ZYGMUNT BAUMAN

Biológia és modernitás

Két egymással rokon sajátosság jellemzi a modernitás szellemét: a határok átlépésének, a dolgok megváltoztatásának vágya és az ebben való érdekeltség. Egy nyughatatlan, minden fennállót elvetô aktivitás, amely mindig újabb erôt merít a saját ténykedésébôl, ebben látta a modernitás az emberi nem felszabadulását, amit ígért, és aminek megvalósítására már elôre is rendkívül büszke volt. Nem törekedtek feltétlenül a világ megjavítására, inkább arról volt szó, hogy úgy, ahogy volt, nem látszott elég jónak. A boldogság menekülés az elégedetlenségbôl. Minél könnyebben el tudunk távolodni a dolgoktól, annál kevesebb tekintélyt tulajdonítunk nekik, az eltávolodás képessége elviselhetetlenségük mércéje. A változtatás szükségessége és a változtatás képessége feltételezik és meghatározzák egymást.

Amit lehet, azt kell is – a tabula rasa delíriuma

„A tudomány arra tanítja az eliteket, hogy a határok csak arra vannak, hogy átlépjék ôket” – írja Krysztof Pomian francia történész. Amint ez szokássá válik, hamarosan kényszerré is lesz, egyedül elfogadható életformává: Az európai civilizáció „többé nem elégszik meg azzal, hogy marginális jelentôségu feltételeken lépjen túl, már csak a margináliákat látja bennük” (Pomian, Európa és határai /franciául/, Le Débat, 1992. 68) – mintha a túllépésre való képesség azt minden körülmények között szükségessé is tenné. A túllépés képessége „delegitimálja” a határokat, amelyeket átlépnek. Patrice Roland szavaival a világ, amit eközben maguk mögött hagynak „a természeti állapottal válik egyenlôvé, egy olyan állapottal, amely igazolja annak abszolút hatalmát, aki az újat akarja megteremteni, semmilyen norma nem köti, mivel az ürességben kezd, a politikai és jogi semmiben”. (Patrice Rolland, uo.) Ahogy Edward Craig mondja, az ember ezzel a döntés külsô determinánsaitól való totális szabadsághoz jut. A dolgoknak, amelyeken túl kell lépni – lakott vagy lakatlan, nem-emberi vagy emberi dolgoknak – semmiféle hatalmuk nincs normákat felállítani vagy határokat megvonni, egy ilyen irányú kísérletet, vagy akárcsak ezek gyenge ellenállását a szabadság korlátozásának éreznék – ami a legszégyenletesebb bun és minden körülmények legelviselhetetlenebbje. „Az új csak ellenségeinek megsemmisítésével teljesedhet ki, az új társadalom kizárólag a szabadság barátaiból állhat.” (Patrice Rolland)

Miután az új szellem ily módon egyfelôl cselekvôkre és az ô céljaikra, a mozgás akarására, másfelôl a velük szembenálló akadályokra osztotta fel a világot, „absztrakt kábulatba esik, a tabula rasa delíriumába”. A kívánatos és a lehetetlen közti határvonalat kizárólag a rendelkezésre álló források és a know-how húzza meg. A guillotine használatával – írja Jean-Marie Benoist – a francia forradalom összeházasította a gépesítést a politikai gyilkossággal. Elhagytuk a kisipari stádiumot (mint a /Damien/, a hurok, a bárd), és elértünk a manufakturális szintre, a lefejezés ipari kivitelezéséhez. Az elítélteket a guillotine-hoz szállító kordék a modern mészárszékek, Dachau, Katyn és a Lubjanka elôfutárai voltak. Ha megvannak az ellenállás megtörésének eszközei, mi okuk is lehetne arra, hogy ne éljenek ezekkel az eszközökkel? Turgot azt tanácsolta a francia királynak: „Semmi ne tartsa vissza attól, hogy megváltoztassa a törvényeket amint arra a meggyôzôdésre jut, hogy egy ilyen változtatás szükséges, jó és keresztülvihetô”. Nem evidens-e, hogy az emberi nem megfelelô irányítással bármilyen elgondolható formára alakítható? – kérdezte éppolyan mellékesen, ahogy egy nyilvánvalóan szónoki kérdést szokás feltenni, egy másik gondolkodó, akit áthatott a modernitás szelleme (J. Burgh 1775-ben). De „a megfélemlítés, az erôszak és a kényszer olyan taktika, amely a vadállatokkal való bánásmódban teljesen helyénvaló. Vadállatok pedig azok, akiket kizárólag megfélemlítéssel, erôszakkal és kényszerrel addig lehet presszionálni, csábítani vagy zaklatni, amíg a kívánt alakot föl nem veszik.” Végül is az olyan objektumokat, amelyek a világ alkotóinak útjában állnak, eltávolítják.” – ez Yi-Fu Tan megállapítása, aki a hatalmat igen szellemesen formaalakításként (átformálásként) analizálta. Bebörtönzés, számuzetés, megsemmisítés azok a formák, amelyeket alkalmaznak azokkal, akik berzenkednek a haladásban való részvétel ellen, vagy akiket kizárnak ebbôl a lehetôségbôl.

Ennek az öndicsôítô diadalmenetnek a kezdetén fogalmazta meg Auguste Comte az emberi tudás feltartóztathatatlan növekedésének híres tételét. „savoir pour prévoir, prévoir pour pouvoir”. A tudás jelentôsége abban van, amit tehetünk vele. Minél többet tehetünk, annál jobb a tudás. A tudásnak nincs többé tárgya. Nem számít, hogy mit teszünk, feltéve, hogy meg tudjuk tenni: ha meg tudunk tenni valamit, ez elegendô ok arra, hogy meg is tegyük. Ami számít, az a rendelkezésre álló eszközök skálájának szélessége, amelyek csak arra várnak, hogy bevessék ôket: csak késôbb dôl el, hogy miféle célokra. A technika azért fejlôdik, mert fejlôdik, vonta le Jacques Ellul a következtetést. „Nincs olyan cél, amelybôl a követelés fakadna; csak az a kényszer, amellyel a gép szegezôdik a hátunknak, és nem enged megállást.” Az eszközök megelôzik a célokat; az eszközök rendelkezésre állása az, ami kiváltja a célok vad keresését. „Amikor a technika szakemberei elérték a rádió, a muanyag, a fémek, az elektrotechnika, a kibernetika stb. fölötti uralom megfelelô szintjét, mindezek a dolgok világossá tették, hogy lehetôvé vált az urrepülés. Megtették, mert meg tudták tenni. Ez minden.” Csak ezek után jött a kérdés: „Feltéve, hogy el tudnánk repülni a Holdra, mihez kezdhetünk ezzel és ott?”

Ebben a kontextusban kell felbecsülnünk és értékelnünk a szerepet, amelyet a biológia – élô szervezetek „természetes állapotának” kutatása – és az orvostudomány – a biológia gyakorlati alkalmazásának aspektusa a természetes állapot megváltoztatására és túlhaladására, a modern civilizáción belül játszott.

Ennek a határokat átlépô civilizációnak elsô és legfontosabb célja kezdettôl fogva az emberekre irányult. Az új, jobb rend, amely a vak, kontrollálhatatlan erôk kaotikus játékának helyére volt hivatott lépni, igazságos bánásmódot ígért a valódi emberi potenciálnak. Végre „a természetnek megfelelôen” lehet majd élni. Az ember „igazi természete” egy még meg nem valósult, be nem teljesedett természet (az emberi lényeg) csak arra vár, hogy szabadon érvényesülhessen. Az eleven empirikus emberek csupán nyers csökevényei annak, amik lehetnének, amire hivatottak, lehetôségeik halvány visszfényei csupán. Hogy azonban azzá válhassanak, amire a természettôl rendeltettek, elôbb át kell ôket alakítani. És a transzformálás gigantikus feladatához azok vezetésére volt szükség, akik tudták, mire hivatott az emberi természet.

Az új ember kovácsolása: átnevelni vagy eliminálni

Mindenekelôtt szellemi tisztogatásra, pallérozásra, kimuvelésre volt szükség.

A modernitás kulturális keresztes hadjáratok idôszaka volt, az elôítélet és babonaság, provincialitás és a tradíció „holt keze”, minden emberi jövô kerékkötôi elleni könyörtelen hadviselés idôszaka. Az ész parancsának kellett ôket alávetni, a kultiválásnak, „civilizálásnak”, nevelésnek és térítésnek kellett engedniük. Konverzió és asszimiláció kellett, hogy kiküszöbölje a heterogenitást, és megteremtse a mind egy szálig tökéletes lényekkel benépesített új rendet.

Ami emberi céljait illeti, a modernitás mindenekelôtt a muvelôdés muve volt. A muvelôdés eszméje magában foglalja azt, hogy az emberi lények önmagukban nem képesek élni a lehetôségekkel; segíteni kell nekik ebben. A muvelôdés muvéhez különbözô, egymást kiegészítô eszközöket és stratégiákat kell használni. Iskolázás, terápia, börtön és az általános felügyelet elengedhetetlen részei ennek a feladatnak. Az embereket ki kellett nevelni az új, rendes világhoz: azokat közülük, akik képtelennek bizonyultak arra, hogy elsajátítsák az új viselkedésmintákat, patologikus esetnek tekintették, akiket lehetôség szerint ki kell gyógyítani. Másokat, akik nem voltak hajlandók a mintát követni – elhajlókat vagy bunözôket – szigorú büntetéssel kellett megjavítani. Azokat, akik immúnisnak bizonyultak mindenfajta kezeléssel és fegyelmezéssel szemben, el kellett különíteni az „egészségesektôl” és „normálisaktól”, börtönbe zárni vagy más módon „eliminálni”. A határvonal a két utóbbi kategória között persze elég elmosódott volt: orvosok, pszichiáterek és börtönalkalmazottak állandóan vitatkoztak arról, hogy melyikük a legalkalmasabb arra, hogy megbirkózzon az abnormális viselkedéssel; hogy „orvosi”, „mentális” vagy „büntetendô” esetrôl van-e szó.

A nagy átalakításnak ebben a vállalkozásában a biológiának jutott a feladat, hogy kijelölje az ésszeru és reális erôfeszítések határait; amint egy esetet „biológiailag determináltnak” írtak le, egyértelmu volt, hogy – talán örökre, de legalábbis hosszú idôre – meghaladná a megreformálásra irányuló törekvés erejét. „Biológiailag determinált” azt jelentette, hogy immúnis az átformálással szemben, amit a neveléstôl és megújítástól reméltek. Olyan hiányosságot jelentett, amely birtokosát megakadályozza abban, hogy integrálható legyen az egészséges és normális társadalomba. Ha nem ismerik e defektus kiküszöbölésének módozatait, egyetlen „megoldásként” a betegnek az egészségestôl való szigorú elválasztása kínálkozik. És hogy csak egyetlen, bár jellegzetes hangot idézzek: „Az impotensek, ôrültek, bunözôk és mindenféle dekadensek az adaptáció hulladékának tekintendôk, a civilizáció nyomorékainak. Képtelenség egy olyan társadalomban, ahol a társadalom tagjainak egy bizonyos számú része improduktív és destruktív, mindenre való tekintet nélkül akceptálni a társadalmi szolidaritást” (Charles Feré). A biológiai érvek teljesen ellentétben álltak Helvetius magabiztos „a nevelés mindenre képes” tételével és a liberalizmus reményteli ígéreteivel, hogy az átnevelés egyszeru eszközével mindenkit be lehet tagosítani a racionális emberi lények egységes társadalmába.

A biológia ezért kezdettôl fogva sokfelôl hevesen ostromolt, mély politikai és világnézeti vitákkal aláaknázott pozíciót foglalt el. A biológia a modernitás vállalkozásának középpontjában a kulturális átalakulás alteregója, a legszélsôségesebb ambivalenciák színhelye és a legszélsôségesebb érzelmek kiváltója volt.

A halandóság dekonstrukciója – egészségkultusz és degenerálódási pánik

Ez persze csak az egyik oka „különleges státuszának”. Egy másik oka a szakadatlan törekvés a halandóság dekonstrukciójára. A halál „a modernitás botránya”, az emberi lehetôségek határainak megtestesülése és archetípusa, a minden határok átlépésére törekvô, az ember számára a végtelent megnyitni próbáló becsvágy végsô kihívása. A kihívásra való reagálás abban állt, hogy a halált, amellyel a betegségek, patologikus elváltozások és sorscsapások szövevényében nem bírtak, felbontsák az egész életet kitöltô aktusok sokaságára. A halál kolonializálta az életet, és a halál elleni harc vált a létért való küzdelem értelmévé. A szorongás a halál elkerülhetetlenségétôl átterjedt az élet egészére, és egy soha nem csillapuló éberséggé alakult át mindennel szemben, ami a legkisebb mértékben is „abnormitásnak” tetszett. A modern szorongásnak ezt a hatalmas területét megint csak a biológia és a hozzá társuló muszaki tudományok, fôként az orvostudományok és a pszichiátria vette át, és vonta felügyelete alá.

Daniel Pick angol tudós fogalmazta meg azt a gondolatot, hogy a 19. századi orvostudomány és orvosi praxis fejlôdése a legjobban a „degenerálódási pánik” háttérével érthetô meg. A modern élet új és ismeretlen veszedelmeket és szenvedéseket hozott magával, rendkívül nyugtalanító módon, amelyek nem engedték semmiféle biztonságérzet kialakulását. A „normalitás” és az „egészség” minden oldalról nyitva állni látszott nem teljesen értett és csak alig lebírt erôk inváziója elôtt – ez olyan helyzet volt, ami csak fokozta az állandó szorongást és a védekezô mechanizmusok lázas keresését.

Ez az alapja annak, hogy a degenerálódás univerzális és ugyanakkor nehezen felfogható gondolatát „soha nem sikerült egy szilárd axiómára vagy elméletre redukálni. Nem volt egyetlen biztos pont, amelyre a degenerálódást vonatkoztatni lehetett volna; – inkább érdekek és tárgyak fantasztikus kaleidoszkópja – a debilitástól az alkoholizmuson át a vérbajig, a földmuvességtôl a városi munkásságig, a burzsoáziától az arisztokráciáig, az ôrültségtôl a tolvajlásig, az individuumtól a tömegig, az anarchizmustól a feminizmusig, a népességcsökkenéstôl a népességrobbanásig a degenerációban benne volt a láthatatlanság és az egyetemesség mellékzöngéje... Olyan folyamat volt, amely bitorolta a szilárdan körülhatárolt identitás minden határát, és a civilizáció és haladás romba döntésével fenyegetett.” (Daniel Pick)

A test indusztrializálása

A két rokon és ugyanakkor különbözô diskurzus és tevékenységi terület, amelyre a biológiai tudományok és technológiák alapozva vannak, összekapcsolódott, hogy két, ezeket a tudományokat és technológiákat támogató és felügyelô komplementer stratégiának adjon súlyt: az egészség fokozása és a betegség kiküszöbölése.

A „normalitás”, a jó egészség „nincsen csak úgy adva”, meg kell konstruálni és reprodukálni kell, mégpedig naponta, szigorú szabályokat követve és a megfelelô felszereléssel. Elzárni a sok lyukat, amelyen át behatolhat a halál egy élô szervezetbe, azt olyan kötelességnek tekintették, amelynek nap mint nap, egész életünkön át eleget kell tenni. A rendszeres gyakorlatok, kicentizett diéta, a tevékenységek gondosan strukturált napi és éves ritmusa, a tilalmak és önkorlátozások egyre növekvô sora tovább folytatta a testi szabályozás normáit. A test maga vált a technika tárgyává, a test birtokosa lett egy személyben menedzsere, felügyelôje, muködtetôje, az orvosi céh pedig ellátta ezeknek a funkcióknak a teljesítéséhez szükséges egyre bonyolultabb muszaki cikkekkel. Lion Tiger ezt az egész folyamatot „a test indusztrializálásának” nevezi.

A saját test kontrollálásának, a saját cselekvések irányításának szabadsága együtt járt a technikától és kínálatától való növekvô függôséggel; az individuális hatalom szorosan összefonódott a szakemberek irányításának való alárendelôdéssel és a muszaki cikkek fogyasztásának szükségességével. Az önbizalom valamint a csôd és elégtelenség érzése ambivalens módon keveredett. A tudósok, mondja Tiger, az embereket durván szólva a fiziológia viszonylag passzív elemeinek tekintették. Paradox módon az egyének elfogadták, a magukévá tették ezt a szemléletet, és ezt az elfogadást emancipálódásuk, saját sorsuk aktív irányítása jeleként fogták fel.

A hadviselés a betegség vagy a nehezen megragadható, diffúz rossz egészség ellen, aminek a mindent átfogó és rémisztô „degenerálódás” nevet adták – nélkülözhetetlen kiegészítôje volt az egészséggondozásnak, betegség megelôzésnek. A betegségek, amelyeket az orvosi szakma elkülönített, megnevezett és osztályozott, a halál elôrenyomuló hadseregének elôôrsei voltak. Amint ezt a hadsereget sikerült egységekre szétválasztani, lehetett egységenként, egyenként harcolni ellenük, ahogy éppen jöttek. Mindig kívülrôl jöttek – a megbetegedett organizmuson kívülrôl, vagy e szervezet „normális állapotán” kívülrôl. Az orvostudomány el volt szánva arra, hogy megtalálja minden betegség okát, és bebizonyítsa, hogy valamennyi ellen lehet küzdeni, és adott esetben le is lehet gyôzni az ok elkülönítésével és kiküszöbölésével. Azonosítani kell az ellenséget, részletesen leírni, vagy úgy megjelölni, hogy könnyu legyen felismerni, és aztán elkülöníteni, az érintkezést meggátolni, lehetôleg az elérhetô határokon kívülre helyezni. Ha egyszer elkezdték követni, ez a stratégia fokozatosan és sokszor észrevétlen, apró lépésekben el kell hogy vezessen a „betegséghordozó” azonosításához és megjelöléséhez, különösen a gyógyíthatatlan betegségek hordozóinál. „A másik – ahogy Sander L. Gilman mondja – beteg és fertôzô, károsult és ártalmas”.

A bacilusgazdák, a gyógyíthatatlanok, a fogyatékosok, a halál inkarnációi – botránykövek a racionális rendhez vezetô úton, az a szégyenfolt, amelyet le kellett mosni a világ ábrázatáról, hogy a tökéletes harmónia megmutatkozhasson.

A másik beteg és fertôzô, károsult és ártalmas

Élni nem érdemes élet – ez volt a minden látható hasznosság nélkül való élet az öntökéletesítésre, perfekcióra törekvô társadalom számára; ennek az eliminálása nem romboló, hanem konstruktív aktus, amivel tartoznak az egészség szent ügyének és a nemzeti erénynek. A betegség hordozójának megsemmisítése mintegy a halál megsemmisítése volt. Robert Proctor mutatta meg, hogy nagyon is orvosok voltak azok, akik a „faji higiénét” kitalálták. Számos vezetô fajhigiéniai és fajkutató intézet muködött már a német egyetemeken jóval a náci hatalomátvétel elôtt. Talán azt is lehet mondani, hogy 1932-ben a faji higiénia tudományos ortodoxiává vált a német orvostársadalomban. Érthetô okokból a német eset széles körben ismertté vált, és nagyobb igyekezettel és odaadással tanulmányozták, mint a más európai országokbeli nagyon is hasonló fejleményeket. Ahogy Daniel Pick figyelmeztetôen mondta, a kutatásban való érdekeltségnek ez a politikailag diktált kiegyensúlyozatlansága alaptalanul megnyugtató vagy egyenesen elaltató hatással van Európa többi részének felfogására. Franciaországban és Angliában valóban alig festettek másként a dolgok. Pick végül is arra a következtetésre jutott (miután mindent megtett az egyensúly helyreállítása érdekében), hogy az 1939-45-ös eseményekben mindannak megvalósulását és kikristályosodott bizonyítékát lehet látni, ami áldatlan csak volt a haladásról és hanyatlásról, a bunözésrôl és szexuális patológiáról szóló viktoriánus és edwardiánus irodalomban.

Az a szerep, amely a biológiának és a tudományoknak a modernitás egész vállalkozása nyomán jutott, vezethetett népirtáshoz meg nem is. De egy ilyen konzekvencia lehetôsége benne volt ebben a modern mentalitásban és az emberi létezésnek ebben a struktúrájában. A modernitás jellegzetes jegyeihez hozzátartozik egy tökéletes, harmonikus világra való törekvés, és a hit abban, hogy ezt meg lehet teremteni, ez csak idô, megfelelô eszközök és elszántság kérdése. A biológiát arra szólították fel, hogy adja hozzá a magáét az önmeghaladásra és öntökéletesítésre irányuló társadalmi erôfeszítéshez – és ebben a kontextusban jött felszínre a benne rejlô ártalmas tendencia.

Biológia és posztmodernitás – gondterhelt világmenedzsment – privatizált gondoskodás

Ma, abban a világban, amelyet némelyek „posztmodernitásnak”, mások meg „kései modernitásnak” neveznek, egy racionálisan hibátlan és esztétikailag tökéletes rendrôl való álmodozás már kiment a divatból: azok az erôk, amelyek hajlamosak és képesek volnának ezt elôidézni, sehol nem láthatók, és az abbéli bizakodásnak, hogy ez a cél elérhetô, nagyon kevés prófétája maradt, elillant a hit, hogy ennek jótékony következményei lehetnek. De jelenti-e ez azt, hogy a biológiai technotudományoknak kihúzták a halálos méregfogát? Élvezhetjük-e pazar áldásaikat anélkül, hogy a mérgezô hatásuktól kelljen tartanunk? Jobb kezekben vagyunk-e most az orvostudományban, bármilyen erôsnek és olykor bántónak érezzük is, ahogy a markában tartja az életünket? Úgy vélem, hogy a szerep, amelyet a biológiai technotudományok a posztmodern világban játszanak, nem vált megnyugtatóbbá. A régi veszélyek talán eltuntek. De új veszélyek jönnek a helyükbe.

A mindenütt jelenlévô állam talán eltunôben van, de az elnyomás nincs. Fenn a csúcson, ahol az uralkodó hatalmak helyezkednek el, a túllépés, a transzgresszió modern szelleme majdnem kiveszett, és egy gondterhelt tekintetu válságmenedzsment váltotta fel. A hatalmas állami kertészetet számtalan kis parcellára osztották fel. Ami azelôtt univerzális törvények és normatív szenvedély útján surített, koncentrált formában történt, most koordinálatlanul megy végbe. Az új hordozók vállalkozások, törzsszeru csoportok vagy maguk az egyének. Továbbra is küzdünk a racionalitásért, mint eddig, és még ha ezek inkább mikroracionalitások is, amelyek rendszerint egymásnak ellentmondó nézeteket követnek, mégis „irracionalitást” váltanak ki „az egész síkján”. Mélységesen aggódunk a higiéniánkért, mint azelôtt, és azzal vagyunk elfoglalva, hogy lokalizáljuk a „káros szubsztanciát”, megkülönböztessük és elkülönítsük. De szorgos törekvéseink széthúzó és egymásnak ellentmondó irányba tartanak, úgyhogy az egyik ember higiéniás vívmányait a másik ember nyugodtan láthatja újabb mérgek és veszélyek forrásának. Posztmodern világunkban háttérbe szorítottak az univerzálisan elfogadott és megalapozott igazságra beállított minden mentalitást. De egy olyan mentalitás, amelyik nem biztos a saját jogosultságában vagy céljaiban, amelyik csak szeszélyes, váratlan, találomra megkezdett akciókra hagyatkozhat, csak növeli az amúgy is nagy bizonytalanságot, amelyet eredetileg le akart küzdeni.

Hans Jonas ezt így fogalmazta meg: „Ugyanaz a mozgalom, amely azoknak az erôknek a birtokába juttatott bennünket, amelyeket most normákkal kell szabályozni... ásta alá az alapjait annak, amibôl normákat lehetne levezetni. Most itt reszketünk a nihilizmus pôreségében, amelyben egy majdnem abszolút hatalom párosul egy majdnem teljes ürességgel, a legnagyobb képesség a mivégre-valóságról való legcsekélyebb tudással”. Ulrich Beck ugyanezt a kényszerhelyzetet olyan élességgel fejezi ki, ami a maga lakonikus rövidségében még drámaibban hangzik: „a lehetô legkisebb okból a lehetô legnagyobb rombolás (lehetôségének) kora vagyunk” (Szervezett felelôtlenség). „Mi” – ez nem egy kollektivitást jelöl, amely az ortodox modern állam becsvágyát egy totalitásba akarta átalakítani, hanem egyének halmazát, akiknek átengedték az önmagukról való gondoskodást a megvásárolható szakértôi szolgáltatások és a szakemberek által elôállított „segíts magadon”-könyvek igénybevételével. „A kapitalista beruházás analógiájára az individuumot sui generis vállalkozásnak tekintik, amelynek értéke növelhetô a szakértôk által irányított terápiába vagy önterápiába való pénz- és idôbefektetéssel.” (Lion Tiger)

A modernitás kezdettôl fogva az eszközök bôségét jelentette a célokhoz képest, képességeket és forrásokat, amelyek mindig elôtte járva a céloknak, lázasan keresték az alkalmazási lehetôségeket. A posztmodern korban az eszközök az egyedüli, de cél nélkül maradt hatalom a pályán. Végre megszabadítva az autoritatíve kituzött feladatoktól immár feltartóztathatatlanul növekedhetnek, kizárólag azoknak a tevékenységeknek alávetve, amelyek az egymással versengô laboratóriumok, szakértôi központok, kutatócsoportok és tudáskufárok hálójában keletkeznek. „Ha az ember nem tudja, hová akar eljutni, hogyan tudná inkább választani az egyik utat, mint a másikat, és miért is tenné? Ki tudja ma igazán a technotudományok képviselôi közül, hogy merre tart? Egy kalapács alatt vagyunk, amelyet senki sem tart kézben, amelynek tömege állandóan növekszik, és lendülete egyre nagyobb lesz.” (Castoriadis)

„Mi”, ez férfiak és nôk laza együttese, akiknek az a feladat jutott, hogy maguk törôdjenek magukkal, ügyeljenek testükre, maguk formálják a személyiségüket, „valódi lehetôségeinek” szabad teret engedjenek, állandóan leváljanak arról, amivé már váltak – és akik kétségbeesetten keresnek egy bizalomkeltô tekintélyt, aki megmondja nekik, hogyan boldoguljanak mindezekkel az embert összezavaró kötelességekkel, amelyektôl egyedül nem tudnak szabadulni. A lehetôségek manapság oly mértékben globálisak, mint azelôtt soha, de megvalósításuk egyéni kezdeményezésre van bízva. Az eszközöket, amelyeknek következményei az egész emberiséget érintik, privát módon kituzött célokra kell hasznosítani.

A konyha mint az élet muhelye – a magánélet kolonializálása

Semmi nem fosztotta meg a tekintélyüktôl a modernitás projektumának alapvetô hittételeit. Mint mindeddig, továbbra is az ész uralmáról, az emberi természet, identitás, sorsszeruség, az élet mesterséges, megtervezett, felügyelt és állandó reflexióval korrigált racionalitásáról kialakult kép foglyai vagyunk. Most persze az emberi nem tiszteletet parancsoló álma kis privát részálmokra esett szét, és a teljességgel racionalizált világban elérhetô boldogság ígérete a boldogságnak az egyéni élet kis racionalizálásai útján való magányos, de kötelességtudó keresésében oldódott fel. Mivel a boldogság várat magára, és amikor beállít, az ember sosem tudja, mennyi ideig marad, a boldogság utáni hajsza sosem ér véget, és mindig újabb mozgó célpontokra van szüksége. Ilyen céloknak egyre nagyobb mennyiségben, és egyre újabb, csábítóbb formákban való felkínálása az, amit a biológiailag inspirált technotudományok nyújtanak.

„Az eltunô énnek ebben a keresésében a fizikai test is központi szimbólummá válik: a gyomrot, a beleket és a szaporodás szerveit olyan ünnepélyes komolysággal tanulmányozzák, mint az értékes én hordozására szolgáló jármuvet.” Jonathan Raban a „mikrobiotika” egyik bestseller bibliájában a következô utasítást találta: „A konyha az a muterem, ahol az élet készül... Te vagy a muvész, aki az életed képét megrajzolja. Az olvasók maguk alkotják meg magukat a tuzhelyük fölött, kifogástalan bensôjüket harmonikusan kiegyensúlyozott mennyiségu jin és jang táplálékkal töltik meg... komolyan, narcisztikusan, igenlô gondossággal, mint minden fanatikus, tele vannak látens erôszakkal; ha kirekesztenek vagy elítélnek, ezt metszô élességgel teszik... Önmaguk tehetséges kultiválásának miniatúrafestôi”.

Kétféle könyv virít minden amerikai bestseller-lista csúcsán: a szakácskönyvek és a fogyókúrás könyvek. És egy tevékenységtípus jelenik meg mindig az egymást váltó divatok élén: a testgyakorlatok, legyen az jogging vagy aerobic, jóga vagy maratón-futás. A testápolás a legfôbb elfoglaltsággá, a legkedveltebb idôtöltéssé vált. Vagyonokat lehet szerezni bio-táplálékokkal és orvosságokkal, tornaszerekkel és a családi orvoslás és fitness témájával foglalkozó ‘csináld-magad’-könyvekkel. A muveltség, a jó ízlés és az önépítés parancsa azt diktálja, hogy a testápolás legutolsó divatját kövessük, hogy megszabaduljunk az egészség kockáztatásának végsô félelmétôl. A szabadság összefonódik a függéssel, a felszabadulás a rabsággal. Ma valamennyien bio-techno-tudomány függôk vagyunk. Azon kevesek közülünk, akik nem azok, ki vannak téve annak a veszélynek, hogy kiközösítik, tudatlanságuk miatt elítélik, deviánsnak minôsítik, ha nem éppen a „typhoid Mary” posztmodern változataként bélyegzik bacilusgazdának ôket.

Testápolás – más eszközökkel

De ez nem az egyetlen változás a biológia társadalmi szerepében. Befolyása nem állt meg a magánélet kolonializálásánál. A politika nagy része ma nem más, mint a testi megszállottságok kiterjesztése, „testápolás más eszközökkel” – a privatizált egészséggondozás re-kollektivizálásának egyfajta kísérlete. Ha az egyének az életet és az egészséget fenyegetô számtalan veszélytôl rettegve egy közös akcióban egyesítik erôiket, akkor ez rendszerint azért történik, hogy elhárítsanak vagy leküzdjenek egy veszélyt, amelyet egyenként mindegyikük fenyegetônek tart, de amely túlságosan elpusztíthatatlannak vagy erôsnek tunik ahhoz, hogy egyéni erôfeszítésekkel le lehessen gyurni. A közös cselekvés ezek szerint harc minden ellen, ami „az egyesült egyének egészségét teszi kockára”. Az egyesült itt rendszerint azt jelenti, hogy a diffúz és átható halálfélelmet látható bunbakra kell visszavezetni. Például egy gyárra, amely átlagon felül szennyezi a vizet, a levegôt, felborítja az éghajlati egyensúlyt, vagy más módon károsítja a jóságos anyatermészetet; vagy egy embercsoportot a szomszédságból, akik idegenes kinézetük vagy furcsa szokásaik miatt alkalmasak arra, hogy „vigyázat, veszély!” jelzésként hassanak. Ezek lehetnek idegenek, „idegen elemek” mint feltételezett halálos veszedelem hordozói, vagy állandó lakóhellyel nem rendelkezô nomádok, akik mindig úton vannak, leginkább azonban azok, akik véletlenségbôl egyszerre idegenek és nomádok. A cigányok a leggyakoribb kiváltói a piszoktól, a romlástól és a tisztátalanságtól való szokásos félelemnek.

Meghatározni, elkülöníteni, eltávolítani (azaz deportálni vagy megsemmisíteni) ez a klasszikus sorrend képezi gyakorlatilag minden politika stratégiáját, amelyet az egészségért való aggodalom hevít. Az „egyesült egészségveszélyeztetôk” elleni harc jegyében politikai mozgalmak alakulnak, izgékonyak és harciasak, idegesek és militánsak. Kizárólag saját kollektív hevületükre támaszkodnak, és nincs másuk, mint saját látványos felindulásuk, hogy a valóságra való hatásukat valódinak tüntessék föl. Ennélfogva a társadalomnak rendszerint csak a legbizonytalanabb, leghatározatlanabb, marginális és kötetlen elemeit képesek mindenestül aktivistának megnyerni, – azokat, akiket, hogy úgy mondjam, már a társadalmi halál fenyeget, azokat, akiket elfog az identitás utáni vágy. De bármilyen alacsony legyen is a számuk, sokkal nagyobb seregek élcsapataként muködnek. Hogy megszabaduljanak a halálfélelem közös terhétôl, hogy eltorlaszolják a lyukat, amelyen át feltörô gôz a társadalom minden részébe lecsapódhatna – ezért rendezik meg a halál megnevezett hordozóiban megtestesülô félelmek rituális térdre kényszerítését, lealacsonyítását és megölését.

Génontológia – méretre igazított utódok

És aztán itt van még a csodálatos eszköz, amelyet a kortárs bio-technotudomány ad az emberek kezébe arra, hogy más embereknek testet lehessen gyúrni. Az e világ nyugati felén (a mi világunkban) ritkán megkérdôjelezett elôfeltételezés, hogy a gyerekek, amíg társadalmi jogalanyokká nem válnak, és amíg az anyaméhet el nem hagyják, mindenképpen, a szüleik tulajdonát képezik, a szülôi test meghosszabbításai. A szülôknek tehát jogukban áll, hogy eldöntsék, ha akarják, milyen fajta gyereket hozzanak a világra. A génontológia példátlan lehetôséget kínál nekik arra, hogy kedvük szerint járjanak el. Legalábbis elméletileg ez az új helyzet két komplementer lehetôséget teremt.

Az egyik ezek közül az emberek egy kisebb csoportja elôtt áll nyitva, akik megengedhetik maguknak, hogy utódaikat „méretre igazíttassák”. Hamarosan módjukban áll majd, hogy a génmenübôl ízlés szerint keverjenek koktélt maguknak. És az orvosok ügyelni fognak arra, hogy a gyerekek szigorúan méretre készüljenek – ha kell, egy kis tesztlombikban. A másik lehetôség a többség elôtt áll nyitva, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy egyénileg vegyék igénybe a jet-set-orvoslás kínálatait.

Mint más esetekben, az elit individuális teljesítményeit a tömegpolitika kollektív személytelenségében fogják itt is utánozni – feloldva, felvizezve; ahogy az egyéni halhatatlanságra irányuló elit igény a tömegnacionalizmus és zászlólengetés torzító tükrében is megjelenik. Elôrelátható, hogy a nemzeti egészségügyi intézményekre politikai nyomást fognak gyakorolni, hogy arra kötelezzék ôket, tisztítsák meg a nemzetet minden esetleges beszennyezôdéstôl, és hogy a politikai pártok sorba fognak állni, hogy törvényerôt szerezzenek annak, amit a nemzet követel. És mivel most megvannak az eszközeink arra, hogy a nem tervezettnek elejét vegyük, kriminalizálni lehet majd mindent, ami testi deformáltságnak vagy puszta abnormitásnak definiáltatik, miközben a deformáltságok és abnormitások listája feltartóztathatatlanul tovább növekszik, minél gyorsabban halad elôre a kromoszómák átrajzolása.

Amit definiálni lehet, azt meg is lehet változtatni. Ami sorsszeru volt, választható döntéssé lesz, ami megengedett választás kérdése, elôbb-utóbb szükségképpen kötelességgé válik. A mai multikulturális világban elôször állunk szemben azzal a lehetôséggel, hogy a „faj” politikai mítoszból vagy társadalmi konstrukcióból biológiai realitássá alakuljon – aminek eddig is mondták, de ami nem volt soha.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


 
 

C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/