A madarak hirtelen holtan hulltak alá.
A halak kiszáradtak a vízben.
A fák kihúzták gyökerük a földbôl.
A levelek ólomnehezen zuhantak alá.
Jan van Ruusbroec mosolygott.
A strandon elállt a hullámzás.
A hegyek összeomlottak.
A virágok visszatartották illatuk.
Szavak szótagokká hullottak szét.
Pieter Breughel mosolygott.
A föld nem forgott tovább.
Megkezdôdött az öröklét.
Hadewych mosolygott.
A hangyák hosszú sorokban megálltak.
A pávák kitépték tollukat.
A fu kék álomba merült.
Jeroen Bosch mosolygott.
A városok megkövültek.
Rózsák vére kezdett hullani.
A csend elszabadult.
Végtelen álmatlanság vette kezdetét.
És én, én rád néztem.
A nap arcomba sütött.
Szememet összehúztam.
A forradalom Bruggében kezdôdik
Ebben a városban minden ember
a víz kézírását olvassa
már-már középkori türelemmel.
A reggel feltöri a napot
valaki üvegvirágokat rendez.
A napfény mint kiáltás hullik
a feldúlt, még meleg ágynemure.
Valaki belép a szobába
mintha a világból lépne be.
Még az álom színeibe burkolva jár.
Szempilláin cseppekben csüng a fény.
Valaki mond egy nevet: Hans Memling
és egy másik kérdôn önmagára mutat.
Valaki fut a parkban.
A fák lombja közt leánynév zizzen.
Valaki visszatér a seholból hol
ott felejtette úti emlékeit.
A város minden kioszkjában dalol,
a még zárva tartó mozikban s a vendéglôkben
álomkép- és étvágyillata van.
Fényreklámok ím feketén, hiába,
jeleikbôl nyelv többé nem épül.
Valaki belenyugszik a tényekbe,
egy másik csak vár egy jelre
s egy harmadik ámulva kémlel a magasba.
Ki döfött tôrt a fellegekbe?
Gera Judit fordításai
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu