Bora Gábor

Möbius avagy Lukács György futóedzései

... Nos, mondtam, hogy e bevezetôben kitérnék eddig csak kevesek által ismert momentumokra is. Ahogy már néhányuk nyilván sejti is, arról fogok most szólni, hogy egy bizonyos periódusban, a pontos kronológiai részletekre nem térnék ki, ezeket máshol pontosan kifejtettem, abban a szerencsében lehetett részem, hogy rendszeresen elkísérhettem Lukács Györgyöt reggeli futóedzéseire. Találkozóink idôpontja változó volt, a kiindulópont és a túra útvonala azonban szigorúan azonos: mindig a Pártház északi oldala magasságában találkoztunk a kettes villamos végállomásánál. A sínek nyomvonalát követtük a Lánchídig. Jellemzô módon abban is volt szabályosság, ahogy különbözô tematikák meghatározott útszakaszokhoz kapcsolódtak. Az elsô szakaszhoz tisztán teoretikus témák rendelôdtek hozzá, noha az az érzésem, ez még túl tág kategória. Lehetett szó arról, hogyan jutott el, mondjuk Engels egy majdnem véletlenszeru megjegyzése nyomán egy sokkal komplexebb marxi problémakör új teóriájához, avagy az építészet hegeli elemzésétôl a modern zene és a realizmus viszonya közti kapcsolat belátáshoz. Tehát mindig egy új teóriához való eljutás, egyfajta út megtevése volt a tematika. A Lánchíd radikális váltást képviselt, a hangnem minden átmenet nélkül személyesbe váltott. Lehetett itt szó arról, mennyi elônyt jelenthetett volna, ha szerencsésebb történelmi körülmények között találhatott volna egy alkotói partnerkapcsolatot, talán tartósat is, talán inkább egy könyvre korlátozódót. Egy alkalommal megemlítette ezen összefüggésben, hogy pl. Adornóval lehetséges lett volna az együttmuködés, ha az idôk és helyszínek is engedik, minthogy ugyebár nem engedték, de azért mégiscsak furcsa, hogy az inkább azzal a pernahajder Horkheimerrel dolgozott együtt. A nehéz szakasz a budai Duna-part villamos-nyomvonalának elhagyásával következett be, közvetlenül az Erzsébet-híd elôtt. Itt az útvonal a Gellért-hegyet keresztezte, a Citadella érintésével, olyan feladatokat róva ki a futóra, hogy csak egyes szavakra volt lehetôség, nem pedig hosszú eszmefuttatásokra. Fogalmak, kategóriák felemlítésének ideje volt ez. Persze érzékeltem az összefüggések rendszerét, a szigorú logikát ezekben az elszigetelt szavakban; ám sajnos, a terep nehéz volta mindig is lehetetlenné tette felidézésüket. Mindig a következô méterekkel voltam elfoglalva. Nem így Lukács: a Citadellánál mindig megálltunk egy pillanatra, letekintve a városra. Ilyenkor megmértem a pulzusát. Szinte hihetetlen, hetven körüli volt (alacsonyabb tehát, mint éveinek száma) és nyugodt, egyenletes. És a hegyre felfelé futva sem lihegett; mindig ugyanazt a vertikálisan vékony szürkével csíkozott fekete öltönyt hordta ilyenkor, (csak ritkán tisztíttatta, ugyanis nem izzadta át) fehér inggel, fekete nyakkendôvel. A fél percnél sohasem hosszabb megálló után lefelé vezetett az út, a Szabadság-híd felé. Ekkor csak fékezni kellett, ki is használta a lehetôséget, hogy elmondjon egy anekdotát. Ez mindig olyan jól volt idôzítve, hogy éppen a hídra érve hangzott el a csattanó. Magán a hídon és az azt követô néhány méteren a Belgrád rakparti lakásáig azonban soha egy szó sem esett. Illetve, nem a lakásig, a házig érkezve: a kapu elé érvén megállva mindig szivarra gyújtott, én meg jegyzettömböt és ceruzát vettem elô. Ilyenkor az aznapra szóló feladatokra koncentrálódott minden; nem tudom eldönteni, talán soha nem is fogom tudni, a hídon a hallgatás e felsorolást készítette elô, vagy inkább kontemplatív volt.
 
 

Azt sem tudom, mi volt az indítéka, elejtett megjegyzés, vagy más körülmény, hogy jóval késôbb majdnem mint valami magától értetôdô igazság merült fel bennem egy másik, egy ezzel az északival szemben déli, a reggelivel szemben délutáni túra gondolata. Azt mondtam, jóval késôbb, pedig ez csak a meggyôzôdés határozmánya. A gondolat már akkoriban is megvolt, ám éppen mert a reggeli túra anynyira lefoglalt, nem is gondoltam a délutánira. Még az sem tunt fel, hogy a gondolat nemcsak az én gondolatom volt, mások is rebesgették, hogy az inkább közismert reggelihez képest van egy délutáni, egyesek szerint esti útvonal. Ezt én a következôképpen képzeltem el (majd késôbb kiderült, mások is nagyon hozzám hasonlóan írták le). Mint ahogy a reggeli, a távoliból indít a közeli felé. Adott módon ez a kettes villamos akkori déli végállomása a Boráros térnél. Az útvonal a Petôfi hídon keresztül vezet, majd a Feneketlen-tó érintésével a Bartók Béla úton tér vissza a Szabadság-hídon keresztül a tulajdonképpeni kiindulópontra. Felmerült bennem a gondolat, hogy ez a feltételezett napi útvonal egy Möbius-szalagot képez, megfelelésekkel, mint a Gellért hegy és a Feneketlen tó, az oldalak átfordulásával, mint az, hogy a reggeli passzust mindig társaságban tette meg, a délutánit pedig mindig egyedül. Ugyanis itt van az egész bökkenô: mások is, tôlük függetlenül én is feltételeztük ezt a délutáni passzust; mások sem, én sem tudok semmit a feltételezésen kívül. A ‘Möbius-szalag’ is többekben merült fel, mint ahogyan bennem is, és biztosan tudom, akkoriban senkinek nem beszéltem róla, az elnevezést kizárólag magamnak tartván meg. Senki nem látta Lukácsot semmilyen délutánon, vagy kora estén a megadott útvonalon, vagy másikon egyedül futni. S mégis, egymástól függetlenül, léteznek a feltételezések. A legegyszerubb lett volna a Szabadság-hídon megfigyelôi pozíciót elfoglalni jó idôben és kivárni, amíg felbukkan. De akkoriban sohasem gondoltam, hogy a déli útvonal létezése valamilyen empirikus bizonyítékra szorul, s más érvem ma sincs, sem nekem, sem másnak. De az, hogy ilyenkor hallgatásra kötelezett partnerek lettek volna jelen, vagy, hogy a reggelinek megfelelôen a délutáni passzusnak is meglettek volna a szakaszhoz rendelt beszélgetés-tematikái, mint pl. intim deskripciók bizonyos színésznôkkel kapcsolatos erotikus fantáziák részletezésével, nos, mindezek tiszta fantazmagóriák és nagyon is, vagy legalábbis viszonylagosan új keletu képzôdmények. Mindenesetre tévedés lenne bármi hitelt is adni nekik, a délutáni passzus puszta létezésének tételével szemben, mely plauzibilis, hiszen egyszerre többen is, egymástól függetlenül jutottak egybevágó feltételezésekhez. Ha ez nem is bizonyosság, de valószínuség. – Befejezésül még egy delikát részlettel adós vagyok Önöknek. Csak nemrégiben jutott eszembe, hogy egy alkalommal – ha jól emlékszem egy tavaszi reggelen éppen a Lánchíd felé futottunk a pesti oldalon – Lukács maga példálódzott a Möbius-szalaggal, így, ha a délutáni passzus elképzeléséhez talán nem is, de elnevezéséhez mindenképpen ô járult hozzá. Amennyire vissza tudok emlékezni, gyakorlat és elmélet viszonyát világította meg a példával. Nagyjából ezeket mondta. – A klasszikus kapitalizmus gyártermeiben szokásos látvány volt a következô: több méter magasban futott végig a gôzgép mozgatta meghajtótengely; ezen ültek a kerekek, melyek egy-egy meghajtószíj segítségével a sorba állított gépeket muködtették. Ez a sajátos rend már önmagában is figyelemre méltó. A legérdekesebb azonban a meghajtószíj. E szíj kétszeresen is ki van téve a kopásnak, mind a meghajtó, mind a meghajtott kerék részérôl. Rájöttek mármost, hogy a kopás csökkenthetô, ha a szíj egyik végét 180 fokkal elforgatják, mielôtt a végeket összevarrnák, ekkor ugyanis az tovább tart, mivel mindkét oldalán egyformán kopik. Illetve, így valójában egy oldala van és egy éle. Az ilyen szíj a Möbius-szalag modellje. Kettévágva a Möbius-szalag második élt nyer, és visszaalakul kétoldalú felületté. A gyakorlat, s nem véletlenül a klasszikus kapitalizmus gyakorlatának vizsgálata vezet tehát egy elméletileg rendkívül izgalmas objektum felfedezéséhez. Mutatis mutandis ugyanezt lehet mondani Marx vizsgálódásairól: a kapitalista gyakorlat vizsgálata vezet el e társadalmi forma saját Möbius-szalagjának elméleti és kritikai leírásához, annak az egyoldalúságnak a feltárásához, amely egyfelôl hatékonyabbá teszi a termelést, másfelôl viszont, ugyanúgy tehát, ahogy a Möbius-szalagnak csak egyetlen oldala van, eliminálja a termelésben létrejövô emberi viszonyokat, s így elidegenedéshez vezet. – Sajnos Lukács ellene volt, hogy jegyzeteket készítsek ezekrôl az eszmefuttatásokról, így csak nagyjából és szegényesen tudtam ezt a momentumot is felidézni. A gondolatmenet nyilvánvalóan folytatódott, de nem vagyok képes visszaemlékezni, hogyan. Kénytelen vagyok megelégedni azzal, hogy legalább így befejezetlenségében lehetôségem volt Önök elé tárni.
 
 

Nos, akkor a napirend a következô: félóra múlva találkozunk a kettes villamos északi végállomásánál, az odautazás – noha csak szimbolikusan – egyéni. Azután én vezetem a ‘reggeli passzust’. Rövid pihenô után a programnak megfelelôen elôadás, ebédszünet, majd további elôadások következnek. Délután hatkor találkozó a kettes régi déli végállomásánál, majd a ‘délutáni passzus’ következik. Ezt azonban nem én vezetem, sôt részt sem veszek, hogy még véletlenül se zavarjam össze a megtörténteket a pusztán kikövetkeztetettekkel. Köszönöm figyelmüket...

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu



C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/