A legátlagosabb napok egyikén
arra lettem figyelmes,
hogy a szék, amin ülök,
a tölgyfa dohányzóasztal,
a vörösbarna váza
olyan magától értetôdôen
vannak itt,
mintha a szobához tartoztak volna,
mielôtt ideköltöztem.
Pedig tudom,
hogy én hoztam ôket.
Ez a szék most kitölti azt
az ûrt,
amit egyszer megéreztem
és vele eltakarni vágytam.
Azt a furcsa szék-hiányt.
Sokáig kellett keresnem.
Mikor megvolt, hazacipeltem valahogy.
És attól fogva ültem,
olvastam, ettem,
nem a széken, de az újdonságon
magán.
Érintése engem is újjá
változtatott.
Most itt ülök, de már
csak emlékezem rá,
hogy egy pillanatra szerelem lángolt
fel
köztem és a tér között,
amit belaktam.
Megöltük, bár nem
gondoltuk komolyan.
Így jött ki a lépés.
Minek beszélt annyit
napsütésrôl, fáramászásról?
Mikor a szobájába húzódott,
nem
hallhattuk, mire gondol. Ha valamit
meséltünk
neki, azt hitte gúnyolódunk,
fölhagytunk hát a mesékkel.
Van a való
világ is, emiatt kár volt
úgy felizgatnia magát.
Hogyan tudna nôni, ha folyton
Istenen
jár az esze? Hiába mondtuk,
hogy szeretjük,
valami megromlott, valami megváltozott.
A boldogság úgy hatott
rá, mint másra
a rosszkedv. Hazugságon kapta
magát, és aztán
már bennünk sem, a mi szavunkban
sem bízott.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu