Én beérem a kapuôr házával is
A birtok gyönyörû, hosszú platánsor vezet a bordeaux-i szôlôvidék közepén meglapuló 18. századi kastélyhoz, egy másik, fenyôkkel szegélyezett sétány pedig egy kisebb nemesi kúriához, egy normand udvarházhoz visz. Hirtelen elfog a vágy, hogy magányos sétára induljak, mintha én lennék a birtok ura, kezemet a hátam mögött összefogva, mintha egy igazi sors, egy igazi múlt súlya nehezedne a vállamra, némi melankólia, ami együtt jár e tökéletes kövek és lombok birtoklásának nyomasztó terhével, az ellenfényben mézszínûnek tûnô napfény természetfeletti édességével. Néhány pillanat az egész, aztán megszólalok:
- Én beérem a kapuôr házával is!
Bejelentésem élénk helyeslést vált ki. Persze, a kapuôr háza!
E lemondásban a megalázkodás csak látszólagos. Az ember nem azért elégszik meg a kapuôr házával, mert kevesebbnek tartja magát, hanem mert így több mindent tapasztalhat meg. Több alkalma lesz megízlelni a pillanatokat, beinni a fasorok látványát, álmodozni a márványburkolatú szalonokról. A tulajdonosoknak csak a gondok jutnak. Egyébként nem is jönnek ide túl gyakran, Párizs fogva tartja ôket. Az örökség súlya, a hanyatlás kezdetének tudata bizonyára jócskán csökkenti tulajdonosi örömüket. Ami pedig az igazi kapuôrt illeti, az valószínûleg egy hájas paraszt, aki minden sajnálkozás nélkül elcserélné ezt a szépséget egy rideg, háromszobás belvárosi lakásra.
De itt vagyok én, az ál-kapuôr, és én tudom majd értékelni az aquitániai esték minden óráját, melyet a szôlôskertekre nézô teraszon töltök, vagy az ôszi reggeli ködöt és a vargányák illatát, mely betölti a fasorokat. A még csak futólag szemügyre vett birtok egy pillanat alatt kijelöli az ember helyét, a megfelelô helyet, mely lehetôvé teszi majd, hogy a bennünk rejlô képességeket végre igazán kibontakoztathassuk. Arisztokrata szellemiségünk és proletár pénztárcánk mellett most hirtelen felszínre bukkanhat minden kvalitásunk, azok is, melyek eddig oly kevéssé mutatkoztak meg a hétköznapi életben. A szerénység például.
- Én beérem a kapuôr házával is.
Igen-igen, mondjuk a fodrásznak
Itt kuporgok a fodrászszékben, ebben a lebegô, selymes tapintású palástféleségben, amit a fodrász rám terített. A mester elôször ujjainak egy apró mozdulatával az ember nyaka köré keríti azt a kis törülközôt - és ettôl kezdve aztán mindenki hagyja, hogy a fodrász azt csináljon vele, amit akar. Szinte elkábulunk határozottságától és elôzékenységétôl, no meg a helyiséget betöltô ibolyaillattól.
Amikor a fodrász mögöttünk állva beszél hozzánk, nem illik ôt a tükörbôl szemmel követnünk, mert ez zavarja: nem szól semmit, de a puhán halántékunkra szorított kezével finoman, de megfellebbezhetetlenül a megfelelô pozícióba fordítja az ember fejét. Aztán újra kezdôdik a fésû és az olló balettje, s egy pohár fehérbor után a társalgás is folytatódik. Akkor aztán egy egészen különös dolog következik: az ember önmagával néz farkasszemet a tükörben, s közben cseveg. Azt nem lehet mondani, hogy ilyenkor valóban látjuk is magunkat, vagy belemélyedünk önmagunk csodálatába - nagyon bántó lenne egy efféle elbizakodott magatartás ezzel a fülünk körül szorgoskodó mûvésszel szemben. Nézzük magunkat a tükörben, de minden odafigyelés nélkül. Átadjuk magunkat a társalgásnak, mely általában jelentéktelen dolgokról folyik, valamiféle moralizáló, a tágabb szinten az egyetértést biztosító stílusban, például arról, hogy mennyire védekezô jellegûvé vált a futball - hát persze, itt is a pénz dirigál!
A legfontosabb pillanat azonban csak ekkor jön, a hajvágás befejezése után. A mozdulatok lelassulnak, a fodrász megszabadít minket a nejlonpalásttól, amirôl aztán a magabiztos állatszelidítôket idézô egyetlen, határozott mozdulattal rázza le a hajtincseket. Egy puha kefével eltávolítja nyakunkból az odatapadt hajszálakat. És ekkor elkövetkezik a rettegve várt pillanat. A fodrász odalép az asztalhoz, kezébe vesz egy tükröt, és gyors, precíz mozdulatokkal három különbözô szögbôl felvillantja elôttünk a tarkónkat, illetve fejünk jobboldali majd baloldali háromnegyedes profilját. Ez az a pillanat, amikor felmérhetjük a katasztrófa nagyságát... Igen, még akkor is, ha a frizuránk nagyjából olyan, mint amilyet kértünk, még akkor is, ha elôtte kifejezetten rövid hajra vágytunk, az ember minden alkalommal megfeledkezik arról, hogy milyen komikus tud lenni egy frissen vágott, befésült haj. És ezt a katasztrófát most jóvá kell hagynunk egy halk igen-igennel, fájdalmas beletörôdéssel, melyet képmutató módon lepleznünk kell, miközben a mester egy-egy elismerô hunyorítással nyugtázza elégedettségünket, néha még meg is jegyzi: "ez tökéletes", amivel aztán végképp elkeserít minket. És ezért még fizetni is kell!
A töltôtoll vétke
Az egész a zakó zsebének belsô felén megjelenô folttal kezdôdik. A szaténszerû anyagon egy nagyjából köralakú, halványan egy pókra emlékeztetô, bizonytalan körvonalú folt rajzolódik ki. Az ember ebben még nem lát semmi tragikusat. Hiszen nem is fog látszani. Nagy dolog! Még valahogy kellemes is ez az érzés, tudni, hogy van egy kis titkos szennyezôdés a kabátunkon. A bélés ezzel elveszti selymes anonimitását, immár szert tett egy kis megkülönböztetô jelre, olyasmi ez, mint a Diderot hálóruháján karomnyomszerûen rikító tintacsíkok.
Ekkor lassan, felesleges óvatossággal hüvelyk- és mutatóujjunk közé csippentjük a töltôtollat: mindenesetre, ha a kupakot lecsavarjuk, az ujjbegyünk biztosan tintafoltos lesz, ez elkerülhetetlen. Kitépünk a füzetünkbôl egy lapot, kiterítünk egy papírzsebkendôt, hogy abba pólyáljuk be a tollat. A papírzsebkendô ehhez túl puha, a füzetlap pedig túl merev. Kicsavarjuk és kivesszük a tintapatront, nagyjából megtisztogatjuk. Mindez kezd egészen elbûvölôvé válni, ahogy a tollfolyás jelentéktelenségéhez képest groteszk módon eltúlzott figyelemmel tevékenykedünk. De éppen ez a jó a dologban. A tökéletes filctollak, a szinte azonnal száradó tintájú, szupervékony golyóstollak korában, melyekkel az ember keze szitakötôként repülhet a papíron, meg kell becsülni a töltôtoll bugyuta vaskosságát, s azt a nyíltságot, mellyel idônként kifolyni engedi a tintáját: ez egyidejûleg váltja ki dühünket és szimpátiánkat. A töltôtoll nem valami alázatos és készséges rabszolga: kerekded jószág, mely éli a saját életét!
A fekete vérpatak csordogálásának megakadályozásához egy rózsaszín itatós kellene, olyan, amilyet hajdan az iskolában használtunk. Mintha most is ott lennénk, kissé ostobán, ragacsos ujjakkal, nyolcévesen. Morgolódunk egy kicsit a forma kedvéért, de ajkunk halvány, szinte észrevétlen mosolyra nyílik. Nem nagyon sietünk, hogy kimenjünk megmosni a kezünket.
Takács M. József fordítása
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu