TZVETAN TODOROV

A totalitarizmus fogalma nem általánosan elfogadott. Ezt a terminust a modern önkényuralmak együttes jelölésére vezették be, hogy belefoglalják mindkét nagy válfaját, a fasizmust és a kommunizmust. Hogyan jellemezzük a totalitárius politikai rendszer ideáltípusát? Azt hiszem, szét kell választanunk az elemzés három szintjét. A fogalmat használók szellemében a totalitarizmus bizonyos filozófiai elôfeltevéseken nyugvó rendszer, államszerkezete az egyesülésre irányul (ez itt a "totalitárius" szó értelme), és céljait elérendô különleges eszközt használ, amit "terrornak" hívnak. Az alap, a szerkezet és az eszköz nem keveredik össze egymással. A két utóbbi szint leírása valóban nemigen vitatott, elegendô röviden felidézni.

A totalitárius rendszer szerkezetét az egyesülési tendencia irányítja. Sokféle formát ölthet. A leglátványosabb talán az egyetlen párt alapítása (esetleg a csupán címke alapján megkülönböztethetô csonka pártokkal). Ám ez csupán az elsô lépés; ráadásul a párt magával az állammal folytat növekvô szimbiózist, vagy azokkal az elemeivel, amelyek a fizikai erôszakot tartják birtokukban, a politikai rendôrséggel, a hadsereggel: az erôket inkább egyesítik, mint megosztják. A hatalom az összes területet, a köz- és magánszférát is érinti, és minden szinten beavatkozik, a legkézzelfoghatóbbtól a legelvontabbig; az állami ideológia támogatja ebben, amely bármely esetben a magyarázat és értékelés kulcsa, benne testesül meg a társadalom végcélja (most tehát az állam, és nem az emberiség a döntô mozzanat). Emiatt a totalitárius hatalom ellenséges a hagyományos vallásokkal (ebben szemben áll a konzervativizmussal), hacsak el nem fogadja hûbéresének. Az egyesítésre való ugyanilyen tendencia fejezôdik ki abban a monopóliumban, amit az állam az elnyomó erôk, a kommunikációs eszközök (sajtó, rádió, stb.) területén gyakorol; az egyének magántulajdona az egyesítés egyik akadálya, ebbôl adódik, hogy a tulajdont a kommunista rendszerekben nem ismerik el. Bár a fasiszta rendszerekre ez nem jellemzô, a kisajátítás mégis könnyen megoldható, mivel a törvényeknek már nincs önálló érvényességük. Az egyesítés feltételezi a társadalmi hierarchiát, mert a tömegeket alávetik a párttagoknak, azokat a nomenklatúra tagjainak, ôket pedig egy kis irányító csoportnak, melynek csúcsán a legfôbb vezér uralkodik.

Ennek a határtalan egyesítési mozgalomnak óriási következménye, hogy mindenkit elpusztítandó, megsemmisítendô ellenségnek tekintenek, aki kicsúszik belôle. A totalitárius rendszerekben nincs helye a semleges pozícióknak; itt mindenki, aki langyos, ellenfél, és minden ellenfél ellenség. A háborús elveket kiterjesztik a polgári életre; a belsô ellenség éppúgy halált érdemel, mint a külsô. Ebben az értelemben a totalitarizmus még az univerzalizmussal szemben is ellenséges, mert az vele ellentétben a békét támogatja. A fasizmusról jól tudjuk, hogy a nemzeti mozgalmakból kinôve nyíltan hirdeti partikularizmusát: a kommunizmus esetében nem ilyen világos a helyzet, mert nemzetek fölötti eszmékre hivatkozik. Mégis nyilvánvaló benne a partikularizmus, nemcsak azért, mert az univerzalista retorika rendszerint csupán a helyi sovinizmus álarca, "nagyorosz" vagy "nagykínai", de azért is, mert a teljes emberiségre határozottan nem vonatkozik az ideál. A felosztás egyszerûen nem területi, nem horizontális többé, hanem ugyanazon társadalmi rétegek között vertikális. Ami egyeseknél nemzeti vagy faji háborúként jelenik meg, másoknál osztályharcként bukkan fel.

Céljainak elérésére a totalitárius rendszer eszköze a terror. A terroron a tömeggyilkosságokat, a kínzást és a fizikai erôszakkal való fenyegetést értjük; ehhez járul még egy különleges és különösen könnyen kezelhetô intézmény, a koncentrációs tábor: ezzel minden totalitárius ország rendelkezik. A táborokban az élet a szabadságtól való megfosztás és egyben kínzás, ezek a büntetô gyarmatok: a foglyok sohasem lehetnek biztosak a szabadulásban. Az ország többi részén az állandó és mindenütt jelenvaló megfigyelésnek köszönhetôen a terror más formái uralkodnak, bármilyen ellenszegülést, sôt a forgalomban levô normákhoz viszonyított legegyszerûbb eltérést is bárki feljelentheti, és elkövetôjét deportálással, munkája vagy lakása elvesztésével büntetik, vagy elveszik akár tôle, akár gyermekeitôl az egyetemre való beiratkozási jogot, a külföldre utazás jogát és így tovább: a lehetséges megtorlások száma végtelen.

Most áttérek a totalitarizmus filozófiai alapjaira. Már említettem, hogy ebben nincs egyetértés, és az elsôdleges forráskutatás a legmeglepôbb irányokba ment el: a nácizmust Luthertôl és Kanttól, a kommunizmust Descartes-tól és Rousseau-tól akarták eredeztetni. Ezek abszurd következtetések, de leleplezik a valódi nehézségeket, amikor a totalitárius ideológia magvát kell azonosítani. Mert ez az ideológia kettôs összetételû, egyidejûleg foglal el elsô látásra kibékíthetetlen pozíciókat.

Determinizmus és aktivizmus

Az elsô kétértelmûség a szükségszerûség és az akarat alapvetô filozófiai antinómiájára vonatkozik: a totalitáriusok mindkettôre hivatkoznak. Egyfelôl az ô optikájukban a világ folyása szigorúan részben történelmi és társadalmi, részben biológiai oksági összefüggésnek engedelmeskedik; minden determinált, ami történik, és a tudomány megismerheti e meghatározottság törvényeit. Másfelôl viszont a totalitárius rendszerek voluntaristák: eszményi jövôt ígérnek mindenkinek, és az elérésükre tett minden szükséges erôfeszítést örömmel üdvözölnek. Készek a múltból tabula rasát csinálni, hogy jobb világot építsenek, sôt, új embert kovácsoljanak. Tehát nemcsak hogy nem keseregnek a végzeten, hanem szívesebben választják az erôszakos és gyors módszereket, mint a reformerek és az átnevelôk lassú és bizonytalan beavatkozásait; a totalitarizmus dicsôíti a forradalmat. A determinizmus és voluntarizmus közti lehetséges ellentmondást egy követeléssel kerülik el, tudniillik, hogy tudományos alapokon vezessék a politikát: azok vezessék, akik ismerik a világot, ezáltal azok, akik szembeszállnak a mozgalommal, nemcsak a jó, hanem az igazság ellen is vétenek. Ilyen tekintetben a totalitarizmus filozófiailag a szcientizmussal rokon, nem pedig a "felvilágosodással", ahogy néha meggondolatlanul állítják, sôt, egyszerûen a "modernséggel". Ez az egyetlen szcientizmus, amely valóban megvédi meggyôzôdését, mely szerint az értékeket a tényekbôl lehet levonni, a tudásnak kell megalapoznia az akaratot, a cselekedetek meghatározottsága igazolja a hatalom abszolút megragadását.

A második nagy kétértelmûség a modernségre vonatkozik: a totalitarizmusról egyszerre állíthatjuk, hogy anti-modern és rendkívül modern (ami már egyfelôl a fatalizmust, másfelôl az aktivizmust illusztrálja). Annyiban anti-modern, hogy a hagyományos társadalmakhoz hasonlóan a csoportérdeket elônyben részesíti, ami az egyén részére hátrányos, inkább társadalmi értékeket, mint egyéni értékeket; mondhatni inkább az értékeket, mint az érdekeket. Még ha egyenlôségi retorikát használ is, a totalitárius társadalom valójában hierarchikus, mint a hagyományos társadalmak. És egyúttal ez a társadalom mégis olyan választásokat támogat, amelyeket általában modernnek ítélünk: az iparosítást, a globalizációt, a technikai újításokat. Lenin szemében a villamosítás a kommunizmus lényegi alkotórésze, ugyanolyan jogcímen, mint a szovjethatalom. Minden úgy történik, mintha - szemben a hagyományos társadalommal - az emberek közötti viszonyok helyére a dolgokhoz való viszonyok lépnének. Ez a két ellentmondó választás mégis közös vonást mutat, amely megkönnyíti együttélésüket: egyik sem ért egyet azzal, hogy az egyéni emberi lény igenlése lenne cselekedeteink végsô célja; itt a céloknak egyének fölöttinek kell lenniük (a nép, a proletariátus, a Párt) vagy az egyén alatt maradnak (technika). Valószínûleg ebben rejlik e rendszerek történetileg legfontosabb vonása: a huszadik század elejétôl szemben állnak az individualizmus fejlôdésével, kiaknázzák az összes ebbôl fakadó frusztrációt.

Végül a harmadik fontos kétértelmûség az ideológia helyére vonatkozik a rendszerekben. A totalitarizmus elméleti szakemberei ebben megoszlanak. A legkorábbiak, mint például Raymond Aron, ideokráciaként értelmezik, olyan államként, ahol nemcsak a hatalom találja meg legitimitását az ideológiában, hanem ahol az ideológiai konformitás egészen másként veszi tekintetbe: a hatalom itt eszköz, politikai eszme, cél. A kommunizmust illetôen egyúttal egy második értelmezés is felmerült, nevezetesen a keleti disszidensek vagy Cornelius Castoriadis részérôl is: az, hogy az ideológia ott nem más, mint homlokzat, valójában teljes egészében a hatalom szolgálatában áll, és csupán a megerôsítését célozza; tehát már nem ideokrácia, hanem valamilyen értelemben kratokácia, hatalom a hatalomért, az akarat akarása. A magyarázat különbsége a totalitarizmus különbözô stádiumait tükrözheti, vagy azoknak az összeütközéseknek felelhet meg, amelyek belül, a fanatikusok és a cinikusok közt mennek végbe. Egy totalitárius ország régi alattvalójaként úgy találom, hogy a két magyarázatnak bizonyos hányada igaz, az ideológia az esetek nagy többségében csupán homlokzat, ugyanakkor nélkülözhetetlen; pszeudo-ideokráciában éltünk. Éreztük, hogy a generalizált hazugság világában lakunk, az eszméket - béke, szabadság, egyenlôség, virágzás - jelölô mûszavaknak az ellenkezôjüket kellett jelenteniük. Ideológiára szükség volt, de inkább eszköz volt, mint cél.

Ideokrácia vagy kratokrácia

Véleményem szerint a totalitarizmus ideáltípusának döntô jellemvonásai a következôk: kétértelmûséggel sújtott filozófiai elôfeltételek (és lehet tágabbra széthúznunk, vagy egy hiányt emitt pótolnunk az ellenkezôjének igenlésével amott); egy politikai szerkezet, amely az egyesítés felé tart; és a terror, mint eszköz. Itt láthatjuk, hogy a nácizmust és a kommunizmust érintô legmellbevágóbb és legemlékezetesebb tények közül egyesek nem jelennek meg szükségszerûen. Ilyen a kommunizmusban, amikor kifejezetten a kommunista kádereket üldözik az 1934-38-as évek pereinek folyamán Oroszországban vagy 1948-52-ben Kelet-Európában. Az üldözések sokáig arra szolgálnak, hogy elrejtsék a jóval nagyobb számú és súlyosabb nem-kommunista üldözéseket, de éppoly valóságosak, és különösen nehéz megmagyarázni: nem szolgálják az ideológiát (miért kell az élenjáró meggyôzôdéseseket megölni?), sem a hatalomért való harcot: Sztálin még a legengedelmesebb embereit is kivégeztette: 1952-ben sem ô, sem Gottwald nem érezték fenyegetve magukat egy Slanskytól.

Ugyanerrôl van szó szerintem a zsidók kiirtása esetében is, ami kétségtelenül a nácizmus legnagyobb bûne. Meg lehet érteni, hogy a népesség egy hányadát ellenségül kell kijelölni, megfosztani minden javától, rabszolgaságba kényszeríteni, ám maga a kiirtás nem szolgálja az ideológiát, a hatalmat pedig nem erôsíti meg. Épp ellenkezôleg, a két esetben azt látjuk, hogy mit vesztenek: szakértô és áldozatkész szolgákat (nevezetesen a hadsereg, sôt az üzemek irányításában), ingyen és eredményes munkáskezet (különösen háborús idôkben). Azt is észrevesszük, hogy éppen mert nem illeszkednek a totalitárius szisztémához, ezek az események színlelést és álcázást igényelnek. Míg a Kristályéjszaka, az antiszemita üldözés példája a lehetô legnagyobb nyilvánosságot kapja, a "végsô megoldás" államtitok marad. Oroszországban nyíltan folytatják a harcot a valódi ellenfelekkel vagy a vetélytársakkal: a magas rangú kommunista káderek pereiben viszont vallomásokat kell kicsikarni, vagy inkább képzeletbeli bûnöket kellett felvállalnia a vádlottnak, hogy elítélhessék.

Bármilyen sajátosak voltak is eme emlékezetes események okai, úgy vélem, kénytelen vagyok egy általános megjegyzést tenni: személyes szándékból, Sztálin vagy Hitler akaratából követték el ôket, nem a totalitárius rendszerbôl következtek. A náci állam Hitler halálával összeomlott, tehát összehasonlításra nincs semmi lehetôség: feltételezhetjük, és nem is valószínûtlen, hogy egy Göring vezette állam fenntartotta volna a koncentrációs táborokat, de eltörölte volna a megsemmisítô központokat. Oroszországban ezzel szemben az összehasonlítás egyszerû: a forradalom gyôzelmétôl kezdve Lenin bevezette a terrort, és bár enyhült formában, Sztálin halála után is folytatódott: ám a magas rangú kommunista káderek körében egyetlen per, egyetlen merénylet sem fordult elô a Kirové elôtt és a Berijáé után. Az említett idôpontok elôtt és után a hatalom megtévedt vezetôit nyugdíjba küldték, esetleg megszabták tartózkodási helyüket, viszont nem kérték fel ôket, hogy képzeletbeli bûnöket gyónjanak meg. Itt az egyén történelmi szerepével van dolgunk. A totalitárius összefüggés mégsem lényegtelen; ez teszi lehetôvé, hogy egyetlen totálisan sérthetetlen ember kezében szélsôségesen összpontosuljon a hatalom. Tarthatjuk Sztálint betegesen gyanakvónak, aki szadista módon élvezi a terror államát, melyben környezete él, Hitler pedig patológikusan törekszik egy pszeudo-fajtisztaságra; a totalitárius szerkezet miatt válik lehetôvé, hogy az egyéni patológia embermilliók halálát okozza.

Fanatizmus és cinizmus

Ha mármost a totalitarizmus eképp leírt modelljét olyan történészek részérôl érkezô bírálatokkal szembesítjük, akik a rendszerek közti összehasonlítás gondolatától nem botránkoznak meg, rájövünk, hogy több csoportból állnak. Van, ami többé-kevésbé szándékos félreértésrôl árulkodik: lényegileg úgy tesz, mintha a társadalmak a maguk teljességében nem hasonlítanának, ezért a politikai rendszerek sem emlékeztethetnek egymásra: vagy ráadásul mintha ez az ideáltípus nem vágna egybe a történelmi valósággal, tehát érvénytelennek és meg nem történtnek kell nyilvánítani. Pedig nincs semmi megbotránkoztató abban a megállapításban, hogy az egyik állam fejlôdése egy bizonyos mozzanatáig megfelel a totalitárius modellnek, és azután megszûnik az lenni; vagy tépelôdhetünk azon, belevegyünk-e egy másikat, bár osztozik a modell néhány vonásában. Más bírálatok abból származnak, hogy szerzôik sajnálják, hogy le kell mondani " a szocializmus elveire alapozott eljövendô társadalom képéhez fûzôdô ideálokról ", vagy fájlalják annak beismerését, hogy a sztálini terror " magának a szovjethatalom természetének " képezte részét, vagy hogy a parasztok lemészárlása a harmincas években nem enyhíthetô arra a " szándékra, hogy a lehetô leggyorsabban átstrukturálják és modernizálják a gazdaságot " (a megfogalmazásokat Ian Kershaw szövegébôl idéztem). Világos, hogy amennyiben illúziókba ringatjuk magunkat a kommunista rendszerek valóságáról, akkor konokul elhárítjuk a totalitarizmus fogalmának használatát.

Más kritikákat mégis nehezebb elhárítani; lényegében azt mutatják meg, hogy ha az általánosítás elsô fokán a két rendszer hasonlít, amikor megkíséreljük a részletesebb leírást, a különbségek ismét megjelennek. A totalitarizmus mögöttes filozófiáját mint szcientista, egyén-ellenes és egyben harcos filozófiát írtam le, de a részletekben az érvek különböznek: egyesek megbújnak egy felvilágosodástól kölcsönzött tervezet mögött, mások ugyanezt támadják: egyesek arra törekszenek, hogy túllépjenek minden egyes ember és minden kultúra egyedi jellemzôin, mások ezzel szemben az egyént biológiai identitásába, a népeket pedig kulturális hagyományaikba zárják. Az állam szerkezete mindig az egyesítésre irányul, ám a bürokrácia nem játssza benne ugyanazt a szerepet, és a személyi kultusznak nem ugyanaz a jelentése, ahogy Hitlernél vagy Sztálinnál megmutatkozik, sem pedig Lenin utódainál, Sztálinnál vagy Brezsnyevnél. Végül is a terror jelen van, a táborok itt-ott virágzanak, de még ha áldozataik elbeszélései hasonlítanak is egymásra - az emberek nem végtelen számú különbözô módszertôl szenvednek - a szerepük nem vág egybe pontosan, sôt, akkor még nem is említettük, hogy a hitleri rendszeren kívül nem léteznek olyan pusztításra fenntartott helyek, mint a megsemmisítô táborok.

Egybevethetô-e a sztálinizmus a nácizmussal

Egy következtetés szükségszerûnek látszik: hogy a totalitarizmus elméleti fogalmának haszna viszonylagos, mint egyébként minden fogalomé. Pontosabban úgy mondhatnám, hogy hasznosabbnak vélem befoglalt fogalomként, mint befoglaló fogalomnak. Úgy értem, hogy a kommunista és fasiszta rendszereknek "totalitárius" azonosítása csupán a legáltalánosabb jellegzetességeket mutatja; attól távol állnak, hogy felszínesek lennének, de hosszú távra nézve elégtelenek. Miután eljátszották heurisztikus szerepüket, miután rögzítettük a nagyobb tájékozódási irányokat, kénytelenek vagyunk új változókat bevezetni. Ha viszont másokhoz képest: a demokratikus rendszerekhez, az individualista társadalomhoz, a humanista filozófiához, de a konzervatív rendszerekhez is, vagy a katonai diktatúrákhoz viszonyítva minôsítjük "totalitáriusoknak" e rendszereket, épp ellenkezôleg, tökéletesen felvilágosítanak. Hogyan írnánk le különben azt a támadást, amely az európai demokrácia eszméjét és gyakorlatát érte az elsô világháború másnapján?

Ami a totalitarizmus elôzôleg felidézett eszméjének másodszori megközelítéséhez vezetett, az már nem elméleti, hanem történelmi távlatban helyezkedik el. François Furet ( Egy ábránd múltja ) megmutatja, hogy a két mozgalom, a fasizmus és a kommunizmus hogyan találja meg párhuzamos eredetét a demokrácia és a burzsoá individualizmus elvetésében, abban, hogy a formális egyenlôség és a valóságos egyenlôtlenség közti távolságot lehetetlen elviselni, még akkor is, ha egészen különbözô filozófiai és politikai érveléseket használnak fel újra és újra: az egalitárius utópiát, a nacionalizmust, a szociáldarwinizmust. Megmutatja, hogy az elsô világháború hogyan tette lehetôvé kifejlôdésüket, egyidejûleg elfogadták a mindennapos erôszakot és a szenvedésben megélt testvériséget: ennek köszönhetô, hogy a forradalom eszméje magától kínálkozott. Furet ezenkívül felvázolja a két mozgalom párhuzamos történetét, ellenszenvbôl és utánzásból, agresszióból és vetélkedésbôl szövôdik össze: nem érthetjük meg a fasizmust anélkül, hogy a kommunizmushoz viszonyítanánk. Habár jócskán maradt a történetbôl megírni való oldal, a globális vázat, amelyet Furet felvázolt, nehéz lenne kétségbe vonni. Azon belül nem szabad elhanyagolnunk a megkülönböztetéseket, nem csupán a két nagy család között, hanem mindegyikükön belül sem: az olasz fasizmus nem redukálódik a német nácizmusra (megérdemli-e a csak "totalitárius" elnevezést?), a francoizmus sem; Lenin Oroszországa - a totalitárius állam vitathatatlan feltalálójáé - sem azonos a sztálinival, sem a brezsnyevivel, és akkor a többi változatot Európában, Ázsiában, Afrikában és Amerikában még meg sem említettük. Egy valami világos, hogy a demokrácia szembenállása a totalitarizmussal - a fasizmussal, de fôleg a hatásosabb, tartósabb és csábítóbb változatával, a kommunizmussal - képezte jórészt a 20. századi európai történelem központi eseményét.

A nácizmus története már elég régóta jól megalapozott tudomány, amely a rendszer értékelését illetôen szinte egyhangú ítéleten alapul. A kommunizmus története egészen más helyzetben van, mivel haláláról nem beszélhetünk, ráadásul csupán Európában pusztán a nyolcvanas évek vége óta nem egészen tíz év telt el. Az irattárak éppen csak megnyíltak, ahol egyáltalán, és amennyiben nem tûntek el: akik részt vettek benne és az utódaik még ugyancsak életben vannak, és tevôlegesen beavatkoznak a vitába, hogy számukra kedvezô irányba befolyásolják. Márpedig azt gondolom, a kommunizmus történetét csupán kettôs meggyôzôdés alapján lehet megalkotni: elôször is, hogy a kommunizmus valóságos kérdésekre megszabott válasz, valódi szorongásra egy örökké vonzónak tûnô eszmény köré kialakult orvosság (amit a fasizmussal kapcsolatban, fôleg annak hitleri formájában nem sokan állapítanának meg); másfelôl hogy az orvosság rosszabbnak bizonyult, mint maga a baj, még nagyobb tragédiához vezetett, még több áldozatot követelt, és a társadalmat még tartósabban rombolta. A kommunista eszmény imitt-amott gyakorolt csábereje ezt nem teheti bocsánatossá, hanem éberségre kellene ösztönöznie: mivel a legnagyobb bajt idézi elô, miközben állítólag a javunkra szolgál.

Memento

Ha elgondolkodunk a múlton, egyúttal szeretnénk intô példát adni a mának és a holnapnak. Kell-e félnünk a totalitarizmus visszatérésétôl a holnapra nézve, óvnunk kell-e kortársainkat ettôl az eshetôségtôl? Úgy vélem, hogy a 20. században az európaiak súlyosabb traumát éltek meg, semmint hogy a belátható jövôben új, veszélyes utópiákért lelkesednének (vagy ugyanazokért). Ma a pluralizmus és nem az egyesítés jellemzi Európa államait; a kormányzatok gyakorolta terror csupán néhány marginális csoportocska képzeletében létezik, akik ebben találják meg saját erôszakuk igazolását. A totalitarizmus mögöttes filozófiája mindig virágzik, de intézményes támaszaitól megfosztva már nem veszélyes, inkább egy hang a sok közül a kortárs ideológiai mezôben.

Alhatunk-e ettôl nyugodtan? Félô, hogy nem. A közelgô évszázad szerintem fenyegetésekkel terhes, még ha nem is pontosan ugyanezek a veszélyek. Utópiák nem kísértenek többé minket, beérjük azzal, hogy ôrködünk érdekeinken: nem akarunk többé sugárzó végkifejletrôl álmodozni, szívesebben összpontosítunk az azonnali elégedettséget kiváltó eszközökre. Ám az ember nem élhet kollektív szenvedélyek nélkül, amikor egyéni létezésünkön túl semmire sem vágyunk, ezért kockázatos, ha a legkisebb közös nevezôt fogadjuk el: a kollektív egoizmust, az "ôkkel" szemben a "mit", a nacionalizmust, a regionalizmust, az idegengyûlöletet. A közelgô évszázad Európában megúszhatja, hogy az ideokráciáknak, vagy ál-ideokráciáknak legyen kiszolgáltatva; ám ha az instrumentális gondolkodás uralkodik, amely alapvetôen elônyben részesíti a "miénket" a "mások" kárára, az eredmény nem lesz szükségképpen a legjobb.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu