Röhrig Géza

Haszid egypercesek

A Rebbe egy életvidám, idôsebb rokona mindig röpülni szeretett volna. Egy csípôs kora tavaszi reggelen aztán a grujavici nagyrét közepén sor is került házilag összeeszkábált repülô alkalmatosságának nyilvános kipróbálására. A nyaktörô kísérlet emberek százait csalta ki a mezôre. A gép szebb volt, mint áramvonalas, a Burmából hozatott bambusz merevítô lécek viszont oly furmányosan illeszkedtek egymáshoz, hogyha kellett, teleszkópikusan megnagyobbíthatóvá lett általuk a kétfedelu szárnyfelület. A kormányozhatóságot leszámítva, meg kell hagyni, egész takaros kis konstrukció volt e Gábrielrôl elnevezett, pedálos önmeghajtású légi alkalmatosság. Mielôtt füles bôrsapkájában bemászott volna a Rebbe bácsikája a pilótafülkébe, odaintette magához az akkor hatéves Mestert:

– No és mondd, mit hozzak neked onnan föntrôl ?

A Rebbe rögtön így válaszolt, mintha valósággal már várta volna ezt a kérdést:

– Hozzál nekem egy üveg felhôt.

És lôn. A többé-kevésbé sikeres földet érés után – a gép hosszú évekig épített-szépített prototípusa ripityára tört ugyan, ám a rokonnak kutyabaja sem esett – a Rebbe valóban kapott egy nagy üveg felhôt, ám az, hiába nyitották ki a csatját, s ütötték bôszen a fenekét, csak nem akart kijönni a butéliából.

A bácsika végül összetörte a flaskát. A kenyérnyi, hófehér párapamacs lomha méltósággal úszott, akár nagyobb társai ott fönn az égen. Egy darabig csodálattal sétáltak mellette a gyerekek, de amikor a felhôcske az elsô adandó ház falához odaért, ahelyett, hogy tanácstalanul megállt volna, feltartóztathatatlanul és minden megtorpanás nélkül átvonult a falon. S minthogy Grujavic igen kicsinyke falu volt, a magabiztos felhô rövid fertály óra alatt már épp elhagyni készült a községet. Akkor a Rebbe hirtelen a felhôcske elé ugrott, s az a Mester mellkasában eltunve, soha többé nem jött ki onnan.

Froidipusz

Még Grujavicben történt A Rebbe egyik tanítványából – hogy, hogy nem – freudista lett. Lelkesedésében az ifjú nem ismert határt. Elküldte Freud néhány muvét a Rebbének, s újévre hazatérvén élôszóban is megpróbálta „felvilágosítani” a haszidokat. Elmondta, hogy kutatásai szerint a péntek esti gyertyagyújtás egy fallikus kultusz maradványa, s az imalepel sem más, mint egy hajdanvolt totemállat bôre, az imaszíj minden bizonnyal démonuzô tetoválás emlékét ôrzi, és a vízözön mítosza sem egyéb, mint jellegzetes húgycsôálom, melynek célja megakadályozni az alvót abban, hogy elárassza az ágyát.

A Rebbe egy darabig türelmesen hallgatta, mi mindent össze nem hablatyol ez a fiú, majd a tôle megszokott szelídséggel így szólt :

– Kedvesem, elolvastam Sigmund Freud egy könyvét, mely arról gyôzött meg, hogy ô valamiképp korunk Józsefe. Álmot fejt, s megpróbál kenyeret osztani az éhezô népnek. Kenyeret, mert kenyérként hat ebben a géplelku világban már az is, ha valaki a lélekkel mint tudós foglalkozik. A baj csak az, hogy Freud túl sokat kér az általa kínált kenyérért.

Tudod, épp József tanított meg minket arra, hogy az álom üzenete a megfejtésétôl függ. A hét kövér tehenet megevô hét sovány tehenet a fáraó mágusai mind úgy értelmezték, hogy az leginkább csak visszatükrözte az álom borzalmát, de nem hárította el azt. József ezzel szemben olyan megfejtéssel állt elô, mely egyrészt nem fordított hátat az álomban lévô horrornak, másrészt azonban úgy alakította át azt, hogy Egyiptom végül jobban járjon, mintha a fáraó sosem is álmodott volna.

Freud nincsen tisztában ezzel a felelôséggel, pedig naponta látja, látnia kell, mily félelmes tisztelet övezi az emberek elôtt az álmokat. Szem elôl téveszti, amit manapság oly sokan, hogy tudniillik nem az igazság az Isten, hanem az Isten az igazság.

Érvényes ez persze a gyerekkort illetôen is. Az újjászületett embernek ugyanis két gyermekkora van. Freud csak az egyikkel foglalkozik, mert csak az egyiket ismeri. Ez a gyerekkor azonban, ha meg nem is szunhet, de eljelentéktelenedhet, sôt el is kell jelentéktelednie. Megtért ember esetében traumatikus gyerekkorról beszélni majdnem olyan, mintha a teremtés harmadik napjának hatalmas fáit kettévágnánk, és azok évgyuruibôl következtetéseket vonnánk le az ötven évvel azelôtti idôjárásra. Roppant logikusan hat mindez, csupán egy a bökkenô: ötven évvel azelôtt még nem volt sem idô, sem idôjárás.

A Tóráról

Szombat reggel a haszidok szomorúan kóvályogtak, járkáltak a barakkban. Közeledett a Tóra-olvasás ideje, Tóra-tekercsük azonban nem volt, honnan is lehetett volna. S bár ismeretes volt elôttük, hogy a Grujavici fejbôl tudja az egész Tórát, fülükbe csengett a Rebbe azon tanítása, mely szigorúan megtiltotta az emlékezetbôl való Tóra-olvasást.

– Ha lenne öt liter vizünk, lenne Tóránk is – állt föl a Rebbe az imádságából. Mivel a pléhcsajkákat nem volt szabad kivinniük a barakkból, a haszidok elmentek a latrinára, s a szájukban hoztak vizet, hogy senki ne vehesse észre. Poshadt, fertôzött víz volt, ivásra teljességgel alkalmatlan. S noha senki nem értette, mi a terve a Rebbének a vízzel, mégis fölébredt szívükben a remény.

Mikor már elég víz összegyult egy bádogvödörben, legvégül a Rebbe is elment a latrinára.

Mikor visszajött, arca úgy sugárzott a boldogságtól, mint Mózesé a kôtáblák átvétele után. Kezében egy parányi marhahólyagot tartott, melyet vagy félóráig mosott, tisztított a vízben. Utána legalább ennyi ideig szárazra törülgette. A haszidok nem akartak hinni a szemüknek. A Rebbe ugyanis nagy okkal-gonddal kinyitotta a zsákocskát, és két szál összeragadt cigarettát vett ki belôle. Most már aztán tényleg senki nem tudta követni a Grujavici elgondolását.

Kiderült azonban, hogy a két egymáshoz tapadt cigarettában nem dohány, hanem egy miniatur Tóra-tekercs van.

– Még áldott emlékezetu dédapám íratta le ezt a Tórát, a kozákok elsô pogromja után. Halbôrbôl van, tuvel másolták közel húsz esztendeig – tette hozzá meghatódottan. A haszidok szemébôl is csakúgy patakzott már a könny.

– De hogyan hozta be ? – álmélkodott egy fiú.

– Testem legtisztátalanabb részébe rejtve – válaszolta a Rebbe. A megdöbbenés mély csendjét újra csak ô törte meg :

– A szívemben – mosolygott ránk halkan.

A térkép

A Rebbe mesélte.

– Egyszer apám elvitt kirándulni. Öt éves ha lehettem. Szólt, hogy készítsem össze a hátizsákomat, de ne legyen túl nehéz, mert hosszú lesz az út. Ügyesen, takarékosan pakoltam. Minek vinni az egész térképet, gondoltam, az is csak nehezék. Ollót ragadtam, és kivágtam a térképbôl az útvonalat, amerre a túrát terveztük.

Másnap úgy a túra felénél kéri apám a térképet, mire én az imakönyvbôl elôvettem az ujjnyi, kanyargó papírcérnát, tessék, íme, itt van a térkép. De már akkor én is sejtettem, hogy nem lesz ez így jó. A térképnek nem csak a megteendô útvonalat kell mutatnia, hanem az eltévedés összes lehetôségét is, hisz azok viszonypontként szolgálnak a helyes iránytartáshoz.

Ne ijedjünk meg tehát, ha nem értjük a Írást egészen. A Szentírás nem súlyfölösleg, a Szentírás térkép. Nem kell benne mindenhol mennünk. Ám ahhoz, hogy az utat el ne vétsük, mindig az egészet magunkkal kell vinnünk.