A címet nem kell keresnem, a 32-es szám éppen szemben, a konzervatórium mellett van, ami viszont a hangszermúzeum szomszédságában székel. Tudom, hogy majd egy pár év múlva ez a múzeum elköltözik, és akkor a Belga Zsidó Múzeum (ami most átmenetileg valahol a Sztálingrád úton leledzik) itt, a Zavel tér sarkán üti majd fel a sátrát, hogy ezt a nomád kifejezésmódot használjam. Az imahely itt szemben, széles, fehér homokkô homlokzatával és két mór kinézetu saroktornyával, amely alig passzol a keresômbe, zsidó épület. A fényképezôgépem egyszer csak furcsán kattan, kattanása megakad az autódudálásban, a csörömpölô villamos zajában, cipôsarok csattogásban, majd tovatunik a hangok áradatában, a hangokéban, amelyek oda sietnek, ahol nekem semmi keresnivalóm.
Azért jöttem, hogy lássam ezt az imaházat, amely oly meglepôen szeplôtelen a szomszéd Konzervatórium koszos neoklaszszicizmusa mellett, hogy egészen biztosan nemrég tisztították – és bár elôre tudom, hogy sokkal többet nem fogok látni, mint amit már az elôbb is befogtam a gépemmel, az izraelita hitközség legnagyobb zsinagógájának külsejét, mert közönséges kedd délután van, és mert mind a huszonnégy belga zsinagóga láthatatlan, ám mindenütt jelenlévô videokamerákkal ôrizve és hermetikusan zárva van, egészen a következô szabbatig, amikor valami csoda folytán megint feltöltôdnek egy élô-halott nyelv furcsa, monoton, torokhangú muzsikájával.
Az autómból elôveszem a Belgium zsidóit, a nagy tudású, városombéli Ludo Abicht frissen megjelent könyvét, aki a zsidóság kevés nem zsidó szakértôinek egyike. Az elsô, ami a szemembe ötlik, hogy a közösség, amely ebben a névtelen imaházban muködik, a „legtradicionálisabbak közé tartozik” és az „antwerpeni Shomre Haddas”-hoz hasonlítható. Shomre Haddas! A „Hit Megtartói” zsinagógát, amely ott van a sarkon, tôlem nem messze, a zsidó szecesszió e csodáját, fekete kovácsoltvas kerítésbe fonott Dávid csillaggal, a bejárat fölötti két kôbe vésett jelenettel, melyek sarkos mássalhangzókkal teli nyitott könyvet formáznak, a jeleket pogány lévén persze nem értem, és egy, az isteni mechanikából kiesett kereket, egy lángoló mennyei küllôt ... és még följebb a kékesre színezôdött orosz hagymakupolákat, amelyeket a múzeumi negyed háztetôi felett az erkélyemrôl látok magasodni, mindezeket túlságosan is jól ismerem. Azonban ez az imaház, amelyet most, a forró kazánná vált autómból bámulok, nyomát sem viseli az antwerpeni szertelenségnek, jobbról és balról a feliratok nem a vad szemita négyzetekbôl állnak, amelyek engem, írástudatlant kirekesztenek, hanem franciául és hollandul íródtak. NEM EGY MINDANNYIUNK ATYJA? NEM EGY ISTEN TEREMTETT BENNÜNKET? A hôség erôtlenné álmosít, cseng a fülem. NEM EGY ... Ez a második mondat kétértelmu, egyfajta avant la lettre-szeru egzisztencialista panaszként is fölfoghatnánk, de a francia egy csapásra húzza ki a kétely gyökerét: UN SEUL DIEU NE NOUS-A-T-IL PAS CRÉÉS? Egyetlen istenség, Adonai echad, egy az ÚR. Ez egyben a zsidó vallás egyetlen dogmája is, radikális monoteizmus, amely jóval az idôszámításunk elôtt a Jordánban a sokistenhit egész forrongó ôslevesét kiöntötte, és a fallosz dicsôítésének jelképes tilalmaként bevezette a körülmetélést és a termé ... „Valamit elfelejtesz”, mondja a hôség. A lüktetés a fejemben most eléri a szószék lépcsôjét, ököllel veri a tölgyfa emelvényt, áttöri a csöngést a fülemben: „STN egysége a dolgok sokféleségének ellentéte”.
Még kezemben a könyv, ahogy kiszállok az autóból, hitetlenül megyek át az utcán, de persze az épület, ahogy vártam, zárva van. Milyen lehet belülrôl? Olyan, mint az összes többi zsinagóga, olyan, mint a Shomre Haddas, benne az örökké égô vörös mécses, pulpitus az elôadásoknak, az Aron Hakodes oldalain méretes hétágú gyertyatartók, a szent tóraszekrény, egy értékes láda, amelyet Jeruzsálem irányába, függöny mögött elhelyezve tartanak, bár a szent irodalmat akár egy csupasz fadobozban is tárolhatnák, és ezen kívül egy csomó szék. A berendezésben nincs sok variálnivaló, egy sjul az egy sjul , a tanítás helye, már a szóból is látszik, és épp úgy, mint egy másik iskola, ez is kissé titokzatos. A háború elôtti Grodzisk sjulja is minden bizonnyal valami egyházias berendezésu tanteremre hasonlított, a szavak pedig biztosan ugyanúgy szóltak, mint bárhol másutt. A kripták, alkóvok, oldalhajók, kápolnák, gyóntatószékek félhomálya csodálatosan illett a lengyel katolicizmushoz, amelyben a mindenféle népi babonából táplálkozó butaságból adódóan még az is elôfordulhatott, hogy a vidéki templomokban olyan festmények maradhattak kifüggesztve, amelyeken ördögi zsidók szôke lengyel gyermekeket gyilkoltak, rituálisan. Lengyelország az egyetlen európai ország, ahol még a II. világháború után pogrom volt.
A 32-es szám elôtti járdaszegélyre ülök, hogy elolvassam a hátam mögötti épületrôl szóló utolsó bekezdést: „A tóra elôírásait tisztelik, nôk és férfiak külön ülnek, ettôl eltekintve azonban a hívôk sokkal inkább aszszimilálódtak nem-zsidó környezetükbe, mint ortodox hittestvéreik”. Az az átkozott modern észjárásom, mint egy automata, amelybe érmét dobtak, rögtön a szexizmustól berzenkedik, de közben magam elôtt látom, ahogy a Shomre Haddas asszonyai az erkélyrôl lenéznek a férfiakra, a fejfedôjükre, a sábeszdeklijükre, ezekre az abszolút minimumra zsugorodott kupolákra, amely viselôjüket arra emlékezteti, amit soha meg nem érthetnek – és ugyanakkor eszembe jut egy történet ezekrôl a brüsszeli hívôkrôl, akik közül néhányan szombatonként állítólag egy mellékutcában parkolnak, majd a zsinagógáig az utolsó darabot gyalog teszik meg, és útközben öltik magukra az áhítat orcáját.
Dudálás, fékcsikorgás, egy döccenéssel megálló villamos. Ebben a szükségszeru álszentségben van valami tipikusan belga, mondom a hôségnek, amikor visszaülök az autóba. És ha már errôl filozofálgatok: a zsidóság és a belgaság között van valami sajátos rokonság, ugyanis ez az egész micva, ez az agyonszabályozott zsidó bürokrácia, törvények, szabályok és elôírások rendje valahol ugyanolyan sötét és átláthatatlan ôserdô, mint az én drága Belgiumom latin bürokráciája, labirintusszeru adórendszerével, szürrealisztikus államberendezkedésével, az ablakok mögött trónoló szfinxekkel és a mohó hivatalnokok megvásárolhatóságával. És a belgaság e kifinomult álszentsége vajon nem elengedhetetlen járulék-e ahhoz, hogy ebbôl a dzsungelszeru Belgiumból „burgundi” hely váljék, hogy azt a szót használjam, amelyre a határtól délre harsány holland turisták a „kellemes”-t fordítják — és nincs-e ebben a belga életérzésben valami nagyon ... nos, valami nagyon zsidó?
Mosolygok, és bekapcsolom a gyújtást.
A szerencsés belga zsidóság
Az V. friamaire l6-án a Francia Köztársaság Direktóriuma, amelynek akkor már két éve az osztrák fennhatóságú Németalföld is részét képezte, a „belga” zsidókat, azokat, akik a mózesi hitet követték, ugyanolyan polgári jogokkal ruházta fel, mint amilyeneket l79l. szeptember 2l-tôl minden nem-zsidó francia állampolgár is élvezett a forradalom óta, írja Abicht minden részletet szem elôtt tartó mondatában. Ezeket a dátumokat mind szorgalmasan lejegyezte a Rendszer, mert persze minden forradalom elôbb röplapokat, majd késôbb nyomtatványokat, aktákat, törvényeket és rendelkezéseket gyárt, a történelem kerekének minden fordulata papírtonnákat hány a világba, amelyekbôl az új rezsim mindig visszatart annyit, amennyi ahhoz kell, hogy a hôstetteit módosítsa és/vagy meghamisítsa. Így megy ez, így, legalábbis a francia forradalom óta, amely az egyenlôség eszméjével az emberiséget egészen az Urálig akarta boldogítani, de amely végül is több nemest teremtett, mint amennyit képes volt lefejezni ... ( Ah, Napoleon! Ez a kiállhatatlan francia tisztelgés egy háborús bunös szellemének, amely szellem újabban egy bizonyos konyakmárka palackjaiba van bezárva! Magam elé képzelek egy Hitler névre hallgató német snapszot ... ) De akármilyen szarkasztikus vagyok is ezzel a francia forradalommal kapcsolatban, el kell ismernem, hogy ezerhétszáz év sötétség után mindkét dátum a felvilágosodás kiemelkedô pillanata, hogy azelôtt a diaszpórában soha nem tekintették a zsidókat teljes jogú polgároknak, még a viszonylagosan vendégszeretô Holland Köztársaságban sem. Másrészt a napóleoni Franciaország a zsidók lehetô legteljesebb asszimilációjára törekedett, francia zsidókat akart (csakúgy mint francia bretonokat, baszkokat, flamandokat – francia európaiakat, általában). A szokványos naptár szerinti l796. december 6-i második dátumhoz harmadikként l808. július 20. tartozik. Napóleon ekkor adta ki a dekrétumot, hogy minden „belga” zsidónak francia néven kell szerepelnie a Népesség-nyilvántartóban. Ha rajta múlt volna, akkor ez a császári trónra felkapaszkodott korzikai démon bizonyosan arra kötelezi a zsidókat, hogy újra növesszenek elôbôrt.
Aztán Waterloo következett.
Majd I. Vilmos.
Majd I. és II. Lipót.
A boldogságról nincs mit mondani, bizonygatja Tolsztoj gróf. Hétmérföldes csizmával masírozok keresztül az egész 19. századi Belgiumon, mert a zsidóknak talán az egész keresztény Nyugat (és Kelet) megszenteletlen történetében soha sehol nem volt annyi mázlijuk, mint ott és akkor, tehát itt, több mint egy évszázadon át. Kissé meglepetten becsukom a szemem, hogy ezeket a szavakat a másik oldalról is szemügyre vegyem. Így is igazak.
Belgium! Milyen ... szokatlan. És mitôl vált mindez lehetségessé?
1815 után Belgiumban a zsidók megtartották polgári jogaikat, nem úgy, mint Németországban, ahol például l825-ben egy Heinének még (vagy megint) elég oka volt arra, hogy kikeresztelkedjen. A Hollandiától elszakadt Belgiumban 1830 után a törvénykezés rendkívül liberális volt, sokkal felvilágosultabb, mint más európai országokban, és Lipót frissen megszerzett királyságát angol mintára kezdte iparosítani. A zsidókra, akik addig leginkább vándorkereskedôként vagy ószeresként keresték kenyerüket, jótékony hatással voltak a kedvezô társadalmi és gazdasági körülmények, városokban telepedtek meg, és kis muhelyeket, sôt gyárakat nyitottak. A zsidó neveknek elôkelô csengésük lett, és hordozóik a legmagasabb körökbe is bejutottak. A király, Viktória királynô nagybátyja, még londoni tartózkodása alatt összebarátkozott a Rotschild család néhány tagjával, akik közül páran Belgiumban is letelepedtek, „beszivárogtak” – ahogy ezt a 19. századi antiszemiták mondták ... de itt megszakad a mondatom, mert három – négy dolgot is mondanék egyszerre, nevezetesen, hogy Belgiumban, Franciaországgal, Németországgal, sôt Angliával szemben, Kelet-Európáról már nem is beszélve, ismeretlen volt az antiszemitizmus, hogy itt a 19. század nem termelte ki a maga Gobineau grófját, az árja felsôbbrenduség olyan elméletalkotóját, mint Chamberlain, nem gyártott fantasztikus álhíreket zsidó szabadkômuves összeesküvésrôl, itt nem volt Wagner, sem Dreyfus ügy — és az antwerpeni nagyzsinagóga szecessziója, valamint a brüsszeli nagyzsinagóga homlokzati felirata (többek között) a zsidók és gojok békés egymás mellett élését is kifejezték, és teszik ezt még ma is, és hogy a zsidók, a Rotschildokkal az élen Belgiumba és persze a saját szerencséjükbe és ... végzetükbe fektettek be, mert aztán majd az e század harmincas éveiben az olyan antiszemita pártok, mint a Rex és a Vlaamsch Volksblok mindenütt zsidó tôkét szimatoltak, a Société Générale szerintük buzlött tôle, a Belga Vasutakat ebbôl finanszírozták, az 1804-ben alapított Antwerpeni Gyémánttôzsde pedig olyan zsidó volt, mint a hírhedt görbeorrú uzsorás ... Valahol azt írja Abicht, hogy a háború alatt az összesen huszonhat vagon zsidó foglyot a “zsidó” vasúton szállították a világ végére, Lengyelországba, Auschwitzba.
Most azonban, hogy a fejem teli történelmi kanyarokkal, amelyek csak együttesen adják ki a lineáris történelmet, a „végzet” szó értelmetlennek tunik. A sors csak a 19. századi zsidók utódait sújtotta, nem ôket magukat. És a többieket, akik nem is voltak zsidók. Ettôl azonban Abicht megfigyelése nem kevésbé fanyar. Zsidó szemszögbôl nézve az én, a mi “diakron történelemszemléletünk” eltorzítja a valóságot. Lehet, hogy ezt a képet eredetileg a zsidó filozófiából kölcsönöztük (én, az olvasó, a Nyugat), azonban ezt addig zsugorítottuk, amíg bele nem illett beszukült európai tudatunkba. A reneszánsz óta annyiféle haladás-optimizmus torzította, hogy végül a bolond múlt században már egy olyan vasútra hasonlított, amely az üdvözítô vég felé szállít minket, és amelynek sinei a tiszta ész napsugarában csillognak. Jelen századunk vérrel és sárral mocskolta be ezt az idillikus képet, mégis egy évszázad kevés ahhoz, hogy gondolkodásmódunk megváltozzon, ez még most is, a haladás-pesszimizmus állapotában, a jövôre irányul. A zsidó gondolkodásban ezzel szemben az egyenes történelmi vonal (a Tórában képletesen Ádám, Káin és mások genealógiájaként leírt vonal, amikor az ôsatyák és az ôsanyák a következô generációt “nemzék”, ahogy ez a holland bibliafordításban is olvasható) hoszszú távon olyan görbe, mint Einstein világegyeteme, ahol minden egyidejuleg történik a négy mássalhangzóval jelölt Nagy Irányító színe elôtt. A metafora szerint Isten számára ezer év ugyanolyan, mint a tegnapi nap, azonban ez egy nyugati agynak majdnem olyan szédületes, mint a dolgok abszolút egyidejusége, és bár lehet, hogy a metaforák mindezt kifényesítik kissé, a történelem azonban mégis egy rémregény jellegét ölti, szadista laboratóriumi kísérletre vagy egy, az örökkévalóság mécsese alatt, egy ôrült sakknagymester által játszott szimultánpartira kezd hasonlítani. És mégsem kerülhetem meg, bármilyen abszurdan hangzik is, hogy aki az emlékezéssel kapcsolatos zsidó kényszerességet próbálja megérteni, az – akár egy metafizikai falba, – elkerülhetetlenül ebbe a gondolatba ütközik, és a fal mögött „egy” „Isten” van.
Jó, de én nem vagyok sem rabbi, sem zsidó filozófus, pláne nem caddik, haszid “igaz”. Amit minderrôl tudok, azt Bubertôl, Benjamintól, Franz Rosenzweigtôl és még néhány más írótól tudom — és persze az apám prédikációiból.
Mindeközben a 19. századi belgiumi zsidó emancipáció több kiválasztottat vonzott: 1808-tól 1914-re a zsidók száma 800-ról l5 ezerre növekedett, majd az elsô világháború után 60 ezerre duzzadt, és l940 körül talán 65 ezer is megvolt. 1880 elôtt a legtöbben Hollandiából, Németországból és Elzász-Lotharingiából jöttek, de az 1881-es évtôl kezdve, amikor Oroszországban egy apokaliptikus méretu pogrom dühöngött, askenázik, keleti zsidók, nem csak Oroszországból és Ukrajnából, de Lengyelországból, a Balti államokból és máshonnan is a füstbe és árnyékba borult stetl ek Európájából Belgiumban keresték a boldogulásukat. (Egy szerencsétlen évszázaddal késôbb próbálom megérteni azt az Európát, és egy 1983-as amerikai fotóalbumot lapozgatok, a Vanished World (Eltunt világ) címut, amelyben R. Vishniac a háború elôtti kelet-európai gettókról készített szívbemarkoló képeit gyujtötte össze. Az ortodox zsidók nem engedték volna magukat fényképezni, így sok képet rejtett kamerával készített az ugyancsak zsidó Vishniac, aki l940-ben a ruháiba varrottan csempészte ki negatívjait Európából. Továbbá? Továbbá nosztalgikus történetek vannak csak, és amennyiben egyáltalán lejegyezték ezeket, az jobbról balra történt, a jiddish fordított világában. Persze Singert lefordították és Solem Alechemtôl megvan németül az Anatevka, amelynek meséjét a mindenki által ismert Broadway musicalben, a Hegedus a háztetônben dolgozták fel. De mennyi kincset rejt még a négyszögletu betuk sötét gettója?)
A kelet-európai zsidók tömegesen telepedtek meg Antwerpenben, a gyémántiparban és a gyémántkereskedelemben a jiddis lett a fônyelv. Csupán kisebb részük volt ortodox haszid, és hordta azt a próféta szakállt, amelyet Chagall megörökít majd, és hordta a fekete-fehér “vasárnapi” ruhát, a kaftánt, a széles karimájú kucsmát, amely alól a pajesz szerpentinként kunkorodott elô, a hajfürt, amelyet abbeli félelmükben nem vágtak le, nehogy megszegjék az akárhányadik micvát , a törvényt, és amely akkorra már a lengyel vidéken is anakronizmussá vált. De a legtöbb askenázi úgy volt haszid, ahogy a belgák katolikusok: a szabályok prózájából és a rituálék költészetébôl megalkották saját antológiájukat, akkor is, ha zsidó emlékezetük nem feledte a nevelést, minden, a mindennapi életnek formát adó elôírást tudtak, függetlenül attól, hogy tartották-e ezeket vagy sem.
A századforduló körül Antwerpen lett Belgium legzsidóbb városa, zsidóbb, mint Brüsszel. Becenévként divatba jött a „scheldeparti Jeruzsálem” és késôbb a „Brabosch” is, Brabo, az antwerpeni Romulus, a legendás hôs városnegyede. A tulajdonképpeni negyed a pályaudvar környékén volt (és van ma is) a Pelikán utcával és a Gyémánttôzsdével, amelynek legfelsô emeletét látni lehet a vonatokról, amelyek az elegáns dísztornyos vasúti hídon keresztül érkeznek a fôpályaudvarra vagy éppen elhagyják azt, és a híd alatt most is jiddisül vitatkozik Lipschutz és Kupperbaum.
És akkor elérkezett l933, a nácizmus póklábakkal szôtte vérlobogóját, és több ezer zsidó menekült Belgiumba, elsôsorban Antwerpenbe. Akinek tellett rá, az jegyet váltott Amerika felé a Red Star Line egyik gôzhajójára, akinek nem, az legálisan vagy illegálisan maradt, dolgozott vagy munka nélkül volt ... akárhogy is, de már a puszta jelenlétük is ajándék volt a belga ultrajobbnak, amelyet arra ihletett az erfurti (l6 nyelven megjelent) Weltdienst, hogy az összes zsidó arcot a jól ismert, egyetlen karvalyorrú, beesett szemu medúzafejjé gyúrja össze.
Az antiszemita delírium és amegbízhatatlan belgák
Az irigylésre méltó századunkban kialakult európai zsidógyulölet jobb megértése érdekében a fiatal Winston Churchill (volt ô valaha fiatal egyáltalán?) a Cioni bölcsek jegyzôkönyvével kapcsolatban kifejtett gondolatai rendkívül tanulságosak.
E szégyenteljes írásmu orosz diplomatakörökben cirkulált a századforduló környékén, majd végül könyvformában is megjelent a sokat sejtetô Az Antikrisztus, mint politikai lehetôség címu mu tizenkettedik fejezetének mellékleteként Moszkvában, a különben áldott emléku l905. évben. Ez volt az az esztendô, amikor a Barnard nagyszülôk egybekeltek, és, amikor az én kedvenc királyi gazfickóm, az idôközben már megvénült II. Lipót megnyitotta a világ legszebb pályaudvarát, a vasútkatedrálist a Pelikaanstraaton, a rue Pélicanon.
Bon. És ki volt a szerzô? Ez egy olyan vicces kérdés, amit vacsora után intellektuális társaságban egy konyak és szivar mellett, ha még dohányzik egyáltalán, tesz fel az ember. Azt mindnyájan tudjuk, hogy ezek a jegyzôkönyvek hírhedt antiszemita misztifikációk. Úgymond zsidó vezetôk találkozójának jegyzôkönyve, amibôl megtudhatjuk hogyan akarták szabadkômuvesek és élenjáró liberálisok segítségével a keresztény társadalmat romba dönteni. Hogy még pontosabbak legyünk, ezt az összejövetelt állítólag l897-ben tartották Bázelban. De ki a dokumentum írója – hamisítója vagy összeállítója? Azért is különös, hogy erre senki nem tudja a választ, mert a Mein Kampfon kívül nem jelent meg ennél hatásosabb antiszemita irat. Ôszintén megvallva röviddel ez elôttig én sem tudtam. Senki többet? Jó, akkor kiterítem a lapomat: Szergej A. Nilus, az orosz titkosrendôrség alkalmazottja. És kinek a könyvtárában található példány ebbôl a csaknem kilencven oldalas mellékletbôl? Senkinek sincs meg, holott majdnem minden európai nyelvre lefordították. Az angol fordítás 1920-ban jelent meg és 1972-ben nyomtatták a 85., igen, a nyolcvanötödik kiadást, amelynek egy fénymásolatát Ludo Abichttól kaptam ajándékba.
És most akkor Winston Churchill. Az Illustrated Sunday Herald 1920. február 8-i számában a következôképpen elmélkedett az írásmurôl: „Ez a mozgalom nem új a zsidók körében. Spartacus-Weishaupt korától Karl Marxig, és attól egészen Trockijig Oroszországban, Kun Béláig Magyarországon, Rosa Luxemburgig Németországban és Emma Goldmanig az Egyesült Államokban ez a civilizáció megsemmisítésére és a társadalomnak a fejlôdés feltartóztásán, irigy rosszindulaton és lehetetlen egyenlôségen alapuló átalakítására irányuló világméretu összeesküvés egyre nô.”
Röviden minden bolsevik zsidó volt, és minden kicsit zsidó bolsevik. Így gondolkozott az az ember, aki Hitler elsô számú ellensége lesz majd, a sakktábla fehér királya, tehát senki ne csodálkozzon, hogy Európában a két világháború közötti idôszakban mindenki összeesküvést sejtett és, hogy a magyarok (akik késôbb oly lelkesen kollaboráltak) már l924-ben törvénnyel tiltották ki a cionista bunbakokat az egyetemekrôl.
És Belgium?
A belgák és a fanatizmus! Ah, ezek az erkölcstelen számítók. Ennek a polgári anarchista népnek nem sok köze volt az olyan haszontalansághoz, mint az antiszemitizmus, amibôl végül is semmi ízleteset nem lehetett készíteni, és jó haszonnal tovább adni sem lehetett. Ez a nép immúnis volt a vírussal szemben. Egy évvel a jegyzôkönyv megjelenése után egy, a kormány által létrehozott különleges bizottság a belga zsidók társadalmi emancipációját vizsgálva jelentésében úgy találta — mindez kicsit furcsán hangzik az én politikailag korrekt koromban, ám akkor 1906-ot írtak —, hogy Belgiumban „zsidókérdés” nincs, ami azért megnyugtató volt.
Azonban a harmincas években már Belgium sem volt biztonságos, a nácik barna pestist csempésztek át a határon, az emberek megfertôzôdtek, zokogva és félrebeszélve kapcsolódtak be abba a fölfoghatatlan kórusba, amely a nagy antiszemita delíriumot szólaltatta meg. Fôleg Antwerpenben volt nagy felhajtás. Mert Antwerpen nem csupán a kölni származású tejesember, Max Rosenbaum, aki az elsô világháborúban az ôrmesterségig vitte és Jankel der Kajskettenmacher, a hatalmas égimeszelô sapkakészítô a Magdalenastraatból vagy Alter Lazarovic, aki hetente zöld és kék szifonos üvegekben hordta szét triciklijével a szódavizet vagy Roman Silderblatt városa volt, ... hanem ebben a városban volt a katolikus, igen a jobboldali, de (tiszta formájában) békés flamand nacionalizmus olyannyira aktív, hogy végül önnönmaga ideológiai aberrációjába annyira belegabalyodott, hogy abból csak egy hatalmas gordiuszi csomó maradt, rossz gondolatok kibogozhatatlan gubanca, amit végül a háború után az elnyomás kardja vág majd keresztül. Lélegzetelállító paradoxon: ugyanaz a Flamand Mozgalom, de mégis egy másik, rendelkezett néhány zsidó szimpatizánssal, a nemzetközi híru jogász Nico Gunzburggal az élen, akik nagyon is jól megértették, mit jelent, ha egy nép bizonyos alapjogokkal nem rendelkezik. (Zsidó patriotizmus? Csak ha pontosan tudják melyik is az ô hazájuk. A gond csak az, hogy ezt maguk a flamandok sem tudják.)
És akkor milyen antiszemita tevékenységeket alakított ki a flamand nacionalizmus, elsôsorban Antwerpenben?
Kezdetben semmilyet. Sôt. Kezdetben a Flamand Nemzeti Szövetség Tanácsa, ezzel a nagy szocialista polgármestert, Kamiel Huysmanst követve, elitélte a Harmadik Birodalom zsidópolitikáját. Azonban ez az egységes osztrák-barátság nem sokáig maradt fenn. A belga zsidók címu könyvében írja Ludo Abicht, hogy „1936-tal kezdôdôen olyan kimondottan antiszemita lapok jelentek meg, mint a Bezem (Söprü), Burgerstrijd (Polgárharc) és a Stormloop (Roham) és olyan bizottságok jöttek létre, mint az antwerpeni ügyvéd, Lambrechts alapította Népi Ellenállás. Azonban nem csupán kicsi, marginális csoportocskák (mint például az Antizsidó Front) vagy egyéni akciók okoztak fölindulást. Az antiszemitizmus a háború elôtti utolsó években ugyanúgy terjedt a Verdinaso és a Flamand Nemzeti Szövetség köreiben, és a pártok vezetôsége sem a megjelent írásoktól, sem az akcióktól nem határolta el magát egyértelmuen. A Flamand Jogászszövetség még 1939 májusában kizárta zsidó tagjait. Az 1937-es Guldensporenvieringen (az l302-es Aranysarkantyús ütközet emlékére rendezett ünnepségek) árnyékában radikális forrófejuek zsinagógák és zsidó lakóházak ablakait törték be.”
Voila. Már ennyi is elég lenne ahhoz, hogy Antwerpen hetedíziglen halálra szégyellje magát. Azonban Heidét, amelyet franciás-romantikus jellege folytán akár az Igazi Antwerpeni Színház is használhatna díszletnek, Abicht nem említi. A történetet, amelyben a fent említett Lambrechts igen csúf szerepet játszott, Sylvian Brachfeld, többek között az Ön zsidó szomszédja szerzôje meséli el a Belgisch Israelisch Weekblad l986. január 3-i számában.
Heide, az Antwerpentôl északra fekvô zöldövezetbeli település, népszeru zsidó üdülôhely volt. Sok fa, sok zöld. Zsidó szállodák és panziók. Zsinagóga, az egyetlen a belga vidéken, ahol még ma is tartanak istentiszteletet. „A nem zsidó lakosság általában barátságos viszonyban volt a zsidókkal ...” Nyári vasárnapokon az antwerpeni zsidók a környezô erdôkben kirándultak.
Mindez Lambrechts urat rendkívüli módon zavarta. 1937-ben a Népi Ellenállás vezetôje úgy döntött, hogy ott Heidében egyszer s mindenkorra jól ráijeszt ezekre a Krisztusgyilkosokra. Azzal kezdte, hogy egy olyan szobakiadó ügynökséget nyitott, amely csak árja nyaralóknak adott ki lakásokat és szobákat. A gyilkos követelés aktivistái minden zsidó levelesládába fenyegetô levelet dobtak, és egy álvonatjegyet, amelyen úticélként az állt, hogy “irány Palesztina és no retur”, majd nem sokkal ezután minden zsidó házra és egy csomó fára röplapot akasztottak, ezzel a felirattal: „El innen a zsidókkal és az idegenekkel!”. (Ebbôl egy valamennyi nyelvtani érzékkel rendelkezô járókelô legalább levonhatta azt a következtetést, hogy a zsidók mindenesetre nem voltak idegenek.) És mindeközben az egész zsidó közösségnek jelentôs üvegkárt okoztak.
Azonban az Antwerpeni Gazdasági Ellenállás Szövetsége, amely a gyémántüzletben tevékenykedô Isidore Lipschutz elnöksége alatt német termékek bojkottjáért küzdött, célravezetô ellenstratégiát dolgozott ki: a röplapokra újabbakat ragasztottak („Itt mindenkit szívesen látunk fajra, nemzetiségre vagy felekezetre való tekintet nélkül”) és minden antwerpeni zsidógyulölônek vonatjegyet kézbesítettek, amelyen az állt, hogy: „Hitlerfiúk Berlin felé, negyed osztály, marhavagon”.
A szerencsétlen Lambrechts, akin már nagyon elhatalmasodott a viszketegség, úgy érezte, hogy eljött az erôszak ideje. Összeverbuvált egy csapat verôlegényt, és egy este elküldte ôket Heidébe, zsidó gyerekeket molesztálni. Azonban a terv kiszivárgott, elszánt antifasiszták marokra fogták késeiket, és egy vizesárokban várták a sértett tanácstag e Sturmabteilung -ját. Amikor a barnaingesek „a holdfényben meglátták a pengeélek csillogását, megijedtek, tétováztak egy pillanatig, majd sarkon fordultak és eltuntek.” Erre „az antiszemiták fölfogták, hogy mindez hiábavaló volt” és „felhagytak kísérleteikkel, bezárták ügynökségüket, és elhagyták Heidét.”
Függöny.
Az antiszemita Antwerpen!
De azért a Hamburgból útra kelt St. Louis , amely mint egy hullámzó szégyenfolt, fedélzetén 960 zsidó menekültet szállított, miután sehol nem engedték lehorgonyozni, végül is Antwerpenben kötött ki. Ez l939-ben volt. Ehlers SS-Sturmbandführer néhány évvel késôbb ezt egy Berlinbe írott jelentésében a belgák tökéletes megbízhatatlanságának bizonyítékaként emlegeti. Ezt azért elég pontosan megfigyelte az a náci. Mert mint tudjuk, éppen ennek a szívderítô hatalomgyulöletnek köszönhetô, hogy Dánia után a belgák rendelkeznek a megszállt Európa legkevésbé szörnyu deportálási adataival.
És különben a fecsegô-pletykálkodó
Antwerpenben a bármilyen irányzatú „divatos” politikai
gondolkodásra leginkább a következetesség könnyed
hiánya jellemzô. A
logica civilis Antverpiana
csupán
egy példáját említem: A mindennapi életben
cukrász, különben költô Bert Peleman a háború
alatt a rosszhíru Fekete Brigád tagja volt. Jól van,
azaz inkább rosszul, – de a kollaboráns rímfaragó
l942-ben zsidó kollegáját a Pelikán utcai Modern
Cukrászatból asszonyostól, gyerekestül otthonában
bújtatta. Próbálok elképzelni egy hasonló
holland történetet, bár tudom, hogy ez legalább
annyira hiábavaló, mintha pálmafákat keresnék
Scheveningenben.
KASSAI MELINDA FORDÍTÁSA
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu