KRISTIEN HEMMERECHTS

VASÁRNAPI NÔVÉREK

Saskia fél a sötétben. Ha leoltják a villanyt, megdermed a félelemtôl, és nem tud, nem mer felkelni az ágyból, még azért sem, hogy újra felkapcsolja a villanyt. Aki Saskiát csak nappal ismeri, soha nem hinné, hogy fél a sötétben.

– Kapcsold fel a villanyt! Na, csak egy picikét.

„Picikét”, ez Saskia szavajárása. Ha a mamám hív, most már én is ezt mondom neki. „Várj egy picikét! Mindjárt jövök.” „Semmi picikét. Most jössz. Azonnal.” A mamám ki nem állhatja ezt a szót.

Napközben Saskia bohóc, örökké fecseg és arcokat vág. Színésznô szeretne lenni, és már néhányszor szerepelt a televízióban. Az iskolában nálunk is volt egyszer egy nô, aki gyerekeket keresett egy adáshoz. Aki szeretett volna szerepelni, annak az osztály elôtt énekelnie vagy mesélnie kellett valamit, de mindenki elôre tudta, hogy ki lesz az. „Lu-cy, Lu-cy, Lu-cy”, skandáltuk mindannyian egyszerre. Lucy ezt a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, még csak el sem pirult. Gyanítottam, hogy Saskia osztályában is így van ez.

Saskia papájának a mamám elôtt volt egy barátnôje, aki színházban játszott, és akkor Saskia is eljátszhatott egy kis szerepet. Ô volt a gyerek, akit a mamája kiküld a szobából, ha a szeretôjét fogadja. „Drágám menj szépen fel a szobádba babázni”, mondja az anya, és akkor Saskiának azt kell válaszolnia, hogy „igen, mama”, de elbújik egy karosszék mögött, hogy semmit el ne mulasszon. Anne-Lore – a barátnô – játszotta Saskia anyját, és Saskia egy öltözôben öltözhetett vele. Az elsô elôadás után Saskia is kapott virágot, ugyanúgy, mint ô. A papája filmre vette az elôadást, és Saskia megígérte, hogy megnézhetem videón, ha egyszer elmegyek hozzájuk. Saskiának minden megvan videón, amit valaha is csinált. Ha akarja, minden nap megnézheti magát. Tulajdonképpen igazából Anne-Lore-ra vagyok kíváncsi, mert Saskia azt mondja, hogy nagyon szép és kedves. Mindig mosolyog. És soha nem mérges.

– Papa, – kérdezi néha Saskia – mikor játszik Anne-Lore legközelebb? – Aztán az ölébe mászik, átöleli a vállát, és apja arcához szorítja arcát. – Megnézzük majd? Na, légyszíves! Fölhívod Anne-Lore-t? Kérdezd meg, hogy nincs-e valami szerep a számomra! Papa, mikor hívod meg Anne-Lore-t? Úgy szeretném még egyszer látni!

A papája ilyenkor mindig elneveti magát. – Drágaságom – mondja, és megcsókolja Saskiát. Anne-Lore-nak azonban sajnos nincsenek gyerekei. Saskia azt állítja, hogy apja összes barátnôi gyerekei közül engem szeret a legjobban. A mamámat viszont túl szigorúnak tartja. És túl öregnek a papájához. A papájának mindig szôke barátnôi voltak, az én mamámnak meg fekete a haja. „Marijn tipikus tanárnô”, mondja. Az elején furcsa volt, hogy Saskia Marijn-nek hívta a mamámat, de most már néha én is így hívom.

– Marijn, mikor lesz ebéd?

– Leótól kérdezd!

Leo Saskia papája. Amikor Leo nálunk van, mindig ô fôz. Az én papám soha nem fôzött. Elôször, mikor Saskia is eljött egy hétvégére a papájával, Marijn a vendégszobában ágyazott meg neki. Saskia azért megkérdezte az apjától, hogy vele alhat-e „na, papa, légyszíves” – de Leo azt mondta, hogy az lehetetlen – „drágaságom, ezt mégiscsak meg kell értened.” Annyi év után Saskiának mégiscsak meg kellett értenie. „Papa, légyszíves!” „Bátorság, kislányom.” Ahogy Leo lekapcsolta a villanyt, Saskia el volt veszve. Az ajtó résnyire nyitva állt, de a folyosón nem égett a villany. Amikor Leo és Marijn lefeküdtek, Saskia még mindig sírt. Nem volt más hátra, mint a vendégágyat átköltöztetni az én szobámba.

– De most aztán alvás!

– Mama, mi történt?

– Ó, istenem, most a másik is felébredt. Mind a kettôtöknek aludnia kell. És ne keljetek föl, míg be nem szólok nektek.

Villanyoltás. Ajtócsukás.

– Kapcsold föl a villanyt! Na, csak egy picikét.

– Aludnunk kell.

– Na, egy picikét!

Erre fölkapcsoltam a villanyt.

– Ismered azt a viccet az apácáról, aki nem tudta, mit jelent szerelmesnek lenni?

– Pszt! Meghallja a mamám!

– Egy napon találkozott egy atyával, aki...

– Gyerekek, most már elég volt! Egy szót sem akarok hallani!

Villanyoltás. Ajtócsukás.

– Marijn büdös – suttogta Saskia.

– Nem igaz!

– De igen. És te is büdös vagy.

Saskia ágya mégis az én szobámban maradt. Marijn még mindig vendégágynak hívja, pedig Saskia az egyetlen, aki aludni szokott rajta. Leo péntek este, vagy szombat reggel elhozza Saskiát a mamájától, és együtt jönnek hozzánk. Elôfordul, hogy Saskia a mamájánál marad egy-egy családi ünnep alkalmából, vagy egy barátnôjénél alszik, és akkor nem találkozunk hétvégén. Az erkölcstan tanárnô azt mondta Saskiára, hogy ô az én vasárnapi nôvérem. Megírtam egy fogalmazásban, hogy négyesben kirándultunk, erre a tanárnô megkérdezte, hogy kicsoda az a Saskia. Amikor elmagyaráztam neki, azt mondta: „Szóval van egy vasárnapi nôvéred.” És mosolygott. Vasárnapi nôvér. Nekem tetszik ez a szó, mégsem mondtam el Saskiának. És Marijn-nek sem.

Saskia azt mondja, hogy az ô szülei soha nem veszekedtek. Egy napon egyszeruen rájöttek, hogy olyan a viszonyuk egymáshoz, mint a testvéreké. „Mindig másokba szerettek bele”, meséli Saskia. A mamája pedig egyszer csak beleszeretett abba a nôbe, akibe a papája éppen szerelmes volt, és rájött, hogy ez komoly ügy. Amíg Saskiát nem ismertem, nem tudtam, hogy nôk szerelmesek lehetnek nôkbe, vagy férfiak férfiakba, de Saskia azt mondja, hogy Svédországban a férfiak házasságot köthetnek férfiakkal, és gyereket is fogadhatnak örökbe, ha akarnak.

– A férfiak hogyan szerelmeskednek egymással?

Ezt még Saskia sem tudja.

– Biztosan ugyanúgy.

– Hogy ugyanúgy?

– Hát, egyszeruen ugyanúgy.

Saskia megbeszélte a mamájával, hogy egyszer elmehetek hozzájuk, és akkor megnézhetem, hogy hol lakik, ha nem nálunk van, de azt is már olyan régen ígéri, hogy megmutatja, hol lakik a papája, ha nem nálunk van, és abból sem lett még semmi. Vagy a mamám akar éppen velem vásárolni menni, vagy Saskiának kell színjátszás órára mennie, vagy hozzánk jönnek vendégek.

– Szerinted Marijn tudja, hogy a mamád egy nôvel él együtt?

– Persze, hogy tudja.

Saskia szerint Leo és Marijn kapcsolata nem sokáig fog tartani. Azt állítja, hogy „soha nem tart sokáig”. És hogy akkor mi sem fogunk többé találkozni. „Mindig így szokott lenni”, mondja. De én azt hiszem, hogy még egy darabig együtt lesznek, mert már tervezik a közös nyaralást, és nemsokára a nagynénik is eljönnek vendégségbe. Marijn egy óvatlan pillanatban elmesélte nekik, hogy van egy barátja, és most feltétlenül találkozni akarnak vele.

– Ne haragudj, Leo, – mondja Marijn – de kipréselték belôlem.

– Semmi baj – válaszolja Leo.

Ezt gyakran hallom tôle. Amikor a mamám elmondja neki, hogy a papámmal meglátogatja a volt anyósát, aki súlyos beteg, és ezért nem szabad tudnia a válásról, Leo azt feleli: „Persze, menj csak el. Semmi baj.” Saskia csodálkozik, hogy én nem tudom, miért váltak el a szüleim. Tudni akarja, hogy miért találkozom ilyen ritkán a papámmal, de azt én magam sem tudom. Az ô szülei mindig mindent megbeszélnek vele. És soha nem mérgesek. Amikor a mamája meglátta Leót az ágyban Verával – azzal a nôvel, aki most az ô barátnôje –, nem kezdett el káromkodni, vagy ilyesmi, hanem egyszeruen melléjük bújt az ágyba. „A mamám tudni akarta, hogy mi van abban a nôben” – mondja. Reggelente Saskia meg én néha Leo és Marijn mellé bújunk az ágyba, és akkor Saskia rákezdi. „Papa, te tudod, hogy miért vált el Marijn a férjétôl?” „Papa, te jobban szeretsz férfiakkal szerelmeskedni, mint nôkkel?” Vagy megkérdezi, hogy az apja és Marijn csinálnak-e majd gyereket. „Egy kisfiút. Na, papa, légyszíves, én majd vigyázok rá. És a mama is gondoskodni fog róla. Rajta, gyerünk. Ha, sokáig vársz, Marijn már túl öreg lesz.” Vagy megkérdezi a papáját, hogy zavarják-e a szôrszálak Marijn mellén. „Tényleg, papa, szôrszálak nônek a mellén. Láttam. Azért van, mert kivették a méhét? Papa, tényleg kivették a méhét? Azért nem csináltok gyereket?” Leónak mindig hangosan kell nevetnie, amikor Saskia ilyen lendületben van. Néha ilyeneket is mond: „Papa, nagy a pocakod. A mama helyében én sem szeretnék veled szerelmeskedni. Marijn, szerinted is nagy hasa van Leónak?” Marijn soha nem tudja, hogyan reagáljon. Legtöbbször egyáltalán nem válaszol, és sietve felkel az ágyból.

Amikor az apám még velünk lakott, kaktuszokat termesztett. Órákat töltött el az ablaknál álló virágosláda mellett. Feles olvasószemüvege mindig az orra hegyéig csúszott. Ha a múlton gondolkozom, mindig az jut eszembe, hogyan állt ott az apám, kissé elôrehajolva, a virágosláda mellett. A kert tele volt növényekkel, amelyek nem fértek a virágosládába, és az apám nem adott túl rajtuk. A kaktusz virágai hihetetlenül szépek tudnak lenni. Az én szobámban legalább húsz kaktusz volt, amit tôle kaptam, és mindegyik máskor virágzott, de Marijn az összeset kidobta. „Nem akarok kaktuszt látni a házamban – kiabálta. – Sikítani fogok, ha valaki a kaktusz szót kiejti a száján.”

Már sikítozol, gondoltam magamban. Mindig sikítozol.

Akkor ott voltak a nagynénik. Isten tudja, mi történt volna a nagynénik nélkül. Alma néni elvitte a virágosládát, és az apám összes lemezeit, rézkarcait, ruháit és könyveit, minden holmit, ami még ott maradt. Yvonne néni felhúzott egy pár kesztyut, és az összes kaktuszt egy szürke szemeteszsákba rakta. Marijn sikítozott.

– Semmit sem akarok látni a házamban, ami azé az emberé. Semmit! Semmit! Semmit!

Hol volt akkor a papám? És mit követett el?

Egy napon, amikor Marijn értem jött az iskolába, azt mondta, hogy nem mehetünk haza.

– Miért nem?

– Mert valami nagyon-nagyon szörnyu dolog történt. Nem mondhatom meg, hogy mi. Olyan rettenetes.

Ott ült az autóban és sírt, és én szerettem volna, ha beindítja a motort és elindulunk, mert az iskolakapun kijövô gyerekek mind látták. Haza akartam menni, de nem lehetett.

– Hova megyünk?

– Nem tudom. Gondolkozzunk egy kicsit. Van nálad pénz?

– Száz frank. Nem gondolkozhatnánk valahol máshol?

Aznap éjjel a nôotthonban aludtunk, egy városszéli öreg épületben, tele nôkkel és gyerekekkel. A konyha és a fürdôszoba közös volt, és minden koszos vagy törött. Éhes voltam, de egy falat se ment le a torkomon. Másnap is ott aludtunk és harmadnap is, de a mamám nem bírta azt a sok nôt a gyerekeikkel. Alma néni jött értünk, és két hétig nála maradtunk. A mamám nem volt jól. Amikor végre hazamehettünk, a ház nem nézett ki máshogyan, mint azelôtt. Néhány hét múlva az apám várt az iskola elôtt. Szerette volna tudni, hogy vagyok, és együtt megittunk valamit. Nem nézett ki máshogy, mint azelôtt. De Marijn most szerelmes, és a nagynénik tudni akarják, hogy kibe. Alma néni megírta, hogy mindannyian eljönnek, Mathilde néni, Yvonne néni, Yolande néni, Marie-Josée néni és maga Alma néni. Szeretnének elmenni vásárolni, mert Yvonne néninek új szemüvegkeretet kell venni, Mathilde néni pedig tudni szeretné, hogy manapság mennyibe kerül egy bôrfotel, és mindannyian meg akarják nézni az új divatot. „Tudod, hogy van az, amikor a vidékiek felmennek a városba”, írja Alma néni. De elôször eljönnek hozzánk egy kávéra, hogy megnézzék Marijn új barátját.

Marijnt a nagynénjei nevelték föl. Az anyja – az én nagyanyám – meghalt, amikor Marijn még egészen kicsi volt. Ô volt a legfiatalabb a hat testvér közül – és a leghôbörödöttebb, mondták a nagynénik. Én minden nyáron a nagynéniknél nyaralok a faluban, amit Marijn egyáltalán nem ért. Valahányszor ott van, alig várja, hogy visszajöhessen. „Ott mindenki mindenkirôl mindent tud”, mondja.
 
 

A nagynénik látogatása elôtti estén Saskia meg én Marijnt és Leót halljuk a szomszédos szobában. „Nem, nem, nem!” sikoltozik Marijn. „Nem, nem, nem! A lányom...a házasságom...a...a...a.”

– Kapcsold föl a villanyt! – súgja Saskia, de én a fejemre húzom a nagypárnát, és még így is hallom a sikoltozást, nem, nem, nem, és most már én is sikoltozom, azt sikoltozom, hogy nem akarok sikoltozást hallani, hogy a papám, a papám, a papámat akarom.

– Mi van, mi történt, Saskia, mi van vele, mit mondtál neki?

– Semmit sem mondtam. Ti kiabáltatok mindenfélét. Ti kezdtétek.

Marijn átölel, és amikor elenged, rögtön egy másik kar fon át. Leo megcsókol. Leo még soha nem csókolt meg.

– Én is – nyafogja Saskia. – Én is kérek egy puszit.

Megengedik, hogy fölkeljünk. A konyhában kapunk egy csésze meleg tejet.

– Rajta, Saskia, mondj egy viccet! – mondja Leo.

És Saskia rákezdi. Volt egyszer egy holland, egy kínai, meg egy belga, és a holland...a kínai...meg a belga...

Marijn csuklik a nevetéstôl.

– Csináld még egyszer a kínait! – kérem Saskiát, és ô megint rákezdi, és Marijn hagyja, nem mondja, hogy aludnunk kell. Éjfél után kerülünk ágyba mind a négyen.

– Ha ezt a nagynénik tudnák... – mondja Leo.
 
 

– Akkor hát te vagy Saskia – mondja Alma néni.

A nagynénik bonbont hoznak Marijnnek, és cigarettát Leónak. Saskia meg én egy-egy trikót és egy-egy tábla csokoládét kapunk. Puszit kell adnunk, és megsimogatják a fejünket. Úgy érzem magam, mint egy árvagyerek, aki ideiglenesen Leónál és Marijnnél talált hajlékot, de kiderül, hogy a válások betörtek a falu életébe is. A trafikos Frida három gyerekkel hagyta ott a férjét, egy bizonyos Frank pedig már hónapok óta külön él a feleségétôl.

– Ki gondolta volna ezt Frankról? Olyan derék fiatalembernek látszott.

– Mindig azt gondoltam, ez a fiú a mi Marijnünknek való.

– Vissza kellene költöznöd hozzánk, a faluba, Marijn. Egészségesebb lenne a gyerekeknek. Nézd meg, milyen sápadtak.

– Beszélsz még vele, Marijn?

Vele, az az apám.

– Pszt, Marie-Josée, a gyerekek!

A gyerekek mi vagyunk.

– Menjünk játszani? – kérdezi Saskia.

– Maradj, Saskia, az asztalnál, még jön az édesség. Persze, hogy beszélek Jeroennal. Nehéz is lenne másképp, a gyerek miatt.

A gyerek én vagyok.
 
 

A nagynénik vásárolni mennek, és Marijn minket is velük küld. Yvonne néninek mégsem kell új szemüvegkeret, viszont kell egy új fuzô, Saskia pedig nem hisz a szemének, amikor az elárusítónô megmutatja a különbözô modelleket. Még sohasem látott fuzôt, sôt, azt sem tudta, hogy létezik ilyesmi. „De ez nagyon fájhat!” A nagynénik nevetnek, mert mind az öten hordanak fuzôt. Saskia megtapogathatja. „Milyen kemény!” „Az halcsont.” „Vannak halcsont nélküli fazonjaink is”, mondja az elárusítónô, de azokról Yvonne néni hallani sem akar. „Kell egy kis tartás az embernek”, mondja. Utána három különbözô bútorüzletet nézünk meg, de Mathilde néni nem talál semmi ízlésének megfelelôt, így aztán elmegyünk palacsintát enni.

– Milyen öregnek kell lenni ahhoz, hogy az ember fuzôt hordjon? – kérdezi Saskia.

Ezen megint kuncogniuk kell.

– Egyél sokat, gyermekem, akkor hamar elég öreg leszel hozzá.

Még egy palacsintát kapunk, Marie-Josée pedig egyszer csak kiböki a kérdést:

– Saskia, van neked mamád?

– Kettô is – válaszolja Saskia. – Az egyiket Lindának hívják, a másikat Verának. Egy ágyban alszanak. Néha én is odafekhetek melléjük. Linda, Vera, és Saskia.

A nagynénik hangosan nevetnek. Rázkódik a mellük, gyöngysoraik és aranyláncaik fel-alá ugrálnak.

– Te is eljönnél hozzánk, Saskia? – kérdezi Alma néni. – Mégiscsak kellemesebb, ha ketten vagytok. Persze elôbb meg kell kérdezned a papádtól és a mamádtól.

– Ó, igen – helyesel Mathilde néni. – Így van – mondja Yvonne néni, és Yolanda néni meg Marie-Josée néni is bólogatnak, így hát mi is igennel válaszolunk. És a szüleink megengedik, hogy menjünk. Megengedi Linda és megengedi Leo, megengedi Jeroen és megengedi Marijn. Közösen írunk levelet Alma néninek. Megengedik. Megyünk. Nekem azért egy kicsit különös az egész, mert megszoktam, hogy Saskiával csak hétvégén találkozom, és a nagynéniket meg a falut már évek óta ismerem. Nem tudom elképzelni, hogyan leszünk ott Saskiával együtt.

– Milyen jó lesz nektek, hogy együtt nyaraltok – mondja Leo és Marijn.

– És milyen jó nektek! – mondja Saskia. – Két hét gyerekek nélkül.

De azután Leo ölébe mászik, és megkérdezi, hogy hiányozni fog-e neki. – Ha akarod, itthon maradok veled.

Leo és Marijn azonban mást tervez. Néhány napra Bécsbe, Prágába, vagy Berlinbe szeretnének utazni. Augusztusban együtt megyünk négyesben nyaralni, és Saskia még egy hétre a tengerpartra utazik Lindával.

– És te? Te is mész a papáddal nyaralni?

– Nem.

– Miért nem?

– Csak.

Én egyfolytában két-három óránál több ideig soha nem vagyok az apámmal. Nem alhatok nála, mert nincs a lakásában még egy ágy. Még a virágosládájának sincs hely. Saskia szerint neki ezt jobban megszervezték. Három különbözô helyen van ágya: a mamájánál, a papájánál, és nálunk; de én nem vágyom erre. Saskia soha nem találja a ruháit meg a könyveit, mert nem tudja megjegyezni, hogy hol hagyta ôket.
 
 

Amikor a nagynénikhez megyek nyaralni, az elsô három-négy nap csak családi látogatásokkal telik. Mindannyian szeretnének velem találkozni, mert Marijn lánya vagyok, és Isabelle unokája. „Ha meglátom azt a gyereket, mindig azt hiszem, Isabelle tért vissza hozzánk” – mondogatják az emberek, akik ismerték a nagymamámat. Vagy azt mondják: „Szakasztott az anyja. Hihetetlen, hogy hasonlíthat ennyire egy gyerek az anyjára.” És ajándékokat küldenek velem Marijnnek: kocsonyát, egy abroszt, vagy körtebefôttet. De ha már mindenkit meglátogattam, azt csinálhatok, amit akarok. Alma néninél a széruben vannak régi biciklik, és akkor elbiciklizek a vízimalomhoz, és megnézem a kereket, ami a vizet kimeri, és kiönti, sokáig lehet bámulni, mert az ember kíváncsi, hogy egyszer vajon megáll-e, de nem áll meg. A hídnál összegyulnek a falusi gyerekek, és megbeszélik, hogy mikor mennek kirándulni, vagy egyszeruen trécselnek egy kicsit. Tavaly a nagynénik folyton Mariusszal, egy sovány, hirtelen növésu, göndör hajú fiúval ugrattak. Azt mondták, hogy miatta járok állandóan a hídhoz, és hogy szerelmes vagyok belé. Egy idô után nem mertem Mariusra nézni, mert féltem, hogy elvörösödöm. A hídnál mindig vannak szerelmespárok, és a vízimalom mögött, a fuben szerelmeskednek, de szerintem én ahhoz még túl fiatal vagyok. És én nem is szeretnék a fube feküdni, mert mindig Isabelle nagyanyám jut eszembe, akit a hídnál találtak meg, sok-sok évvel ezelôtt, amikor Marius vagy én még meg sem születtünk. Alma néni legalább százszor elmesélte. Isabelle zabolátlan teremtés volt. Így mondták az emberek. A templomban a pap ellene prédikált. Ô volt a rossz példa. A fekete bárány. A szülôknek távol kellett tartani tôle a gyerekeiket. És amikor terhes lett, nem akarta bevallani, hogy kitôl. Még tizenhat éves sem volt. Az egész falu a szégyenérôl beszélt. Az anyja kolostorba küldte, és hallani sem akart róla többé, de amikor megszült, elmentek hozzá a nôvérei és magukhoz vették a gyereket, Isabelle-t ott kellett hagyniuk, mert nem volt jól, mindenhol csak hernyókat látott, sírt, és hernyókat látott, sikoltozott és hernyókat látott. Az asztalon, az ételben, az ágyban, a ruháján, a hajában. Egy napon megszökött a kolostorból, és egy hét múlva megtalálták a holttestét. A hídnál. Fennakadt egy tartóoszlopon. Nem volt rajta ruha, a haja pedig elborította az arcát. Mintha nem lett volna arca. Hosszú barna haja volt. Mint Marijnnek. Mint nekem. A híd közelében gyakran gondolok erre. Alig volt három évvel idôsebb, mint én most. Olyan furcsa, hogy ott beszélgetek, és a hídon nem is látszik, hogy valaha ott akadt fönn a holtteste, mégis szeretek odabiciklizni, mert minden gyerek ott gyulik össze. A faluban mindenki tudja, hogy mi történt akkor, és nemsokára Saskia is tudni fogja, mert Alma néni nagyon szeret mesélni. Van egy fényképalbuma a családról, és esténként róluk mesél. Az anyám ki nem állhatja ezeket a történeteket. „Azért, mert elhoztak a kolostorból, még nem kell egész életemben naponta háromszor meghallgatnom ezt a történetet!”, mondja. Alma néni soha nem volt férjnél, ezért ô gondoskodott Marijnrôl. Ô volt a legidôsebb, és a nôvéreinek voltak saját gyerekei. Alma néni így nevezi. Sajátjaik.
 
 

Az iskolaév utolsó szombatján választanom kell: vagy Saskia iskolai mulatságára megyek, vagy a papámhoz. Saskia szeretné, ha eljönnék, mert teljesen egyedül fog fellépni, és a mamáját is láthatnám, meg Verát, aki valószínuleg terhes, mert a múlt hónapban megtermékenyíttette magát, de ha most nem megyek a papámhoz, akkor két hónapig nem találkozom vele.

– Tudom már, mit fogsz csinálni – mondom magamnak. Saskia számát ezerszer láttam otthon, amikor betanulta.

– Más lesz jelmezben, meg színházi világítással.

– Nem, a papámhoz megyek.

– Nem mehetnél vasárnap?

– A mamám azt mondja, hogy szombaton kell mennem.

Vettem egy kaktuszt, és oda akarom neki adni. A mamám egészen a bejáratig visz a kocsival.

– Ötkor jövök érted.

A távozó kocsi után integetek. A papám örül a kaktusznak. Megmutatom neki a bizonyítványomat, ô pedig megdicsér, hogy milyen szorgalmas vagyok. Kólát és sült krumplit vett, együtt nézzük a tévét. Rajzfilmeket, utána egy westernfilmet, és aztán még az iskolatévé egy adását. Öt óra elôtt öt perccel levisz a kapuhoz.

– Add át üdvözletemet az anyádnak – mondja.

Amikor a mamám autója megáll a kapu elôtt, már egyedül várom a járdán. Nem kérdezi meg, hogy milyen volt a papámmal, és én sem adom át az üdvözletet. Este Saskia elemében van. Az elôadás jelmezében, még mindig kifestve, soron kívüli fellépéssel szórakoztatja a jelenlevôket.

– És most a legnagyobb újság következik. Vera terhes. Lesz egy húgom vagy egy öcsém, vagy valami hasonló. Itt is lehet néha a baba? Na, Marijn. Milyen nevet adnál neki? Leszel a papája, Leo?

Este az ágyban elmesélem neki, hogy az én mamám sem ismerte soha a papáját, amit Saskia már másnap kikotyog.

– Marijn, igaz az, hogy a mamád mindenhol hernyókat látott? Nem félsz, hogy te is mindenhol hernyókat fogsz látni?

– És te, Saskia, nem félsz, hogy kapsz egy pofont?

– Marijn mérges, Marijn mérges – énekli Saskia.

– Saskia, hagyd abba.

– Leo is mérges. Marijn és Leo mérgesek. Együtt mennek Prágába, és mégis mérgesek.

Én azonban a nagymamámra gondolok, aki soha nem lett nagymama, örökre kislány maradt. Kislány, arcába hulló hajjal.

– Fogadj szót Alma néninek, legyél kedves és udvarias! Te is, Saskia! Megígéritek?

Megígérjük.

Az összes nagybácsi és nagynéni, unokaöcs és unokanôvér szeretne velünk találkozni, mindenhol limonádét, süteményt meg csokoládét kapunk, Saskiának pedig minden alkalommal újra el kell mondania, hogy hogy tetszik neki a falu. Este Alma néni elôveszi az albumot, és fényképeket mutat a nôvéreirôl, a szüleirôl, az eladott tanyáról, arról a férfiról, akibe évekig szerelmes volt, de az mást vett el, és nagyon sok fényképet Marijnrôl, és a nôvérei gyerekeirôl, meg azoknak a gyerekeirôl.

– Mindegyiket számon tartom. Van rá idôm – mondja.

Már a második nap mesél Saskiának a nagymamámról, Saskia pedig úgy tesz, mintha még nem hallotta volna a történetet. – Hernyókat? – kérdezi. – Igen – feleli Alma néni – hernyókat.

Mire éppen senkit nem kell meglátogatnunk, és végre biciklizhetünk, már elment öt nap. Nem szabad elfelejtenem, hogy a fékezéshez hátrafelé kell taposnom, és hogy Saskia biciklinyerge túl magas, a csavar viszont berozsdásodott. A vontatóúton biciklizünk a hídhoz. Már messzirôl látom a barátaimat, integetek, és ôk visszaintegetnek. Nem is kell bemutatnom Saskiát, mert már mindannyian hallottak érkezésérôl. Még feszélyezik magukat egy kicsit, mert Saskiával elôször találkoznak, és engem sem láttak már egy éve, de tudom, hogy holnapra ez elmúlik, és minden a megszokott módon megy tovább. Marius is ott van, és én persze elpirulok, és ô is elpirul egy kicsit. Tízkor hazabiciklizünk, és Alma nénit hallgatjuk, aki a fényképalbumból mesél. Másnap kezdôdik újra az egész: családlátogatás, fagylalt, sütemény, limonádé, biciklizés a hídhoz, és ebben az évben azt hiszem, hogy egy kicsit tényleg szerelmes vagyok Mariusba, és Marius is belém, de Saskia Mariust gyerekesnek tartja, és nem akar velem többet a hídhoz jönni. Azt mondja:

– Menj csak. Én itt maradok. Azok ott mind csak gyerekek.

– Na, Saskia, gyere már!

– Nincs kedvem. Úgy nyom az a biciklinyereg a lábam között. Holnap megyek, de ma nem.

Tudhatnám, hogy mit tervez, mégis hiszek neki, és elbiciklizek a hídhoz trécselni. Amikor hazaérek, ott ülnek együtt Alma nénivel a fényképalbum fölé hajolva. Én lihegek egy kicsit a biciklizéstôl, melléjük ülök, fél füllel hallgatok csak, Mariusra gondolok. Saskia az ágyban mondja el. Nem kell félnie, mert kint még világos van, a függönyök félig be vannak húzva, ô pedig nekikezd.

– Mindent tudok az apádról. Te is szeretnéd tudni?

Én nem tudom, hogy szeretném-e tudni, de Saskia azt mondja:

– Gyere mellém az ágyba.

Melléfekszem az ágyba. Most nagyon kedves, átölel a karjával.

– Alma elmondta nekem. Neked nem szabad elmondanom. Marijnnek nem szabad tudnia, hogy én tudom. Azt meg pláne nem, hogy te tudod. Megígéred?

– Megígérem.

Ô pedig a fülembe súgja. Gyorsan meséli el. Az anyám egyik tanítványa. Tizenhárom éves. Mathilde néni férjének sikerült elintéznie, hogy a papám nem kerüljön börtönbe.

– Most már mindent értesz? Maradj itt, aludj mellettem. Én majd vigyázok rád.

A faluban nem lehet sok mindent csinálni. Folyton a család. Meg limonádé. Meg sütemény. És Saskia, aki Alma nénivel a családról beszélget. Történetek, melyeket már ezerszer hallottam. A folyót, a vízimalmot, és a vontató utat elkerülöm. A régi biciklik nem bírják.

– Összevesztél Mariusszal? – kérdezi Alma néni.

– Nem.

– Szóval igen.

Saskia megpróbál kedves lenni, és én minden nap egy ágyban aludhatok vele.

– Vigyázok rád – mondja mindig.

Életemben elôször unatkozom a faluban. Felhívom Marijnt, aki már visszajött Prágából. Kellemes volt? Nagyon. Három nap múlva jön értünk. Minden rendben van velünk? Igen, igen. Hogy van-e barátom? Nekem? Nincs, és Saskiának sincs. Aztán jönnek értünk, Leo és Marijn, de elôször még kávét isznak és süteményt esznek, és minden nagynéni eljön búcsúzni. Leo úgy csókolja meg Saskiát, mintha hónapokig nem látta volna, és engem is megcsókol, és Marijntôl is kapunk mind a ketten egy puszit. Saskiának pedig természetesen el kell mondania egy viccet. Nagyra nyitja a szemét, mint mindig, ha elôad valamit, és belekezd:

– Egyszer volt egy férfi meg egy nô, akik szerelmesek voltak egymásba.

Kirobban belôle a nevetés, és most nekem is nevetnem kell. Egymásra nézünk, és összecsuklunk a nevetéstôl. Olyan hangosan nevetünk, hogy kicsordul a könnyünk. Végigcsorog az arcunkon.

VARGA ORSOLYA FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu




C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/