyémre. Vizsgáljuk meg a dolog történelmi hátterét. A jelenlegi belgiumi Limburg tartomány legnagyobb része az évszázadok folyamán megszakítás nélkül Luik (Licge) hercegérsekséghez tartozott. Jól jegyezzék meg, a legnagyobb része. De a Voerent alkotó falvak nem, ismétlem, nem. Egyikük szabad állami uradalom volt, egyikük, ha nem tévedek, egy ideig az 1796-ban Hollandiához csatolt területekhez tartozott, sôt a háromnyelvu kis Limburg hercegségnek, amelynek semmi köze a jelenlegi tartományokhoz, szintén volt már némi szerepe a dologban. Késôbb, a 19. században a voereni falvakat Luik tartományhoz csatolták. I. Vilmos király azonban nem tanulmányozta elég alaposan, hol célszeru meghúzni a tartományok határait, aminek a következményei hosszú évtizedekig nagyon is érezhetôk voltak.

1. A voereni falvakat határozattal Limburg tartomány részévé teszik, amelyek pedig történelmileg mindig is Licge-hez tartoztak.

2. A voereniek Licge tartomány része kívánnak maradni, noha – megint csak történelmileg – nem sok közük van e tartományhoz.

3. Azok a voereniek, akik Limburghöz szeretnének tartozni, jelképüknek az arany mezôben ágaskodó fekete oroszlánt választják, amelynek se Licge-hez, se Limburghöz, se Voerenhez nincs semmi köze. Annál több köze van a fekete oroszlánnak a Belga Állam által létrehozott Flandriához.

A Belga Állam által létrehozott Flandria. Ez az igazság. 1830-ban senki sem gondolt rá, hogy Flandria részének tekintse Brabant, Antwerpen és Limburg tartományokat. Az viszont igaz, hogy a francia anyanyelvuek a Belgium északi részén használt nyelvet a flamand névvel illették, maguk a néderlandi nyelven beszélô belgák pedig Vlaemschnak nevezték saját nyelvüket. Hamarosan kialakult a Vlaamse Beweging (Flamand Mozgalom), amelyben azok találtak egymásra, akik tenni akartak valamit keservesen elnyomott nyelvükért. Ezt az emancipációs mozgalmat egyébként a mai napig így hívják. De soha nem jött volna létre, ha 1830-ban nem alakul meg a Belga Állam.

Ha Flandriáról van szó, egy sor történelmi tényt elmismásolnak, kiforgatnak, eltitkolnak, makacsul tévesen adnak tovább. Vagyis akkor is, ha Hollandiáról van szó, hiszen Belgium északi részén és Hollandiában egy nyelvet beszélnek, a néderlandit.

Miért fontos, hogy a nyelvedet elismerjék az országban, melynek polgára vagy?

Kezdjük a flamand néppel. A helyzet egyszeru, ilyen nem létezik. A flamand emancipációs mozgalom megpróbálta elhitetni az emberekkel, hogy van ilyen nép, de hiába. Ha július 11-én, a flamand nemzeti ünnepen áthajtunk Flandria falvain és városain, és megpróbáljuk megszámolni a büszke oroszlánnal díszített flamand zászlókat, melyek nem a középületeken, hanem a közönséges lakóházakon lobognak, igen nehéz dolgunk lesz, ugyanis lámpással kell ôket keresni. Hát az emberek nem ismerik fel saját érdekeiket? Dehogynem, nagyon is jól. Amikor 1898-ban, vagyis majdnem hetven évvel a független Belgium létrejötte után a néderlandit hivatalos nyelvnek ismerték el országunkban, és ezzel legalábbis elvben egyenrangúvá tették a franciával, számos városban ünnepélyes gyôzelmi felvonulást rendeztek, Bruggében megszólaltak a gyôzelmi harangok, és zászlódíszbe öltöztették a házakat. Annak ugyanis, hogy a nyelvedet elismerik abban az országban, melynek polgára vagy, a mindennapi életben is vannak gyakorlati következményei: magasabb pozícióba juthatsz, képes vagy legalább elolvasni az ország törvényeit, ha egy vallon tisztviselô Antwerpenben nem hajlandó néderlandi nyelven tárgyalni veled, hivatalos panasszal élhetsz, és így tovább. Azóta egyébként megtanultuk, hogy a valóságban még majd hetven évig tartott, amíg ez az egyenlôség ténylegesen megvalósult. A belga minisztertanácsban még 1960 után is tilos volt néderlandi nyelven beszélni. És amikor nem is olyan régen méregbe gurultam a kerületi postahivatalban, mert a tisztviselô nem tudta vagy nem akarta megérteni azt a rendkívül bonyolult mondatot, hogy „Tíz darab tizennégy frankos bélyeget legyen szíves”, (flamand) kollégája így szólt hozzám a szomszéd ablaktól: Uram, magával mindig baj van!

A saját nyelv elismerése valami egészen más, mint a saját nép elismerése. Errôl még mindig nincs szó a törvényeinkben, és tekintettel arra, hogy ezeket a törvényeket meglehetôsen demokratikus módon hozzák, arra kell gondolnom, hogy képviselôinknek és szenátorainknak nem volt és nincs is rá igényük, hogy a peuple wallonról, (vallon nép) vagy valami hasonlóról beszéljenek. Minisztereink a királyra, az alkotmányra és a belga nép törvényeire esküsznek fel. És meg vagyok róla gyôzôdve, hogy a belga nép nem csak jogi fikció, hanem valóban létezik.

Már hallom is a tiltakozást. A belga nép? A Belga Állam? Hiszen ezek a 19. század mesterséges teremtményei!

Ezzel csak részben értek egyet. Az annyira lenézett Belga Állam valóban a 19. század mesterséges teremtménye. Flandria pedig egy mesterséges teremtmény, melyet a belga mesterséges teremtmény konstruált. Flandriánál mesterségesebbet tehát elképzelni sem lehet. De ennek a mesterséges teremtménynek, Belgiumnak hosszú elôtörténete van, és már másfél évszázada tartja magát, a belga állampolgárok nem csekély megelégedésére. És ugyanezen állampolgárok büszkesége sem indokolatlan. Az állam, melynek polgárai, ugyanolyan, mint a többi, nem sokkal rosszabb, és sok szempontból jobb, mint más államok.

Gyakran súlyos kritikával illetjük államunk muködését, politikusainkat, a tisztviselôi kart. Belgium dicséretét ugyanolyan ritkán zengjük, mint a nemzeti himnuszunkat. Szerencsére nem homályosítja el tisztánlátásunkat túlzott sovinizmus.

A belga polgár 1991. november 24-én ismét bebizonyította, hogy választási magatartásával képes megbüntetni azt a kormányzási gyakorlatot, mely nem felel meg az igényeinek. Hogy nekem személy szerint nem tetszik az a mód, ahogyan ezt a belga polgár teszi, az olyasmi, amit egy demokratikus berendezkedésu országban el kell fogadnunk, hiszen ugyanez a demokratikus berendezkedés lehetôvé teszi számunkra az erélyes tiltakozást is.

Én a közismert belgapárti, sajnálom, hogy Belgium létrejött

Tehát Belgium és Flandria mesterséges módon keletkeztek. Igen. De vajon te, kedves holland olvasóm, tudatában vagy-e, hogy Hollandia ugyanilyen mesterséges módon keletkezett? Hiszen a mi mesterséges északi határunk a ti mesterséges déli határotok. És akkor még egy szót sem szóltunk a fríz nyelvrôl, azokról a hollandokról, akik Dél-Limburgben még ebben a században is franciául beszéltek, és ugyane terület német ajkú lakosairól. A sovinizmusra és a római katolicizmusra késôbb még majd visszatérek.

Egyébként már az Egyesült Németalföldi Királyság is mesterséges képzôdmény volt. És abban az egyesült királyságban semmiképpen sem volt igaz, hogy a nyelv „maga a nép”. Ezt a szólást akkor még nem is ismerték, ugyanis elôször a Flamand Mozgalom romantikus képviselôje, Prudens van Duyse fogalmazta meg elôször. A Németalföldi Királyság déli részén I. Vilmos francia- és németajkú alattvalói éltek. És voltak, akik a néderlandi nyelvu déli tartományokban. De ezek egyáltalán nem gondolták, hogy ôk néderlandi nyelven beszélnek. Igen, voltak olyanok, akik belátták, hogy Vilmos király nyelvpolitikája az egyedül üdvözítô, hogy a néderlandi kell legyen a hivatalos nyelv, hogy a nyelvjárások is a néderlandi nyelv részei, hogy a polgárság és nemesség azért használja a francia nyelvet, hogy a kisembereket megtartsa ostobának (és szegénynek), hogy a pap összejátszik a földesúrral, aki bármilyen liberális volt, nem volt-e mégis szabadkômuves, de ezek az emberek, akiket megszállt a kegyelem, és mindezt megértették, egy-egy magányos bíró, tanító, polgármester, sôt még néha földesúr is, a kivételt jelentették.

Talán furcsának fogják találni, hogy én, a közismert belgapárti, sajnálom, hogy az 1830-as forradalom sikerrel járt, ôszintén sajnálom, hogy Belgium létrejött. Ezzel persze együtt jár, hogy mesterségesen-e vagy sem, de Hollandia is létrejött. Az éhezôk, akik 1830 késô nyarán a brüsszeli pékségeket fosztogatták, a mezítlábasok, akik képtelenek voltak megfizetni a hús adóját, mindenképpen ugyanúgy jártak volna, mint minden korgó gyomrú lázadó, mint minden halálra dolgoztatott szerencsétlen, aki végsô elkeseredettségében szétrombolja a gépeket, mint minden kunyhólakó, aki az utcán keresi a szabadságot. A rosszul táplált, félrészeg katonák lelôtték, karddal leszúrták, agyontiporták volna ôket, és gyermekeik és unokáik tovább robotoltak, éheztek, köhögtek és morogtak volna még évtizedekig, amíg ki nem alakult a szocialista mozgalom. Az 1830-as felkelés lábjegyzet lett volna az Egyesült Németalföldi Királyság történetében. De a nép 1830 után is csak robotolt, éhezett és köhögött, csak éppen egy másik országban. És ha valakit a bíró elé citáltak, mert ellopott egy kenyeret, már azt sem értette, mit mond a bíró. Az ugyanis franciául beszélt. És ezt nagyon sajnálom.

Természetes, hogy sajnálom. A néderlandi nyelvet Belgiumban sutba dobták. Egy nagyon korlátozott, arrogáns, gazdag csoport a szabadság nevében kinyilatkoztatta, hogy facultatief, ki melyiket alkalmazza a Belgiumban használatos nyelvek közül. Vagyis a nyelvválasztás szabad, vagyis hivatalosan szó sem esett többé a néderlandiról. Ami odáig ment, hogy a tisztviselô megkövetelhette, hogy a polgár franciául beszéljen vele, de fordítva nem muködött a dolog. Kevés példáját ismerem a „nyelvválasztás szabadsága” álszentebb alkalmazásának. Francia ajkú polgártársaim csak az utóbbi néhány évtizedben kezdik belátni, hogy a nyelvválasztás szabadsága nem azt jelenti, mindig és mindenütt szabadon beszélhetnek franciául, hanem hogy a szabadságnak kölcsönösnek kell lennie, különben nem szabadság. De ez a felfogás csak igen lassan terjed, gondoljanak csak a postahivatalnokra. Ennél azonban többrôl volt szó.

A Flamand Mozgalom csak Belgium megalapítása után alakult ki, mint ezt már említettem. Ami logikus is, hiszen ha nem nyomják el a nyelvedet, nem kell érte harcolni. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez az egyik, ami a legrosszabb Hollandiában és a hollandokban – soha nem tanulták meg, hogy ki lehet, sôt ki kell állni a saját nyelvünk mellett.

Ma már senki nem vitatja, milyen nagy jelentôsége volt a Flamand Mozgalomnak a néderlandi nyelv megôrzésében. Néderlandi nyelv, mondom, mert már röviddel a fatális belga függetlenség létrejötte után e mellett az elnevezés mellett döntöttek. A De Theux-kormány támogatásával már 1836-ban létrejött a nederduytsch (néderlandi) nyelvet és irodalmat muvelô társaság. Nem véletlen, hogy akkoriban északon is a nederduytsch elnevezést alkalmazták közös nyelvünkre. Még egy valódi kormánybizottmányt is létrehoztak, amely a helyesírással foglalkozott.

A Társaság legaktívabb tagja David kanonok volt, a bizottmányé pedig a liberális Jan-Frans Willems, de mindketten az általános néderlandi mellett törtek lándzsát.

Ez akkoriban még egyáltalán nem volt magától értetôdô. Különösen Nyugat-Flandriában törekedtek arra az úgynevezett nyelvpartikularisták, hogy saját változatot, mondjuk ki egyértelmuen, saját nyelvet hozzanak létre. Ennek a felfogásnak késôbb Gezelle is híve volt. Gezellét a 19. század egyik legnagyobb költôjének tartom – és nem csak a mi nyelvünkön írók közül – de azt, hogy kiállt a külön flamand nyelv mellett, alig lehet másnak, mint gyengeelméjuségnek nevezni. Ráadásul olyan nyelvet akart teremteni, amely Nyugat-Flandria tartomány lakóinak fülében esetleg még természetesen hangzott volna, amely azonban Belgium minden más néderlandi dialektust beszélô lakója számára ugyanolyan idegen lett volna, mint a dán, hogy azt ne mondjam, fríz.

Másodszor a kitartó küzdelem, melyet a flamand érzelmuek akkoriban megkezdtek, megóvott téged, kedves holland olvasóm, attól, hogy a nyelvi határ egybeessék az államhatárral. Más szavakkal attól, hogy Koewacht, Roosendaal és Valkenswaard a nyelvi határra essenek. Maastrichtról már nem is beszélek, mert akkoriban az volt Németalföld déli részének legelfranciásodottabb városa, talán még inkább, mint Brüsszel. Ezenkívül nekünk köszönhetitek a mostani kényelmes helyzetet, hogy van egy biztonságos ütközôzóna a nyelvetek és a francia között, egy darabka föld, amellyel nem sokat kell bajlódnotok, és amelynek lakói ugyan sok holland szerint alig beszélnek néderlandiul, de legalább nem is franciául, és ahol mindig jól érzitek magatokat. Ezt a kényelmet annak köszönhetitek, hogy az elmúlt 160 évben példamutatóan demokratikusan, erôszakmentesen és parlamentárisan viselkedtünk. Ezt nem azért mondom, mert el akarnám titkolni, hogy a két világháború alatt sok flamand érzelmu ember állt a rossz oldalra, de azt azért mégis illik tudni, hogy ôk voltak a kisebbség.

A Flamand Mozgalom haszna tehát vitathatatlan. Szót szeretnék azonban ejteni a Flamand Mozgalom tévedéseirôl is, a súlyos hibákról, melyeket békeidôben elkövettek és elkövetnek. Törekvésükrôl, hogy életre hívjanak egy olyan Flandriát, amely sohasem létezett, hogy nemzetté kovácsolják, ami soha nem volt, és ma sem az, és nem is akar az lenni. Ugyanez vonatkozik a népre is.

A néderlandi nyelv a hollandok és abelgák egy részének közös öröksége

Jan-Frans Willems, David kanonok és társaik nem keverték össze a nyelvet és a népet. A néderlandi mellett tették le a garast. A David Alapítványnak, vagyis a David kanonok által létrehozott kulturális egyesületnek, mely még ma is él és virul, így hangzik a jelszava: A vallásért, a nyelvért és a hazáért. Tehát szó sincs a néprôl. És hogy a kétkedôket megnyugtassam, a haza szó itt egyértelmuen Belgiumra utal.

A Flamand Mozgalom e korai aktivistái tehát úgy tekintették a néderlandi nyelvet, mint a hollandok és a belgák egy részének közös örökségét. A Flamand Mozgalom azonban fokozatosan különbözô jelképeket kezdett alkalmazni. Ez akkoriban mindenütt szokásban volt. Különösen a középkorból merítettek szívesen azután, hogy Chateaubriand megírta a Génie du Christianisme címu muvét. A neogótika még a francia nyelvu belgák számára is azt jelentette, hogy a 19. századi jelenben újra láthatóvá válik a dicsôséges múlt.

Az emancipációs mozgalom tehát a középkorból, és elsôsorban a flandriai grófság történetébôl merítette a jelképeit. Mindnyájan tudjuk hogy a szimbólumrendszert Hendrik Conscience dolgozta ki a Flandria oroszlánja címu regényében. Conscience a kor szokásának megfelelôen emberfeletti, és távoli, tehát veszélytelen múltban élô hôsöket teremtett, De amikor a bruggei Nagypiacon leleplezték Breydel és De Coninck szobrát, II. Lipót király egyszeruen franciául beszélt, ami világosan mutatta, mekkora is valójában a Flamand Mozgalom befolyása.

Hát igen, nyugodtan szervezhettek maguknak költôi versenyeket. De amikor ezek a költôk ünnepélyesen kinyilatkoztatták, hogy a belgiumi flamandoknak semmi okuk ódákat vagy dicshimnuszokat írni, amikor létrehozták a Flamand Panaszok Bizottságát, melynek hivatalos neve természetesen la commission chargée d’examiner les dispositions a prendre dans l’intéret de la langue et de la littérature flamande volt, ez semmilyen következménnyel nem járt. Három évbe telt, amíg kiadták a határozatokat – méghozzá maga a bizottság, mert a kormány ezt megtagadta. Amíg a dolog nem ment túl a folklóron, szakállas bárdokon és nyelvmuvelôkön, rendben volt a dolog. Hát csak nem fog uraságod politikával foglalkozni? Poéta létére?

A Flamand Mozgalom saját romanticizmusának betege volt. Ami a politikát illeti, a kezdetek flamand vezetôi reménytelenül naivak voltak, és mind a mai napig jellemzô a Flamand Mozgalom soraira a nagyfokú politikai naivitás. Ezek a naiv mozgalmárok voltak azok, akik lelkiismeretlen opportunistákkal és válogatott gazemberekkel együtt kétszer is hajlandók voltak kollaborálni a németekkel, amiért bizonyos flamand érzelmu körökben a mai napig is tisztelik ôket, még olyanok is, akiknek igazán több eszük kéne legyen. A 19. század nagy hibája – megbocsáthatatlan, ámde érthetô hibája – volt, hogy összefantáziáltak egy – úgymond – tiszta, romlatlan Flamand Népet.

Egy évszám. 1840-ben, alig tíz évvel azután, hogy létrejött a kegyetlenül franciásító belga állam, több ezren írnak alá egy petíciót. Ebben a petícióban David, Willems, de a késôbbi miniszterelnök De Decker, és a késôbb parlamenti képviselôvé választott Jan de Laet is, azt kérik, hogy a nederduytsch használható legyen a helyi közigazgatásban, valamint a flamand anyanyelvu honpolgárok és az Állam közötti kapcsolatokban, hogy a nyelv a franciával azonos jogokat élvezzen az állami iskolákban valamint a genti állami egyetemen, és használható legyen a bíróságokon, ha a felek e nyelvet értik. 1840.

Még egy évszám: 1873. Az elsô törvény a néderlandi nyelv használatáról a büntetôperekben. Ezt a törvényt maguk a bírák fogják még évekig galádul és konokon lábbal tiporni.

Oktatás? Még egy évszám: 1930. Ezerkilencszáz. Harminc. A genti egyetem néderlandi nyelvuvé válik. Belgium egy évszázados fennállása után. A hatvanas években még többször tapasztaltam, hogy állami tisztviselôk nem tudtak vagy nem akartak néderlandi nyelven beszélni néderlandi ajkú belga polgárokkal. Természetesen az amúgy néderlandi nyelvu városokban. Nagyon jól tudom, hogy a parlamenti demokrácia malmai lassan ôrölnek, nem csekély mértékben vagyok büszke arra a tényre, hogy sohasem folyamodtunk erôszakhoz, egyáltalán nem szégyellem, hogy mérhetetlen ideig civakodtunk az egyik nyelvtörvény fordításának 14. paragrafusában a 97. cikkely nem tudom, milyen betujén, hiszen ennek végeredménye csodálatosan kiegyensúlyozott törvényi apparátus lett – kérdezzenek meg csak akárhány északírt vagy horvátot, mind irigyelnek bennünket. De azért ennek az egésznek nem kellett volna ennyi ideig tartania.

A Flamand Mozgalom romantikus vezetôi azt képzelték, hogy egy nép mozgalmát vezetik, és hát tévedtek. Saját téveszméik foglyai voltak.

Ez történik, ha arra használjuk egy sokat ígérô emancipációs mozgalom energiáját, hogy minden erônkkel úgy tegyünk, mintha a nyelv és a nép azonosak volnának, mintha létezne flamand nép, létezne Flandria. Lehet, hogy a 19. században nem lehetett kihagyni ezt a lépést, bár, ami ezt illeti, ebben erôsen kételkedem. De miért cipeljük magunkkal ezt a hibát, mint valami eredendô bunt?

Amikor 1980-ban jóváhagyták az állam reformjával kapcsolatos törvényeket, a nép néderlandi nyelvu választott képviselôi elfogadták a „Flamand Közösség” elnevezést. Mi az, hogy flamand? És én? Hiszen én brabanti vagyok! És a jámbor voereni ifjak és leányok? Azok meg limburgiak! Egyik elsô, valóban önálló döntésünk nevetségesen provinciális, félelmet tükrözô, ostoba, földhözragadt volt. Az elôkészítô szövegekben „Néderlandi Közösség” szerepelt, a francia ajkúak is úgy nevezték magukat, hogy Communauté française de Belgique. Mi nem. Mi inkább visszamentünk a falunkba. Elfordultunk egész nyelvterületünktôl. Kitöröltük a néderlandi szót és a flamanddal helyettesítettük. Nehogy külföldön véletlenül, ó, borzalom, hollandnak nézzenek bennünket, annál már az is jobb, ha azt a népies elnevezést használjuk, amivel a francia nyelvuek el akartak bennünket nyomni. Árulást követtünk el, emancipációs mozgalmunk legértékesebb elemeit tagadtuk meg. A folklórt választottuk. Önként és dalolva rohantunk oda, ahova esküdt ellenségeink kívántak bennünket, ahol a nyelv maga a nép, maga a közösség.

Flandria igenis kétes képzôdmény volt és lesz. És a nyelv nem maga a nép. Ugyanis nincs nép. De azért még mindig nem tudunk elszakadni attól a rettenetes oroszlános zászlótól. Valahányszor meglátom Voerenben lobogni, a hideg futkározik a hátamon. Mit keres az az állat azoknál a félig-meddig Rajna-mentieknél? Akik Licge-ben vagy Visében dolgoznak? Akik Maastrichtba járnak piacra? Sluis az más, az valóban Flandria, ott nem csak a hilversumi dj-ket hallani, hanem a Brugge és Damme környéki polderek tájnyelvét is, ott van otthon az a bizonyos oroszlán.

Az iskolában az tanultuk, hogy a flamand fiak dala szunk legmélyébôl fakad. Micsoda? Szunk? Milyen állat az a szu? És különben is, hát nem oroszlán van a zászlón? Sokkal késôbb, amikor Roeselaréban udvaroltam, egy asszony ezt mondta „szum sajog” – fáj a szívem, és ekkor eszembe jutott az a bizonyos dalocska. ‘A dob pereg, a flóta szól, szél fújja lobogónk, s az ifjú sereg dalolva megy a marton.’ Flóta, lobogó, mart – ezeket a szavakat sohasem használtuk, csak ebben a dalocskában énekeltük ôket. Semmi közük nem volt a mindennapi nyelvünkhöz, de még a nyelvjárásunkhoz se. Az egyetemen hallottam nyugat-flandriai diákok szájából, hogy a ‘mart mentén’ stoppoltak. Újabb aha-élmény.

Mindezt csak azért mesélem el, hogy megmutassam, Belgium továbbtanuló néderlandi nyelvu ifjúságában, elsôsorban a katolikusokban, nemzedékeken át élesztgettek egy teljesen hamis tudatot. Ez alól csak a nyugat-flandriaiak jelentettek kivételt. Hiszen ugyebár az Aranysarkantyús csata Kortrijkben volt. És Rodenbach dalszövegei valóban az ô mindennapi nyelvhasználatukon alapultak. Ránk pedig ránk kényszerítettek egy számunkra idegen romantikát és jelképrendszert, a múlt meghamisított történetét tálalták fel nekünk, amely megakadályozott abban, hogy felnôtt módon próbáljuk meg érvényesíteni a jogainkat. Elhallgatták, hogy Flandria grófjai, akik a francia királyok ellen küzdöttek, maguk is franciául beszéltek. Egy szóval sem említették, hogy Brugge vagy Ieper városának elöljárói sokkal jobban elfranciásodtak, mint például a brüsszeliek.

Volt egy másik irányzat is, voltak, akik más módon akarták a néderlandi nyelvu belgákban tudatosítani a múltjukat. Elsôsorban a 16. században a II. Fülöp spanyol királlyal szembeni ellenállásnak adóztak nagy csodálattal. A dicsô múltról alkotott felfogásuk sokkal közelebb állt a hollandokéhoz. Egyik kedvenc teremen, a brüsszeli Kleine Zavelen felállították Egmont, Hoorne és Hallgatag Vilmos szobrát. Narancsszín-fehér-kék zászlókat lengettek. A spanyolok ellen harcoló kolduscsapatok dalait énekelték. Büszkék voltak rá, hogy a nép fellázadt a távoli és ellenséges királyi uralom ellen. De ôket is tévképzetek foglalkoztatták. Ráadásul veszélyt jelentettek a fiatal belga államra. Ráadásul a pápisták úgy gyulölték ôket, akár a pestisest, mert veszélyesen közel álltak a protestantizmushoz. Még hogy valaki Hallgatag Vilmost tisztelje! És azt énekelje, hogy „Nézd, mily erôs”! Hát nem a spanyolok mentették meg Németalföld déli részét a sátáni kálvinizmustól? Arról közben megfeledkeztek egy pillanatra, hogy a spanyol megszállás Németalföld déli részén olyan állapotokat teremtett, hogy némelyek emberevésre vetemedtek. Elfelejtették, hogy több tízezer muvelt és/vagy gazdag polgár menekült északra. Hogy nyelvünk ezt a korszakot alig-alig élte túl. Akkor is ez volt a flamand múlt. Hát nem maradt fenn Flandria?

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a koldusok spanyolok elleni szabadságharca a belgiumi liberálisok lázálma volt, a középkor dicsôsége pedig a katolikusok lázálma. Úgy értem, hogy a flamand emancipációs mozgalmat kezdettôl jellegzetesen belga tulajdonságok és jellegzetesen belga ellentmondások jellemezték, és a flamand harcosok úgy viselkedtek, mint igazi, majd hogy azt nem mondtam, mint tôsgyökeres belgák. Ez a jellegzetesen belga tulajdonság, a klerikálisok és antiklerikálisok ellentéte soha nem fog megszunni. A Flamand Mozgalom ellenfelei egyébként mohón ki is használták ezt a megosztottságot. Tehát bármennyire ellenálltak is a flamand érzelmuek a belga államnak, sokkal belgábbak és latinabbak voltak, mint azt elismerték.

A belga nép sokkal kevésbé mesterséges, mint az úgynevezett flamand nép az úgynevezett Flandriában

Belga nép tudniillik nagyon is létezik. Ez a nép már oly hosszú ideje össze van zárva, hogy sokkal kevésbé mesterséges, mint az úgynevezett flamand nép az úgynevezett Flandriában. És a belga népnek három nyelve van, a néderlandi, a francia és a német. Akkor mit akarnának megváltoztatni?

1585 óta, Antwerpen eleste óta, Németalföld katasztrofális kettészakadása óta együvé tartoznak a déli tartományok lakosai. A holland köztársaságot elválasztó határ mindezen évtizedeken át alig változtatott, a Brabantot kettészelô sáv, ahol a spanyol csapatok elakadtak a homokban, és a kempeni lápvidék kiszáradt, néhány falutól eltekintve, pontosan ugyanott húzódik. Franciaországgal szemben veszítettünk valamicskét, valamennyi flamand és hainout-i területet. A néderlandi és francia ajkúak hosszú idôn át spanyol elnyomás alatt éltek, aztán élvezték az osztrákok áldott langyosságát, és szenvedték a franciák maró arroganciáját. Az osztrákokat bizonyos idôszakokban még szerették is, volt bennük valami slamposság, a népeikkel való bánásmódot gyakran jellemezte az élni és élni hagyni gyakorlata, amire Krakkótól Ljubljanáig még mindig sokszor nosztalgiával gondolnak vissza. A franciákat Kempenben és az Ardennekben egyaránt gyulölték, de ennek a gyulöletnek semmi köze nem volt a nyelvhez, annál több a kényszerverbuválásokhoz és az elnyomó katolikus valláshoz. A hollandoktól csak egy maroknyi francia agitátor, a francia nyelvu aranyifjúság és a katolikus egyház borzadtak – hiszen valós fenyegetést jelentettek hatalmi monopóliumára. És mindezek után jöttek a belgák. De végül is együtt maradtunk, és együtt éltünk át két világháborút.

Brüsszelt, amely kétnyelvu, de azért túlnyomórészt mégis francia nyelvu, a flamandok és vallonok egyaránt távolinak és ellenségesnek érzik. De ennek megint csak semmi köze a nyelvhez. A kormány székhelye Brüsszelben van. A belgák pedig nem szeretik a kormányt. Megható egységben igyekszünk kibújni az adófizetés alól, olyan módszerekkel, melyek egyaránt elképzelhetetlenek volnának Franciaországban és Hollandiában. Gyulöljük a politikát, de azért megpróbálunk a politika révén mindenféle apró személyes elônyökhöz jutni. Nem tud egy jó állást az unokaöcsémnek? Nem lehetne elôléptetni a húgomat? Nem tudná azt a büntetési csekket a szemétkosárba dobni? Mindez nap mint nap elôfordul. És egy pillanatig se higgyék, hogy a nagyszeruen önálló új Flamand Közösség tisztviselôi kara jobb a Deákné vásznánál. Egyszeruen lemásoltuk a belga vezetés és politika tisztességtelen szokásait. De lehet, hogy másolás közben még fel is nagyítottuk. Hadd említsek egy jellegzetesen belga példát, a flamand közigazgatás muködését. A zártságot. A sógor-koma öszszefonódásokat. A fônököktôl való félelmet. De néha a hatékonyságot is. A katolikusok, liberálisok és szocialisták közötti egyensúlyt. Csak a nyelvi egyensúly hiányzik, de hát ez logikus. Hugo Schiltz miniszter, egy nagyon intelligens flamand nacionalista szívesen emlegeti az új politikai kultúra szükségességét. Flandria nem ragadta meg a kínálkozó alkalmat. Most önálló, és belgább, mint valaha.

De hát mit is várhatnánk? Flamand nép ugyanis nincs.

De hát az istenért, hogyan is jöhetett volna létre? Igen, igen, a te nyelvedet, kedves holland olvasóm, tehát a miénket is, Belgiumban hosszú ideig elnyomták. Ennek ma már vége, kivéve néha Brüsszelben. Az eredmény elképzelhetetlenül helytelen nyelvhasználat és erôs nyelvi öntudat. Lehet, hogy ez még egyszer gyümölcsözô kombinációt fog alkotni. A másik eredmény pedig a francia nyelvu flamand irodalom, amiért kár volna, ha nem lenne.

A Nobel díjas Maurice Maeterlinck, Charles de Coster, aki megírta a 16. századi németalföldi szabadságharc eposzát, méghozzá franciául, Emile Verhaeren, akinek szerény múzeumát a kis brabanti faluban Sint-Amandsban nagyon szépen rendben tartják, de akinek sírköve szemmel láthatóan egyre rosszabbul bírja a Schelde szennyes vizének hullámverését. És ott volt még Georges Eeckhoudt, Max Elskamp, Michel de Ghelderode. Az antwerpeni Guy Vaes még mindig franciául írja bizarr regényeit és elbeszéléseit. Nem, ha foglalkozni kezdünk a kérdéssel, csak arra a következtetésre juthatunk, hogy a nyelv nem maga a nép.

A vallonok több bort isznak, aflamandok több gabonapálinkát, de minden belga nyakalja a sört

Igenis vannak belgák, felség. Összefüggô átmeneti terület vagyunk Franciaország és Hollandia között. A vallonok több bort isznak, a flamandok több gabonapálinkát, mutatják a statisztikák. De minden belga úgy nyakalja a sört, mintha az élete múlnék rajta. Még a legújabb belgák, a németajkúak is villámgyorsan magukévá tettek egy sor olyan belga szokást, melyeken a németek igencsak meglepôdnek.

Ami persze nem jelenti azt, hogy mi nem néderlandiul beszélünk és írunk. Csak a mi néderlandi nyelvünk talán egy kicsit színesebb, kevésbé megfogható, kevésbé merev, és egészen biztosan kevésbé divatos, mint a Nyugat-Hollandia nagyvárosaiban dívó változat. Úgy vélem, a néderlandi nyelv Belgiumban is és Hollandiában is nagyon is megérdemli, hogy védelmezzék.

Mi, néderlandi nyelvu belgák igenis megvédelmeztük. Vagyis az egyszeru, mindennapi emberek megvédték egyszeru, mindennapi nyelvüket, és közben gyakran nem is tudták, hogy ôk most a néderlandi nyelvet védik. A flamand emancipációs mozgalom a nyelv megnevezésében csodák csodájára nem engedett a folklór és az önelégült flamand provincializmus csábításának.

Épp itt az ideje, hogy a hollandok ne gondolják többé, hogy mi flamandul beszélünk. Egy új nyelvi folyóirat szerkesztôje még a közelmúltban is ilyesmirôl beszélt nekem. Hogy flamand. Ez nem igaz. Hát nem érzik a különbséget Claus és Walschap írói nyelve, más szóval a flamand és a brabanti között? Nem veszik észre, hogy Gezelle nyugat-flamandul és Buysse kelet-flamandul ír? Hogy Leonard Nolens beszédén világosan érzôdik az enyhe, de annál szebb limburgi tájnyelv? Hogy Eddy van Vliet antwerpeni brabantit beszél? Hát Hollandiában semmit sem vesznek észre? A nyugat-hollandiai nagyvárosok istentôl elrugaszkodott torokköszörülése a királyság összes többi részén, egészen Maastrichtig, de még a határon túl is pusztítja a tájnyelveket. A flamand generálszószból pedig köszönöm, szintén nem kérek. Nem akarom levetni brabanti nyelvemet, hiszen az néderlandi. Ne féljenek, csak otthon beszélünk tájszólásban. Belgiumban mindig élesen kikelek a flamand nyelvi önelégültség ellen. Harcolok a slampos flamand politikusaink mocskos antinyelve, a mérgezô szó-kása ellen, melyet a Flamand Közösség tisztviselôi elénk tálalnak, a rossz szagú hányadék ellen, melyet a flamand miniszterek kabinetjeinek tagjai öklendeznek fel.

Mindegyikünknek védelmeznie kell a néderlandi nyelvet a maga körében az önelégültség és lustaság ellen, éppen azért, mert a nyelv nem maga a nép. A nyelv önöké, hollandoké, és enyém, a belgáé. És mindenki másé is, aki a magáévá akarja tenni a néderlandi nyelvet, dél-amerikai szenvedéllyel, vagy miért is ne, tôlem akár arab raffinériával. De ha valaki nem védi meg a kedvesét a támadóktól, a kegyeiben sem részesülhet. Mindig is így volt, most is így van. És ha maguk mindezt túlságosan is érzékinek és romantikusnak találják, akkor védjék meg a néderlandi nyelvet azért, mert kötelességük. A pokolba is, kötelességük.

DAMOKOS KATALIN FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu




C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/