ANNE GODARD

Magdala haja kék, és ijesztôen tágranyílt tekintettel bámul a világba.

Magdala szeretne megszabadulni az emlékeitôl. Milyen jó lenne csak arra gondolni, ami éppen a szeme elôtt van! Magdala nem beszél. Magdala üvölt, üvölt, és soha nem bicsaklik el a hangja, soha nem reked be. Gondosan edzi a hangszálait, hogy az üvöltés ne tegyen kárt bennük. Magdala egyetlen percig sem marad egy helyben. Nem lehet megfogni, nem lehet utolérni. Magdala vllámgyorsan cikázik egyik helyrôl a másikra. Magdala soha nem néz senkire, csak a dolgokra vet lopva egy-egy futó pillantást. Magdala sok dolognak ismeri a nevét, de néha eltéveszti a szavakat. Szerinte nem igazán számít, hogy melyik dologhoz milyen szó tartozik. Nem nagyon bízik a szavakban. Magdala szeretne egyszer végre elveszni. Évek óta igyekszik eltévedni, de még soha nem sikerült eltûnnie. Sehogysem érti, hogy miért. Gyötrôdik emiatt. Tôle függ, hogy énekel vagy hallgat, futásnak ered vagy megtorpan, becsukja vagy kinyitja a szemét, de eltûnni, azt nem tud. Ez már csak azért is érthetetlen, mert mások, a többiek, hol jelen vannak, hol eltûnnek. Csak ô képtelen erre. Kétségbeejtô, hogy bárhova megy, mindig ott találja magát. Lám, a dolgok mennyivel egyértelmûbbek, becsületesebbek: vagy ott vannak, vagy nincsenek ott. Ô az egyetlen, aki nem tartja tiszteletben ezt a szabályt. Elborzad, ha arra gondol, hogy ez micsoda álnokság, hiszen ô még akkor sem tûnik el, amikor úgy érzi, hogy eltávozott. Lehet, hogy ô maga a megtestesült hazugság? Hogyan lehetne ezt eldönteni? Néha, amikor kilép önmagából, amikor eltávozik, de mégis azt kell látnia, hogy nem tûnt el, Magdala arra gondol, hogy talán ô is egy szó, hiszen a szavak olyan dolgokat is megnevezhetnek, amelyek nincsenek jelen. Amikor Magdala még kislány volt, gyakran rejtôzött el bújócskázás közben egy szék mögé, vagy egyszerûen becsukta a szemét, és a kezébe rejtette az arcát. De ilyenkor is meg tudta szólítani önmagát. Elég volt elkiáltania a nevét: "Magdala, Magdala!", és máris rátalált önmagára. De ahogy nagyobb lett, rádöbbent, hogy tulajdonképpen mindig jelen volt, akkor is, amikor azt hitte, hogy elrejtôzött önmaga elôl. A szakadatlan jelenlét gondolata nem nyugtatta meg, sokkal inkább felkavarta az a felismerés, hogy képtelen távol lenni. Úgy gondolta, hogy aki nem tud eltûnni, az nem is létezik igazán. Minden létezô dolog és személy el tud tûnni, csak ô nem.

Magdala attól fél, hogy ô tulajdonképpen nem is létezik. Ezért nem akar megszólalni. Attól fél, hogy ha beszélne, egy hazugság szólalna meg, és ettôl a gondolattól elborzad. Magdala azért üvölt, mert az üvöltés igazolja a létezését. Hallja önmagát, amint üvölt, és ez saját létezésének a bizonyítéka. Az üvöltés a léte mércéje. Magdala úgy érzi, hogy távol van, de közben nem tûnt el. Ezért kell önmagát üvöltve hívnia, szólongatnia. Az üvöltés bizonyosság. Magdala soha nem szól senkihez, és nem akarja hallani, hogy mit beszélnek róla mások, mert tudja, hogy bármikor szóvá, névvé változhat. Csak a szavakat lehet mondani, a dolgokat nem. Nem hagyja, hogy lépre csalják. Amikor valakinek szüksége van rá, egyszerûen megszólítja: "Magdala!", de ha egy székre van szüksége, nem mondja, hogy "Szék!". Szó nélkül odamegy a székhez, és ráül. A szék sem beszél, Magdala sem felel. Jól látja ám, hogy a székek, asztalok, házak nem állnak szóba senkivel, és nem zavartatják magukat akkor sem, ha róluk beszélnek. Magdala hallja ugyan, amikor megszólítják, de nem érti, hogy miért mondják ki a nevét: azért, mert ott van, vagy azért, mert nem sikerül eltûnnie. Magdala nem bánja, hogy nem szék vagy asztal, de meg van gyôzôdve róla, hogy kiskora óta rettenetes összeesküvést szônek ellene. Azt akarják elhitetni vele, hogy ô csak egy szó. A többiek mind arra várnak, hogy végre bejelentse: "Nem ér a nevem". Ezzel beismerné, hogy ô valóban csak egy szó. Ha "nem ér a neve", azt kéri, hogy egy szusszanásnyi idôre függesszék fel, érvénytelenítsék, hogy egy kicsit megpihenhessen. Senki nem sejti, mennyire fél attól, hogy csak egy szó, egy név legyen. Ezért tesz meg mindent azért, hogy bebizonyítsa, igenis létezik. Él, mint minden valóságos dolog. Nem csak egy esetleges név. Teljes életet él, bárki bármit is mondjon. Hangosabban kiabál, gyorsabban fut bárki másnál. Senki nem sejtheti, milyen rettenetes, hogy nem bír eltûnni, mint minden igazi dolog. Ezért kezd el üvölteni, valahányszor el szeretne tûnni, és nem tud. Pesze, a többiek nem hagyják békén. "Felelj már, ha hozzád szólok!" "Mondj legalább egy értelmes szót!". De ô akkor sem hagyja becsapni magát, ha valaki azt mondja neki: "Épp olyan vagy, mint valami tárgy!". Tisztában van azzal, hogy mi a különbség a dolgok és a szavak között. Védekezésül ordításba fog, és ilyenkor a többiek nem azt mondják, hogy "Magdala ordít", hanem ôk is ordítani kezdenek: "Hagyd már abba az ordítást!". Utána pedig egymás között megjegyzik: "Fura ez a Magdala". Utálja ôket. Igen, talán már mindannyian szavakká váltak, és ôt is maguk után akarják rántani. Nagyon nyugtalanítja az is, hogy az emberek a szavakból történeteket raknak össze. Ez még rémesebb, mint a lét-nemlét miatti bizonytalanság. A történetek foglyul ejtik, bebörtönzik a szavakat, amelyek aztán nem szólhatnak bele abba, amirôl a történet szól. Rettegve gondol arra, hogy ez vele is elôfordulhat, az ô neve is bekerülhet egy történetbe, amit valaki más mesél. Lidércnyomásos álmok gyötrik emiatt. Magdala nem tud kilépni a rémálomból, egyetlen menekvése az üvöltés. Üvölt, és az álom szertefoszlik, üvölt, és érzi, hogy mégsem csupán egy elôre eldöntött végkifejlet felé haladó, az ô akaratától függetlenül alakuló történet foglya. Szabad akar lenni, olyan szabad, mint az igazi, a létezô dolgok. Nem érdekli a saját története, nem akarja, hogy elmeséljék, nem hagyja, hogy összefûzött szavakkal megkötözzék. Magdala nem tudja, hogy egy történet tulajdonképpen kinek a tulajdona. A dolgok valakihez tartoznak, de a szavakat bárki használhatja, kénye-kedve szerint bánhat velük, azt teheti a Magdala nevével, amit akar. Magdala azért harcol az emlékek ellen, hogy ne váljék történetté. Ha róla mesélnek egy történetet, az azt jelenti, hogy ô már csak egy szó. Emiatt nem néz soha tükörbe sem. Nem akarja azt mondani: "Szép vagyok, rút vagyok, kicsi vagyok, nagy vagyok..." Nem akar azonosulni még a legszebb szóval sem. Magdala rettegése egyre nô, hiszen nemcsak amiatt fél, hogy a "Magdala"-szóvá változik (ez az egyetlen szó, amellyel kizárólag ôt nevezik meg a többiek), hanem attól is, hogy valamilyen más szóvá válik. Néha azt mondják neki: "Kedves vagy, rossz vagy, ostoba vagy...". Ilyenkor iszonyú félelem keríti hatalmába: bármelyik szót bármelyik dologgal össze lehet kapcsolni, és ez a dolog még csak nem is egyetlen a maga nemében. Azért nem áll meg egy pillanatra sem, hogy ne tudják szó-hálóval foglyul ejteni. Magdala rohan, énekel, üvölt, és ettôl annyira valóságos, igazi dolognak érzi magát, hogy nevetnie kell. Amíg nevet, olyan jelenvaló, hogy eszébe sem jut, milyen az, amikor távol van önmagától. Jelen van a cselekedeteiben, és ilyenkor nem kell attól félnie, hogy kilép önmagából, miközben mégsem tûnik el. Aztán egyszerre rátör az üresség: nem tud számot adni magának arról, hogy éppen mit gondol, mit tesz... Elborzadva érzékeli, hogy lénye szertefoszlik, és csak egy üres kagylóhéj, egy rosszul leírt szó, egy durva helyesírási hiba marad a helyén. Ilyenkor persze pánikba esik, és bármire képes, hogy visszanyerje létezése bizonyosságát. Néha az üvöltés sem segít, és nem marad más megoldás, mint hogy fájdalmat okozzon önmagának, ettôl megint valóságosnak érzi magát. Ô nem csak egy szó: a sebei fájnak, véreznek. Tud vérezni egy szó? Ismeri a testét, a teste mindig ott van vele, eltûri, hogy megsebezze. Furcsa szeretet fûzi a testéhez, ehhez a testhez, amely segít bizonyítani a létezését. Örül, ha nyomokat hagy maga körül, ezek is valódiságának jelei, de a legjobban a testének örül. Azt is szereti, ha szívességet kérnek tôle. Ha valaki arra kéri, hogy tegyen valami jót, az azt jelenti, hogy ô maga még jobb valami. Egy szó képes-e valamit cselekedni? Nem, a szavakat csak beszédre lehet használni. Bezzeg ô meg tud tenni dolgokat, létrehozza, megváltoztatja ôket, mindig készen áll arra, hogy bebizonyítsa, ô nem holmi testetlen, üres szó.

Magdala nagyon fél attól, hogy történetekbe kerül a neve, de attól retteg csak igazán, hogy olvasni fognak róla. Iszonyodik attól, hogy ôt olvassa valaki, hogy jelentést adjon neki, és azután neki azt kell majd jelentenie, az lesz az értelme, és ettôl az egyetlen értelemtôl soha többé nem tud majd megszabadulni. Magdala védekezésül esztelenségeket mûvel, azt remélve, hogy senki nem talál magyarázatot a viselkedésére, és értelmetlen cselekedeteit senki nem tudja majd értelmezni. A lehetô legváratlanabb dolgokat teszi, tetteiben nincs semmi logika. Hirtelen félbehagyja azt, amit csak az imént kezdett el. Éneklés, ordítás közben egyszer csak elhallgat. Mindent elveszít, szándékosan kiejt a kezébôl, összetör. Miért? Hát csak úgy. Ez is azt bizonyítja, hogy tetteinek, akárcsak neki magának, semmi értelme. Magdala imád énekelni, de a dalok szövegét csak a szavak hangzásáért szereti, nem törôdik a jelentésükkel. Nem akarja, hogy a dal, ez a csodálatos valami, amit ô úgy szeret énekelni, holt szavak tömegévé hulljon szét. Dolgokat énekel, nem szavakat. Néha úgy tesz, mintha beszélne, de szavak helyett csak hangokat ejt ki. Dolgokat mond, nem szavakat. Erre különösen büszke, hiszen mindenki más szavakat mond, nem dolgokat. Szavakat, a hozzájuk tapadó idétlen jelentésekkel. Az emberek észre sem veszik, hogy miközben mindent (saját magukat is) értelmezik, eltávolodnak az igazi dolgoktól, és élettelen bábukká válnak. Az értelem, a jelentés megöl minden dolgot, mert nem engedi, hogy az legyen, ami. Mindent arra kényszerít, hogy hogy mást mondjon, mint ami, és ez rettenetesen abszurd. Magdala úgy látja, hogy ô az egyetlen, aki ezen gondolkozni szokott, és aki meg is próbál a helyzetnek megfelelôen cselekedni. A többiek gyávák ehhez, vagy már maguk is a szavak rabjaivá váltak. Csak neki sikerült megmenekülnie, azzal, hogy csupa értelmetlen dolgot csinál, énekel, mond, így aztán az ô létezését nem is lehet szavakká darabolni. Egy pillanatig sem lankadhat. Az tartja benne az erôt, hogy nem akar egy akármilyen értelemhez kötött szóvá változni. Nagyon jól látja, mi történik a dolgokkal, amikor elkezdenek értelmet tulajdonítani nekik. Ôt aztán senki ne mesélje, ne olvassa, ô élni akar, létezni akar. Ez minden. Meggyôzôdésében az sem ingatja meg, ha azt mondják róla, hogy nem normális, hogy ôrült. Lepereg róla, mert tudja, hogy nincsenek normális és hülye, intelligens és idióta, rendes és debil dolgok. Egy székrôl, egy fáról, egy darab vászonról, egy vizeskancsóról nem lehet azt mondani, hogy okos vagy hülye. Magdaláról se mondjanak ilyet. A vizeskancsót senki nem tartja abnormálisnak azért, mert nincsenek gyökerei, mint egy fának. Magdala élô dolog, és csupa olyan dolog veszi körül, ami örömöt szerez neki. Igen, a dolgok nem várják el, hogy hozzájuk hasonuljon. Elfogadják ôt olyannak, amilyen. Éppen ezért szereti annyira a dolgokat. El tudják fogadni egymást, megértôek egymás iránt. Magdala azt gondolja, hogy ô nagyon másmilyen dolog, mint a többi ember. Annyira más, annyira egyedi, hogy éppen emiatt érzi magát dolognak, még akkor is, ha neki soha nem sikerül eltûnnie. Egyébként felfedezett néhány olyan dolgot, amely szintén nem tûnik el igazán. Itt van például a nap. Éjjel tényleg nem látható. Napközben azonban más a helyzet, mert amikor beborul, azt gondolhatnánk, hogy a nap eltûnt, közben ô akkor is melegíti a földet, és ha az égre nézünk, a felhôk mögé rejtôzve is elvakít, mintha teljes fényében ragyogna. Ketten vannak hát ilyenek, ô és a nap... Képesek egyszerre távol lenni, jelen lenni... Nehéz lenne még egy hasonló példát találni, de ô ezzel az eggyel is beéri. Amióta rájött, hogy ô és a nap hasonlítanak, sokkal kevésbé fél, mint azelôtt. Megnyugtató, hogy tényleg dolognak érezheti magát. Közben tett egy másik meglepô felfedezést is, amikor véletlenül nekiment valaminek a sötétben, és megütötte magát. Ott volt, jelen volt egy bútor, egy dolog, bár nem lehett látni. Mámorító tudat, hogy ô az egyetlen a föld kerekségén, aki tudja, hogy hogyan is áll a helyzet a dolgokkal. Fuldoklik, valósággal szenved a boldogságtól. Felismerte a dolgok igazi természetét, és ettôl ô maga annyira egyedi, annyira egyetlen, hogy dolog-léte bizonyságot nyert. Többé nem kell attól tartania, hogy csak egy szó. Nagy boldogság árad szét benne, táncra perdül örömében: ô az egyetlen, aki azért táncol, mert rájött, hogy ô is egy dolog, és ettôl egyre boldogabbnak és erôsebbnek érzi magát. Nem gondol az emberekre, sem az unalomig ismételgetett szavaikra, értelmezéseikre, történeteikre. Sajnos nem feledkezhetik meg róluk teljesen, mert mindig akadnak néhányan, akik odajönnek, beszélnek hozzá, és elvárják, hogy ô értelmes szavakkal válaszoljon. Sokszor azt sem engedik meg, hogy táncoljon, ugráljon, rohangáljon; azt mondják, hogy senki nem viselkedik így. De hát éppen azért viselkedik így ô! Igen, irigylik tôle a boldogságot és a tudást. Igyekeznek megakadályozni, hogy azt tegye, amit szeretne. Kénytelen ravaszkodni, hogy túljárjon az eszükön. Ebben-abban enged nekik, mert fél, hogy büntetésbôl bezárják valahová, ahol tényleg nem tehet semmit. Néha elérik, hogy megrendüljön a meggyôzôdése, ilyenkor nem marad más választása, mint hogy fájdalmat okozzon magának. A megsebzett test hûségesen jelzi valódiságát. Ezzel bizonyítja nekik, hogy ô élô dolog, és hagyniuk kell, hogy azt tegye, amit szeret. De ha mégsem engedik meg, hogy azt tegye, amit akar, meglehet, hogy eltörik, megsemmisül, mint a dolgok, mert a szavak, azok nem törékenyek. Tudja, hogy ez a kiút mindig nyitva áll elôtte, és inkább ezer szilánkra hull, vállalva a pusztulást, semhogy a többiek szófüzérekkel gúzsba kössék, és túszul ejtve el kelljen viselnie, amint értelmezik, történetbe szövik, meg hasonlókat, mind az idôk végezetéig. A dolgoknak nincs jelentése, és éppen úgy összetörhetnek, mint maga Magdala. Már azt is tudja, hogy hogyan fog eltörni. Úgy tesz majd, mint amikor a dolgokat kiejti a kezébôl. Valahonnan nagyon magasról leugrik. Elôbb úgy érzi majd magát, mint egy dolog, ami repül, aztán a földhöz csapódva összetörik, és soha többé senki nem bánthatja.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu