DUBRAVKA UGREŠIC´

Bolgár-török nagyanyám

---

majdnem betöltöttem a hetet. Késôbb évente egyszer találkoztunk, a vakáció idején, néhány egymás követô nyáron át. A rá vonatkozó emlékeim mintha egy kicsiny orsóra tekerednének, csupán néhány részletre emlékszem.

Alacsony volt és apró,

keskeny vállú, gömbölyded testén, melybôl kidomborodott a hasa, nagy, súlyos mellek terültek szét. Göndör, ôszülô fürtök keretezték széles arcát, melybôl kidudorodott az erôs, ázsiai járomcsont. A szeme zöldes árnyalatú volt, ferde állású, tekintete kissé révedt, mint a súlyos betegeké vagy az aggoké. Mintha a tekintetét a mosolya helyettesítette volna: minden ok nélkül is szélesen, készségesen mosolygott.

Nem szerettem.

Talán ez az oktalan mosoly taszított, ez a mindig készséges szívélyesség, ez a bólogatás, melytôl úgy reszkettek ôszülô fürtjei, mint a rugó. Úgy tûnt, hogy valamiféle kérés gyanánt hordja az arcán ezt a mosolyt, bocsánatot kér, amiért egyáltalán létezik: mindenkit ki akar vele engesztelni, mintha mindenki kérdôre vonná a létezéséért.

Az én gömbölyû, fekete-tengeri nagyanyám...

Amikor elôször találkoztunk, olyan erôsen szorított magához, hogy belesüppedtem a nagy keblek közti bemélyedésbe. Egy pillanatra úgy éreztem, megfulladok, belélegeztem száraz szagát. Mindig ugyanígy, túl erôsen ölelt magához. Közben kövérkés kezével lapogatta a hátam, és én alig vártam, hogy kibújjak az ölelésébôl.

Akkor, elsô találkozásunk alkalmával,

elvitt egy törökfürdôbe. Emlékszem öreg, megereszkedett, és akkor hatalmasnak látott fehér testére. Egy vödörbôl locsolta rám a vizet, és durva kesztyûvel dörzsölte a bôröm. Fájt, de csöndben maradtam, és valami miatt rettenetesen szégyelltem magam. Nem akartam, hogy hozzámérjen (ez a nagymamád, mondta az anyám, no, csókold meg, nyújtsd a kezed, öleld meg...). Kínlódva fojtottam vissza a megmagyarázhatatlan és egész testemet átjáró undort.

Amikor életemben elôször megpillantottam,

az arca összeolvadt egy hatalmas tepsi száraz, omlós süteménnyel. Elsô látogatásunkra, amikor tíz év után idegen állampolgárként látja viszont a lányát, és megismerkedik az unokájával, hegynyi süteményt sütött össze. Az emlékezetemben most a sütemény összeolvad bôrének színével és porhanyós szárazságával.

Emlékszem testtartására.

Gyakran üldögélt egy háromlábú széken, kissé széttett lábbal. A két kezét a hasára helyezte, átölelte, mintha a gyereke lenne, és úgy mozgatta a hasán a hüvelykujjait, mint aki köt.

Sprôd fonalból kötött pulóvereket,

legtöbbször mellényt. Valahogy szörnyû sebesen mozgott a keze, és úgy emelkedett le-föl a könyöke, mint a szárny. Akkor, elsô alkalommal, egy óriási babát kaptam tôle ajándékba. Amikor anyámmal haza indultunk (sem a nagyanyám, sem anyám nem tudták akkor, mikor találkoznak újra, találkoznak-e egyáltalán), futkosva kísért bennünket a vasútállomás felé vezetô úton és – kötött! Emelgette a könyökét, mint a szárnyakat, villogtak a kezében a kötôtûk, most az emlékezetemben ügyefogyott, nehézkes madárnak látom, mely sehogy sem tud fölrepülni. A képzeletem ma napsugarakat lop a képbe, melyek villódzva ragyognak fel a kötôtukön, és felszikráztatják ôsz fürtjeit, glóriává változtatva a haját. Futkos, köt, jobbra-balra bólogat, mintha beszélgetne valakivel, és szélesen mosolyog...

A vonat indulásának percében, az utolsó pillanatban, amilyen kicsi volt, lábujjhegyre emelkedett, és egy pár kötött papucsot nyomott a kezembe a baba számára. Mintha útközben belekötötte volna ezekbe a kis papucsokba minden félelmét, mindazokat a fontos kérdéseket, melyeket fel akart (de nem tudott, nem érkezett) feltenni a lányának, akit tíz éve nem látott.

Rengeteg ilyen kis ujjatlan, kemény, „derékmelegítô” pruszlikot megkötött életében.

Képes volt egy röpke óra alatt megkötni egy mellényt, mondja anyám. Nagyanyád pulóverei örök életûek, fûzi hozzá, mintha valami kétségbevonhatatlan igazságot mondana ki. Egy most is megvan a szekrényemben. Vigyázz rá, mondja anyám, ez minden, ami a nagymamától ránk maradt. Ez igaz. Ez a kis pruszlik és néhány fénykép létezésének egyetlen anyagi bizonyítéka.

Amikor nem kötött, akkor rakodott.

Emlékszem erôs, kövérkés kezére, amellyel a sok vánkost veregette, hogy kihajtsa belôlük az ellenséges port. Tiszta fehér, napsütötte lepedôk felhôiben merül fel az emlékezetemben, úgy bánt velük, mintha élnének, megszagolgatta, hajtogatta, vízzel megszentelte, vasalta ôket...

Amikor nem rakodott, akkor fôzött.

A nagymama rengeteg embert etetett életében, különösen a háború alatt, mondja anyám. Látom, hogy ô sem tud róla többet, hogy elfakult az emléke, és ezért úgy ejti ki ezeket a szavakat, mintha apró pecséteket ütögetne, a hangszínével újra meg újra megköti a porlékony emlékezetet. A nagymama fôztjébôl csak szavak maradtak, melyeket szívesen vesz elô a nyelvem, de az ízekre már nem emlékszik.

Banica, mekica, djidjipapa

(ez utóbbi egy különös „házi” szó volt arra az ételre, amelyet évek múlva mint közönséges french toast -ot azonosítottam), tucatnyi szlatkó : rózsából, dinnyébôl és dióból, fehér és piros cseresznyébôl, meggybôl, szôlôbôl, szilvából (mindegyikben egy szem hámozott mogyoróval!), vilmoskörtébôl... Nagymama éléskamrájának félhomályában varázslatosan fluoreszkáltak a leheletnyi porréttegel borított befôttesüvegek.

Nagymama mûvészetének csúcsa

(számomra pedig gyermekszínház) a banicá hoz való rétestészta kinyújtása volt. Erre az alkalomra kihúzták a nagy, kerek asztalt, én meg elképedve néztem, mint alakul át nagymamám ügyes keze alatt a közömbös tésztagolyó hatalmas, selymes ejtôernyôvé.

Emlékszem, hogy magával vitt a közeli pékségbe

(ahol kenyérsütô kemence volt!), a sütésre szánt ételekkel megrakott széles bádogtepsit cipelve. A kis kövér asszony úgy vitte a feje fölött a bádogtepsit, mint valami napernyôt. A tepsi ment elöl, úgy tûnt, mintha fölötte lebegne, ô meg utána futkosna, hogy elkapja, míg én a nyomukban vonultam. Aztán – kis, kéttagú hadsereg – egy hosszú farok végébe álltunk. A farokban ugyanilyen tepsiket tartó emberek álltak. Nagymama beszédbe elegyedett velük, és büszkén mutogatott engem, az emberek ingatták a fejüket és mosolyogtak. Füleltem a hangokra, megjegyeztem a gesztusokat (rögtön megtanultam, hogy a NEM IGENT jelent és fordítva), szaglásztam az ismeretlen illatokat (a mozdonyok meg a tenger szagát), kóstoltam az ismeretlen ízeket (bóza, halva)... Mi török mahalában élünk, mondta. Nem tudtam, ez mit jelent.

Otthon a kislányok gyakran bulgár nak csúfoltak

(Bugarica! Bugarica!), ugyanolyan hangsúllyal, ahogy az utcánkban megforduló cigánylányok után kiáltoztak (Ciganica! Ciganica!). A bugaricát meg a ciganicát (a helyes nyelvtani formájú „bugarka” és „ciganka” helyett) nemcsak egyformán hangsúlyozták, hanem egyet is jelentett: valaki mást, aki nem ugyanolyan, mint mi.

Nem egész hétévesen meg fogom ismerni az elsô bugaricá t, egy velemkorú kislányt. Úgy fogom érezni, mintha egy idegen bolygóról pottyant volna ide. Hajában a hatalmas masnival (a pandelka lesz egyébként az elsô bolgár szó, melyet megtanulok) inkább egy különös dongóra emlékeztetett, semmint kislányra. Akkor, anélkül, hogy tudnám, keményen eldöntöm, hogy nem vagyok olyan, mint ô, nem vagyok bugarica , és ugyanolyan keményen azt is, hogy én nem vagyok az a kislány a saját utcámból.

Nem egész hétévesen szert teszek elsô földrajzi fogalmaimra,

anélkül, hogy tudnám, mi az a fogalom, és mi az a földrajz (Látod, az ott lent Törökország, szemben Oroszország, ott fönt meg Románia). Összekeverem a római (Nézd, azok ott római romok) meg a román szavakat (Errôl a szikláról vetette le magát a mélybe egy szépséges román királykisasszony, látod?!).
 
 

Nem egész hétévesen szert teszek elsô benyomásaimra a hamis meg az igazi fogalmairól is

– és arra a meggyôzôdésre jutok, hogy a hamis sokkalta szebb, mint az igazi. Nagymama ágyán meg fogom pillantani a legszebb látványt, ami eddigi életemben a szemem elé tárult: egy horgolt párnát, melyrôl piros eperfürtök csüngtek, néhol buja méregzöld levelekkel borítva. Hasra feküdtem nagyanyám ágyán és hosszan hajóztam tekintetemmel ebben a csodálatos fonaltengerben.
 
 

Nem egész hétévesen a fülembe jut a sztálin szó,

és nagy szobrokat is látok, melyeket szintén sztálin nak hívnak. Kapok ajándékba egy képeskönyvet, melyben egy gyönyöru fiú szerepel, aki saját égô szívét hordozza a tenyerén, és megvilágítja vele az utat a sötét erdôben, hogy el ne tévedjenek az emberek. A fiút Dankónak hívták, azt az embert pedig, aki kitalálta ôt – Gorkijnak. Makszim.
 
 

Nem egész hétévesen, mint egy vak, megtanulom Kelet-Európa Braille-írását,

anélkül, hogy tudnám, hogy megtanultam, és késôbb tévedhetetlenül azonosítom. Felismerem a keleti meg a nyugati részét, az északi meg a déli részét, tudni fogom, hogy Budapesten vagyok-e, Szófiában, Moszkvában vagy Varsóban, csukott szemmel is tudni fogom ezt, az egyszer megtanult szomorú írásjeleket érintve.
 
 

Nagyanyám fiatalon halt meg.

Megszakadt a szíve, mondja anyám. Más emberek infarktusban halnak meg, de ha a nagymama haláláról van szó, anyám kitartóan ismétli ezt a régies szólást, és észre sem veszi, hogy valami miatt kizárólag a nagymamának tartogatja.

Nem tudom, hogyan halt meg. Apró, gömbölyu asszonynak képzelem, amint háromlábú széken üldögél, s úgy öleli át a hasát, mint egyetlen tulajdonát. Iszonyú magányban halt meg, ebben biztos vagyok. Miként, úgy érzem, egész életében egyedül volt.

Az örök etetéssel, kötéssel, rakodással és mosolygással – mert csak ezt tudta – olvasztgatta fel a fagyot, mely zúzmaraként gyult köré. Az egyik lánya korán meghalt, a másik távolra szakadt. Nagyapám, aki mindig hallgatag volt és komoly, néhány évvel élte csak túl, teljesen elfeledve, mint nagyanya tehetetlen, elhagyott gyermeke. Mint egy uszályt, magával vitte a titkát is, melynek, azt hiszem, egyszeru neve volt: közöny.

A fekete-tengeri Várnában a városi hatóságok egyszer csak felásták a városi temetôt, mert úgy döntöttek, hogy szállodát építenek azon a helyen. Most már a temetô sem létezik, mondta anyám.
 
 

Nem szerettem a nagymamát.

Úgy, ahogy a gyerekek nem szeretnek (vagy szeretnek), ok nélkül. Késôbb sem sikerült megszeretnem. És mintha megjegyeztem volna ezt a gyermeki nemszeretést, késôbb, felnôtt fejjel is gyerekes konoksággal hajtogattam.
 
 

Most, míg ezeket a sorokat írom,

érzem saját nagy melleim súlyát, szélesen mosolygok, készségesen és ok nélkül. Néha eltölt valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság. Ilyenkor, mint egy megszállott, elugrom a közeli boltba, lisztet veszek, cukrot, tojást, tejet, diót, csokoládét... Hipnotikus transzban gyúrom a tésztát és közben mosolygok. Amikor kisül a sütemény, rendszerint meghökkenek a mennyiségétôl. Aztán autóba ülök, és kosárkákban meg tepsin széthordom a süteményt a barátoknak. Magam sem tudom, mi lelt, de arra gondoltam, hogy biztos megkívántatok valami édességet, mondom mosolyogva. A barátaim már ismerik e szeszélyemet, azt hiszem, csak „süteményes látogatásaim” szabályos ritmusa hozza zavarba ôket.

Én viszont sejtem, hogy a nagyanyám szelleme költözik belém egyre szabályosabb idôközökben, azé, akit nem szerettem, azé, aki „rengeteg embert etetett” – és rákényszerít, hogy havonta egyszer megismételjem az esetét.

Nincs semmilyen kapcsolatom az égiekkel,

ôt azonban valami miatt nagy mellu, göndör fehér hajú angyalnak képzelem. Fönt az égben kihordja az égi vánkosokat, megveregeti ôket a kövérkés, erôs kezével, kihajtja belôlük az égi port. A konyhában ziláltan nyújtja a felhôk tésztáját és süti a gurabijá it, a banicá it, eteti az égi lényeket. És amikor mind jóllaktak, leül a felhôre, mint egy háromlábú székre, kicsit széjjelteszi a térdét, fogja a kötôtut, és fehér, ködfátylas pulóvereket köt mindenkinek. Közben bólogat, mintha beszélgetne valakivel, és szélesen mosolyog. Néha megrázza a fürtjeit. Szeretem elképzelni, hogy ilyenkor zúzmara hull az égbôl.