Egy cukornádföldön Camagöey-ben húsz apró figurát látok óriási késsel a kezében, akik nem olyanok, mint a kubaiak. Kimerültnek látszanak. Valószínuleg túl fáradtak ahhoz, hogy elgondolkodjanak azon, mire jó voltaképpen ez a sok cukor. Aztán egy régi gyárcsarnok, amelynek a padlója matracokkal van telerakva. Talán Berlin-Moabit. Egzotikus csavargóknak öltözött személyek néznek három fekete-fehér televíziót, amely egyszerre megy, de hang nélkül. Az egyik képernyôn pszichodelikus rángatózás, a másikon egy mosópor-reklám jelenik meg, a harmadikon égô emberek láthatók. Vágás. Békés vasárnapi sétálók Angkor Wat, egy kambodzsai templomi város romjai között. Bonyolult szobrok százai, tropikus növényzettôl benôve, megfojtva, szétrombolva. Aztán egy koktél Szihanuk herceg palotájában. Valamilyen utcai piac, egy bordély bejárata, egy öregasszony. Hirtelen szirénákat hallani. Egy utca Párizsban, éjjel, az utcakô fénylik az esôben. A város teljesen kihaltnak látszik, mintha felfüggesztették volna az ostromállapotot. Aztán egy pálmasor, mellette koloniál stílusú faház, amelynek szalmatetejét felhôszakadás veri. A kamera rámegy a nyitott verandára, hallani, ahogy az esô dobol a tetôn. Nyolc izmos indio billegô székeken, dohányoznak és maguk elé révednek. Nem tudnak se olvasni, se írni, nem értik, hogy kerültek Papetee-be, Tahitire. Egy jól öltözött úr melankolikus arckifejezéssel elmondja nekem, hogy pénzre, papírokra, biztosításra és egy repülôgépre várnak, amelyik Párizsba viszi ôket. A férfi szenátor. A neve Salvador Allende. Chilén kívül alig van valaki, aki hallott róla. Védencei Che Guevara bolíviai expedíciójának utolsó túlélôi. Vágás. Tavaszi nap vidéken. Nyírfaerdôk. Sétálók kutyával. A háttérben egy dácsa, elöl egy benôtt sír. Kintrôl orosz hangokat hallani, egy kecske szalad át a képen. Aztán a moszkvai metró egyik állomása. Dulakodás egy részeggel, kihívják a rendôrséget. Lelôtt férfi egy parkolóban, az arcát nem lehet felismerni. Bevágás egy ülésrôl egy telifüstölt hátsó szobában. A Szövetségesek Ellenôrzô Tanácsának épülete Berlinben, amely 1948 óta üresen áll, elôtte a szokásos vízköpô, a szokásos letartóztatások. Fekete-fehér film.
Minél tovább nézem
az anyagot, annál kevésbé értem. Nem értem,
hogy 365 nap alatt egyáltalán hogyan történhetett
ennyi minden. Olyan, mintha a rendezôt, azaz a szemlélôt,
folyton valami erôszakos mozgás vitte volna magával.
A képek ide-oda ugrálnak idôben és térben.
Zavaros zajok, leszállások, lövések lakószobákban,
jelszavak, kiáltások, emlékdarabok. És mégis
kellett, hogy ennek a filmnek a ragasztásainál létrejöjjön
valami, tevékenykedtek, intrikáltak, feltaláltak dolgokat,
versek bukkantak fel, határozatok, bunök... Vannak emberek,
akik mindezt tisztán letöltik üvegekbe, és memoárokat
csinálnak belôle. Elôttem ez az eljárás
rejtélyes.
Aztán Prága. Abban az idôben,
azt hiszem, háromszor vagy négyszer voltam Prágában.
Emlékszem a súlyos vasládikákra az óvárosi
kapuk és ablakok elôtt, a berozsdásodott zárakra,
hatalmas kulcsokra, sötét templomokra, homlokzatokra, amelyekrôl
hullott a vakolat, szállodákra külföldieknek, lányokra,
akik devizáért voltak kaphatók, titkosrendôrökre,
konspiratív beszélgetésekre... Lehet, hogy ez korábban
volt?... Mikor? 1962? 1964? 1967? A prágai képek majdnem
mind kettôs megvilágításban vannak, nehéz
a datálás. Régi képeslapok között
kéne kutatni, újságkivágásokat gyujteni,
életrajzokat rekonstruálni. Csak a vasládikák
maradnának ugyanazok, a kocsmák, amelyekbôl már
délelôtt is részegek tántorogtak ki, a folyosók,
amelyeken a sztálinizmus hullája buzlött, a kövek
a zsidó temetôben, a háború elôtti idôkbôl
való csörömpölô villamosok, a korabeli és
mai kollaboránsok villái. Mikor volt ez? A halálos
beteg költô még ma is ott ül a konyhában,
és gépeli a könyvét, amely soha nem fog megjelenni.
A spiclik még mindig ott állnak a ház elôtt.
Az elhanyagolt serfôzdében az elbocsátott filozófus
koszos gumikötényében továbbra is a söröshordók
fölé hajol, és Dubcek hordja lestrapált aktatáskáját
az uzsonnával egy reménytelen erdôgazdálkodási
hivatal irattárába. Ezen nincs mit datálni.
Annak idején a betiltott mondatok
kimentek az utcára: kétezer, húszezer, kétszáz
ezer szó. Felvonulások, határozatok itt is, intrikák,
hatalmi harcok, manifesztumok, híresztelések, lázas
várakozások, elemi kívánságok: De mi
köze volt ennek a tomboló mozgalomnak a többi tomboló
mozgalomhoz, a párizsi és berlini csoportosulásokhoz,
a peregyelkinói ólmos idillhez, a bolíviai gerillák
világ körüli tévelygéséhez, a Mekong
folyó menti tuzáradathoz? Minden és semmi. Nem lehetett
ezt mind egyidejuleg „megérteni”, „verset írni belôle”,
„felfogni”. Az ellentmondások égbekiáltók voltak.
Minden kísérlet a tumultus intellektuálissá
alakítására szükségképpen ideológiai
halandzsába torkollott. Az emlékezés az 1968-as évre
ezért csak egyetlen formát ölthet: a kollázsét.
Ha átrostálom az emlékezet
mesterkedésének zurzavaros masszáját, egy prágai
pillanatra találok, feldolgozatlan és rejtélyes, nem
tudnám megmondani, hogy mit jelent. Amíg a tereken forrongó,
bár erôszakmentes nyugtalanság fortyog, egy régi
ház lépcsôin megyek fölfelé, és
belépek egy sötét, papírokkal, tárgyakkal,
könyvekkel, képekkel teletömött szobába, melyben
sajátos nyugalom honol. Ott dolgozik Jiri Kolár. Két
lap, amit nekem ajándékozott, amit meg tudok fogni, az egyetlen
bizonyíték arra, hogy ez a látogatás nem volt
képzelôdés, hogy valóban megtörtént.
Ez a nagy zegzugos szoba egy manzárd volt vajon? Este volt vagy
délután? Nem tudnám megmondani sem a napot, sem a
címet. Jiri Kolár keveset beszélt, lakonikusan megmutatta
a munkáit, anyagainak hangtalan tumultusát. Egy fáradhatatlan,
kimeríthetetlen mindenevô, aki nem tévesztett szem
elôl egyetlen szeletet, egyetlen maradványt, egyetlen célzást,
az egész történelmet vette, nagyságát
és semmisségét, évrôl évre bontotta,
szétdarabolta, széttépte, szétvágta
és kommentár nélkül összekapcsolta, egymáshoz
ragasztotta, újra összeillesztette. Annak a közepébe
érkeztem, ami akkoriban Prágában folyt. A hangtalanság
ebben a muteremben úgy fogta fel a külvilág mámorát,
mint egy rádióteleszkóp: a lármát, a
hangzavart, a veszekedést, régi és új hazugságokat,
kívánságokat, reményeket, illúziókat.
„A költô valódi teljesítménye, hogy figyel”
(Mandelstam). Nem annak ellenére, hanem éppen mert semmit
nem hirdetett, ismerte el Kolár tekintélyét mindenki,
aki lázas értekezleteken próbálta megmenteni
az ország fenyegetett szabadságát. Elszántsága,
hogy mindent feldolgoz, az elnyomással csak fokozódott. Az
volt az utópikus ebben a pillanatban, hogy a muvész fegyvertelen
produktivitása nem volt elszigetelt jelenség: megfelelt egy
egész nemzet ezerféle lármájának. Ami
másoktól megkülönböztette, egyedül csodálatra
méltó szuverenitása volt. Bár nem nevetett,
bár nyilván tudta, hogy a tankok ott állnak a határon,
a szobát a legtetejéig átjárta valami nyugodt
deru. Ez a Szüsziphosz nem izzadt. Megvolt benne a régi mesterek
eleganciája és könnyedsége.
Jiri Kolárt nem láttam többet.
Prágai mutermét föl kellett cserélnie egy párizsi
szobára. Tudom, hogy tele van tömve papírokkal és
képekkel, kanalakkal és kaparókkal, ollókkal
és könyvekkel, és hogy egy sajátos nyugalom hatja
át. Kint az utcákon már csak autók húznak
el. Már nem válaszol tumultus a munkáira. Jiri Kolár
egyedül van. De nem adta föl.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu