RÓMA - Mi kapcsolja össze a következô jelenségeket: Clinton sexgate -jét, a posztmodern esztétikai ízlést, egy családot egy zürichi szupermarket kirakatában és James Cameron Titanic valamint Peter Cattaneo Alul semmi címû filmjét? Elsô pillanatban semmi. Felsorolásuk látszólag azokra a csodálatos kínai klasszifikációkra hasonlít, amelyeket Borges jóvoltából ismerhetünk. (Borges egy bizonyos "kínai enciklopédiát" idéz, amely az állatokat a következôképpen osztályozza: "a) a Császár birtokát képezôk; b) a bebalzsamozottak; a megszelidítettek; d) szopósmalacok; e) szirének; f) mesebeliek; g) a szabadban futkározó kutyák; h) az ezen osztályozásban foglalt állatok; i) amelyek rohangálnak, mintha csak megvesztek volna; j) a megszámlálhatatlanok; k) amelyeket roppant finom teveszôr ecsettel festettek; l) stb; m) amelyek eltörték a korsót; n) amelyek távolról legyeknek látszanak". A szerk.) És mégis a bennük lévô közös az, amirôl írni akarok. Mindezek a jelenségek egy a társadalmunkat strukturáló újabb társadalmi kapcsolat kifejezôdései: ez pedig az antipanoptikum.
Foucault a Felügyelet és büntetés ben bemutatta nekünk Jeremy Bentham Panoptikumát. Egy köralakú építmény peremén körben élnek a foglyok a cellákban, amelyeknek a fala átlátszó. Ki vannak szolgáltatva a Big Brother tekintetének, aki a komplexum központjából mindegyiküket látja anélkül, hogy ôt láthatnák. Ez a panoptikum az anarchisták és libertáriusok kedvelt metaforája lett, azoké, akik állandó harcban állnak a központi hatalom mindentlátó szemével. Ma azonban, és itt mindenekelôtt Amerikára gondolok, a Nyugat kialakított egy tendenciát, ami szembenáll a Benthamével, az antipanoptikumot: a tömegek, a nézô-polgárok pillantása elhagyja a mediálisan elzárt lakásokat, hogy közös irányzéka a központi elitek (államfôk, hercegek és hercegnôk, médiasztárok, sportbajnokok) magánéletére koncentrálódjon. A 60-as években egyetlen republikánus sem gondolt volna arra, hogy kikémlelje Kennedy virágzó szerelmi életét annak érdekében, hogy idô elôtt véget vessen az elnökségének, ma Paula Jones és Monica Lewinsky globális közismertségnek örvend. Két hónapon át az amerikaiak mással sem törôdtek.
Ez a konok érdeklôdés Clinton szexuális élete iránt azonban nem politikai vagy morális aggodalomból táplálkozik - az elnök népszerûsége a sexgate -tôl nem szenvedett csorbát. Amerikában megtanultak különbséget tenni "privátbûnök" és "közerények" között, következésképpen az elnök intim életének peep-show -ja öncélú élvezetnek bizonyul: a behatolás kedvéért való behatolás, az indiszkréció feletti kollektív elragadtatás politikailag irreleváns kihatásának. Céltalan gyönyörködés a látványban - amit nem nehezítenek morális vagy pragmatikus megfontolások.
Immár minden alibi nélkül gázol át merész léptekkel a nagyokon a pletykaipar. Lady Di tragédiája, aki abba pusztult bele, hogy megpróbált elmenekülni azok elôl, akik ezzel az iparral fizettetik meg privát életük nyilvános megrendezését - mindenkinek felnyitotta a szemét. Arról, hogy minek a látására vágyunk: a hercegnô testi egyesülését kívánjuk látni al Fayaddal, gondolom, vagy a halállal.
Georg Lebord szerint a modern demokrácia egyre inkább a látványosság társadalmává alakult, ami az Infotainment -ra (információs szórakoztatóiparra) épül, ennek a látványosságnak a fôszereplôi kétség kívül a hatalmasok. Franciaországban is az összegyûlt udvar szeme láttára szült a királynô. De az újszülött trónörökös nyilvános felmutatása még a köldökzsinór elválasztó elvágása elôtt akkoriban határozott politikai jelentôséggel bírt: A királynô utódai (nem a királyé!) fontos hivatalokat örököltek meg, következésképpen biztosnak kellett lenni abban, hogy valóban a királynô méhébôl származtak. Az angol király régebben idônként az összegyûlt alattvalók színe elôtt ült asztalhoz, kulináris örömeit színházként kínálta föl.
Ha már nincs megengedve, hogy a nagy emberek maguk hívjanak meg testi életük megszemlélésére, intimitásukat el kell ragadni, el kell rabolni tôlük, míg ôk védekezni látszanak a média tolakodó tekintete elôl, ahogy ezt minden más normális személy is tenné. Ma már kizárólag a kukkoló ösztön igazolja a hatalmasságok magánélete iránti kíváncsiságunkat. A politikának és a hatalom dicsô tetteinek ehhez már nincs semmi közük, csak az antipanoptikumnak.
1998 áprilisát a Biundo család - 4 fô, a férj kômûves, a feleség háziasszony, 2 gyerek - egy zürichi áruházban töltötte: mint egy 4 szoba + fürdôszobás ház lakói, ahol a falak átlátszóak voltak, úgyhogy a látogatók a Biundo családot mindig és mindenütt láthatták, még a hálószobában is. Csak a fürdôszoba volt távol tartva a publikum szeme elôl. Amit itt kitettek a kirakatba, az egy kômûves család magánélete, és nem egy államelnöké. A döntô azonban az indiszkréció banalizálása, ami természetesnek tünteti fel a közönség tekintetének ahhoz való jogát, hogy akárki legintimebb életszférájába behatoljon.
Társadalmunknak ez a kukkoló hajlama nem egy angol szóval jelölhetô kivételesen, hanem egy orosszal: ez a glásznoszty, áttetszôség, transzparencia. Mindennek átlátszónak kell lennie, semmi sem maradhat rejtve vagy titokban. Az információ transzparenciája ma a demokrácia alapvetô követelményeként jelenik meg - eredendôen azonban olyan szenvedély, amely átitatja hiperindusztrializált társadalmunk etikáját, esztétikáját és tudását. Roland Barthes a fotográfia korszakában "egy új privát érték kialakulását" figyelte meg: "a privát nyilvánosságáét: a privát mint olyan kollektív fogyasztásra kerül". Az én idômben ezt "Gaffer-féle ügynek" nevezték volna, ma azt mondják rá: "posztmodern ízlés". Ez az ízlés rátelepszik a regényekre és a filmekre is: alakjaik magánélete eléggé átlátszó kell legyen. Ha a filmben két ember szerelmi viszonyra lépett, ezt azelôtt az elsô csókjukkal adták a tudtunkra, késôbb egymás mellett merték ôket mutatni az ágyban - szemérmesen leplekbe burkolva. Manapság gátlástalanul követjük hôseinket közösülésük legelôrehaladottabb szakaszáig, míg ôk meztelen ülepüket mutatják nekönk, mi követjük ôket a vécére, a zuhany alá, a mosdókagyló elé. Nôi filmsztárnak lenni azzal jár, hogy az ember antipanoptikus nézôk milliói elôtt fedi föl legalább a kebleit. A részleteknek ez a fetisizmusa világunk virtualizálódásának a fonákja: Hôsünk testének egy kézzelfogható darabjára van szükségünk, egy relikviára, amiért rajongani lehet.
A filmek, amelyek az idén a legnagyobb hatással voltak a közönségre - a Titanic és a Alul semmi - a voyeurizmus két fajtájára alapoznak. A második film kitágítja az indiszkréció határait, amennyiben a férfitestet egyedül, a nôi test nélkül mutatja, az elsô a borzalmas voyeurségét mélyíti el: a legnagyobb közelségbôl lehetünk tanúi egy katasztrófának, amelynek 1500 ember esett áldozatul. A Mindent vagy semmit egy posztfeminista univerzumot tár elénk, amelyben a nôk erôsek, gyôzedelmesek és kitartóak, míg a férfiak minden társadalmi osztályban gyengén és bátortalanul viselkednek. Ennek a debil férfiasságnak egyetlen maradék tromfja a pénisz, amelynek egy gátlástalan nôi publikum elôtt való megmutatása képezi a film apodiktikus befejezését. Aprólékosan, majdnem az eredeti idôtartamban követi a Titanic a tengerjáró gôzös lassú elmerülését: 3 órán és 15 percen át látjuk és éljük át pontosan rekonstruálva. Épp csak hogy nem mutatják meg nekünk minden egyes áldozat külön fulladás, fagyás vagy más módon bekövetkezô haláltusáját. És még miután a hajó elsüllyedt a tenger mélyére, sem hagy minket a posztmodern tekintet békén: a kamera tudósít bennünket a roncs aktuális állapotáról, a rozsdáról és a rothadásról.
A sexgate -tôl hipnotizáltan az amerikai adók beavatták közönségüket a Fehér Ház "botrányszobájának" építészeti titkaiba, hogy a nyilvánosság maga döntse el, hogy az ôr vagy az elnök titkárnôje irodájából láthatott-e valamit az azon a szobán belül lejátszódott érintkezésbôl, amelyet azóta " oral office "-ként emlegetnek. És Cameron valami hasonlót csinált a katasztrófaváltozatban: egy tavon újra felépítette a Titanicot minden kabinjával és folyosójával egyetemben, közel méretarányosan. Visszafojtott lélegzettel figyelheti immár a publikum a hajónak és utasainak haláltusáját. Leplezetlen részletekre sóvárogva kíván a tekintetünk mindenekelôtt a szexualitás és a halál rejtett titkaiba behatolni - arra vágyunk, hogy kihallgassuk a kéj vagy a kóma végsô hörgéseit.
Hiába is akarnánk feltartóztatni a kukkoló glásznoszty diadalmenetét. A posztmodern hiúz szemének metafizikai értéke van: Ez a tudományos haladás esztétikai-politikai oldala, amely egyre inkább minden dolgok legbensejét kutatja, amennyiben egységüket szétszedi atomokra, sejtekre, molekulákra, génekre, kromoszómákra, szinapszisokra, amelyekbôl állnak. Egyfelôl biológusaink elektródái és szondái lelkünk legbensô neuronjait kutatják, vagy létezésünk legalapvetôbb genetikai kódját, másfelôl ott integetnek a Clinton és a Biundo-család alsónemûi, ott fityegnek az angol vidéki munkanélküliek hímtagjai - és kihallgatjuk Diana utolsó hörgését Mercedesének csikorgó fémlemezei közül.
Évszázadunkban a természettudományok radikalizálták atomista fordulatukat: minden totalitást szétszednek elemi alkotórészeire és ezek mechanikus összjátékára. A génsebészet aprócska részleteket manipulál, hogy globális, sôt spirituális hatásokat idézzenek elô. A szerelem és a halál (a kéj és a rémület) aktusait, azokat a folyamatokat, amelyek a humanisták tartózkodó pillantása elôtt röviden és egyben jelentek meg, a pornográfia, a tudomány és a technika olyan együttesekként analizálja, amelyek minden fáradság nélkül felbonthatók alkotórészeik összegére, részletek egymásra halmozására. A molekuláris forradalom által felbujtott tekintetünk szétszedi a babát, ahogy egyes gyerekek szokták, akik ott belül keresik az élet titkát.
Minden pornó-rendezônek az a leghôbb álma, hogy egy filmfelvevôgépet vihessen be a hôsnô hüvelyébe, hogy az ott végbemenô láthatatlan mozgásokat is rögzíthesse. A pornográfia és a katasztrófa-realizmus egy olyan társadalom sajátos esztétikai formái, amelyben a tudomány és a technika beható pillantása uralkodik, amely minden eleven organizmust legbelsô részletei áttetszô játékára vezet vissza. És Hollywood - az uralkodó techno-tudomány esztétikai megfelelôje - ugyanezt a besurranó pedantériát használja katasztrófák és vérfürdôk rekonstruálására. Egy görcsös igyekezet, hogy behatoljunk az intimitás sötétjébe. A másik testének és lelkének félhomályára felvilágosító fényt deríteni: ez hozza lázba társadalmainkat az évezred végén.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu