Nelly Sachsnak
Túl sokról beszéltünk, túl
kevésrôl. Rólad és arról,
ami benned nem te vagy, a sötétrôl,
mely a derun át jön,
a zsidóról,
a te istenedrôl.
Ô-
róla.
A mennybemenetel napján
a dóm megállt a túlsó parton,
és aranya átkelt a vizen.
A te istenedrôl beszéltünk, én
ellene szóltam, engedtem a szívet
remélni:
legmagasabb, körülsóhajtott,
perlô szavában —
És rám néztél, túl rajtam,
hallottam szavad,
szememhez ért
a szád:
Nem tudhatjuk, érted,
nem tudhatjuk,
mi
igaz.
Néma ôszi hírek
Néma ôszi hírek.
A haza és a szakadék közt
a völgycsillag, töretlen szárral,
átkelt emlékezeteden.
Az idegen elveszettség,
mint egy alak, volt ellene,
és te majdnem
éltél.
Hangok
Hangok , a víztükör
zöldjébe metszve.
Ha a jégmadár lemerül,
megcsendül a pillanat:
Ami feléd nézett
minden parton,
lekaszálva
átlép egy másik képbe.
*
Hangok
, a csalánút
felôl:
A kezeden jöjj hozzánk.
Aki a lámpával maga van,
csak a kezébôl olvashat.
*
Hangok , éjbenôtten, kötelek,
a harangot rákötöd.
Ívelj, világ:
Ha majd a halottak kagylója kiúszik,
itt zúgni kezd a harang.
*
Hangok , szíved elôlük
anyád szívébe visszariad.
Hangok a bitó felôl,
a kései fa a korai fával
ott gyurut cserél és gyurut cserél.
*
Hangok , barázdát vájnak a zúzalékba,
melyen a végtelen lapátol,
(szív-)
nyálkás csermely.
Kösd ki itt a tutajt, gyermek,
én toboroztam legénységét:
Ha a szél a kormányt jobbra fordítja,
nem marad hely a zárójelek között.
*
Jákob hangja:
A könnyek.
Könnyek a testvér szemében.
Egy ott maradt és növekedni kezdett.
Benne lakunk.
Lélegezz, hogy
lehulljon.
*
Hangok
a bárka bensejében:
csak a szájak
rejtôzködnek. Ti,
akik alámerültök,
bennünket is hallotok.
*
Semmi
hang —
elkésett zaj, ajándék gondolataidnak,
az idôben idegen,
itt végre kihajt:
termôlevél, mint egy szem,
akkora, mélyen bemetszve,
gyantát ereszt, nem akar
hegedni.
Bizalom
Lesz még egy szem,
idegen, a miénk
mellett: néma
a kôhéj alatt.
Jöjjetek, nyissatok tárnát!
Lesz még egy pilla,
a kisíratlantól
kôbe mélyedô acéltu,
a legfinomabb tüske.
Elôttetek végzi munkáját,
mintha lehetnénk, mert van kô,
testvérek.
A la pointe accérée
Fölfedve az ércek, a kristályok,
a drúzák.
A leírhatatlan, nyelvvé
kövülve, feltép
egy eget.
(Fölfelé préselôdve,
egymáson keresztbe
fekszünk mi is.
Az ajtót, mely elôtt egykor te álltál,
a táblát
a meggyilkolt krétacsillaggal
most
megtalálta egy — olvasó? —
szem.)
Az utak hozzá, vissza.
A hadaró keréknyom mentén
töltött erdei óra.
A felszedett
apró, meghasadt
bükkmakk: feketéllô szó
a megnyíló tekercsen,
ujjgondolatok kérdezik
arról – –
mirôl?
A
megismételhetetlenrôl,
arról,
mindenkirôl.
Hadaró utak hozzá, vissza.
Valami, ami még menni tud,
köszönés nélkül, mintha szívvé lett volna,
jön.
Egy szem nyitva
Május színu órák, huvösek.
Ami nem kaphat nevet, forró,
hallható a szájban.
Senki hangja ismét.
Fájó szembogármély:
a héj
nem állja útját, a pilla
nem veszi számba,
ami belép.
A könny, megfelezve,
az élesebb lencse,
a fürgébb,
mutatja a képen.
Schein Gábor fordításai
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu