A csintalan feketerigók gyorsan elszökdécselnek, és távolabbról csúfolódnak velem. Megcsipkedték az összes körtét, ami az éjjel lehullott. Fölemelek egyet, óvatosan, nehogy hozzáérjek a darázshoz az alján. Mindkét darázs, a felsô és az alsó, leesik a fube, és részegen dülöngél. Le kellene kaszálnom ma a füvet, de most éppen nincs hozzá kedvem, írnom kéne. Betekerem a papírt az írógépbe az asztalon a körtefa alatt, és elkezdem a kopogtatást: Aranyló a reggel, a nap csillog a fák levelén. A pára eloszlik az égen. Harmat ezüstözi be a pókhálót ... mi között? Hülyeség. Megyek és hozom a kaszát. Már egyáltalán nem kell írnom; viszszavonultam!
A csintalan feketerigók gyorsan visszaszökdécseltek. Messzirôl csúfolódom velük, és meglepve térek vissza a gondolathoz, hogy visszavonultam. A legtöbb ember számára itt a nyugdíjba vonulás a megváltás útja, amely az állami és helyhatósági zaklatástól az igazi élethez vezet: nincs több átvilágítás, nincs több kérdôív, tanfolyam és értekezlet! Ebbôl a szempontból én már tizenhét éve visszavonultam; mi változik hát a számomra? Nyugdíjat nem kapok úgysem, továbbra is gondoskodnom kell magamról. De hogyan? Hát reggel a körtével, és különben... írással? Félreteszem a kaszát, és odamegyek az asztalhoz, ahol ígéretesen elkezdtem: Aranyló a reggel, a nap csillog, a pára eloszlik az égen, és a körtefa alatt én ülök nyugalomba vonultan.
Kevés ilyen alkalom adódik, hogy megváltoztassunk szokásokat, érdeklôdést, öltözködést, barátokat és lakóhelyet, mint a „megérdemelt nyugalomba vonulás”. Sok ember csak ilyenkor tudja elmondani a magáét, kifejezni és érvényre juttatni magát; új dolgokat kezdenek tanulni, kertészkednek, festenek, másokra vigyáznak, utaznak, némelyek még írnak is. Furcsa, most hirtelen, a nyár után még bennem is majdnem megvan ez az érzése az új életlehetôségnek, sôt, még a változtatás szükségességének is. Így néhány napja kísértést érzek, hogy elkezdjek egy új nyelvet tanulni. Kedves nekem a gondolat, hogy megint nekifoghatok a spanyolnak, mégpedig nem valami modern tankönyvbôl, hanem saját régi zsebkönyvembôl. A sárga oldalak felidézik bennem a homok sárga színét, a kiégett hegyi utakét, várfalakét a napsütésben, kifakult állati csontvázakét a forráshoz vezetô úton. Quijote országa. Új helyekre menni, már nem sokat számít, csak a visszatérés a fiatalos érzéshez, hogy van bennem erô mindenre, az egész kerek világ iránti intuícióhoz, az ártatlansághoz, ezek számítanak. Pompásnak tunik, hogy megtanulhatok egy tökéletesen idegen nyelven: magyarul, norvégül? Még nem tudom, melyiket választom, de valamit biztos, majd meglátjuk.
Mindenki többet akar olvasni, ha nyugalomba vonul. Én újra el fogom olvasni a Grant kapitánygyermekeit, A három testôrt, A kereszteseket és végül, most elôször a láthatólag igen népszeru Háború és békét. Természetesen továbbra is olvasom a Space címu folyóiratot, és tanulmányozom az égboltot. Mindennél jobban szeretnék látni egy „különös kvarkdarabkát” egy „égô nukleáris részecske” formájában, amint a lábam elôtt tör föl a földbôl, mint egy perccel ezelôtt a Space 1986. 8. számának második oldalán. Továbbá, még mindig a tudomány területén maradva, szerzek magamnak egy dózismérôt Franta Janouchtól (Svédországból), méréseket végzek, és közlöm az eredményeket egy privát bulletinben, miért is ne? És lemondom a Naše rec (Nyelvünk) címu folyóiratot, már régóta nem érdekes, kimaradt még a nyelvtani reform körüli agitációból is (bár ez hitelt érdemlô hallgatás lehetett).
Semmi sem tarthat vissza a szavak, jelenségek és tettek fantáziabirodalmában való csapongástól most, hogy nyugalomba vonultam. Még írhatok is! Igen: nem ezeket a tárcákat fogom írni, azt írom majd, ami könnyen és magától jön. Ha egyszer befejezem a Milé spoluzaky-t (Kedves osztálytársak-at), csinálok egy kis könyvet a kecskékrôl kicsiknek és nagyoknak.
És végül kimozdulok egy kicsit. Minden évben tervezem, hogy ôszszel beutazom az országot. Idén végre meg is teszem: októberben vagy novemberben mondjuk. Amikor a puszta földek, elveszítvén öncélúságukat, az ember szellemi állapotát tükrözik. Keskeny utacskák vezetnek el készségesen a vidék kietlenségébôl olyan falvakba, amelyek pedig semmi okot nem adnak a letelepedésre, mivel nincs bennük egyetlen kellemes ember, sem feledtetô vigasz, valójában szörnyu helyek, és akkor az a jó kis út máris ott van a menekülésre. Minden terv és térkép nélkül fogok utazni. Nem intézek semmit a visszaúttal kapcsolatban. Hagyom magam vezettetni a kanyaroktól, a felbukkanó keresztezôdésektôl, a helységnevektôl, emlékektôl, ha lesznek ilyenek, az ég színétôl az egyik oldalon, egy tó csillogásától, egy hegy sötétjétôl. Utazni fogok a szívem kedve szerint, különben sosem hagy nekem nyugtot. Ha bárhol írhatnékom támad, megállok egy pár napra. „Hazánk végtelenségének” feltárása lesz ez valamiképpen, amirôl az az okos kisfiú kérdezte a mamáját a minap a villamoson. Biztos vagyok benne, hogy ha egyáltalán semmi nem történik velem út közben, az idô, amit egyedül és hallgatva töltök, a mozgás, amely szabad, ugyanakkor elég gyors az információcseréhez, hogy rezgésbe hozza a lelket, a gondolkodásnak és a hangulatnak ez a szabadsága kell, hogy feltárjon vagy felkeltsen az emberben valami újat.
És az a gondolat, hogy nem kell félve átnyújtanom a rendôröknek a személyimet a „munkahelye” rubrika üressége miatt! És a személyimnek nincs már lejárati ideje, egész életre szól, ha csak le nem borotválom a bajuszomat.
Csak miután visszatértem, foglalkozom a levelezésemmel, köszönöm meg az ajándékokat és a képeslapokat. És végül meglátogatom Batteket és Uhlt, amint kint lesznek a börtönbôl. Lefogyok tíz kilót nyugdíjasan. Csináltatok egy kordzakót, csak úgy. Összegyujtök egy kis bélyegkollekciót, minden filatéliai szempont, muvészet és propaganda nélkül. Nyugdíjasként feltétlenül meglátogatom Brumovot, magammal viszem Cilkát is.
Egészségügyi téren gyakrabban járok a szaunába, leviszem a dohányzást évi három szivarról kettôre, nem iszom többé iparilag elôállított bort, és nem beszélek olyan emberekkel, akik butábbak nálam. Eme rendszabályok után fennmaradó barátaimmal találkozom az Union kávéházban, ahol régi újságokat mondunk el egymásnak, valamint eszes és jól nevelt fiatalok kérdéseire válaszolgatunk. Nyugdíjas korom vége felé lezárom a szexuális életemet egy róla szóló bájos könyvvel, amelyet vagy felháborítónak vagy szeretetre méltónak fognak találni, ez attól függ.
Nem is kell mondanom, hogy nyugdíjasan nem veszek részt többé az államrendôrség kihallgatásain. Az oktatás terén megnyitom a már meghirdetetett peripatetikus iskolát. Több fényképet készítek, de leások az archívumba is, és sajtó alá rendezek egy könyvet olyan fotókból, amelyek még nem jelentek meg az Ahoj -ban vagy a tévében, de beveszek olyanokat is, amik már megjelentek. A könyv ôrületesen drága lesz, valami germán országban fog megjelenni, rettentô népszeru lesz, egy csomó pénzt kapok érte, a nyugdíjam mellé.
Nemzetközi téren gondom lesz arra, hogy a csehek szabadon közlekedhessenek Szlovákiában, mégpedig szeretett ügyészi hivatalunk segítségével, és ha nem, akkor nemzetközi konferenciák, külföldi államfôk és néhány barátom segítségével.
Ami a darazsakat illeti, hagyom ôket élni. De a rigókat, azokat még megkergetem – amint lekaszáltam a füvet. Akkor aztán megírom ezt.
(1986 szeptember)
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu