Hogyan tájékozódunk az ezredvégen? Milyen iránymutatásokat ismerünk fel, alkotunk meg a magunk számára? Keletre figyelni? Hol van Kelet, ahol a Nap felkel? Látjuk-e még, vagy már? Lehet-e még ezzel az archetipikus tájolással tájékozódni? Illetve van-e egyáltalán szellemi, érzelmi, lelki és érzéki tájolásunkban Kelet? Orient-e? Vagy illetve mi is ez a Kelet, orient-e, orientál-e minket, vagy az ezredvég kozmikus interaktív közlésvilágában rég értelmét és funkcióját vesztette? Vajon van-e olyan iránytunk, mely érzékeny erre a tájolásra? És ha irányába tájolunk, vajon milyen vidékek felé fordulunk? Hogyan orientálódom én, és hogyan orientálódsz te? Hol, miben és és milyen eszközökkel keresendô a szellemi tájékozódás jelenkori vonulata, s milyen alkotó energiákat mozgósít? Mi segít a tájékozódásban? A szél iránya, hogy honnan fúj? Avagy az idô, azaz az emlékezetnek és a reménységnek a mélyrétegei? Hol van a térben, szélirány szerint, és hol van az emlékezet mélyrétegeiben Kelet, Nyugat, Észak és Dél? Tudunk-e errôl közösen, egy térben – egy kiállítás közös terében – „beszélgetni”, „irányainkat” megmutatni, láthatóvá tenni?

Ezekkel és hasonló kérdésekkel fordultak a kiállítás alapjául szolgáló projektum elgondolói – Kerekes László, Siflis András és Szegô György – a másik négy meghívott muvészhez: Für Emilhez, Gellér B. Istvánhoz, Thury Leventéhez és Dimitris Tzamouranishoz. A muvészek névsora elsô hallásra talán meglepô: van köztük zsidó és görög, hívô és hitetlen, magyar és külhoni, hagyományos anyaggal dolgozó technitész és meghatározhatatlan mufajban alkotó, a szó legtágabb értelmében muvész. A Magyarországon csak részben ismert nemzetközi alkotó gárdát tehát nem a hasonló muvészi ars poetica, vagy a muhely összeszokottsága hozta össze, hanem hogy a fenti kérdések mentén reflektáljon saját muvészi elgondolására, hogy egy közös térben fogalmazza újra saját orientációit, azokat a kezdeteket, amelyek számára mérvadók, azokat az irányváltásokat, ami nélkül ma nem itt, és éppen ezen az úton járna, s azokat az irányulásait is, amelyek túlhaladnak minden megfoghatót, mindent, ami vizuálisan megjelenhet, hanem mintegy azok meghosszabbításaként haladnak párhuzamosokként a virtuálisan megérzékülô – avagy prófétikusan elôrevetülô – ezredforduló origójába, hogy ott, a párhuzamosoknak a végtelenben való találkozásához hasonlóan, metsszék egymást.

A metszéspontok egyike a talált tárgy elhelyezése egy kulturális metafora imaginárius emlékezetvilágában. Für Emilnek a századforduló monarchiás világát idézô emlékezet-tárgyai leginkább talán Pilinszky János sorait juttathatják az eszünkbe: „ A temetetlen árvaságban,/ mint téli szeméttelepen,/ a hulladék közt kapirgálva / szemelgetem az életem .” Gellér B. István eggyel továbblép: ô maga állítja elô az objet trouveé -t, annak teljes világával, kulturális kontextusával együtt. Másként viszonyul az objet trouveé he z a vajdasági születésu, Berlinben élô Kerekes László: aki minden elôtaláltat muvészetté deformál . Az ô muvészete nem építkezik a múlt darabjaiból, nem fogad be semmit, hogy azt elsajátítsa, hanem éppen ellenkezôleg: mintegy kiveti magából az elveszettet, mintegy muvészetre kárhoztatja a tudat mélyrétegeibôl kényszerülten elôbukkanót. Az emlékezet hulladékjait nem ôrzi, sôt ellenkezôleg, azokat a bensô szellemi energiákat kutatja, s kívánja akciójukban bemutatni, mely felszabadít minket a mitikus kötöttségekbôl.

A muvészi orientációk másik metszéspontja a „romok rombolása” – vagy másként fogalmazva az építészeti metafora sokoldalú alkalmazása. Az építészeti gondolkodásmódnak a kiállító muvészekre gyakorolt hatásában Derrida gondolkodásának recepcióját érzékelhetjük, mely általánosan elfogadottá tette azt a felfogást, miszerint az építészet: nyelv, mely itt-létünknek, vagyis egzisztenciális önértelmezésünknek, e világban való lakozásunk mikéntjének elsôdleges vizuális megérzékítôje. Az építészeti metaforához kapcsolódik Thúry Levente alkotása, mely mintegy ellentétébe fordítja Noé egykori bárka építését. Mintha Röhrig Géza haszid -versének vizuális „áthallását” „látnánk”: „ mert valaki az ajtórésben / s ha kinyitják: nincs ott / éppúgy odahaza / ha kitárják az ajtót / valaki az ajtórésben / s ha kinyitják: senki . Az építés gesztusához kapcsolódik Siflis András babiloni zikkuratja is, mely egy találkozás szimbóluma – égé és földé, illetve a computer emblémájával jelezhetô univerzális nyelv és az itt és most megszólaló, kérdezô, megszólító és megszólításra vágyó individuum találkozási kísérlete ez, mely egy önmagát felbomlasztó, diffúz folyamatként regisztrálódik: a közeli távolivá lesz, és a távoli közelivé, a tér és idôviszonyok megfordulnak, a tájolás mintegy visszafordul önmagába, az égtájak összehajtatnak, mint a papírlap, elenyésznek egyetlen, meg nem ragadható origóban. Ez talán maga a halál, amint azt a görög szemfedô érzékelteti. Für Emil pedig egy kék ajtófélfán át megközelíthetô „otthont” épített fel, állítván, hogy a törmelékeiben igen is van még az otthon: még találkozik múlt és jövô egy elhajított, pókhálós, tört fényu tükör felületén. S a diaszpóra-lét örök otthontalanságában is elmondható, hogy vannak kötôdéseink, s hogy mi magunk is szüntelenül nyomot hagyunk magunk után. Szegô György installációja egy írásjelekkel teli tenger. Az Írás itt talán az otthon darabjai, széttépett, megégett, bezúzott darabok, egy, sôt két totalitárius rendszer utáni romok. Ô talán az egyedüli muvész a csoport tagjai közül, aki valóban velük tájol: partja is a betu, a szó az, ahonnan elindul és ahová visszatér, ez létünk fundamentuma, kikötôje és „nedves útja” egyszerre.

A világ: atopon , hely nélküli hely, négy égtáj és közép nélküli locus, ahol a hagyományos orientációk sehová sem vezetnek el: nem jár elôtted füstoszlop vagy csillag, de még a madarak röpte sem. Az atopia jelensége alól talán csak egy hely vonja ki magát valamelyest, a sehová sem lokalizálható, a minden messiási zsidó hit foglalatát alkotó név, „Jerusalaim”, amely ugyan nem a világ köldöke, de „mindannyiunk anyja”, s amelynek (be)tájolási kísérletei híján ez a kiállítás nem lenne az, ami: ORIENT/e.

Kíséreljük meg alkalmilag meghatározni a pozíciónkat, az érzelmi, érzéki és látásmódbeli vidékeink képzeletbeli földrajzában. Mik azok az orientációk, azok a nyomvonalak, melyek – nekem, neked – a múltat a jelennel összekapcsolják? Talán egy elefántcsont kéz, amely túlélte a tuzhalált, s magányosan mutat egy meghatározatlan idôrétegbe, talán saját elveszett teste felé. Vagy éppenséggel – mint oly sok torzó – jövôbeli teljessége felé mutat? Ez a kéz éppen lehetne a projektum titkos centruma is: az alkotó kéz mozdulatában rejlô elkerülhetetlen orientációival, a jobb, a bal, a fent és a lent idôtlen tájolásaival, a vonal ferde szögeivel és körkörös önmagába vissza térésével, vagy a figurák egymás felé vagy egymástól el lendülô gesztusaival. A kéz ugyanis mindig valakié, hozzátartozik az alak, s a tér, melyben idegenül lebeg vagy megkapaszkodik, vagy éppen kilép, tovatunik belôle. Csak saját lenyomatát hagyja hátra benne, akárcsak egy elmúlt világ letunt árnyai. „Oriente per tutti” – mindenki – illetve – ki-ki orientációja.

Mik tehát azok a nyomvonalak, melyek – nekem, neked – a múltat a jelennel összekapcsolják? A kérdés ezek „itt és most” értelmezhetôsége. idôben is, és leginkább a térben. Hol van Kelet, ahol a Nap felkel, és hol van Nyugat, s hol az Észak és a Dél, és hol keresztezôdik mindaz az újra hasznosítható, értékesíthetô, amit magunkban hordozunk? Avagy beszélhetünk-e nyíltan – öröklött, intellektuális, szellemi, földrajzi, sôt politikai – meghatározottságainkról is? Hogyan járul hozzá tájékozódásunk mikéntjéhez, a kérdésekhez és a muben megjelenô válaszokhoz a hely szelleme? Meg lehet-e érinteni a genius loci -t, mint ahogy Kerekes László szimulálta egyszer a Szent Sír érintését? ( A jeruzsálemi szent sír érintése villamos pálcával ) Rá lehet-e tapintani egy ország, egy város, egy kerület „sors-eseményére”? Történetünknek arra a gordiusi csomójára, mely, tudjuk, ki nem bogozható – az értelmezô mindig újra belevész a fonalak labirintusába -, de szét sem vágható, mert ezzel végleg elveszne a megtalálni vélt egyetlen kis fonálvég is? A kitapintás tehát nem több, mint krízisérzékenység, a muvészet mindenkori feladata, mely éppen ezért, aligha történhetne másutt hitelesebben, mint éppen a Dohány utcai zsinagóga szomszédságában található Magyar Zsidó Múzeumban.