PAUL FEYERABEND

AZ OLASZ TELEVÍZIÓ RIPORTERE: A filozófiát az absztrakt gondolkodás diszciplínájának tartják. Mi az, hogy absztrakció?

Mondok egy példát. Itt egy darab papír, fehér, rá van rajzolva valami, összehajtható, zörög, van valamilyen alakja. Mármost a színétôl és ami rá van rajzolva, el tudok vonatkoztatni. Azaz a papírra gondolok tekintet nélkül a színére és arra, ami rá van rajzolva. A következô lépésben egyszerûen úgy gondolok a papírra, mint egy meghatározott nagyságú és vastagságú tárgyra. És aztán még eltekinthetek a vastagságtól is, és akkor már csak egy sík felületem van, egy meghatározott nagyságú és alakú terület. Most egy nagyon érdekes lépés következik: azt feltételezem ugyanis, hogy ezt a felületet olyan egységek határolják, amilyenek a világon sehol nem találhatók, nevezetesen vonalak, végtelenül keskeny és egyenes - egy kissé sem hajló - képzôdmények, amelyeknek van egy tulajdonságuk, amelyet hosszúságnak hívnak. Ezzel kaptunk egy nagyon absztrakt egységet, és mindjárt megpróbálom megmutatni, hogy egy ilyen tárggyal másként is el lehet járni. Amint a vonalat bevezettem - itt már nem arról volt szó, hogy valamit elveszünk, hanem hogy valami elvontat hozzáteszünk -, miután tehát néhány konkrét tulajdonságot, mint a szín, félretettem, elkezdhetek rákérdezni ennek az absztrakt egységnek a területére. Miután félretettem a színt, a rajta lévô rajzot és a vastagságot, a vonalhosszúság meghatározásával együtt jár egy egyszerû képlet, mégpedig: terület egyenlô hosszúság szorozva a szélességgel.

És ezzel egy olyan nagyságot kapok, ami hasznos, ha egy konkrét tárggyal kezdeni akarok valamit, ami azonban ettôl a konkrét tárgytól elválasztva egyáltalán nem bír létezéssel. Sajnos azonban sok ember, aki végbeviszi az elvonatkoztatásnak ezt a folyamatát, nem veszi észre, hogy amit bizonyos tulajdonságokat félretéve bevezetnek, az egyáltalán semmilyen formájával nem bír a létezésnek. Ezért hiszik azt néha, amikor ezekkel az absztrakt képzetekkel foglalkoznak, hogy eljutottak az elôttük fekvô tárgy valódi természetéhez. De hogy ez a valódi természet nem létezhet, azt könnyû belátni: elég rákérdezni egy vonal hosszúságára - mondjuk egy az óceánt a szárazföldtôl elválasztó partvonal hosszára. Ezt a hosszúságot le lehet mérni valamilyen mérôeszközzel, kapunk egy számot, nem lesz pontos. Vegyünk egy kisebb mérôeszközt, másik számot kapunk - ez sem lesz pontos: még ha sokan azt hiszik is, hogy minden másnál közelebb került a szemmel látható valósághoz. A molekuláris síkra átlépve még nehezebbé válik a dolog, pontosabb lesz, de aztán kvantumhatások jönnek hozzá, és végül egyáltalán nem kapunk pontos méretet. Ha tehát egy tárgy hosszáról van szó, nem a valóságról beszélünk, hanem egy meghatározott módszer eredményeirôl, amelyet ha egy másikkal váltunk fel, egészen más eredményeket kaphatunk...

Az absztrakció bonyolult folyamat, amelyben egy tárgynál eltekintünk bizonyos dolgoktól, hogy szemügyre vegyük, ami marad, hozzáteszünk bizonyos konstrukciókat és ily módon számokhoz jutunk el, amelyek bizonyos körülmények között hasznosak lehetnek. A kocka esetében a terület és a vastagság, ha ismerjük a fajsúlyt, kiadja a papír súlyát, az egész képzôdmény súlyát - de nem hihetjük, hogy ezáltal a valósághoz jutottunk el.

Az absztrakció veszélyei - a realitás csapdái

Ez azt jelenti, hogy a filozófia a Nyugat terméke, mert a mi kultúránk az egyetlen, amely az absztrakcióval él. Így van?

Absztrakciók minden kultúrában, tényleg minden nyelvben találhatók. A normális mindennapi nyelv, nem valamiféle szaknyelv tartalmaz olyan szavakat, mint: "férfi", "nô", "hó", "ég" stb., amelyek az adott tárgynak egy sor részletétôl elvonatkoztatnak. Más nyelvek, mint például az eszkimók nyelve, sokkal konkrétabb. Egy eszkimó külön kifejezést tud "a hóra, amelyik a földön van", egy másikat "a lassan hulló hóra", ez egy egészen más folyamat, és egy egészen mást " a szél sodorta hóra", ez megint egy másik folyamat. De nincs szava a "hó"-ra, mert mindezeket a folyamatokat teljesen önállónak tekinti, és tovább fel nem oszthatóként írja le. Amikor beszél, a nagyon konkrét kifejezésekhez még konkrétabb specifikumokat fûz hozzá, és ezáltal eljut egy egyszeri eseményhez, ahelyett hogy absztrakciókba bocsátkoznék. Ebben a tekintetben olyan, mint egy mûvész - sok mûvész megpróbál egyszeri eseményekhez eljutni megfelelôen egymáshoz illesztve a szavakat. Néhány kultúrában más irányt vesz a dolog, nem a többé-kevésbé konkrét leírástól a még konkrétabb felé, hanem a többé-kevésbé konkrét leírástól az elvontabb felé. Például az "ember", "állat", "dolog", "lét" a legelvontabb elképzelésekre koncentrál, és abból indulnak ki, hogy amint ezek megvannak, meg lehet konstruálni belôlük a konkrétabbakat. Ebbôl a szempontból a nyugati tudósok egészen különleges fajta, - nagyon különböznek például a kínai tudománytól, amelyik sokkal konkrétabb volt. A kínaiak sok speciális részinformációt gyûjtöttek össze, ezért találhatnak náluk csillagászok információkat új csillagokról, meteorit-esôrôl, biológusok különleges állati torzszüleményekrôl. Ezért tudtak olyan technológiát kialakítani, amelyik jobban alkalmazkodott a sajátos körülményekhez, és ezért sokkal inkább környezetbarát volt, mint az a technika, amelyik absztrakt fogalmakból indul ki, és azokat különbözô körülményekre hasonlóképpen alkalmazza. De azt mondanám, hogy absztrakciók gyakorlatilag minden kultúrában vannak, csak eltérô szinten.

Azt azért nem tagadhatja, hogy a valóság absztrakt megközelítése is sikeresnek bizonyult.

Sikeresnek kinek a számára és milyen területen? Vajon ahhoz vezetett-e az absztrakt módszer, hogy az emberek jobban szeretik egymást, hogy kevesebb a gyilkosság, hogy az emberek civilizáltabbá váltak abban az értelemben, hogy tiszteletben tartják mások jogait? Ebben a tekintetben az absztrakt módszer nem sok fontosat hozott. Az absztrakt módszer útján persze szereztünk olyan ismereteket, amelyekkel azelôtt nem rendelkeztünk, és eljutottunk egy olyan technikához, amilyenünk azelôtt nem volt. Tehát újabb információkkal rendelkezünk, és újabb készülékeket tudunk összerakni. Ez közelebbrôl megnézve azt jelenti, hogy újabb döntési lehetôségeink vannak. A kérdés a következô: Jók-e az új információk valamire vagy sem? Az információk mindig óriási tömegben állnak rendelkezésre, ha ezeket mind meg akarjuk tanulni, vagy meg akarjuk érteni, nem jutunk sehova. Dönteni kell, valamit választani. De mit válasszunk? Természetesen benne vagyunk egy bizonyos hagyományban, a nyugati hagyományban, tehát a tudományos információkat fogjuk választani, de ne feledjük, ez egy döntés eredménye. Az a tény, hogy itt egy döntési aktus játszik közre, amikor inkább a természettudományok, mint más területek eredményeit fogadjuk el, rejtve marad, amikor a tudósok a maguk sajátos módján elôadják az eredményeiket. Nemcsak a tudósok, az általánosabb kultúra képviselôi, a filozófusok és az újságírók is. Mind azt mondják: mi nem csak információkat kínálunk, azt mondjuk meg, mi hogy van valójában. Eközben abból indulnak ki, hogy van a tudományos kutatástól függetlenül létezô valóság. A tudósok - vagy az absztrakciókkal dolgozó emberek - úgy tesznek, mintha rájöttek volna, hogyan lehet mindent megtudni errôl a valóságról. Azért kell ezeket az információkat tekintetbe vennünk, mert végsô soron mi is ennek a realitásnak a részei vagyunk. De ez a következtetés egyaltalán nem jogosult - ha van néhány információnk, amelyiknek van gyakorlati haszna, attól az információ elvont értelemben még távolról sem igaz. Általános elôrelátásokhoz bôven megteszi a régi elképzelés, mely szerint a Föld mozdulatlan és a többi bolygó körülötte forog epiciklikusan. Ha a helyes kiinduló feltételeket használjuk, az túl messzire visz. Most itt van nekünk az elemi részecskék fizikája és általánosságban a kvantumelmélet is. De ha nem akarunk belemenni az elemi részecskékbe, vagy a kémiába, vagy a golyók fizikai tulajdonságaiba, akkor a régi mechanikát alkalmazzuk. Az a tény tehát, hogy valami használható, még nem jelenti azt, hogy igaz is, és köze volna a valósághoz. És az a tény, hogy az absztrakció útján eredményekhez jutunk, nem jelenti azt, hogy ez az eredmény megvolt, mielôtt belekezdtünk volna az absztrahálásba.

Az ókorban legalább két különbözô csillagászati rendszert használtak, és mindkettô egyaránt alkalmas volt a bolygók és a hold pályájának kiszámítására, nap- és holdfogyatkozások elôrelátására. Az egyik volt a babiloniai rendszer. Ez bizonyos észlelhetô eseményekbôl indult ki, mint amilyen a hold elsô felbukkanása újholdkor: ez fontos esemény volt. A telihold volt egy következô fontos esemény. A hold utolsó megjelenése újabb eltûnése elôtt megint csak fontos esemény volt. A babiloni csillagászat tehát közvetlen mechanizmusokkal rendelkezett, voltak bizonyos számai a kiinduló eseményekre, ehhez hozzá lehetett tenni minden nap vagy minden héten újabb számokat, volt erre egy bizonyos séma, ez egy aritmetikai eljárás volt napfogyatkozások és hasonlók elôrelátására. Görögországban köröket használtak, köröket egymáson, valami egészen mást: egyfelôl ezek a fontos események, másfelôl a szakadatlan folyamatok, és mindkettô azonos elôrelátásokra jutott. Hogy mi a valóság, nem lehet megmondani.

Az absztrakt módszerrôl végül is azt lehet mondani, hogy bizonyos eredményekhez vezet, ezek az eredmények olykor hasznosak, olykor kevésbé, olykor teljesen mellékesek, és olykor nagyon sokat segítenek. Természetesen le lehet vonni azt a következtetést is, hogy ezek az eredmények a valóságot ragadják meg, hiszen feltételezni bármit lehet - de ez a feltételezés mint ilyen a vallásból ered, és semmi köze magához az absztrakcióhoz.

Ki mondja meg, mi az igazság, mi a_valóság?

Nézzünk egy másik fogalmat, a valóság fogalmát: örömmel kell venni vagy jobb elutasítani?

A valóság fogalmának, vagy a valóságos dolgok elképzelésének, vagy az igazság vagy tévedés fogalmának nagyon is van értelme. A mindennapi gondolkodásban például: ha valaki nagyon be van rúgva, és bizonyos dolgokat beképzel magának - ez csak az ô képzelete, nem valóságos dolgok. Vagy ha valaki álmodik, és ezt az álmot összekeveri a valósággal, vagy ha valaki véletlenül egy tükör elôtt áll anélkül, hogy észrevenné, és valamit egy olyan irányban lát meg, ahol valójában semmi sem történt. Ebben az összefüggésben nagyon is van értelme az igazság, a valóság fogalmának. Nézzük most a rendkívüli eseményeket és a valóságot, a régi görögök a föld színén minden eseményt mindennapi fogalmakkal írtak le, és sok különbözô okkal írtak le - az istenekkel. Különbözô istenek voltak, és ezek az istenek állandóan veszekedtek egymással. Ez megmagyarázta, miért olyan bonyolultak a dolgok a földön. A történelem folyamán fokozatosan eltûnt az isteneknek személyként való ilyen elképzelése - ezek az isteni lények különböztek egymástól megjelenésükben, viselkedésükben, szándékaikban. Az istenek elképzelése absztraktabbá vált, nem a filozófusok közremûködése folytán, hanem a sok utazás következtében. Minden kisvárosnak vagy minden településnek megvolt a helyi istensége, és ezt nagyon gyakran Zeusznak hívták - volt egy Zeusz az egyik hegyen és egy a másikon. Aztán az emberek elkezdtek utazgatni, és észrevették, hogy egy másik vidék istenei valami hasonlatosságot mutattak az ô saját isteneikhez, és a honvágy miatt a hasonlóságokat emelték ki, és elhanyagolták a különbségeket. Absztraháltak tehát öntudatlanul, saját fejlôdésük keretein belül. Így vált az isteni lények elképzelése egyre absztraktabbá és egyre embertelenebbé is, mert a korábbi istenek nem voltak ugyan mindig barátságosak, de legalább emberi vonásaik voltak. Nos, az elvontsággal együtt megjelentek a filozófusok is. Eleinte még nem nevezték magukat filozófusnak, kultúrakritikusok voltak, szemügyre vették ezt az absztraktságot, és azt mondták, hogy az istenség hatalom.

Néhány tudós hagyta magát filozófiai általánosításoktól befolyásolni, ôk azt hiszik, az a reális, amit ôk találtak, és nem sajnálják a fáradságot, amit ôk találtak azt valami stabilnak tartják és reálisnak nevezik, bár nagyon távol áll az emberek mindennapi életétôl. Arisztotelész azt tanácsolja, hogy ne vegyük készpénznek, amit ezek a tudósok mondanak, és válasszuk a valóságnak egy olyan felfogását, amelyik vagy a józan emberi ész és a tudományos eredmények közti kompromisszumon alapul, vagy hagyatkozzunk teljesen a józan észre, és használjuk a tudományos eredményeket az elôrelátások eszközeként, amelyekkel megszerezhetünk valamit, vagy elôrelátásokat tehetünk, amelyek azonban mit sem mondanak a realitásról. Ezt a felfogást képviseli egyébként néhány természettudós is. Sok modern tudós kérdezi: a valóságról beszélünk egyáltalán? Különösen a fizikában. Hiszen a valóság filozófiai fogalom. Mi ezzel szemben egyszerû elôrelátásokat teszünk, elôrelátásokat mirôl? Tudunk bizonyos kísérleti eredményeket mutatni, mondjuk a bolygók állásáról egy adott idôpontban, de nem beszélünk a valóságról. Ez éppen az arisztotelészi álláspont, amelyre néhány természettudós Arisztotelésztôl függetlenül eljutott.

Egyébként az egész Galilei-vita is errôl szólt. Az egyház nem azt mondta: "Dobjátok ki Kopernikuszt!" Az egyház azt mondta: "Használjátok csak Kopernikuszt, ahogy jólesik, de számítási eszközként, amelyik alkalmasabb, mint a ptolemaioszi módszer. Ha például a számításaitokhoz egyszerûbb azt feltételezni, hogy a Nap áll, és a Föld mozog, akkor használjátok ezt bátran a számításaitokban, de ne induljatok ki abból, hogy ez valóban így van, ez csupán számítási trükk." Galilei azt akarta mondani: A Föld valóban mozog, a Nap valóban mozdulatlan. Kinek volt igaza? Galilei korában sokan hitték, hogy a Föld áll a középpontban, nem csak mert úgy érezték, hogy nyugalomban van a lábuk alatt, hanem azért is, mert egy esemény, amelyik a meggyôzôdéseikben nagy szerepet játszott, a Földet a középpontban látta, nevezetesen Krisztus. Krisztus éppen erre az emberekkel teli szilárd helyre jött el, nem máshová. Krisztus nem volt világûrutazó, akit egyik bolygóról a másikra megfeszítettek, ennek nem lett volna értelme, ô éppen erre az egyre jött el. Sok ember tudatában állt tehát a Föld a középpontban, és ez egy bizonyos szilárdságot kölcsönzött az életüknek és a hitüknek is, és ez a realitás mércéje.

Miben rejlenek mindent összevéve az absztrakció veszélyei?

Ha például Parmenidésszel együtt feltételezzük, hogy a világ, úgy ahogy van, szilárd tömb, ami soha nem változik, ezzel leértékeljük az emberi életet, ami tele van változással. Ezzel másodrendûnek nyilvánítjuk, nem érdemes rá figyelmet fordítani. Lehet persze ilyen szemléletet választani, ahogy néhány buddhista is teszi, de ez szabad választás kérdése kell hogy legyen. Milyen messzire vezetô volt az a parmenidészi felfogás, és milyen nagyhatású még mindig, azt Einsteint olvasva is láthatjuk. Egy régi barátja, Michel Bessot halálakor ezt írta annak feleségéhez: "Nekünk természettudósoknak az olyan események, mint élet és halál, csak illúzió, mi tudjuk, hogy a valóság stabil, és nem változik." Ha az ember az életét illúziónak tekinti, kevésbé fog agresszívan föllépni az illúzión belüli események kapcsán. Ha reálisnak tartjuk, határozottabban lépünk fel a veszélyekkel szemben.

Egy másik példa: a molekuláris biológia. A molekuláris biológia nagyon érdekes módon jött létre. Niels Bohr, a fizikus volt a kvantumelmélet egy régebbi változatának egyik megalapítója. Amikor aztán bevezették a kvantumelmélet egy újabb változatát, és az emberek nem tudták, mit tartsanak felôle, ô egy olyan értelmezéssel szolgált, amelyben a komplementaritás kifejezésnek nagy szerepe volt. E szerint az értelmezés szerint (most általánosítom és elhagyom a specifikumok nagy részét) amikor a természethez hozzáérünk, nem azt találjuk, ami a természetben a mi eljárásunktól függetlenül létezik. Amikor például egy kísérletben lokalizálunk egy részecskét, tudjuk, hogy itt van. Ha megpróbáljuk a sebességét megmérni, nem mondhatjuk: "Ennek a részecskének ezen a helyen ez és ez a sebessége", mert a sebességének a mérésével teljesen új helyzetet teremtettünk, amelyben annak az elképzelésnek, hogy fix helye van, nincs többé értelme. Ez lett volna tehát a komplementaritás gondolata.

Kiterjesztették más területekre is, a szeretetre vagy az igazságosságra például. Ha egy emberrel szemben igazságosan akarunk eljárni, teljesen figyelmen kívül kell hagynunk, hogy szeretjük. És ha szeretünk valakit, nem próbálhatunk meg igazságosak lenni vele szemben. Ez a két dolog kizárja egymást. Ezen kívül alkalmazták a komplementaritás elvét az életre is. Le lehet írni egy organizmust, amikor él, akkor kvalitatív fogalmakat, morfológiai fogalmakat használunk, vagy megpróbáljuk kitalálni, hogy mi az, ami életben tartja, de ehhez meg kell ölni. De akkor egy halott organizmussal van dolgunk, nem tudunk rájönni, hogy mi tartja életben. Tehát csak arra jöhetünk rá, milyen a halott organizmus.

Ez az általánosítás egy teljesen kidolgozott, részletes elmélet, a kvantummechanika értelmezésébôl adódott. A biológiára akarták alkalmazni, amelynek még nem volt teljesen kidolgozott, kiérlelt elmélete. Ezért próbált meg a fizikus Delbrück megalapozni egy biológiát, amely ezen a területen éppolyan részletes volna, mint a kvantummechanika az anyag területén, hogy kiderítse, volna-e itt is tudományos alapja a komplementaritás-érvnek. Így alapozták meg, elsôsorban fizikusok, a molekuláris biológiát. Az eredmény az volt, hogy nincs olyanfajta komplementaritás, amilyet Delbrück keresett. Idôközben, néhány generáció alatt, a molekuláris biológia rendkívüli módon kiterjedt. Azóta azt gondoljuk, talán ez minden, amit az emberi életrôl tudni lehet, teljesen objektív képet lehet kapni az emberrôl. De ez persze az embernek csak az a valósága, amit a molekuláris biológia képes megtudni róla, és ez persze nevetséges. Van egy csomó jelenség, amit a molekuláris biológia eszközeivel nem lehet megragadni: személyes kapcsolatok, amelyek megváltozhatnak, amelyeket le lehet írni, részben pszichológiailag, de még jobban a regényekben, amelyek ebben a tekintetben sokkal pontosabbak. Ha azt állítjuk, hogy a valóság a molekuláris biológia, és a többi csak romantika, akkor a személyes kapcsolatokat kevésbé fontosnak tartjuk. Ezért látok nagy veszélyeket abban, ha a realitásnak hamis prioritást adnak, és hagyják, hogy szakértôk és specialisták mondják meg, hogy mi a realitás, akik azt általánosítják, amit egy szûk kutatási területen találnak.

A pozitivizmus és határai - hívô természettudósok

Nyugaton az elmúlt két évszázad filozófiájára a pozitivizmus nyomta rá a bélyegét. Elmondaná, hogy mi a pozitivizmus, és hol vannak a határai?

A pozitivizmus mindenekelôtt a természettudományoktól vette az irányzékot egy olyan korszakban, amikor a természettudományok rendkívüli haladást mutattak. Abban az idôben, amikor a relativitáselmélet általánosan elfogadottá vált, egészen a kvantumelmélet felfedezéséig. Ebben a két esetben a természettudósok olyan felfedezéseket tettek, amelyek ellentétbe kerültek - például a térrôl és az idôrôl szóló - filozófiai tanításokkal. Kant rendkívül elvont filozófiai elméletet képviselt a tér és az idô kérdésében, ami nagyon eltért a köznapi gondolkodásnak a térre és az idôre vonatkozó felfogásától. Einstein szintén nagyon elvont elméletet állított fel a térrôl és az idôrôl. És Einsteinnek a térre és idôre vonatkozó nézeteit megalapozó érvei közvetlenebbnek és hihetôbbnek tûntek Immanuel Kant érveinél. Ezért kezdte néhány ember azt mondani: "Ahelyett hogy térrôl és idôrôl filozofálva próbálnánk következtetésre jutni, vegyük át inkább a természettudományok eredményeit, hogy megismerjük a tér és az idô valódi természetét." A kvantumelméletben aztán úgy látszott, hogy a természettudomány módszerei - amilyenek akkor éppen voltak, hiszen a módszerek állandóan változnak - arra az eredményre vezettek, hogy fontos események különbözô fajtáihoz nem lehet világosan meghatározott okokat hozzárendelni, még mikroszkopikus események esetében sem. És a Bécsi Körnek ezek a természettudományos hajlandóságú filozófusai megint csak azt mondták: "Ismét a természettudományokhoz kellene igazodnunk, és nem a filozófiához, ha meg akarunk tudni valamit a kauzalitásról." A továbbiakban kialakították saját elképzelésüket a természettudományokról. Kezdték elôadni a természettudományok történetét, ami nem volt más, mint puszta mese. A legfôbb nehézség, a döntô hátrány ezzel az úgynevezett tudományfilozófiával az volt, hogy általános és absztrakt kijelentéseket tettek a természettudósok eljárásairól. Néhányan megállapították, hogy a természettudósok tényeket gyûjtenek, és megvannak a kritériumaik, amelyekkel ezekbôl a tényekbôl levezethetik a teóriához vezetô útjukat, és egy bizonyos súlyt adhatnak ezeknek az elméleteknek - Popper ezeket késôbb "induktivistáknak" nevezte. Ezen kívül, mondta Popper, a természettudósok sejtéseket /feltevéseket, hipotéziseket/ állítanak fel, amelyeket aztán kísérletileg falszifikálnak /próbálnak megcáfolni/.

Ezek nagyon általános és elvont kijelentések a természettudományos módszerrôl, és mindkettô hamis. Vegyük Einsteint, a speciális relativitás-elméletet. Egy-két évvel a speciális relativitás-elmélet nyilvánosságra hozása után végeztek egy kísérletet, amelynek során megcáfolták a speciális relativitás-elmélet következtetéseinek egyikét, nevezetesen azt, ami arra vonatkozik, mi módon növekszik meg egy elektron tömege a sebességének növekedésével. Vajon erre Einstein azt mondta: "Óh, jaj, tévedtem!"? Nem! Azt mondta: "Ezek az emberek túl nagy felhajtást csinálnak a kisebb hatások ellenôrzésére, ez az elmélet tökéletesen ésszerû, úgy ahogy van", és igaza volt. Dogmatikusak ettôl a természettudósok? Egyáltalán nem. Mert minden tudományos elmélet esetében van egy sor tény, ami nem felel meg az elméletnek. Abszolút csoda is volna, ha egy nagyon bonyolult elmélet esetében a világban végzett minden kísérlet, a saját hibaforrásaival és tévedéseivel együtt, összhangban volna egymással és még az elmélettel is! Mindig lesznek kísérletek, amelyekbôl valami más következik. Ezért egy tudós nem mondhatja, hogy egy ellentmondó kísérlet elintézhet egy elméletet, egy kis képzelôerôt mozgósítva azt kell mondania: "Ezt a kísérletet nem ellenôriztem, de nem hiszem, hogy túl nagy súlyt kéne rá fektetnem." A helyzet tehát egészen más, mint Poppernél, és sokkal bonyolultabb. Einstein maga is nyilatkozott ebben a témában, azt mondta: "Egy természettudósnak opportunistának kell lennie, a helyzet bonyolultabb annál, semmint hogy egyetlen szabályhoz tarthatná magát, a szituáció függvényében kell különbözô szabályokat alkalmazni, és ennyiben opportunistának kell lenni".

A modern fizika megalapítói, Galilei, Kepler, Newton kultúrája vallástól, asztrológiától, mágiától át meg átjárt kultúra volt. A tudomány ettôl megszabadult. Mit jelentett ez a vallástól, mágiától, asztrológiától való megszabadulás a tudományra nézve?

Keplerhez és Newtonhoz képest Galilei világszemlélete volt a legkevésbé érintett vallásos megfontolásoktól, noha ô is éppolyan vallásos volt, mint a többiek. Kepler az elgondolásait - ha a Harmonia mundi t, vagy más könyveit nézzük, láthatjuk - elsôsorban vallási megfontolásokból vezette le. A szentháromságnak nagyon fontos szerepe volt, ezért volt a tér három dimenziós...

Newtonhoz elmondanék egy történetet: 1939-ben Sotheby-nél Londonban árverésre bocsátották Newton néhány írását, cikkeit a vallásról és a mágiáról és hasonlókat. Két tudós vásárolta meg ôket, Keynes, a közgazdász, és egy Yahuda nevû zsidó ember, aki miután megvette ezeket a dokumentumokat, felajánlotta különbözô egyetemeknek. Egyikük elég becsületes volt ahhoz, hogy azt mondja: "Nézze, ezeknek a legcsekélyebb közük sincs a tudományhoz." Einstein, aki jóban volt Yahudával, írt egy kísérôlevelet az egyik ilyen küldeményhez, amelyben azt írta: "Egy ilyen nagy embernél, mint Newton, ismerni kéne a személyiségének minden oldalát". Nem fogadták el, ezek a cikkek ott hevertek, és csak alig több, mint tíz éve kezdték el tanulmányozni ezeket az írásokat. Newton teológiai írásainak terjedelme, mint kiderült, sokkal nagyobb, mint a tudományos írásaié. Sokszor bosszankodott, amikor a külsô körülmények arra kémyszerítették, hogy félbehagyja teológiai stúdiumait, és visszatérjen a tudományhoz. Azelôtt úgy gondolták, hogy Newton nagy tudós volt, aki rossz perceiben a vallásról is írt. Manapság azt tartja az eszmetörténész Richard Popkin, hogy "Newton volt korának vezetô antitrinitárius teológusa, aki ezen kívül tudós is volt". Ez így helyes megállapítás.

Newtonnál az egész dolog abbéli meggyôzôdésével kezdôdik - ami régi gondolat, még Tertullianusra megy vissza - hogy két könyv van, amit olvasni érdemes, a megismerésnek két forrása: az Isten által teremtett univerzum és Isten szava, a Biblia. Mindkettôt tanulmányozni kell, ha összefüggô szemléletet akar magának az ember kialakítani, és mindkettôt úgy kell tanulmányozni, hogy az emberi találékonyság meg ne zavarja, mert az univerzumot azért teremtette Isten az ember számára, hogy felfogja és tanuljon belôle. A spekuláció a tudományban ellenkezik tehát isteni rendeltetésével. Newton szélsôséges empirizmusának - hogy a jelenségekbôl kell kiindulni, a jelenségek tisztaságát nem szabad elôre teoretikus fogalmakkal megzavarni, az elméletet csak akkor szabad bevezetni, ha a jelenségeket már azonosítottuk - mindennek tehát vallási az eredete. Tudományos kutatásaiba azonban Newton nem engedte beszûrôdni a vallásos eszméket. Ezeket külön akarta választani a speciális kutatásoktól, de nem a tökéletes világszemlélethez vezetô úttól. Hogyan kerülhetett hirtelen sor egy ilyen szétválasztásra?

Különbözô lépésekben következett be, és ezeknek a lépéseknek az egyike nagyon érdekes: Newton elmélete alapján azt fontolgatta, hogy a mozgás az univerzumban fokozatosan meg kell hogy szûnjön, a bolygók kölcsönös egymásra hatása fokozatosan a bolygórendszer széteséséhez kell, hogy vezessen. Ezért hitte azt, hogy Isten folyton beavatkozik az univerzumba, új lendületet kölcsönöz neki, helyreállítja a bolygórendszer formáját, mert Newton tudta az antik babiloni adatokból, amelyeket Ptolemaiosz révén ismert, hogy a bolygórendszer az ókori babiloni idôkben majdnem ugyanolyannak látszott, mint az ô korában. Ezért gondolt egy tevékeny istenre. Ez a tevékeny isten, aki beavatkozik az univerzumba, aki állandóan építi és újraépíti azt, megfelelt az istenrôl mint jóságos atyáról kialakított vallásos elképzelésének is. Atya az, aki gondoskodik a gyermekeirôl, aki mindig jelen van, nemcsak spirituálisan, hanem materiálisan is, hogy jobbítson a világán - így látta ezt Newton.

Volt egy nagy vita egyfelôl Leibniz, másfelôl - mivel Newton nem akart vitákba keveredni - Newton egy híve között. A híres Clarke-Leibniz levelezésrôl van szó, amelyben Leibniz a következôket mondja: "Micsoda ostoba elképzelése ez egy isteni lénynek! Számomra egy isteni lény tökéletes, úgy teremti meg az univerzumot, hogy ne kelljen még egyszer felé se néznie. Mint egy önszabályozó mechanizmust. A newtoni isten valójában tehetetlen: Megteremti az univerzumot, szétesik, meg kell javítania, szétesik, az én istenem ezzel szemben tökéletes órásmester." Ezzel Leibniz azt feltételezi, hogy vannak örök természettörvények, amelyek kutatástól és vallástól függetlenül mindig érvényesülnek. Hogy jutott eszébe, hogy ilyen törvényekben higgyen? Ez valóban rejtély elôttem, mert abban az idôben nem igazán ismertek ilyen törvényeket. Úgy értem, örök tudományos törvényeket: Volt néhány korlátozott érvényességû törvény, ott volt Kepler törvénye, de fundamentális törvényeket, amelyek minden tárgyra nézve változatlanok, és mindig stabilak maradnak, még soha nem találtak. Olyan kijelentést tesz tehát, amit az anyag nem igazol, sôt, amelyik egyenesen ellentmond az anyagnak, és ezt mégis magától értetôdôként fogja fel. Ellene vethetnék ennek, hogy mindegy, honnan veszi ezt a kijelentést, hiszen végül is sikeres volt. De sikeres volt-e? Newton nyomán megpróbálták kiszámítani, hogy stabil bolygórendszerhez jutunk-e, hosszú idôtartamon át stabil bolygórendszerhez, ha csak a nehézkedést és a tehetetlenségi elvet feltételezzük és semmi mást. Hosszú ideig nem jártak sikerrel, nagyon hosszú ideig, míg - és ezt mindig gyôzelemnek tekintik - a 18. század végén Laplace, a sorfejlôdés alkalmazásával rá nem jött, hogy a bolygórendszer hosszú idôszakon át stabil volt, bár hosszú periodicitást mutatott. Tehát úgy látszott, hogy Leibniznek igaza van, míg föl nem fedezték, hogy a sorok elôször konvergiáltak, látszólag egy meghatározott számot adtak ki, és aztán divergáltak. Ha a sorokat konvergálási pontjukon túlra meghosszabbították, nem kaptak semmi definitívet. A probléma tehát a 19. században még mindig megoldatlan volt, míg Poincaré elô nem állt egy teljesen új topológiai javaslattal. Hosszú fejlôdéssel van itt dolgunk, tele számos nehézséggel.

Köztudott, hogy nagyra tartja Platónt. De Platón az objektív idealizmus, az absztrakció megalapítója. Nincs ebben ellentmondás?

Nem, ebben nincs ellentmondás, mert Platón elég gazdag ahhoz, hogy a másik oldalt is lássa. Ha megnézzük a platóni dialógusokat, nagyon diszkurzív módon kezdôdnek, folytatódnak az Állam mal, amely látszólag az ideális társadalom és a megismerés lényegének absztrakt programját fekteti le, hogy hogyan jutunk a tudáshoz és hogyan nem. És aztán jön a Theaithetosz , ahol azt a kérdést teszik föl: Mi a megismerés? És erre nincs válasz, három válasz is felmerül, mégsincs. Szókratész azt mondja: "Eljutunk egy olyan ponthoz, ahonnan így nem folytathatjuk, tehát elmesélek nektek egy történetet." "Mítosz", ezt a szót használja. A mítoszt a tragédia cselekménye Arisztotelésznél is alkalmazza. Platón tehát felismerte, hogy vannak bizonyos pontok, ahonnan az absztrakcióval nem lehet továbbjutni, és régebbi formákhoz kell visszanyúlni, nevezetesen - az elé, amikor a tragédia bevezette volna a megismerést - még jobban vissza a mítoszokhoz, hosszú történetekhez, amelyek megpróbáltak valamit elmondani. Platón ennek teljesen tudatában volt. Bizonyos értelemben a tudománnyal kezdte, de rögtön fölismerte a határait.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu