Kritikusai csak jóval Conrad halála után próbálták meg rekonstruálni az író úgynevezett lengyel hátterét, amelynek csak kis része épült be közvetlenül a regényeibe. Conrad írásainak nehezen megfogható jelentését azonban nem könnyu pótolni, hiszen még ha sok minden kiderül is a szerzô lengyel élményeirôl, ismerôseirôl és rokonairól, a puszta információ magától még nem teszi letisztulttá azt az alapvetô nyughatatlanságot és kényelmetlenséget, amely körül az írások forognak. Végül felismerjük, hogy Conrad munkásságát tulajdonképpen az örökre helyrehozhatatlan számuzetés vagy elidegenedés alkotja. Bármilyen tökéletesen képes is kifejezni valamit, számára mindig úgy tunik, hogy a végeredmény csak közelítése lett annak, amit eredetileg mondani akart, és hogy túl késôn mondta, késôbb, mint amikor még talán jól jött volna. Legkietlenebb története, az „Amy Foster” egy kelet-európai fiatalemberrôl szól, aki útban Amerika felé az angol partoknál hajótörést szenved, és végül az érzô, de kifejezésre képtelen Amy Foster férje lesz. A férfi külföldi marad, sosem tanulja meg a nyelvet, és még azután, hogy gyermekük születik Amyvel, sem képes arra, hogy részévé váljon annak a családnak, amelyet pedig együtt hoztak létre. Amikor már a halálán van, delirál, és valami furcsa nyelven mormog, Amy elcseni a gyermeket, és elhagyja férjét, átadva ôt a végsô kétségbeesésnek. Sok más Conrad-történethez hasonlóan itt is egy együttérzô alak, a házaspár orvos ismerôse az elbeszélô, de még ô sem enyhíthet a fiatal férfi elszigeteltségén, bár Conrad azt sejteti az olvasóval, hogy talán módjában állt volna. Nehéz úgy olvasni az „Amy Foster”-t, hogy az embernek közben eszébe ne jusson, hogy Conrad bizonyára félt attól, hogy valahogy így hal majd meg ô is, vigasz nélkül, egyedül, és egy olyan nyelven mondja ki utolsó szavait, amelyet senki sem ért.
Próbálok megkésve narratívát erôltetni az életemre
Az új körülmények között az elsô elkönyvelnivaló az otthon és az anyanyelv elvesztése, és Conrad zord leírása szerint ez a veszteség jóvátehetetlen, szüntelenül kínzó, húsbavágó, turhetetlen és mindig kiújuló – ezért kaptam magam azon, hogy hosszú évek óta úgy olvasom és írok róla, mint valami cantus firmus ról, személyes élményeimhez adódó kitartó alaphangról. Úgy tunt, munkám során évek óta ugyanazt csinálom, csak éppen mindig mások írásain keresztül. Csak 1991 ôszének elején döbbentett rá egy ronda orvosi diagnózis a saját halandóságomra, amelyrôl pedig már azelôtt is tudnom kellett volna, hogy azon kaptam magam: azért keresek értelmet az életemnek, mert veszélyesen közel van a vége. Pár hónap múltán, mikor még mindig új állapotomat próbáltam megemészteni, azt vettem észre, hogy hosszú, magyarázkodó levelet fogalmazok az anyámnak, aki már majd’ két éve meghalt, és ebben a levélben próbálok megkésve narratívát erôltetni az életemre, amelyet addig többé-kevésbé szervezetlenül, szétszórtan, központ nélkül hagytam magára. Annak idején az egyetemen viszonylag szép karriert futottam be, elég sokat írtam, és írásaimmal, beszédeimmel, és azzal, hogy aktív voltam a palesztin és általában a közel-keleti vagy iszlám, valamint antiimperialista ügyekben, (a „terror professzora”-ként) irigylésre teljesen méltatlan nevet szereztem magamnak, de ritkán álltam meg, hogy ezt az egész összevisszaságot értelmezzem. Kényszeresen dolgoztam, nem szerettem, és ezért alig jártam nyaralni, csináltam a dolgom, és közben olyasmikkel, mint ihlethiány, depresszió vagy írói terméketlenség, egyáltalán nem foglalkoztam.
Aztán pedig hirtelen ott találtam magam ebben a helyzetben, hogy van valamennyi, de nem túl sok idôm arra, hogy átvizsgáljam az életemet, amelynek furcsaságait addig úgy fogadtam el, mint valami természeti törvényt. És megint arra eszméltem, hogy Conrad már ott volt elôttem mindenütt – azzal a különbséggel, hogy ô európai volt, aki szülôhazáját, Lengyelországot elhagyva angol lett, tehát többé-kevésbé egy világrészen belül költözött el. Én Jeruzsálemben születtem, és ott is töltöttem legfogékonyabb éveim nagy részét, míg aztán 1948 után családunk Egyiptomba menekült. Viszont mindig elit gyarmati iskolákba jártam, amelyeket a britek arra találtak ki, hogy kineveljenek egy olyan arab nemzedéket, amelyet természetes szálak fuznek Nagy-Britanniához. Az Egyesült Államokba költözésem elôtt az utolsó ezek közül a kairói Victoria College volt, ahol gyakorlatilag azokat az arabokat és levanteieket képezték, akik majd átveszik a hatalmat, ha a britek már nem lesznek ott. Kortársam vagy osztálytársam volt például Husszein jordán király, és egy sor jordán, egyiptomi, szír és szaúdi fiú, akikbôl miniszterek, miniszterelnökök és vezetô üzletemberek lettek, az iskola fôprefektusa és legfôbb inkvizítora pedig kisfiúkoromban a ragyogó Michel Shalhoub volt, akit a moziból mindenki Omar Sharifként ismer.
Amint a VC tanulója lettem, kaptam egy iskolai kézikönyvet, amelyben szabályok sora szabta meg az iskolai élet minden egyes mozzanatát – hogy milyen egyenruhát kell viselnünk, milyen sportfelszerelésre van szükség, mikor vannak az iskolai ünnepek, hogy járnak a buszok, és így tovább. De az iskola legfôbb szabálya, amely rögtön az elsô lapon állt, így szólt: „Az iskola nyelve az angol; ha valaki más nyelven beszél, azt megbüntetik.” A diákok között pedig nem voltak angol anyanyelvuek. A tanárok mind britek voltak, mi pedig mindenféle arabokból, örményekbôl, görögökbôl, olaszokból, zsidókból és törökökbôl álló vegyes társaság. Arabul viszont mindannyian, vagy legalábbis majd’ mindannyian beszéltünk – sokan pedig emellett franciául is –, úgyhogy lehetôségünk volt rá, hogy közös nyelvbe menekülve védekezzünk az ellen, ami akkor számunkra jogtalan gyarmati erôszakoskodásnak tunt. A brit gyarmati hatalom akkor, közvetlenül a második világháború után a végét járta, és ez a mi figyelmünket sem kerülte el, bár olyasmire nem emlékszem, hogy a korombeliek közül bárki is ilyen határozottan megfogalmazott volna valamit ezzel kapcsolatban.
Az én helyzetemet ráadásul még az is bonyolította, hogy bár szüleim mindketten palesztinok voltak – anyám názáreti, apám jeruzsálemi –, apám az elsô világháborúban amerikai állampolgárságot kapott, amikor Franciaországban Pershing alatt az AEF-ben szolgált. Eredetileg 1911-ben, 16 évesen hagyta el Palesztinát, amely akkor a török birodalomhoz tartozott, hogy be ne sorozzák a Bulgária elleni háborúba. Inkább az Államokba ment, ahol pár évig tanult és dolgozott, majd 1919-ben tért vissza Palesztinába, hogy üzleti vállalkozásba kezdjen az unokatestvéreivel. Mellesleg azzal, hogy egy szembeötlôen arab családnévhez, mint a Said, ez a valószínutlenül brit keresztnév járul (anyám születésem évében, 1935-ben nagy tisztelôje volt a walesi hercegnek), fiatalkoromban mindenütt kényelmetlenül kiríttam a tanulók közül: egy palesztin, aki Egyiptomban jár iskolába, angol keresztneve van és amerikai útlevele, de nincs biztos identitása. Ráadásul kibogozhatatlan módon kevertem az anyanyelvemet, az arabot, és az iskolai nyelvet, az angolt is: sosem tudtam, melyik az elsô nyelvem, úgyhogy igazából egyikben sem érzem otthon magamat, noha mindkettôn álmodom. Ha mondok valamit angolul, mindig rajtakapom magam, hogy arabul is visszhangzom magamban, de ez fordítva is így van.
Ezekrôl a dolgokról akkoriban töprengtem néhány hónapig, amikor a diagnózis miatt, kényszerbôl a végsô kérdésekre terelôdött a figyelmem. De úgy látszik, ezt is a magam sajátos módján intéztem. Kezdetek címu könyvem szerzôjeként ott találtam magam a gyermekkoromban, Jeruzsálemben, Kairóban, és Dhour el Shweirben, a libanoni hegyi faluban, amelyet utáltam, de ahova apám évrôl évre mindig nyaralni vitt bennünket. Azon kaptam magam, hogy újraélem fiatalságom elbeszélhetô tanácstalanságait, állandó kétségeit, és azt az érzést, hogy nem jó helyen vagyok, hogy mindig úgy tunik, mintha rossz sarokban állnék, olyan helyen, amely mindig elmosódik, ha megpróbálom meghatározni vagy leírni. Emlékszem, hogy felteszem a kérdést magamnak: miért nem lehetett átlagos családi hátterem, tiszta egyiptomi, vagy tisztán valami más, hogy ne kelljen nap mint nap olyan pedáns kérdésekkel szembesülnöm, amelyek azokat a szavakat firtatják, amelyek mögött nem áll stabil identitás. Az volt a legkínosabb a helyzetben, hogy az angolok és az arabok hadban álltak egymással, és viszonyuk idôvel egyre inkább elmérgesedett. Conradnak ilyesmivel nem volt gondja, lévén, hogy amikor Lengyelországból Franciaországon keresztül Angliába utazott, végig Európán belül maradt. Nekem egész neveltetésem anglocentrikus volt, úgyhogy sokkal jobban ismertem a brit, sôt az indiai történelmet és földrajzot (ezek kötelezô tantárgyak voltak), mint az arab világét. De annak ellenére, hogy arra tanítottak, hogy angol iskolásként vélekedjem és gondolkodjam, azt is megértették velem, hogy idegen vagyok, Más, nem-európai; arra okítottak a nevelôim, hogy tudjam, hol a helyem, és ne próbáljak britté válni. Nyelvi, kulturális, faji és etnikai szakadék volt Ôköztük és Miköztünk. Egyáltalán nem könnyítette meg a dolgaimat, hogy az anglikán egyházba születtem, ott kereszteltek meg, és ott is konfirmáltam, de ugyanitt énekelték az „Elôre keresztény katonák” és a „Grönland jeges csúcsairól” típusú himnuszokat, amelyek alatt egyszerre éreztem magam agresszornak és az agresszió elszenvedôjének. Egyszerre voltam wog [arab – pejoratív] és anglikán, tehát folytonos polgárháborúban álltam magammal.
1915 tavaszán kirúgtak a Virginia College-ból, kidobtak, mert bajt kevertem, ami annyit tett, hogy jobban látszottam, és könnyebben el tudtak csípni, mint a többi srácot a mindennapos csetepaték során, amelyekben Mr Griffith, Mr Hill, Mr Lowe, Mr Brown, Mr Maundrell, Mr Gatley és az összes többi brit tanár állt az egyik oldalon, mi, a tanulók pedig a másikon. Tudat alatt mindannyiunkban benne volt, hogy a régi arab rendszer recseg-ropog: Palesztina elbukott, Egyiptom Farouk király és udvara masszív korrupciója miatt imbolyog (a Gamal Abdel Nasszert és szabad hivatalnokait hatalomra juttató forradalom csak 1952 nyarán jött), Szíriában viharos sorozatban zajlottak a katonai puccsok, Irán pedig, amelynek sahja épp akkoriban házasodott össze Farouk lánytestvérével, 1951-ben ment át az elsô súlyos válságon, és így tovább. Az olyan rassztalanítottak kilátásai, mint amilyenek mi voltunk, annyira bizonytalanok voltak, hogy apám úgy döntött, az lesz a legjobb, ha a lehetô legmesszebbre küld el – jelesül egy Massachusetts északnyugati csücskében levô, zord, puritán iskolába.
Életem legnyomorultabb napja volt, 1951 szeptember elején, amikor apám és anyám lerakott ennek az iskolának a bejáratánál, és egybôl visszaindultak a Közel-Keletre. Nemcsak az iskola rideg és kifejezetten erkölcsös légköre miatt, de mert én voltam az egyetlen ott a gyerekek közt, aki nem született amerikai volt, akinek más volt a kiejtése, mint amit elvártak, és aki nem baseballon, kosárlabdán és futballon nôtt fel. Életemben elôször itt kellett meglennem a nélkül a nyelvi környezet nélkül, amely alternatívát jelentett az ellenséges angolszászok érdeklôdésével szemben, akiknek a nyelve nem volt az enyém, és akik nem titkolták, hogy alantasabb, és bizonyos rosszallással kezelt rasszba tartozom. Aki valaha is átélte a gyarmatokon szokásos köznapi gáncsoskodást, az biztosan érti, mirôl beszélek. Egyik elsô dolgom az volt, hogy felkerestem egy egyiptomi származású tanárt, akinek egy barátunk adta meg a nevét Kairóban. „Beszélj Neddel – mondta ez a barátunk –, ô majd segít, hogy nyomban otthon érezd magad.” Egy szép szombat délután átbaktattam Nedhez, és bemutatkoztam az inas, sötét férfinak, aki a teniszedzéseket tartotta, és mondtam neki, hogy a kairói Freddie Maalouf küldött hozzá. „Ó, igen – mondta a teniszedzô meglehetôsen fagyosan – Freddie.” Ezután egybôl arabra váltottam, de Ned felemelt kézzel szakított félbe. „Nem, testvér, velem ne beszélj arabul. Én otthon hagytam mindent, mikor Amerikába jöttem.” Ez volt az utolsó csepp.
A Victoria College-ban alapos volt a képzés, úgyhogy a massachusettsi bentlakásos iskolában is jól teljesítettem, elsô vagy második voltam a százhatvan fôs osztályban. Viszont úgy vélték, hogy morális kívánnivalókat hagyok magam után, mintha titokzatos módon valami nem lett volna teljesen rendben velem. Végzéskor például nem engedték, hogy én mondjam a búcsúbeszédet vagy köszöntôt, mert állítólag nem érdemeltem ki ezt a tisztet – ezt a morális ítéletet azóta sem tudom se megérteni, se megbocsájtani. A szünetekben visszautaztam a Közel-Keletre (a családom továbbra is ott élt, 1963-ban költöztek Egyiptomból Libanonba), mégis azon vettem észre magam, hogy teljesen nyugati ember lettem; a college-ban és posztgraduálisan is irodalmat, zenét és filozófiát tanultam, és ezeknek persze semmi köze nem volt a hagyományaimhoz. Az ötvenes években az arab világból érkezett diákok kivétel nélkül természettudósok, orvosok és mérnökök lettek, vagy Közel-Kelet-szakértôk, akik a Princetonon, a Harvardon, vagy más hasonló helyeken diplomáznak, utána pedig hazamennek, hogy az otthoni egyetemeken tanítsanak. Nekem persze különbözô okokból nem sok közöm volt hozzájuk, és emiatt még inkább erôsödött bennem a saját nyelvemtôl és hátteremtôl való elszigeteltség. 1963 ôszére, amikor New Yorkba kerültem, hogy a Columbián tanítsak, már csak egzotikus, de tulajdonképpen lényegtelen vonásomnak tartották, hogy az arab országokból jöttem – valójában arra emlékszem, hogy a legtöbb ismerôsöm és kollégám a könnyebb és kevésbé konkrét „közel-keleti” jelzôt használta, amely biztosan nem sértô, és nem azt, hogy „arab”, vagy fôleg nem azt, hogy „palesztin”. Egy ismerôsöm, aki már régebben ott tanított, késôbb elmondta, hogy miután felvettek, a tanszéket úgy tájékoztatták, hogy alexandriai zsidó vagyok! Emlékszem, hogy a Columbián az idôsebb kollégák befogadtak, sôt még keresték is a társaságomat, mert egy-két kivétellel mindannyian a „mi” kultúránk ígéretes, nagyon is ígéretes fiatal tudósát látták bennem. Minthogy az arab világ felé nem irányult politikai tevékenység, rájöttem, hogy tanítási és kutatási céljaim, amelyek kanonikusak voltak, bár nem tejesen ortodoxak, megtartottak a határok között.
„Közel-keleti” professzor
A nagy változást az 1967-es arab-izraeli háború hozta, amellyel egyidôben a campuson is intenzív politikai tevékenység folyt az emberi jogok és a vietnámi háború miatt. Persze mindkét fronton ott találtam magam, de további nehézséget okozott, hogy a palesztin ügyre felhívjam a figyelmet. Az arab vereség után újult erôvel éledt fel a palesztin nacionalizmus, amelyet a fôként Jordániában és az újonnan elfoglalt területeken muködô ellenállási mozgalmak képviseltek. Barátaim és rokonaim közül többen részt vettek ezekben, és amikor 1968-ban, 69-ben és 70-ben Jordániában jártam, sok kortársam gondolkozott hozzám hasonlóan. Az Egyesült Államokban persze – néhány figyelemreméltó kivételtôl eltekintve – sem a háborúellenes aktivisták, sem Martin Luther King hívei nem fogadták el politikai állásfoglalásomat. Ekkor éreztem elôször, hogy teljesen megosztottá tesz az az új radikális nyomás, amely hátterembôl, nyelvembôl, illetve az Egyesült Államok-beli bonyolult igényeket támasztó helyzetbôl adódott, mert itt ellenezték mindazt, amit mondtam, és valójában megvetették a palesztin igazságkeresés eszméjét – mert antiszemitának és náci jellegunek találták.
1972-ben kutatási szabadságon voltam, és az alkalommal élve Bejrútban töltöttem az évet. Fôleg az arab filológia és irodalom tanulmányozásával telt az idôm; ezzel, legalábbis ilyen mélységben, még sosem foglalkoztam azelôtt, most viszont úgy éreztem, hogy túlzottan hagytam elhatalmasodni a különbséget szerzett identitásom és a velem született kultúra között, amelytôl eltávolodtam. Másképpen megfogalmazva, egzisztenciális és, úgy éreztem, politikai szükségletem is, hogy a két énemet összhangba hozzam, mert az, amit korábban „Közel-Kelet”-nek neveztek, az izraeliek és a palesztinok közti ellentétté változott át, ami engem is beszippantott, mégpedig, és ez meglehetôsen ironikus, legalább annyira azért, mert képes vagyok használni az amerikai akadémikus és értelmiségi nyelvet, mint születésem véletlene révén. A hetvenes évek közepéig abban a gazdag, de nem irigylésre méltó pozícióban voltam, hogy két homlokegyenest szembenálló alkotórészbôl beszéltem, egy nyugatiból és egy arabból.
Amennyire emlékszem, mindig is megadtam magamnak a lehetôséget, hogy ne álljak be ama sáncok mögé, amelyekkel a kortársaim védekeztek, és amelyek mögé kortársaim behúzódtak. Hogy ez azért volt-e így, mert teljesen más voltam, tényleges kívülálló, vagy inkább mert alapvetôen magányos természetu vagyok, nem tudom, mindenesetre az tény, hogy annak ellenére, hogy megbékéltem egy sor intézményes szokással, mert úgy éreztem, hogy ezt kell tennem, valahogy magamban mégis ellenálltam nekik. Nem tudom, hogy mi miatt voltam ilyen visszahúzódó, de még amikor a legnyomorultabbul magányos voltam, és senkivel sem voltam egy hullámhosszon, akkor is szilárdan kitartottam közönyös távolságtartásom mellett. Talán irigyeltem azokat az ismerôsöket, akiknek ez vagy az volt a nyelvük, akik egész életük során végig ugyanott éltek, akik bevett módon intézték a dolgaikat, akik igazán tudtak tartozni valahova, de a magam részérôl nem emlékszem, hogy ezek közül bármelyikrôl akármikor is azt gondoltam volna, hogy lehetséges számomra. Nem mintha különlegesnek tartottam volna magamat, inkább csak nem illeszkedtem be azokba a helyzetekbe, amelyekben benne találtam magam, és nem esett nehezemre, hogy elfogadjam ezt a felállást. Mellesleg mindig is vonzottak a konok autodidakták, a különbözô beilleszkedési zavarokkal küzdô értelmiségiek. Részben éppen a sajátos, minden elôvigyázatosságot nélkülözô látásmód miatt tett rám hatást az írók és muvészek közül például Conrad, Vico, Adorno, Swift, Adonis, Hopkins, Auerbach, Glenn Gould, hiszen az ô stílusuk vagy gondolkodásmódjuk mindenekfölött individualista, és teljesen utánozhatatlan, akik számára a kifejezés médiuma, legyen az zene vagy szó, kivételesen jelentôségteljes, nagyon kidolgozott, és a lehetô legtudatosabb. Nem pusztán önmegteremtésük ténye, hanem az tett rám mély benyomást, hogy vállalkozásuk szántszándékkal és kimunkáltan helyezkedik el a történelem általánosságában, amelyet ab origine alámostak.
Miután bonyolult és asszimilálhatatlan múltamat elsüllyesztendô fokozatosan hagytam, hogy felöltsem az amerikai tudományos beszélô profi hangját, ellenpontokban kezdtem írni és gondolkodni, és élményeimnek mindkét, teljesen elütô felét használtam, egyszerre arabként és amerikaiként, hadd dolgozzanak együtt és egymás ellenében is. Ez a tendencia 1967 után kezdett formát ölteni, és jóllehet bonyolult volt, mégis izgalmas. Az a felismerés hozta muködésbe az elsô önérzékelés-, és nyelvhasználat-változást, hogy miközben alkalmazkodtam az Államok olvasztótégelyében zajló élet dolgaihoz, akarva-akaratlanul is el kellett fogadnom az érvénytelenítés elvét, amelyrôl Adorno olyan érzékletesen beszél a Minima Moraliá ban: „Az emigráns múltja, mint tudjuk, érvénytelenné válik. Korábban biztos bezáratás volt, ma intellektuális élmény, amelyet közvetíthetetlennek és honosíthatatlannak tartanak. Ha valami nem tárgyiasul, az nem számlálható és nem mérhetô, ezért nem létezik. A tárgyiasulás viszont ezzel elégedetlenül saját ellentétére is átterjed, arra az életre, amely közvetlenül nem aktualizálható; minden, ami csupán gondolatból és emlékezetbôl él. Erre külön kategória jött létre. Ezt hívják »háttér«-nek, és a kérdôíveken megjegyzésként van ott, a nem, a kor és a foglalkozás alatt. A merény zárásaképpen az életet végighurcolják az egyesült statisztikusok diadalmas automobilján, és többé a múlt sincs már biztonságban a jelentôl, mert a jelen emlékezete másodjára is feledésbe meríti azt.”
Családom és magam számára az 1948-as katasztrófa (ekkor 12 éves voltam) politikamentesen zajlott. Húsz évvel azután, hogy elvették mindenüket, és számuzték ôket otthonaikból és vidékükrôl, a legtöbb palesztin menekültként él, és nem a múlttal békél meg, mert az elveszett, érvénytelen, hanem jelenével. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy iskolásként, mikor beszélni tanultam, és olyan nyelvre tettem szert, amellyel az Egyesült Államok polgáraként élhetem az életem, bármi olyasféle szenvedés ért volna, mint az elsô generációs palesztin menekülteket, akik szétszóródtak az arab világban, ahol turhetetlen törvények tették lehetetlenné számukra, hogy meghonosodjanak, dolgozzanak, utazzanak, havonta jelentkezniük kellett a rendôrségen, sokukat borzasztó táborokba kényszerítették, Bejrútban például Sabrába és Shatilába, ahol 34 évvel késôbb mészárlások voltak. Ezzel szemben én a történelem elnyomásának éreztem, hogy körülöttem mindenki Izrael gyôzelmét ünnepli, szörnyu fürge kardjukat, ahogy Barbara Tuchman találóan megfogalmazta, Palesztina eredeti lakosságának rovására, akik hirtelen arra eszméltek, hogy újra és újra kénytelenek azt bizonygatni, hogy valaha léteztek. „Palesztinok nincsenek,” mondta Golda Meir 1969-ben, és ez, sokakkal egyetemben engem is arra a kissé botrányos viselkedésre indított, hogy helytelenítsem kijelentését, hogy belemenjek egy vagyonelkobzásokkal és veszteségekkel teli történet elôszámlálásába, hogy mindent elsoroljak percrôl percre, szóról szóra, hüvelykrôl hüvelykre, Izrael létrehozásának, fennállásának és eredményeinek igaz történetén kezdve. Egy szinte teljesen negatív anyagon dolgoztam, valami olyanon, ami nem is létezik, azon a nem-történelmen, amelyet a szemhunyások, a téves jellemzések és a cáfolatok ellenére is láthatóvá kellett tennem.
Egyértelmuen ez késztetett arra, hogy az írás és a nyelv fogalmait újragondoljam, ugyanis ezeket eddig adott szöveggel vagy szubjektummal megszemélyesítve kezeltem – mint például a regény története, vagy a narratíva fogalmának témája a fikcionális prózában. Ekkor a szubjektum kialakulása, a nyelv formát öltése került érdeklôdésem középpontjába – és az írás mint ilyen és ilyen célt szolgáló valóságok konstrukciójának eszköze. Ez a hatalom és a megjelenítések világa, amely írók, politikusok, filozófusok sorozatos döntései által jön létre, s amelyek felkínálnak vagy körvonalaznak egy valóságot, míg háttérbe szorítják a többit. Az elsô ilyen módon elkészített kísérletem az 1968-as „Az arab képmása” címu tanulmány volt, amelyben leírását adtam annak az arab-képnek, amelyet az újságok és egyes tudományos szövegek azáltal manipuláltak, hogy teljesen mellôzték azt a történelmet, és azokat az élményeket, amelyeket én és a hozzám hasonló arabok éltek át. Írtam még egy hosszabb tanulmányt az 1948 utáni arab prózáról, amelyben az elbeszélô szál töredezettségét, csipkézett jellegét ismertettem.
A hetvenes években európai és amerikai irodalomról tartottam kurzusokat a Columbián és másutt, és apránként bekerültem a közel-keleti és nemzetközi politika bizonyos diskurzusaiba. Itt érdemes megjegyeznem, hogy azalatt a negyven év alatt, mióta tanítok, még sosem tanítottam mást, mint a nyugati kánont, és fôleg nem tanítottam soha semmi közel-keletit. Régóta tervezgettem, hogy meghirdetek egy modern arab irodalom kurzust, de végül nem jutottam hozzá, és már harminc éve szándékomban áll szemináriumot indítani Vicóról, és Ibn Khaldúnról, a nagy tizennegyedik századi történetíróról és történetfilozófusról. De mint a nyugati irodalom tanára, tevékenységemnek ezt a másik aspektusát nem vittem be a tanterembe. Érdekes módon éppen az, hogy továbbra is írtam és tanítottam a tárgyamat, támogatókat és olyan egyetemi vendéglátókat jelentett, akik azért hívtak meg, hogy exkuzáló elôadást tartsak, amely irodalmi témájával feledteti kínos politikai tevékenységemet. Aztán voltak olyanok is, akik „a népem”-ért tett erôfeszítéseimrôl beszéltek, de egyetlen alkalommal sem ejtették ki a szájukon a népem nevét. A palesztin szót ekkor még mindig jobb volt nem használni.
Palesztina még az arab világban is sok szidalmat hozott a fejemre. Amikor a Jewish Defence League 1985-ben nácinak nevezett, egyetemi irodámat felgyújtották, családomnak és nekem számtalan halálos fenyegetést küldtek, de amikor Anvar Szadat és Jasszer Arafat (a megkérdezésem nélkül) engem bízott meg azzal, hogy a béketárgyalásokon Palesztinát képviseljem, alig tudtam eljönni otthonról, úgy rám rohant a média, és szélsôbaloldali nacionalista ellenségeskedések célpontjává váltam, mert túl liberálisnak tartottak Palesztina kérdésében, illetve az izraeli zsidók és palesztin arabok együttélésének dolgában. Kitartottam azon meggyôzôdésem mellett, hogy egyik fél számára sem létezhet fegyveres megoldás, csak békés rendezési folyamat, és a vagyonuktól megfosztott és katonasággal elfoglalt palesztinok igazságtételben részesítése jöhet szóba. Szintén nagyon kritikus voltam a „fegyveres harc” típusú klisékkel, illetve a forradalmi kalandorkodással szemben, amely ártatlanok halálát okozta, de politikailag nem vitte elôre Palesztina ügyét. „A magánélet ítélete saját arénájában látható – írja Adorno. – A szó igazi értelmében vett lakás már lehetetlen. A hagyományos lakhelyek, ahol felnôttünk, turhetetlen méreture duzzadtak: a kényelem legutolsó csökevényéért is a tudás elárulásával fizetünk, és minden egyes apró menedékért családi érdekek ósdi egyességeivel.” Majd még hajthatatlanabbul folytatja: „A ház a múlté... A legjobb eljárás mindezek ismeretében még mindig az el nem kötelezettség, a függôben levés: az, hogy az ember mindaddig, amíg a társadalmi rend és az egyén szükségletei nem tolerálnak semmi mást, önálló életet éljen, de ne fektessen súlyt arra, hogy ez társadalmilag alapvetô és egyénileg megfelelô. »Még az is a jószerencsém része, hogy nincs házam« – írta Nietzsche már a Vidám tudomány ban. Ma még azt is hozzá kellene tennünk: az is a morál része, hogy ne legyünk otthon az otthonunkban.”
Én a magam részérôl képtelen voltam el nem kötelezett vagy függô életet élni: nem haboztam egy kivételesen népszerutlen ügyben hangot adni hovatartozásomnak. Másrészt mindig fenntartottam magamnak a jogot, hogy kritikus legyek, még akkor is, ha a kritika összeütközésbe került a szolidaritással, vagy azzal, amit a többiek a nemzeti lojalitás nevében elvártak. Az ilyen pozíció mindig határozottan, szinte tapinthatóan kényelmetlen, különösen pedig akkor, ha a két alkotórész kibékíthetetlensége adott, és két életet igényelnének.
Szekuláris hangvétel – függés és árulás között
Írásaimban a könnyebb átláthatóságra törekszem, arra, hogy megszabaduljak a tudományos zsargontól, és ha bonyolult ügyrôl van szó, ne rejtôzzem eufemizmusok és körülírások mögé. A „világiasság” nevet adtam ennek a hangnak, és ezzel nem a városból jött ember fáradt illedelmeskedésére célzok, hanem olyan értô és félelem nélküli attitudre, amellyel felfedezhetjük a világot, amelyben élünk. A „szekuláris” és „szekularista” „földi” dolgokra értett, Vicótól és Auerbachtól származtatott közös tövu szavak. Ezekben a szavakban, amelyek a Lucretiustól Gramsciig és Lampedusáig tartó olasz materialista hagyományból származnak, a Hegelnél, Marxnál, Lukácsnál és Habermasnál megjelenô, az antitetikust szintetizáló német idealista hagyomány fontos korrektívumára leltem. Mert a „földi” nem csak a férfiak és nôk történeti világát konnotálja szemben Istenével vagy „a nemzet szellemé”-ével, ahogy Herder nevezi, hanem álláspontomnak és nyelvemnek területi megalapozását is jelenti, ami a képzeletben elôálló földrajzok megértésére tett kísérletektôl a távoli országokra és emberekre kiterjesztett hatalomig fejlôdött. Az Orientalizmus valamint Kultúra és imperializmus címu könyveimben, majd aztán öt vagy hat, velük egy idôben írott, kimondottan politikus könyvemben is azt vetettem fel Palesztina és az iszlám országok kapcsán, hogy ezek segítségével egy olyan önkép rajzolódik ki, amely eddig vagy rejtett, vagy egyáltalán nem tárgyalt dolgokat fedett fel a nyugati hallgatóság elôtt. Ezért a Keletrôl folyó beszéd során megpróbáltam feltárni azokat a régóta meglévô, különbözô földrajzi beidegzôdéseket, amelyek eddig egyszeru természeti törvényeknek tuntek, és amely beidegzôdések lehetôvé tették Európának, hogy e távoli, gyakran hozzáférhetetlen világ által, annak ellentéteként határozza meg magát. Hasonlóképp azt hittem, hogy Palesztina területe, amelyet egy másik társadalom létrehozása során háttérbe szorítottak, az igazságtalansággal és feledéssel szembeni politikai ellenállás aktusai révén helyreállítható lenne.
Az elmúlt öt évben havonta két hasábot írtam arab újságba; és végletesen vallásellenes nézeteim ellenére az iszlám világban gyakran jellemeznek elragadtatottan az iszlám védelmezôjeként, és egyes iszlám pártok a támogatójuknak tartanak. Ebben csak annyira lehet igazuk, mint abban, ha a terrorizmus apologétájának tartanak. Ha az ember egyik táborban sincs benne teljesen, vagy bármilyen ügyben teljesen partizánként van jelen, akkor nehéz bármit is tenni az ellen, hogy írásai prizmaszeruen muködjenek, de ezzel együtt is elfogadtam a különbözô, egymással ütközô, vagy legalábbis tökéletes összhangba nem hozható mozzanatait azoknak a dolgoknak, amelyek összességéért láthatóan kiálltam.
Az elmúlt három-négy évben korábbi – azaz a politika elôtti – életemrôl próbáltam memoárt írni, fôként azért, mert megôrzésre és felidézésre érdemes történetnek tartom, tekintve, hogy a három hely közül, ahol felnôttem, már egy sem létezik. Palesztina ma Izrael, Libanon húsz polgárháborús év után már aligha az a fojtogatóan unalmas hely, mint annak idején volt, amikor az egész nyarat mindig Dhour Shweirben töltöttük, Egyiptom gyarmati monarchiája pedig 1952-ben tunt el. Nagyon élénk emlékeim vannak azokról a helyekrôl és idôkrôl, egy sor apró részletet olyan épségben ôriztem meg, mintha egy könyv lapjai közé tettem volna ôket, és tele vagyok kimondatlan érzésekkel, amelyeket ezek az évtizedekkel ezelôtti helyzetek és események váltottak ki, de mintha mostanáig vártak volna azzal, hogy kifejezésre jussanak. Conrad mondja a Nostromó ban, hogy minden szívben ott bujkál a vágy, hogy egyszer s mindenkorra hu beszámolót adhasson arról, ami történt, és engem biztosan ez indított arra, hogy memoárt írjak. Ahogy Adorno mondja, „szövegében az író házat épít... Annak, akinek már nincs hazája, az írás lesz az élettere...”
Az ember legfeljebb idôleges megelégedést
ér el, amelyet hamar csapdába ejt a kétely, és
az a szükség, hogy mindig újraírja és
újracsinálja azt, amitôl lakhatatlan marad a szöveg.
De még mindig inkább ez, mint az önelégült
álom és a halál végérvényessége.
Berta Ádám fordítása
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu