FÉLIX GUATTARI

A mindennapi élet rutinja és a médiákban megjelenô világ banalitása egy olyan megnyugtató légkörrel vesz körül minket, amelyben semminek nincs valódi következménye. Elfüggönyözzük a tekintetünket, megtiltjuk magunknak, hogy elgondolkodjunk idônk zajos múlásáról, ami rendkívüli gyorsasággal hajítja minél messzebbre legmeghittebb múltunkat; kiolt olyan lét- és életmódokat, amelyek még elevenen élnek az emlékezetünkben, és jövônket meglehetôsen ködös horizontra tolja. Annál inkább igyekszünk megnyugtatni magunkat, mivel már semmi sem biztos. Ökológiai katasztrófák, éhínség, munkanélküliség, a rasszizmus és az idegengyûlölet fokozódása nyomja rá a bélyegét más fenyegetésekkel együtt az ezredvégre. Másfelôl rendkívüli sebességgel fejlôdnek a tudományok és a technika, és virtuálisan minden eszközt megadnak az embernek, ami ahhoz szükséges, hogy megoldja anyagi problémáit. De az emberiségnek nem sikerül élni ezekkel, tompán és tehetetlenül megtorpan a kihívások elôtt, amelyekkel szembekerül. Passzívan nézi a vizek és a levegô egyre szennyezettebbé válását, az erdôk ritkulását, az éghajlati zavarokat, számos élô faj kipusztulását, a bioszféra géntartalékainak elszegényedését, természeti tájak tönkretevését, a városok fuldoklását, kulturális értékek és az emberi szolidaritás és testvériség erkölcsi normáinak fokozatos feladását... Az emberiség elveszteni látszik a fejét, pontosabban a feje nincs többé összehangolva a testével. Hogyan találhatna rá újra a megfelelô iránytûre, hogy eligazodjék egy olyan modernitásban, amely bonyolultságának hullámaival mindenfelôl átcsap a feje fölött?

Elgondolni a komplexitást, különösen lemondani a tudományba vetett hit redukcionista öncsalásáról, amikor arról van szó, hogy megkérdôjelezzük elfogultságait és rövidlátó érdekeit: ez a médiák utáni, posztmediális korba való belépés perspektívája; mert a jelen minden nagy fordulata akár pozitív, akár negatív - a dolgoknak csak a kis, eseményszerû aspektusát megragadni képes médiaipar szûrôjén átjutó információk mércéjével mérhetô, s ez soha nem azt problematizálja, ami valóban kockán forog.

Nehéz az egyéneket rávenni arra, hogy föladják mindentôl való elzárkózásukat, és elgondolkodjanak jelenrôl és jövôrôl. Hiányoznak erre a kollektív ösztönzések.

Elég ösztönzés-e a katasztrófától való félelem? A Csernobil-szerû ökológiai katasztrófák bizonyára éberebbé tették valamelyest a közvéleményt. De ne felejtsük el, hogy a veszély lenyûgözôen is tud hatni. A katasztrófa elôérzete kiválthatja az öntudatlan vágyat is a katasztrófára, a semmibe kívánkozást, a romboló ösztönt...

Egy demokratikus káosz felé

Az "ökozófiai" perspektíva esetében semmiképpen nem egy olyan hegemón ideológia feltámasztásáról van szó, amilyenek a nagy vallások voltak vagy a marxizmus. Teljesen abszurd volna például, ha a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank egyetlen növekedési modell általános megvalósítását írná elô a harmadik világ országainak. A kapitalista növekedés tisztán kvantitatív marad, míg egy komplexebb fejlôdés modellje lényegében a kvalitatívra vonatkozik. Sem az állam teljhatalma (mint a bürokratikus szocializmus esetében), sem a világpiacé (a neoliberális ideológiák égisze alatt) nem vállalkozhat arra, hogy fölülrôl akarja szabályozni az emberi cselekvés jövôjét és alapvetô célkitûzéseit.

Világméretû véleménycserét kellene kezdeményezni, és a különbözés (a differencia) egy új etikáját elômozdítani, és eközben a mai kapitalizmus hatalmi struktúráit egy olyan politikával helyettesíteni, amely a különbözô népek eltérô kívánságait veszi alapul. De vajon ez a perspektíva nincs-e kitéve annak a veszélynek, hogy káoszhoz vezet? Erre csak annyit válaszolhatok, hogy a demokratikus káosz mindenképpen jobb, mint az a káosz, amely az autoritarizmussal jár. Individuumok és csoportok nem úszhatnak meg egy bizonyos egzisztenciális ugrást a káoszba. Ugyanis éppen ezt tesszük minden éjjel, amikor átadjuk magunkat az álom univerzumának. Az a kérdés, tudjuk-e, mit hozunk magunkkal ebbôl az alámerülésbôl: a katasztrófa és az összeomlás érzését, vagy az új lehetôségpályák megnyilatkozását? Ki irányítja manapság a kapitalista káoszt? Értékpapírtôzsdék, multinacionális konszernek és (csökkenô mértékben) az államhatalom. Lényegében lélektelen organizmusok.

Egy világpiac megléte bizonyára elengedhetetlen a nemzetközi gazdasági kapcsolatok strukturálásához. De ettôl a piactól nem lehet elvárni, hogy csodatévô módon szabályozzon minden emberi csereviszonyt ezen a földgolyón. Az ingatlanpiac hozzájárul a metropoliszok nyugtalanságához. A mûvészetek piaca eltorzítja a mûvészi alkotást. Ezért van elsôrendû jelentôsége annak, hogy a kapitalista piac mellett helyi piacok is megjelenjenek, amelyek meghatározott szociális formációkra támaszkodnak, és azok értékszempontjait is érvényre juttatják. A demokratikus káoszból annak kell kijönnie, amit "érték-attrakciónak" szeretnék nevezni, heterogén, sokféle és disszenzuális értékek vonzerejének.

A marxisták a történelem mozgását az osztályharc szükségszerû dialektikus elôrehaladására alapozták. A gazdasági liberalizmus hívei vakon hisznek abban, hogy a piac szabad játéka képes a feszültségek és egyenlôtlenségek megoldására, és a lehetséges világok legjobbikának megteremtésére. Az eddigi események azonban azt bizonyítják, hogy a haladás sem mechanikusan, sem dialektikusan nem kötôdik sem az osztályharchoz, sem a tudomány és technika fejlôdéséhez, sem a gazdasági növekedéshez, sem a piac szabad játékához... A növekedés nem a haladás szinonímája, ahogy ezt a városokban feléledô szociális nyugtalanságok, interetnikai konfliktusok és a világméretû gazdasági feszültségek elég ijesztôen tanúsítják.

A szociális és erkölcsi haladás elválaszthatatlanul kapcsolódik az ezt elôsegíteni próbáló kollektív és individuális gyakorlathoz. A nácizmus és fasizmus nem múlandó betegségek voltak, nem a történelem azóta túlhaladott "balesetei": Állandóan jelenlevô potenciált képviselnek, továbbra is benépesítik virtuális univerzumunkat; a Gulag sztálinizmusa vagy a maoista despotizmus holnap új kontextusban újra feltámadhat. A legkülönbözôbb formákban hatol be társadalmaink próusaiba egy mikro-fasizmus. Felbukkan a rasszizmusban, az idegengyûlöletben, a vallási fundamentalizmusokban, a militarizmusban, a nôk elnyomásában. A történelem nem garantálja a "haladás küszöbének" végérvényes átlépését. Egyes-egyedül az emberi gyakorlat és egy kollektív voluntarizmus óvhat meg minket a legrosszabbfajta barbárságba való visszahullástól. Ebben a tekintetben teljesen illuzorikus volna az "emberi jogok" vagy a "kollektív jogok" védelme formális normáira hagyatkoznunk. A jogok a létüket biztosító intézmények és hatalmi formák vitalitásán nyugszanak.

Életöröm, szolidaritás és együttérzés olyan eltûnôben lévô érzéseknek tekintendôk, amelyeket érdemes óvni, újra élettel megtölteni, és új irányba terelni. Az etikai és esztétikai értékek nem imperatívuszokon és transzcendens kódokon alapulnak. Az egyén egzisztenciális részvételét kívánják meg, egy mindig újra elérendô immanenciából kiindulva. Hogyan lehet ilyen érték-univerzumot teremteni? Erkölcsi prédikációkkal biztosan nem.

Az információelmélet szuggesztív ereje segített elleplezni a kommunikációbeli megnyilatkozás-dimenzió jelentôségét. Emiatt sokszor elfeledkeznek arról, hogy egy üzenet értelme csak azzal jön létre, ha veszik ezt az üzenetet, nem a közvetítés puszta tényével.

Amire nyomatékosan szeretnék rámutatni, az éppen a mai szubjektivitás mélységesen pluralisztikus, multicentrális és heterogén jellege - a homogenizálás ellenére, aminek a tömegmédia mindent átfogó hatása folytán ki van téve. Ebben a tekintetben egy individuum eleve heterogén összetevôkbôl álló "kollektívum". Egy szubjektív lény személyes területére - a testre, az énre - utal, ugyanakkor kollektív területekre is - mint a család, a csoport, az etnikum. És ehhez csatlakoznak a többi szubjektiváló folyamatok, amelyek a nyelvben, írásban, informatikában és a technikai eszközökben öltenek testet.

A prekapitalista társadalmakban az élet fontos dolgaiba és a világ rejtelmeibe való beavatás a családon belül ment végbe, a nemzedékek viszonyában, klánok, testületek, rituálék stb. keretei között. Az egyének közti közvetlen érintkezésnek ez a fajtája eltûnôben van. A szubjektivitás immár sokszoros közvetítéseken át formálódik, miközben a nemzedékek, a nemek és a szomszédségok csoportok közti egyéni kapcsolatok egyre inkább beszûkülnek. Így tûnik el például igen gyakran a nagyszülôknek a nemzedékeken átnyúló emlékezetet ôrzô szerepe. A gyerek egy tévé, számítógépes játékok, telekommunikáció és képregények meghatározta kontextusba nô bele. Egy újfajta gépi magányosság jött létre, amelynek bizonyára nemcsak teljesen negatív sajátosságai vannak, amelyet azonban mégis egyre-másra újból tematizálni kell, és fel kell dolgozni, hogy összhangba hozható legyen a társadalmi együttlét megújuló formáival. Nem annyira szembefordulásról van szó, inkább arról, hogy polifon összefonódásokat lehessen teremteni egyén és társadalom között. Még rá kell találni a szubjektivitás muzsikájára.

Egy gépi demokráciáért - a technika a hierarchiák ellen

Az új világot átfogó tudatnak újra végig kell gondolnia a gépekhez való viszony problémáit. Ebben az összefüggésben a gépet gyakran szembeállítják az emberi lélekkel. Egyes filozófusok úgy vélik, hogy a modern technika elállja a létünk alapjaihoz és a legfôbb lényeghez való eljutás útját. De mi volna, ha ezzel szemben lelki megújulást és a humanista értékek megerôsödését éppen a géppel kötendô új szövetségtôl várhatnánk? A biológusok napjainkban a sejt, a szerv, az élô szervezet fogalmain keresztül keresnek kapcsolatot az "élet" fogalma és a gépi világ új megközelítése között.

A gépek nem önmagukban zárt totalitások. Pontosan meghatározott kapcsolatokat tartanak fenn egy tér-idôbeli külvilággal, valamint a jelek világával és virtuális mezôkkel. Egy gépi rendszer esetén a külsô és a belsô kapcsolata nemcsak az energiafelhasználásból és - termelésbôl áll: genetikai alapforrásokból is formálódik. Egy gép számára a jelen egy lejátszott leszármazási sor határpontja, és az a kiindulási hely vagy töréspont, ahonnan egy továbbfejlôdô leszármazási sor kibontakozhat. Ezek a genealógiák és alteritás-mezôk komplex módon jelennek meg. Szakadatlanul ki van téve a tudományok, mûvészetek és társadalmi kezdeményezések alkotóerôi hatásának, amelyek kölcsönösen áthatják egymást, és a bioszféránkat körülvevô "gépi szférát", "mechanoszférát" alkotják. Ezt a körülvevést azonban nem valami szorító nyakvasként vagy ráadott páncélzatként kell elképzelnünk, hanem egy elvont gépi burkolatként, ami újabb perspektívákat keres az emberi létnek.

Az emberiségnek érdek- és szerelmi házasságra kell lépnie a gépi világ sokféle elágazásaival, ha nem akarja kitenni magát annak a veszélynek, hogy belesüllyed a káoszba. A demokrácia megújításának célja lehetne az ôt alkotó gépek együttesével való pluralisztikus bánásmód.

A mai technikai-gazdasági és társadalmi gépezetek potenciálisan képesek volnának minden embernek élelmet, ruházatot, közlekedési eszközöket és megfelelô oktatást nyújtani. A kezünkben vannak az eszközök, amelyek biztosíthatnák a Föld 10 milliárd emberének a megélhetését. Ami hiányzik, az a megfelelô motivációk rendszere a javak megtermelésére és méltányos elosztására. A testi és lelki jólét fejlesztéséért, a szociális és mentális ökológiáért való fellépést éppolyan értékesnek kellene tekinteni, mint az ipar csúcsszektoraiban vagy a pénzügyi spekulációk terén való tevékenykedést

Nem könnyû, de mégis elengedhetetlen, hogy átlapozzuk végre a régi referencia-rendszerek lapjait, amelyek a bal-jobb, szocializmus-kapitalizmus vagy piacgazdaság-tervgazdaság merev szembeállítására épültek. A közvélemény már jóval a politikai osztály elôtt allergiás lett a programatikus kinyilatkoztatásokra, és türelmetlen a dogmák iránt. De amíg a nyilvános viták és állásfoglalási módok nem találnak újabb kifejezési formákat, fennáll a veszélye annak, hogy az emberek egyre inkább elfordulnak a demokratikus gyakorlattól, hogy vagy a passzív távolmaradást választják, vagy a reakciós csoportosulások aktivizmusának adják át magukat. A valóság nem egy és oszthatatlan többé. Olyan sokrétû lehetôségirányok járják át, amelyeket az emberi praxis képes röptében megragadni. Az energia, az információ és az új nyersanyagok mellett az új - akár technikai, szociális, elméleti vagy esztétikai jellegû gépezetek centrumában ott van a választani akarás és a kockázatvállalás készsége.

A megalkotandó "ökozófikus térképeknek" meglesz az a sajátosságuk, hogy nemcsak a jelen, hanem a jövô dimenzióit is átfogják. Azzal a kérdéssel, hogy mi lesz harminc év múlva az emberi élettel a Földön, épp olyan intenzíven fognak foglalkozni, mint azzal, hogy mi lesz a városi közlekedés problémáival három éven belül.

Mindemellett szó sincs visszaesésrôl a múlt totalitárius és autoritárius vízióiba, a messianizmusokba, amelyek "jövendô Napállamok" nevében, vagy az ökológiai egyensúly nevében akarták minden egyes egyén életét megrendszabályozni. Minden feltérképezés a világ egy partikuláris látásmódját képviseli, amely még ha az egyének nagy számban osztják is, mégiscsak magában rejti a bizonytalanság csíráját. És valójában ez a legértékesebb tôkéje. Mert ebbôl kiindulva lehet eljutni a másikra való hiteles odafigyeléshez. Az odafigyelés a diszparátra, az egyedire, a marginálisra, még az ôrületre is, nemcsak a tolerancia és testvériség parancsán alapul. Egzisztenciális propedeutikát jelent, állandó figyelmeztetést a bizonytalanságok e rendjére, a káosz erôinek felszabadítását, amelyek szakadatlanul keresztülfolynak az önmagukkal eltelt, önelégült uralmi struktúrákon. Az odahallgatás fel tudja forgatni ezeket a struktúrákat, új értelmet vinni beléjük, új potencialitással töltve fel ôket, és belôlük kiindulva új menekülési irányokat kibontva.

Például a felháborodásból, amit akkor érzek, ha a másik nem fogadja el az én álláspontomat, vagy a világ megátalkodottsága fölött, hogy nem hajlik az akaratomra. Ezt az ellenállást azonban nemcsak akceptálnom kell, hanem még örülni is neki, keresni kell, beszédbe elegyedni vele, felszínre csalni és elmélyíteni. Mert ez az ellenállás teszi majd lehetôvé, hogy kilépjek narcizmusomból és bürokratikus vakságomból, visszaadja nekem a végesség iránti érzéket, az érzéket a végesség telje iránt, amelyet az infantilizáló tömegmédia-szubjektivitás egész apparátusa elködösíteni próbál.

Egy ökozófiai demokrácia nem megy bele a konszenzusos megegyezés kényelmességébe, inkább invesztál az az egyet nem értésre (a vitára) irányuló metamodell kialakításába. Ezzel a felelôsség kilép önmagából (az én-be zártságból), hogy hidat verjen a másik felé. A differencia, atipikusság és utópia e szubjektivitásának nem kellô kifejlettsége miatt korunk könnyen belecsúszik olyan rettenetes identitáskonfliktusokba, amilyenen a volt Jugoszlávia népei mentek át mostanában. Hiába is próbálunk a morálra, a jogok tiszteletben tartására apellálni. A szubjektivitás eltûnik az ürességben, amit a profit és hatalom megmozdulásai hagynak maguk után. A médiák jelenlegi státuszának elutasítása új szociális interakciók, intézményi kreativitás és az érték-univerzumok gazdagításának keresésével együtt fontos lépés lehet a társadalmi gyakorlat új alapokra helyezésének útján.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu