Az egykor híres és kitûnô krimifilm címe ezúttal kettôs értelemben utal a kábítószercsempészésre. Aki ezeket írja, Angliából, majd Amerikából élte meg a franciaországi magyarokat és magukat a franciákat, illetve azoknak olykor ámulatosan kábító szereit. A szellemi szerek persze - a (csak) vegyiekkel ellentétben - nem demokratikusan kábítanak, nem aránylag egyformán. Szinte jobb is lenne "A francia kapcsolat" helyett "Az én francia kapcsolatom"-ról beszélni, dehát mégsem arról lesz itt szó.
Amerikában a 60-as évek elején a francia egzisztencializmus - elsôsorban Sartre, közolvasottabban Camus, a fenomenológia francia szárnya, mindenekelôtt Merleau-Ponty, a kortárs írók közül, Sartre mellett, elsôsorban Camus, Malraux, Bernanos, valamint - inkább általános hangulatként, mint nevek szerint - "a szürrealisták" voltak fontosak. Mivel Duchamps mintegy amerikai számba ment, maga "a szürrealizmus" olykor bekebelezte a dadát, olykor viszont épp fordítva - gondolok Motherwell nagy dada-antológiájára - mintha a dada kebelezte volna be "a szürrealizmust". Francia szürrealizmus és nemzetközi dada két pólusát adta egyetlen, akkor neoavantgárdnak mondott mozgalomnak, amelybe sokminden egyéb tartozott, de ez a két elnevezés hangulatot, életérzést idézett fel, nemcsak technikát (mint a kubizmus, a konstruktivizmus, a tachizmus, sôt, az akkor még alig felfedezett expresszionizmus is). Az Üvöltés fiatal és beat Ginsbergje "a szürrealizmus fekete köpönyegében" járt a Père Lachaise temetôben; Charles Olson, a "projektív vers" feltalálója és a Maximus lapszámozás nélküli szerzôje - akárhol bele lehet nyitni a könyvbe, nincs linearitás - dada gesztussal szürreál-mitikus utakra vezette az amerikai költészet egy részét ("the Black Mountain poets"), miközben Whitehead mellett Merleau-Pontyra hivatkozva az érzô testiség elsôdlegességét hangsúlyozta.
Emellett futott "a francia strukturalizmus", ami elsôsorban Lévi-Strauss etnológiáját jelentette, a mítosz-magyarázatokat, a "primitív" mentalitás (Levy-Bruehl) elvetését, illetve emberivé-logikaivá emelését. Még emlékezni lehetett, hogy Lévi-Strauss André Bretonnal járta volt New York utcáit a háború alatt és közvetlen utána, és együtt fedezték fel régiségkereskedôknél a kwakiutl maszkokat, faragott-festett vagy szôtt tárgyakat, bennük pedig egy akkor villanyzóan skizofrénnek értelmezett kifejezésmódot. Attól, most visszagondolva, sakklóugrásnyira várakozott Deleuze és Guattari 1972-es Anti-Ödipusz a, "a kapitalizmus skizo-analízisé"-vel. 1972-re persze "a francia strukturalizmus" már Roland Barthes-ot is jelentette, holott valójában már szakított is vele (ahogy az a nyelvész is, akit annyira dicsért "Miért szeretem Benveniste-et" címû írásában), és megindult a francia dömping, mint posztstrukturalizmus: Foucault, Derrida, Deleuze, majd Lyotard és Baudrillard, valamint - nemcsak a freudi piszchoanalízis megújítójaként - Lacan és az egész Lacan-iskola, ahol Derrida is tanuló volt egykoron.
Ebben a sodrásban érkezett Amerikába a Tel quel köre. Nem is annyira vezetôje Sollers, inkább Bulgáriából Párizsba származott és elképesztôen olvasott és eleveneszû felesége, Julia Kristeva révén, aki egyaránt ismerte az oroszokat - köztük az általa is felfedezett Bahtyint -, az orosz formalistákat, a prágai strukturalizmust: Jakobsont, Mukarovszkijt, továbbá Freudot, az ebbe az összefüggésbe ámulatosan beleszôtt Chomskyt, valamint az Amerikában is éppen újrafelfedezett Peirce-féle szemiotikát, mint a jel általános elméletét és tudományát. Kristeva késôbb, két igen jó könyv után, rátetézett minderre Kinával és a feminizmussal, ma leginkább ez utóbbi révén szerepel. Férfi-párja, a szintén Bulgáriából Párizsba települt Todorov az irodalomelméletet forgatta fel, inkább az újrafelfedezett retorika és az éppen induló szövegelméletek felôl.
Az "újregény" sohasem lett sikeres angol nyelvterületen, bármennyire sokat fordított szerzô volt is Robbes-Grillet; inkább filmmel hatott ("Tavaly Marienbadban"). Az "újhullám" filmesei (Truffaut, Malle, Godard) viszont együtt érkeztek a fôsodorral, és minden bizonnyal hozzájárultak az akkor már New Yorkból (Elia Kazan), majd Seattle-bôl (Alan Rudolph) sikerrel kikezdett hollywoodi hagyomány megváltoztatásához. (Hollywood a maga módján csak a Csillagok háborújá val vágott vissza.)
(Valamikor a 70-es években, a hippi-hedonizmus kultúrforradalmának dicséretes vívmányaként jelentek meg a francia sajtok, a baguettek, uralkodott el az addig igen mérsékelt, inkább csak olasz vendéglôkben és nagyúri éttermekben szokásos, lényegében franciás borivás. A kaliforniai borok maguk is csak a 60-as évek közepén terjedtek el igazán, termelôik csak akkor kezdtek sokasodni és drága borok készítésével is kísérletezni.)
A francia kapcsolat valóban észbontó és idegpezsdítô volt, most, a 90-es évek végére már megszokássá vált. Szinte érdektelen lett mára az a versengés, amelyikkel Princeton egykor Oxfordra és a nyelvfilozófára figyelt, míg Yale a franciákra és a németekre, az ún. "kontintentális filozófiára". A yale-i Paul de Man halála inkább jókor jött, mintsem belejátszott a pezsdülés csitulásába.
Érdemes megjegyezni, hogy egyes amerikai vagy brit áramlatok éppen Párizsban nyertek elismerést-felismerést, onnan visszatérve erôsödtek meg hírükben-hatásukban. Nemcsak a szemiotikával történt ez, amelyik más volt Charles Morris tolmácsolásában, mint amivé lett, miután franciául Saussure szemiológiájával keveredve - és máig tartó hatalmas zavart is okozva - tért vissza az "óhazába". Miles Daviest is elôbb tartották nagyra Párizsban, filmzenét is ott csinált, mint New Yorkban; Bob Wilson színháza Franciaországban keltett közfeltûnést; Peter Brooknak az Amerikában tanító Colin Turnbull etnográfiájából készített "Ik" címû darabja Párizsban lett "világhírû“. Beckett Párizsban élt, maga fordította darabjainak ôsbemutatóira azonban a londoni Royal Court színházban került sor. A franciák is sokat vettek át az angolnyelvû kultúrából, az empirizmust, a pragmatizmust; az "újhullám" filmesei Hollywoodba is jártak iskolába (Fordhoz, Hitchcockhoz); jellegzetes amerikai és angol írók - Melville, Hardy, Fiztgerald - mintha most lettek volna felfedezve. Az ilyen kölcsönhatás nékül szinte nem is lenne érthetô, hogyan látogathatott el olyan hirtelen és akkora sikerrel Párizs New Yorktól San Franciscóig szinte mindenhova.
Bourdieu szociológiája mondhatni egyetlen "kontinentális" alternatíváját nyújtotta a lényegében a Frankfurti Iskola révén meghatározott német szociológiának, (amelyet Talcott Parsons strukturalista amerikai szociológiája amúgy is befolyásolt). Michel de Certeau-t is itt említeném, mivel ô adta számomra a leghasználhatóbb alternatíváját az adornói tételnek, miszerint a kialakult hatalmi struktúra teljes uralmat gyakorol. Certeau a dél-amerikai indiánlakta országok gyarmati múltjára alapozva magyarázta, hogy nincs teljes zsarnokság, töretlen hatalom; vannak repedések, rések, lehetséges a mikroellenállás, a mikroszabadság; mód van az apró szabad mozdulatokra, amelyek - ezt mindenki így értette az Atlanti-óceán észak-amerikai partjain - éppúgy szükségesek "a katonai-ipari komplexum" (Eisenhower) uralma idején, mint egykor a spanyol gyarmatbirodalomban. Certeau egyúttal Foucault elemzéseivel szemben is nyújtotta ezt az alternatívát, és mivel (József Attila olvasása óta) lelkem magyarként riad meg, hadd jelezzek egy érdekes kettôsséget abban a francia kapcsolatban, amelyik az enyém is.
Foucault-nál ugyanis a következôk olvashatók: "A hatalom bekeríti az elnyomottakat, révükön hatol át rajtuk, rájuk támaszkodik, éppúgy, ahogyan harcukban ôk arra támaszkodnak, amivel az megköti ôket." Errôl Illyés sorai jutottak eszembe: "Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, ...mindenki szem a láncban, ...magad is zsarnokság vagy." Vajon olvasta-e Foucault Illyés versét? Nem a hatás érdekes persze, hanem a hasonlóság meg az eltérés, egy minden bizonnyal valóságos összefüggésben. Ennek összetevôi: az 1956-os magyar forradalom, a berkeley-i "Szabad Beszéd Mozgalma" 1965-ben és a rá következô lázongó vad évek az amerikai egyetemeken és nagyvárosokban, amelyek a vietnami háború befejezése mellett néger polgármesterek és rendôrfôkapitányok beiktatásához, rendôr- és katonanôk elterjedéséhez is vezettek, és aztán 1968 májusa Párizsban, majd a Prágai Tavasz veresége augusztusban. A forrongás Berkeleyben kezdôdött 1965-ben - ahol éppen éltem és tanítottam -, de Párizsban 1968 májusától kapta meg azt az intellektuális lökést, amely ott már évek óta készülôben volt, és olyan jelentôs szerephez jutott az említett francia kapcsolatban. Tapasztalati provincializmusom szerint 1956-nak fontos szerep jutott a francia forrongásban; úgy éreztem, most is úgy gondolom, hogy jelentôsen éppen a francia írók és gondolkodók reagáltak arra, hogy mitôl is volt piros a vér a pesti utcán. A pesti vérrel írt üzenet hatása nélkül nem szabadult volna fel úgy az a nemzedék Párizsban, ahogyan bizony felszabadult.
Ezért éreztem-érzem, gondoltam-gondolom, hogy Foucault-nál "a hatalom" túl általános fogalom, hiszen szerinte mindig van hatalom, csak más-más a formája. Illyés versében viszont "a zsarnokság" túl szûkre fogja a problémát, hiszen amikor azt sugallja, hogy van olyan helyzet, amelyikben nincs "zsarnokság", túlzott reményeket ébreszt, és ezért végül is túlzott letargiába ejthet. A mindent átfogó hatalom túl sok volt, az ideiglenes zsarnokság túl kevés. Certeau ezért adott nekem, és ad ma is még, annyira hasznos tanácsot. Ô nem a hatalom mûködésének jellegével foglalkozott, hanem azzal, hogyan lehetséges mûködése közben a túlélés, a teljes deformáció nélküli megmaradás; hogyan lehetségesek az ünnep-pillanatok olyan hétköznapokban, amelyekhez nem tartozik hetedik nap. Akkor persze forradalom, a bibliai hetedik nap emberi alternatívája, olyan alkalom sem, amikor az ember se nem dolgozik, se nem megpihen, hanem felszabadul. A forradalom a nagy szabadság, Certeau a kis szabadságról írt, és számomra az volt és maradt a kérdés, hogyan viszonyul egymáshoz, hogyan fér meg egymással a kettô. A franciák és csakis a franciák mondtak errôl számomra jelentôseket.
Certeau etnográfus-kultúrszociológusként írt, semmiféleképpen sem mondható filozófusnak, (amennyiben ez a gondolkodás jellegét és lehetôségeit vizsgáló ember). Elemzése-tanácsa a magam olvasatában és indulata szerint azonban összeegyeztethetô Deleuze-ével, aki filozófusként is jelentôs. Deleuze egyik fontos gondolata, hogy a fa jellegétôl eltérôen - ez utóbbinak egyetlen és "központi" törzse van -, lehetséges a rizóma jellegû, hajszálgyökérszövôdményes szervezôdés, és az igazság fogalmát is lehet, szokatlanul, rizóma-jellegûként, sokgyökérszálúként, nem törzsökösként gondolni. Ennek a filozófiai gondolatnak gyakorlati implikációi vannak. "Igen, természetes, hogy a reprezentációt olyan messzemenôen bíráló modern filozófia kétségbe von minden kísérletet, amelyik mások nevében kíván beszélni. Amikor efféléket hallunk: >>senki sem tagadhatja...<<, >>mindenki egyet fog érteni...<<, tudjuk, hogy hazugság vagy jelszó következik. Még 1968 után is, például egy börtönnel foglalkozó TV-programban, természetes volt mindenféle ember véleményét hallani, bírókét, börtönôrökét, látogató feleségekét, járókelôkét, mindenkiét, csak éppen a rabokét és a volt rabokét nem. Ma már nehezebb az ilyesmi, és ez 1968 egyik pozitív eredménye: hagyni kell az embereket, hogy ki-ki a maga nevében beszéljen." Így Deleuze 1986-ban. Mintha "Az ASAK beadványa az ENSzhez" címû versem hasonlót jelzett volna 1958-ban. Ezzel persze csak francia kapcsolatom jellegére, és egy felfedezés környezetére kívánok utalni. Egy forradalom-utáni - ebben az értelemben újkor-utáni, "posztmodern" - környezetre, amelyikben nem az fontos, hogy a forradalom gyôzött-e vagy elbukott, csak az, hogy megtörtént. Vagyis elsôsorban nem az értelmezés, a hermeneutika, hanem a megszólalás a fontos, a beszéd lehetôsége, az aktus gesztusa: amikor nem lehet együtt, külön-külön kell, hiszen csakis külön-külön lehet. A szabadság, ha nagy, ha kicsi, vagy történik, vagy nem történik; semmiképpen sem szervezhetô.
A franciás magyarok
A franciaországi magyarok - a kezdeti baráti cinkosságon túl - számomra ebben az összefüggésben lettek jelentôsek. Nehéz hol kezdeni, nehéz hogyan válogatni. Elsônek talán a Magyar Mûhely t kell említenem. Nyomdász-író kiadóik, Nagy Pál és Papp Tibor jó kapcsolatba kerültek a Tel quel körével, "Atelier" címen franciául is futottak, kiadták például Mallarmé Un coup de dés címû mûvét gyönyörûséges nagy mappában. Amennyire tudom, az én diaszpóra-provinciámból a mûhelyesek folytak bele legjobban a befogadó ország kultúrájába. Papp Tibor ma is a francia szövetség elnökeként járja a világot, bár ma már a nyomdászatból átvándorolt a gépköltészet programvirányaihoz. A mûhelyesek könyvkiadása egyike volt a két-három legfontosabbnak, nyári rendezvényeiken pedig - vajon lesz-e, aki megírja-méltatja kellôképpen? - meg lehetett ismerkedni a mindenhonnan összesereglett magyar írókkal, alkotókkal. Egyfajta magyar thelèmi apátság volt, nem is annyira "tégy, amit akarsz", mint inkább: "jöjj, ahonnan jössz": Vajdaságból, Erdélybôl, Magyarországról, Amerikából, akárhonnan Európából. Még a szintén Amerikában élô Bakuczcal is ott ismerkedtem meg, nemcsak Sziverivel, Kukorellyvel, Zalánnal, Pomogátscsal, Béládival, Sárival, Erdéllyel, Dedinszkyvel, hogy csak néhány nevet említsek. Más országból, más kultúra vonzásából talán nem is lehetett volna efféle magyar gyülekezetet szervezni.
A mûhelyesekhez tartozott lazán az Antal Pál néven publikáló közintézmény, a Párizsi Gyula (=bíró), aki Kristevával és Todorovval ült egykor Roland Barthes szemináriumában, és akivel végtelen számú pohár fehérbor mellett hajnalig lehetett beszélgetni mindenrôl, csak arról nem, amirôl írt. Azt hallani sem lehetett külhoni polgároknak, csak olvasni a Párizsi Irodalmi Újság ban meg a müncheni Új Látóhatár ban. Párizsi kiadók besúgója is volt, jó néhány magyarul eredt könyvet az ô feljelentései nyomán füleltek le és adtak ki jeles francia kiadók. Élô magyar enciklopédia számba ment, mindenrôl hallott, mindent tudott, már csak azért is, mert majdnem mindenki felkereste, aki Párizsban járt. A tavalyi könyvnap óta olvasni is lehet, legalább egy részét annak, ami megalapozta közhírét. Aki tudni akarja, mit jelent a magyaroknak Párizs, bízvást kézbe veheti az Alkalmak at: ámulni fog.
A fordítás mesterségének és intézményének hôse azonban más volt és maradt, Gara László, két nyelven túl is híressé vált antológiájával és fordítói módszerével, hogy ugyanis a legjobb költôkkel ült le, azokat vette rá nyersfordításokból fülberágások-kántálások segítségével eszközölt franciásításokra. Dicséretét Berkeleyben Czeslaw Milosztól is hallottam, "la garaisation" mondta, nekik, lengyeleknek áhított példa. A prózafordítást többen mûvelik jelesen, köztük (Németh Andor fogadott fia) Kassai György, és Veronique Charaire, azaz Veronika, akinek férje, George költô is, nemcsak francia, és egykor Gauguin párizsi stúdiójában szállásolta el magyar vendégeit. (Egyébként a "mûhely" szónak a Párizsi Magyar Mûhelynél úgy felel meg az "atelier", hogy nem a "stúdió" meg a "mûterem" szinonímájaként értôdik, hanem csakis a "gyár", az "usine" viszonylatában : a festônek, szobrásznak úgy van mûhelye, mint a lakatosnak, az asztalosnak, a kovácsnak, és ahogy egy-egy gyárnak is több és többféle mûhelye lehet. A "mûhely" nem a "mû", hanem a mûködés helye.) Volt és van, akit nem kellett fordítani, így az Izraelben élô francia költô, Gaspart, vagy a Porto Ricóban spanyolul tanító regény- és novellaírót, Ferdinandyt, aki persze - Gasparral ellentétben - nemcsak beszél magyarul, de ír is. Danilo Kiš viszont nem írt se franciául, se magyarul, csak éppen végigitta magyarul is Párizst, bizonyítván, hogy sokféle magyarnak ad tápot a francia kultúra, amelyik, ugye, borkultúra is.
Természetesen találhatók magyarok a kutatóintézetekben és az egyetemeken. A CNRS - a Tudományos Kutatás Nemzeti Központja - bizonyára több magyart foglalkoztat, mint amennyit ismerek. Mivel Bourdieu-t említettem, hadd említsem tanársegédjét, Karády Viktort, aki tanít már Budapesten is, ingázik, és magyarul is publikál; számomra azonban legkedvesebb munkája Marcel Mauss mûvének három vaskos kötete: mennyire megörültem, amikor észrevettem egykor, hogy ô szerkesztette. Felesége, Görög Veronika - Veronique Karady-Görög - hajdanában afrikai bambarák meséit adta ki francia fordításban, és jó ideje az orális irodalom egyik francia nagyasszonya. Karátson Endre úr a lille-i egyetemen volt a közelmúltig az összehasonlító irodalomtudomány professzora. Míg franciául szakszövegeket írt - a Nyugat-körérôl, a szimbolizmusról, az európai irodalomról -, magyarul rendületlenül prózamûvekkel volt és maradt híve hazájának ez a közel sem ómagyar. Bizarr, érdekes írásokkal, mintha szerzôjük olyan Csáth Géza lenne, aki szellemi háromszögben él Borges-zel és Giraudoux-val. (Ez eléggé badar ötlet, elismerem, de valamiképp jelezni akartam prózájának különleges jellegét, amirôl egyébként bárki meggyôzôdhet, aki kézbe veszi akármelyik kötetét, így az elmúlt könyvnapra megjelent In vitro -t, vagy a korai Lelkigyakorlat ot. Ez utóbbit kitalált emberével, Székely Boldizsárral együtt írta, és másként, mint ahogy Kosztolányi Esti Kornéllal, hiszen ez utóbbi - a fikció paraméterei szerint - csak élt, nem írt).
A rennes-i egyetemen Vetô Miklós tanít, filozófiát. Oxfordban ismertem meg az ôsidôkben, akkoriban Simone Weillel foglalkozott, azóta és már jó régen - Paul Ricoeur alatt - ledoktorált (Schellingrôl szóló disszertációval). Rennes-be egyébként azért kerültem, mert ott élt, amíg meg nem halt, Bene Ede, akit viszont Josselinben ismertem meg, miután Szabó Zoltán odaköltözött Londonból (illetve Richmondból). Oda, Rohan grófék reneszánsz várskastélyával szembe, a folyócska túlsó oldalán álló 16. századi paplak nyaktörôs csigalépcsôjû épületébe. Most júniusban avattak fel emlékplakettet a gróf - egyben polgár: nemzetgyûlési tag -, a magyar követ és néhány egykori barát, no meg a Szilágyi Erzsébet Gimnázium leánykórusának közremûködésével. Rohanék jó viszonyban voltak a Tardi helyzet, a Cifra nyomorúság, a Szerelmes földrajz , a Szellemi honvédelem nagyonis franciás szellemû szerzôjével, valamint a szerzô most plakett-avatást szervezô feleségével, Szekeres Zsuzsával, aki Párizsban dolgozik, az Emberi Jogok Ligájának titkárnôje, és maga is többnyelvû francia-magyar. (A Liga egyébként most júniusban Kossuth-emléktáblát avatott, azon a párizsi Kossuth-téren, ahol a Francia Kommunista Párt székháza áll.) A Liga nem tömegszervezet, viszont lelkes tagokból áll. Olyan emberek is éltetik, mint Méray Tibor, akit mégiscsak hatalmas dicséret illet, amiért annyi éven át vitte, nemcsak szerkesztette az Irodalmi Újságot, miközben franciául is élt és publikált. Nagy Imrérôl nemcsak francia könyvet írt, egyike volt azoknak, akik elérték, hogy francia temetôben emlékmû állhatott a kivégzett miniszterelnökrôl, amikor Magyarországon tudni is alig lehetett, mi a 301-es parcella.
Párizs bizony magyarul is szellemi központ volt, az egyik magyar szellemi központ, sokan tartoztak és tartoznak oda, akikrôl itt nem esett és nem eshet szó. Központja azoknak is, akik nem Franciaországban élnek, mint a genfi politológus, Molnár Miklós, vagy az amszterdami egyetem irodalom professzora, Kibédi Varga Sándor, hiszen franciául írnak, franciául vívtak ki maguknak nevet. Pierre Kende, avagy Kende Péter is franciául jónevû politológus, és vannak titkos szerzôk-szerzetek is, mint például Nicolas Abraham, lacanista pszichológus, aki Babits Jónás könyvé t analizálta könyvben. Cziffra Györgybôl maradt lemezeken-szalagokon túl egy francia alapítvány is, a "Fondation Cziffra". Szolgáljon ez annak jeléül, hogyan billenhet át francia kultúrába a magyar, nemcsak magyarba a franciás. Ezt sokszorosan lehetne bizonyítani. Vasarely is legalább annyira francia, mint magyar, legalább annyira magyar, mint francia.
No és a bankárok, a politikusok, az üzletemberek? Róluk vajon miért nem írok semmit? A válasz egyszerû és hivalkodó: nem ismerem ôket. Biztos vannak, tudom, hogy vannak, de az a francia kapcsolat, amelyik számomra fontos volt és maradt, nélkülük volt fontos. Ôk akarva-akaratlan olyan struktúrákba épültek bele, amelyeket repesztgetni jó, és az én francia kapcsolatom repesztgetôkbôl, a nagy szabadság kísérlete után a kis szabadság mûvelôibôl állt és áll ma is.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu