Hans Magnus ENZENSBERGER

Emlékezések egy tumultusra

Az emlékezet – rosta. 1968 olyan évszám, amelybe befészkelte magát a képzelet. Reminiszcenciák, allegóriák, öncsalások, általánosítások és projekciók zsizsegése került annak a helyébe, ami ebben a lélegzetelállító évben történt. A tapasztalatokat maga alá temette a médiák, az „archív anyagok”, a pódiumviták szemétdombja, egy olyan valóság veterán felstilizálása, amely kéz alatt elképzelhetetlenné vált. Emlékezetem, ez a kaotikus, deliráló rendezô egy abszurd filmet ad le, amelynek szekvenciái nem illenek egymáshoz. A hang nincs szinkronban. Egész beállítások vannak alulvilágítva. A vászon idônként csak fekete-fehér filmet mutat. Sok mindent rázkódó kézi kamerával vettek föl. A legtöbb szereplôre nem ismerek rá.
 
 

Egy cukornádföldön Camagöey-ben húsz apró figurát látok óriási késsel a kezében, akik nem olyanok, mint a kubaiak. Kimerültnek látszanak. Valószínuleg túl fáradtak ahhoz, hogy elgondolkodjanak azon, mire jó voltaképpen ez a sok cukor. Aztán egy régi gyárcsarnok, amelynek a padlója matracokkal van telerakva. Talán Berlin-Moabit. Egzotikus csavargóknak öltözött személyek néznek három fekete-fehér televíziót, amely egyszerre megy, de hang nélkül. Az egyik képernyôn pszichodelikus rángatózás, a másikon egy mosópor-reklám jelenik meg, a harmadikon égô emberek láthatók. Vágás. Békés vasárnapi sétálók Angkor Wat, egy kambodzsai templomi város romjai között. Bonyolult szobrok százai, tropikus növényzettôl benôve, megfojtva, szétrombolva. Aztán egy koktél Szihanuk herceg palotájában. Valamilyen utcai piac, egy bordély bejárata, egy öregasszony. Hirtelen szirénákat hallani. Egy utca Párizsban, éjjel, az utcakô fénylik az esôben. A város teljesen kihaltnak látszik, mintha felfüggesztették volna az ostromállapotot. Aztán egy pálmasor, mellette koloniál stílusú faház, amelynek szalmatetejét felhôszakadás veri. A kamera rámegy a nyitott verandára, hallani, ahogy az esô dobol a tetôn. Nyolc izmos indio billegô székeken, dohányoznak és maguk elé révednek. Nem tudnak se olvasni, se írni, nem értik, hogy kerültek Papetee-be, Tahitire. Egy jól öltözött úr melankolikus arckifejezéssel elmondja nekem, hogy pénzre, papírokra, biztosításra és egy repülôgépre várnak, amelyik Párizsba viszi ôket. A férfi szenátor. A neve Salvador Allende. Chilén kívül alig van valaki, aki hallott róla. Védencei Che Guevara bolíviai expedíciójának utolsó túlélôi. Vágás. Tavaszi nap vidéken. Nyírfaerdôk. Sétálók kutyával. A háttérben egy dácsa, elöl egy benôtt sír. Kintrôl orosz hangokat hallani, egy kecske szalad át a képen. Aztán a moszkvai metró egyik állomása. Dulakodás egy részeggel, kihívják a rendôrséget. Lelôtt férfi egy parkolóban, az arcát nem lehet felismerni. Bevágás egy ülésrôl egy telifüstölt hátsó szobában. A Szövetségesek Ellenôrzô Tanácsának épülete Berlinben, amely 1948 óta üresen áll, elôtte a szokásos vízköpô, a szokásos letartóztatások. Fekete-fehér film.

Minél tovább nézem az anyagot, annál kevésbé értem. Nem értem, hogy 365 nap alatt egyáltalán hogyan történhetett ennyi minden. Olyan, mintha a rendezôt, azaz a szemlélôt, folyton valami erôszakos mozgás vitte volna magával. A képek ide-oda ugrálnak idôben és térben. Zavaros zajok, leszállások, lövések lakószobákban, jelszavak, kiáltások, emlékdarabok. És mégis kellett, hogy ennek a filmnek a ragasztásainál létrejöjjön valami, tevékenykedtek, intrikáltak, feltaláltak dolgokat, versek bukkantak fel, határozatok, bunök... Vannak emberek, akik mindezt tisztán letöltik üvegekbe, és memoárokat csinálnak belôle. Elôttem ez az eljárás rejtélyes.
 
 

Aztán Prága. Abban az idôben, azt hiszem, háromszor vagy négyszer voltam Prágában. Emlékszem a súlyos vasládikákra az óvárosi kapuk és ablakok elôtt, a berozsdásodott zárakra, hatalmas kulcsokra, sötét templomokra, homlokzatokra, amelyekrôl hullott a vakolat, szállodákra külföldieknek, lányokra, akik devizáért voltak kaphatók, titkosrendôrökre, konspiratív beszélgetésekre... Lehet, hogy ez korábban volt?... Mikor? 1962? 1964? 1967? A prágai képek majdnem mind kettôs megvilágításban vannak, nehéz a datálás. Régi képeslapok között kéne kutatni, újságkivágásokat gyujteni, életrajzokat rekonstruálni. Csak a vasládikák maradnának ugyanazok, a kocsmák, amelyekbôl már délelôtt is részegek tántorogtak ki, a folyosók, amelyeken a sztálinizmus hullája buzlött, a kövek a zsidó temetôben, a háború elôtti idôkbôl való csörömpölô villamosok, a korabeli és mai kollaboránsok villái. Mikor volt ez? A halálos beteg költô még ma is ott ül a konyhában, és gépeli a könyvét, amely soha nem fog megjelenni. A spiclik még mindig ott állnak a ház elôtt. Az elhanyagolt serfôzdében az elbocsátott filozófus koszos gumikötényében továbbra is a söröshordók fölé hajol, és Dubcek hordja lestrapált aktatáskáját az uzsonnával egy reménytelen erdôgazdálkodási hivatal irattárába. Ezen nincs mit datálni.
 
 

Annak idején a betiltott mondatok kimentek az utcára: kétezer, húszezer, kétszáz ezer szó. Felvonulások, határozatok itt is, intrikák, hatalmi harcok, manifesztumok, híresztelések, lázas várakozások, elemi kívánságok: De mi köze volt ennek a tomboló mozgalomnak a többi tomboló mozgalomhoz, a párizsi és berlini csoportosulásokhoz, a peregyelkinói ólmos idillhez, a bolíviai gerillák világ körüli tévelygéséhez, a Mekong folyó menti tuzáradathoz? Minden és semmi. Nem lehetett ezt mind egyidejuleg „megérteni”, „verset írni belôle”, „felfogni”. Az ellentmondások égbekiáltók voltak. Minden kísérlet a tumultus intellektuálissá alakítására szükségképpen ideológiai halandzsába torkollott. Az emlékezés az 1968-as évre ezért csak egyetlen formát ölthet: a kollázsét.
 
 

Ha átrostálom az emlékezet mesterkedésének zurzavaros masszáját, egy prágai pillanatra találok, feldolgozatlan és rejtélyes, nem tudnám megmondani, hogy mit jelent. Amíg a tereken forrongó, bár erôszakmentes nyugtalanság fortyog, egy régi ház lépcsôin megyek fölfelé, és belépek egy sötét, papírokkal, tárgyakkal, könyvekkel, képekkel teletömött szobába, melyben sajátos nyugalom honol. Ott dolgozik Jiri Kolár. Két lap, amit nekem ajándékozott, amit meg tudok fogni, az egyetlen bizonyíték arra, hogy ez a látogatás nem volt képzelôdés, hogy valóban megtörtént. Ez a nagy zegzugos szoba egy manzárd volt vajon? Este volt vagy délután? Nem tudnám megmondani sem a napot, sem a címet. Jiri Kolár keveset beszélt, lakonikusan megmutatta a munkáit, anyagainak hangtalan tumultusát. Egy fáradhatatlan, kimeríthetetlen mindenevô, aki nem tévesztett szem elôl egyetlen szeletet, egyetlen maradványt, egyetlen célzást, az egész történelmet vette, nagyságát és semmisségét, évrôl évre bontotta, szétdarabolta, széttépte, szétvágta és kommentár nélkül összekapcsolta, egymáshoz ragasztotta, újra összeillesztette. Annak a közepébe érkeztem, ami akkoriban Prágában folyt. A hangtalanság ebben a muteremben úgy fogta fel a külvilág mámorát, mint egy rádióteleszkóp: a lármát, a hangzavart, a veszekedést, régi és új hazugságokat, kívánságokat, reményeket, illúziókat. „A költô valódi teljesítménye, hogy figyel” (Mandelstam). Nem annak ellenére, hanem éppen mert semmit nem hirdetett, ismerte el Kolár tekintélyét mindenki, aki lázas értekezleteken próbálta megmenteni az ország fenyegetett szabadságát. Elszántsága, hogy mindent feldolgoz, az elnyomással csak fokozódott. Az volt az utópikus ebben a pillanatban, hogy a muvész fegyvertelen produktivitása nem volt elszigetelt jelenség: megfelelt egy egész nemzet ezerféle lármájának. Ami másoktól megkülönböztette, egyedül csodálatra méltó szuverenitása volt. Bár nem nevetett, bár nyilván tudta, hogy a tankok ott állnak a határon, a szobát a legtetejéig átjárta valami nyugodt deru. Ez a Szüsziphosz nem izzadt. Megvolt benne a régi mesterek eleganciája és könnyedsége.
 
 

Jiri Kolárt nem láttam többet. Prágai mutermét föl kellett cserélnie egy párizsi szobára. Tudom, hogy tele van tömve papírokkal és képekkel, kanalakkal és kaparókkal, ollókkal és könyvekkel, és hogy egy sajátos nyugalom hatja át. Kint az utcákon már csak autók húznak el. Már nem válaszol tumultus a munkáira. Jiri Kolár egyedül van. De nem adta föl.
 
 

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu




C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/